Királymeztelenítés felsőfokon
Könyvről könyvre
(Juhász János Pókhálóban című regényéről)
„Bosszankodni szeretnék, de nevetni vagyok kénytelen” – jegyzi meg a Pókhálóban című regény egyik szereplője, a két világháború közötti politika szereplőiről elmélkedvén (konkrétan éppen a magyar külpolitikával kapcsolatban), s ezzel a mondattal tulajdonképpen a szatíra egyik alapvető tulajdonságát fejezi ki, mely a keserű humorban nyilvánul meg.
Juhász János Pókhálóban című műve, mely 1956-ban jelent meg először, s melyet a Madách-Posonium Kiadó most, több mint ötven évvel az első megjelenés után újra kiadott, első pillantásra tökéletesen megfelel a szatíra kritériumainak. Konkrétan politikai szatíra, mely a két világháború közötti csehszlovák közélet viszonyairól rántja le a leplet, s mutatja be kíméletlen realizmussal a korabeli Közép-Európa vezető államának visszásságait, melyekről a történelemkönyvek általában szemérmesen hallgatnak. A Pókhálóban szerzője lelkes buzgalommal igyekszik elénk tárni Masaryk, Beneš és Hlinka országának árnyoldalait, s közben tanúbizonyságot tesz nem elhanyagolható írói kvalitásairól. Senki ne csodálkozzon azonban, ha a Juhász János név mint egy csehszlovákiai magyar író neve ismeretlen lenne előtte: ahogy a könyv utószavában olvashatjuk, a legelismertebb irodalomtörténészek is zavarban vannak a Pókhálóban című regény szerzőjét illetően, egyesek egy Ján Hvozdík nevű nyelvésszel, politikussal, tanárral azonosítják, akinek életútja meglehetősen regényes: a mai Szlovákia területéről (Zemplénből) indul, a kassai premontrei gimnáziumban érettségizik, Budapesten végzi el az egyetemet, majd megjárja a csehszlovák parlamentet is. Később Erdélybe, majd Budapestre költözik, végül Ausztriában köt ki, és itt is hal meg, 1956-ban, tehát abban az évben, amikor egyetlen (?) regénye megjelenik Budapesten. Ami a Pókhálóban című művéből egyértelműen kiolvasható, hogy szerzője a „boldog békeidők” neveltje, aki nem vesztette el a hitét valamiféle ideális igazságosságban. Ezt mutatja a csehszlovák politikusok pénzéhségét ostorozó, a soviniszta-nacionalista eszméket támadó magatartása, illetve a paraszti életforma iránti egyértelmű rokonszenve. Bosszankodni szeretnék, de nevetni vagyok kénytelen – adja egyik figurája szájába a tételes mondatot Juhász János, ám a regény olvasása közben kitűnik, hogy bármennyire is igyekszik, olykor mégis a bosszankodás felé hajlik a mérleg.
A Pókhálóban című regénynek mint szatírának egyik legproblematikusabb tulajdonsága az aktualitás kérdésében rejlik. Már első megjelenésekor, 1956-ban sem volt igazán aktuális, hiszen a benne tárgyalt korszak addigra többé-kevésbé történelemmé vált, s az 1956-os közép-kelet európai viszonyok közepette, azaz a diktatúra sűrűjében aligha tűnhetett különösebben szörnyűségesnek a masaryki Csehszlovákia demokráciája, még a maga minden visszásságával együtt sem. A második kiadás megjelenésének idején pedig aktualitásról esetleg csak közvetetten beszélhetünk.
Juhász János mintha nem tudná egyértelműen eldönteni: történetíró szeretne lenni vagy regényíró (a szokásos megjegyzés, mely szerint „a regényben szereplő események az írói fantázia szülöttei, a valósággal való bármilyen egyezés a véletlen műve” – Juhász regényéből hiányzik), a Pókhálóbanról nem tudjuk meg, hogy tulajdonképpen valós eseményeken alapuló beszámolót olvashatunk-e vagy tiszta fikciót. Következtethetünk ugyan, ám a szerző végig bizonytalanságban tart bennünket a saját szándékait illetően. S bármely lehetőség mellett döntünk is, olvasás közben az igaztörténet-variáció és a fikcionalitás kioltják egymást, miáltal helyenként kérdésessé válik a mű valódi célja. (Konkrétan Beneš és Hlinka alakjáról van szó, akikkel meglehetősen alaposan foglalkozik a szerző, s itt mintha az igazságosztó történelemtanár szerepébe szeretne bújni.) Még inkább nehezíti a helyzetet, hogy, mint arra fentebb utaltam, a regény már első megjelenésekor is közelebb állt a történelmi regény műfajához, mint a szatíráéhoz. A szerző azonban csak helyenként tér tévútra, és kezd kétséges történelmi ítélkezésbe, a szöveg legsikerültebb részeiben igazi vérbő irodalmat ír. A két főszereplő, dr. Jaroslav Chudý, illetve Varga János fiktív alakok, s tulajdonképpen a két morális ellenpólust személyesítik meg, előbbi a gátlástalan harácsoló mintafigurája, míg az utóbbi erkölcsileg feddhetetlen hős. Ahogy az legtöbbször lenni szokott, a legnagyszerűbben éppen a „gonosz” oldal bemutatása sikerül, jókat derülhetünk dr. Jaroslav Chudý (Jaroèko) karrierjének fordulatain (a jogi egyetemet például úgy végzi el, hogy miközben az első világháborúban harcol, édesapja szorgalmasan hordja indexét aláíratni az egyetemre), akinek egyre-másra a szájába repül a sült galamb, prágai jogászból szlovákiai földműves lesz anélkül, hogy a joghoz vagy a földműveléshez valamicskét is konyítana. A regény hőseinek egységes jelmondata, hogy a legfontosabb a mandátum. Parlamenti képviselő ugyanis bárki lehet, akiben van egy kis ravaszság és leleményesség, a képviselői mandátum pedig havi fix ötezer koronát jelent, semmittevésért cserébe. Ezért is megy csodaszámba, amikor a zempléni paraszt, aki úgy kerül a prágai parlamentbe, mint Pilátus a credóba, önként mond le mandátumáról, hogy visszatérhessen gazdálkodni tehenei és lovai közé. A két fő alak mellett azonban számtalan epizódszereplő sorakozik fel a regény lapjain, akiknek természetesen megvan a saját történetük, kezdve Chudoba szenátorral, aki az egyik legmohóbb „gyűjtögető”, Hlinkán, a „szlovák nemzet Oteckóján” keresztül a kelet-szlovákiai ügyvédekig és parasztokig, akik mind igyekeznek hasznot húzni a vadonatúj államalakulat lehetőségeiből. A rengeteg szövevényes gazdasági ügy olykor meglehetősen nehezen követhetővé teszi a pergő cselekményt, olvasó legyen a talpán, aki mindvégig kiigazodik a telekspekulációk és erdővásárlások bonyolult útvesztőiben. A szerző szemlátomást otthon érzi magát nemcsak a politikában, hanem a kereskedelemben, erdőgazdaságban, mezőgazdaságban nemkülönben, számos epizód azonban érdektelen lehet egy mai olvasó számára. (Juhász Dósa János, a kötet egyik szerkesztője – aki a regény rövidítését végezte –, az utószóban megemlíti, hogy az 1956-os első kiadásnak ez a szerkesztett változata, melyből több epizódot és mellékcselekményszálat elhagytak. A szöveg még így is zsúfoltnak tűnik, kivált egyes részek a regény második felében. Megjegyzendő, hogy a regényt korábban – 1956-ban – a budapesti Szépirodalmi Kiadó adta ki, rövidített formában most a Madách-Posonium Kiadó jelentette meg, így az impresszumban feltüntett első kiadás nem az olvasót akarja félrevezetni, hanem a kiadói gyakorlat szerint ez utóbbi tényt rögzíti.)
A Pókhálóban szerzője azokon a helyeken, ahol nem hagyja magát holmi idealista ábrándok által elsodorni, és nem bonyolódik hanyag leegyszerűsítésekbe („…Hlinka jó pap volt, csak nem jó ember” – 174. o.), kiválóan alkalmazza a pamfletregény eszközeit, szórakoztató, élvezetes stílusban tárja elénk a korabeli Csehszlovákia „krémjének” viselt dolgait, kezdve a világhírű pöstyéni fürdő vendégeinek bemutatásával, a prágai törvényhozás kulisszatitkain keresztül a népakarat fogalmának sajátságos „demokrata” értelmezéséig. Elegánsan szövi bele a történetbe a wilsoni politika önleleplező botrányosságát, különösen éles gúnnyal (ám hangsúlyozottan a beneši sovinizmus ellenében) szól a világháború utáni magyar politizálás esetlenségéről, illetve a csehszlovák közéleti szereplők kicsinyes (de anyagiakban nagy tételű) marakodásairól. Juhász János íróként valószínűleg Mikszáth (Új Zrínyiász!) és Móricz tanítványa, de – ahogy Juhász Dósa János az utószóban rámutat – paraszti idealizmusa Jókaiig vezethető vissza. A Pókhálóban leghangsúlyosabban éppen a parasztság szerepével foglalkozik, illetve a parasztság megrontásával, amit dr. Jaroslav Chudý alakján keresztül ábrázol, aki senkiből válik szlovákiai földesúrrá. A kor „szlovák földesura” teljesen gyökértelen: Chudý mégcsak nem is szlovák, hanem cseh, illetve „csehszlovák”, ingyen kapja a vagyont, birtokot, kastélyt, és egyre csak többet és többet akar. Hogy mennyire a csaláson alapul minden a „szépemlékű” masaryki Csehszlovákiában, arról a Hlinka-féle néppárt egyik agitátora beszél a regény 93. oldalán: „Persze, hogy csalás – mondta ki helyette Andriško. – Hát a politika mi? Elfelejtettétek már, hogy a politika úri huncutság? Úri huncutság volt, amikor csak az urak politizáltak. Legyen most paraszti huncutság is.”
Hogy a Pókhálóban című regénynek (második kiadása idején) aktuálpolitikai vonatkozásai is vannak, ahogy arról az utószóíró Juhász Dósa János ír, nem befolyásolja a szöveg minőségét, mely bár nem egyenletes, egyes részeiben igazán figyelemre méltó. Juhász Jánosnak a demokrácia hiányosságait firtató meglátásai minden bizonnyal értékesebbek és időtállóbbak a korabeli cseh, illetve szlovák politikusok portréinál. Bosszankodhatnánk, ha akarnánk, a híres(-hírhedt) „demokraták” undorító ármányain és kapzsiságán, Juhász János (aki Ján Hvozdík néven szlovák nyelvész, politikus, kiváló magyar–szlovák és szlovák–magyar szótárkészítő!) regényét olvasva azonban mégis nevetni vagyunk kénytelenek.
(Madách-Posonium, Pozsony, 2007)
Szalay Zoltán