Milan Rúfus – A kis hú­ga

                Éj­jel, nap­pal zeng bű­vö­lő hang­ja,
                akár álom, vagy mun­ka ta­kar­ja.
                Amen­­nyi­vel na­gyobb a sze­re­tet,
                ki­mon­da­ni an­­nyi­val ne­he­zebb.

                A sze­re­tet be­lül a lel­künk­ben
                egye­dül van, szé­gyen­kez­ve tör fel.
                Csak a dal, a si­mo­ga­tó ének
                köl­csö­nöz új va­rázst kön­tö­sé­nek.

        A ma­gas­ban, az ég­bolt sar­ká­ban,
        a he­gyek or­mán, ahol a szél vá­ra
        ma­gas­lik, a kis hú­ga ma­gá­ban,
        kín­zó fé­lel­mé­ben resz­ket­ve vár­ja,

        hogy em­ber­szag után ku­tat a szél
        a kuny­hó­ban, és csám­csog epe­ked­ve,
        és majd bán­tal­maz­za, at­tól fél.
        De sze­re­te­te na­gyobb mint fé­lel­me.

        Nem ma­gát fél­ti, job­ban fél at­tól,
        hogy a szél sem tud­ja ter­hét ol­da­ni.
        Hol­lók­ká va­rá­zsolt báty­ja­i­ról
        nem tud majd ne­ki egy szót sem mon­da­ni.

        Mi­té­vő le­gyen, és ho­vá, sze­gény?
        Ki mu­tat­ja meg, mer­re vi­gyen út­ja,
        ha nem a szél, amely játsz­va el­ér
        és el­lát a leg­tá­vo­lab­bik zug­ba,

        aho­vá szár­nyán a sors so­dor­ja?
        Meg­re­me­gett az aj­tó­csi­kor­gás­ra.
        A tek­nő­ben, ho­vá a szél any­ja
        búj­tat­ta, vár­va éhe­ző fi­á­ra.
        Rög­vest fel­csat­tan hang­ja a szél­nek,
        só­vár fin­tor­ba gör­bül szá­ja szé­le:
        „Hé, anyám, én em­ber­sza­got ér­zek!
        Hát ide ve­le, hadd lak­jak jól vég­re!”

        „Már hol len­ne ná­lunk élő em­ber?
        Hidd el, kis­fi­am, min­dig szót fo­gad­tál.
        Csak érin­tett az em­be­ri szel­lem,
        míg  a vi­lág­ban an­­nyit fúj­do­gál­tál.”

        És a szél el­állt, ar­ca már vi­dám.
        Jó ebéd után a ló­cán meg­pi­hen.
        Mit nem tu­dott a Nap, a Hold, ta­lán
        a min­de­nütt járt szél tud­ta, ő igen.

        „Kelj fel hát, lá­nyom, a fek­he­lyed­ről.
        A fi­am már kinn tölgy­fá­kat dönt, éget.
        Hald hát, amit tő­le tu­dok er­ről.
        Na­gyon nagy fá­ba vág­tad a fej­szé­det.

        Bá­tyá­id éj­jel em­be­ri lé­nyek,
        üveg­kas­tély­ban ér­tek el a cé­lig.
        Nap­pal hol­lók, szen­ved­nek sze­gé­nyek,
        jaj­ve­szé­kel­ve a tes­tü­ket té­pik.

        Vidd el utad­ra e sült ma­dár­kát,
        de gon­do­san őrizd ap­ró csont­ja­it.
        Ké­szíts be­lő­lük egy hos­­szú lét­rát,
        amely kön­­nye­dén fel, a ma­gas­ba visz.”

        Nos, akár­hogy is volt, ez így tör­tént,
        és az üveg­kas­tély­ban ta­lál­koz­tak.
        „Ne menj ha­lál­ba ér­tünk, test­vér­kénk,
        nem ér­de­mel­jük meg, el­át­ko­zot­tak.

        Hét évig, hét hó­na­pig, hét hé­tig,
        hét na­pig, hét órá­ig né­mán ül­ve
        mint a kő kel­le­ne él­ned vé­gig,
        míg ki­sza­ba­dí­ta­nod si­ke­rül­ne.

        Úgy jár­nád, hú­gocs­kánk, a vi­lá­got,
        akár a hall­ga­tag, né­ma kő­szik­la.”
        „Meg­te­szek min­dent, amit kí­ván­tok,
        csak anyánk nyer­je a nyu­gal­mát vis­­sza.

        Nem tud­ja, lel­ke majd hol pi­hen meg,
        mert ha­rag­já­tól vagy­tok át­ko­zot­tak .”
        „Nem anyánk volt az oka minden­nek.
        Ez a mi bű­nünk, mi vol­tunk a ros­­szak.”

        Meg­ígér­te, meg­egyez­tek ben­ne.
        Örül­tek ne­ki, de még­is fél­tet­ték.
        Hogy a hall­ga­tást job­ban vi­sel­je,
        a kis­ hú­gát egy od­vas fá­ba tet­ték.

        Az odú­ból né­zett a vi­lág­ra,
        hall­gat­va só­ha­ját, ka­ca­ját mé­lán.
        A törzs be­fo­gad­ta és vi­gyáz­ta.
        És mint a fa­törzs, csak állt csend­ben, né­mán.

        Mint fa a vi­har­ban, tü­re­lem­mel
        állt szán­dé­ka mel­lett szik­la­szi­lár­dan,
        hall­ga­ta­gon, ki­tar­tó­an, csend­ben.
        Fe­let­te fény len­gett és halk ma­dár­dal.

        Pár év múl­tán egy ki­rály egy­szer­re
        meg­lát­ta a törzs­ben gyö­nyö­rű fe­jét,
        és pil­la­na­tig sem kés­le­ked­ve,
        el­vit­te őt ha­za mint sze­rel­me­sét.

        A le­ány­ka csen­de­sen mo­soly­gott,
        hall­ga­ta­gon kelt és tért nyu­go­vó­ra.
        Ha szó­lí­tot­ta, egy szót sem mon­dott.
        Szót­la­nul szállt be hoz­zá a hin­tó­ba.

        Báty­ja­i­ra csend­ben em­lé­kez­ve
        né­mán es­kü­dött, ahogy tő­le tel­lett,
        és fá­tyol­ban, fe­hé­ren, re­meg­ve
        mint a nyír­fa állt if­jú fér­je mel­lett.

        A fé­nyes ég­bol­tot nemso­ká­ra
        fel­hők ta­kar­ták, vál­to­zott a hely­zet.
        A ki­rály harc­ban, s amíg ott­hon vár­ta,
        a vi­lág­ra jött egy gyö­nyö­rű gyer­mek.

        Mi­kor a bo­szor­kány, düh­től ké­ken,
        nem fi­út adott, ha­nem ku­tya­köly­köt,
        a ki­rály sírt, s ál­má­ban vagy éb­ren,
        az as­­szony kön­­nye for­rón, sű­rűn öm­lött.

        Má­sod­szor mi­nden ugyan­úgy esett.
        Meg­szé­gye­nít­te­tett, meg­aláz­ta­tott.
        Csend­ben sír­do­gált a böl­cső fe­lett,
        és a báty­jai sor­sán gon­dol­ko­dott.  

        Har­mad­szor a ki­rály, ha­rag­já­ban,
        a hó­hér ke­zé­re ad­ta as­­szo­nyát.
        De ő nem szólt, és nagy bá­na­tá­ban
        csak báty­jai sor­sán rá­gó­dott to­vább,

        ahogy nap­pal fá­jó tes­tét mar­ja
        mind­egyik, s éj­jel mos­sák se­be­i­ket.
        A sze­re­tet két­fe­lé szag­gat­ja:
        „Sze­re­tett bá­tyá­im, most se­gít­se­tek!

        Se­gít­se­tek sor­som job­bá ten­nem,
        mert gyöt­rő­döm és bor­zal­mas tűz éget.
        Ne vét­kez­zem a sze­rel­mem el­len
        hall­ga­tá­som­mal sze­re­te­tem végett.”

        És száll  a hol­ló, s szól: „Hóhér, me­gállj!”
        Majd egy má­sik, s egy har­ma­dik si­et­ve.
        „Tedd le azt a pal­lost, vagy jót ne várj!
        Vess egy pil­lan­tást e szép gyer­me­kek­re!

        Ki fi­ai? A ki­rá­lyé ta­lán?
        Igen. Ál­dá­sa raj­tuk az egek­nek.
        Te, hú­gom, pe­dig me­sélj sza­po­rán!
        Időnk be­telt, a se­bek be­he­ged­tek.”

        És a sze­mük előtt át­vál­toz­tak
        su­dár le­gé­nyek­ké. Az as­­szony fel­állt.
        A hang­ja mint a cso­bo­gó pa­tak,
        s öle­li báty­ja­it, fi­a­it, urát.

        Bá­tor­ta­la­nul, csen­de­sen kez­dett,
        majd mint a zu­ha­tag öm­lött a sza­va,
        meg­aláz­kod­nia mi­ért kel­lett,
        mi­ért kel­lett oly mé­lyen hall­gat­nia.

        Ku­tyá­kat ne­velt a fi­úk he­lyett.
        Áll­ta a pró­bát, bár fér­jét se­bez­te.
        Mint test­vér min­dent báty­ja­i­ért tett,
        és mint le­ány az any­já­ért tet­te.

        A ki­rály áll és fi­a­it lát­va,
        ki­ket az öröm kön­­nye­i­vel áz­tat,
        as­­szo­nya lel­ki ere­jét cso­dál­va,
        el­ámul­va sut­tog­ja ma­gá­nak:

        „Lát­tam már vért, har­cot, se­be­sül­tet,
        és gyak­ran úgy tűnt, hogy ne­héz az élet.
        Csak egy do­log tart élet­ben min­ket:
        a sze­re­tet, ha ben­nünk is fel­éb­red.”

        Meg­ér­tek még sok szé­pet, örö­met.
        Any­juk ná­luk lelt bol­dog ott­ho­ná­ra.
        Az as­­szony­nak jár há­la, kö­szö­net:
        min­den­ki fe­lett ott volt vé­dő szár­nya.

                Sok ne­ved volt éle­tünk ta­va­szán.
                Vál­toz­tál is ve­lük, és mi ve­led.        
                Ma mind­ös­­sze an­­nyit mon­dok: anyám.
                E szó­ban van min­den ré­gi ne­ved.

                El­ment ta­lán? Ne hidd, ő nem más ma,
                csak  más­ként néz a tá­vol­ból, les­ben.
                A sző­lő a bor út­ját meg­jár­ta,
                s nem ve­szett el be­lő­le egy szem sem.

                Nem éb­resz­ted fel az ál­mo­dót már,
                ha gon­do­san sze­led a ke­nye­ret.
                Mit sem vesz­tesz. Hi­szen ez több an­nál.
                Több vagy ne­kem, s én több va­gyok ne­ked.

For­dí­tot­ta Pe­resz­lé­nyi Sán­dor