Egy műfordító-szerkesztő jubileuma (F. Kováts Piroska születésnapjára)
A jubiláló F. Kováts Piroskát, a mai kitűnő műfordítót és szerkesztőt akkor volt szerencsém megismerni, amikor még nem volt sem F. (azaz nem volt Földesné), sem műfordító, sem szerkesztő. Gólya volt, akárcsak jó magam, elsőéves magyar–szlovák szakos hallgató a pozsonyi Tanárképző Főiskolán.
1956-ot írtunk, Magyarországon forradalom dúlt, az ún. szuezi válság harmadik világháborúval fenyegetett, a záporozó világtörténelmi események között csak kapkodtuk a fejünket, de tanáraink sem nagyon hagytak bennünket szemlélődni, merengeni, hármasával írtuk a szemináriumi dolgozatokat, eltelt néhány hónap, míg tudomást vehettünk/vettünk az évfolyamtársainkról is, rájöttünk, hogy nem egyedül állunk szemben az akadémiai és világi hatalmakkal, hogy tanuló csoportunk kis közösség, amelynek tagjai saját arccal bírnak.
Kováts Piroska a kezdet kezdetén azzal nyert saját arcot, azzal emelkedett ki közülünk, hogy a szlovák iskolát végzett kollégáinkkal azonos színvonalon, azaz hibátlanul beszélt szlovákul. A mai napig sem tudom, hogy csinálta, hol tanult szlovákul, mert bizony mi, a szintén magyar iskolában érettségiző többiek hiába voltunk szlovák szakosok, a szlovák nyelvi tudásunk meglehetősen hiányos volt.
Piroska másik megkülönböztető jegye a félelmetes memóriája volt. Nem volt adat a szlovák és magyar irodalomtörténetben, nem volt Verba deponentia az ószláv igehasználatban, amit ő nem ismert, s az ő tudása mindig megbízható volt, nem úgy mint pl. a közben megboldogult szlovák irodalomszakos tanárunké, aki, emlékszem, mikor egy alkalommal valamelyik kollégánk megjegyezte, hogy az éppen elemzett szövegben nem érti a „koturnus” kifejezést, egy félóráig lapozgatott az előhúzott kis szótárában, míg végül meg tudta válaszolni a kérdést. Kováts Piroskának nem kellett szótár, nem kellett enciklopédia, ő maga volt a Nagy Larousse és az Ottùv slovník együttvéve.
Aztán 1950-ban befejeztük a főiskolát, s Piroskából mint példás tanulóból példás tanár lett (s mibelőlünk, a kevésbé példás diákokból, szerkesztők, költők, s egyéb töltőtoll-koptatók), hosszú időre eltűntünk egymás látóköréből, de 1976-ban, a Madách Könyvkiadóban megint összesodort bennünket a sors: hosszú-hosszú ideig együtt szerkesztettük a magyarra fordított szlovák irodalmat, s ha korábban, a főiskola padjaiban a csinos kollegina elméleti tudását csodálhattam, most a gyakorló nyelvész-stilisztát és irodalmárt is megismerhettem. S mindjárt le kell szögeznem: Kováts Piroska szerkesztőként, azaz filológus-nyelvész-stilisztaként sem a középszer hadát szaporította. Ha egy kézirat az ő kezébe került, a szerző nyugodtan alhatott, ő az általa megszerkesztett műnek nemcsak a nyelvi perfektségét garantálta, hanem a tárgyi pontosságát s a filológiai feddhetetlenségét is.
Erről akkor győződtem meg, hogy úgy mondjam: testközelből, mikor 1980-ban Vladimír Mináè történelmi esszéit (Súvislosti–Összefüggések) fordítottam, s a szerkesztőm, természetesen, ki más lehetett volna, mint F. Kováts Piroska. Szerkesztői pedánsságának köszönhetően, állítom, a Mináè-könyv magyar változata pontosabb adatkezelésű, a csatolt kitűnő név- és tárgymutatójánál fogva (amelyet szintén Piroska készített) könnyebben kezelhető, mint maga az eredeti.
S 1978-tól a szerkesztőnk műfordítóként is gyömölcsöztetni kezdte nyelvi készségeit és irodalmi műveltségét, s mindjárt nagy fába vágta a fejszéjét: lefordította a kilencedik századból származó, a két egykori görög-szláv hittérítő, Cirill és Metód életéről szóló ún. Pannóniai legendákat, s bár a forrásszövege természetesen nem az eredeti ószláv nyelv, hanem annak modern szlovák fordítása volt, a fordítás során nagyban hasznosíthatta az egykor, a főiskolán szerzett szlavisztikai ismereteit is.
S egyáltalán: a műfordító Kováts Piroskának a pályája első felében inkább a strukturalisták lehettek a példaképei (indulásunk idején ez a nyelvfilozófiai-irodalomelméleti iskola divatozott), valószínűleg Jakobsonnal együtt vallotta, hogy a műalkotás és a műfordítás poétikája inkább alkalmazott nyelvészet, mintsem szubjektív döntések sora, s a jó fordítás legfőb erénye a tartalmi pontosság, de a pályája második felében már a korábban a nyelvész által megfegyelmezett prózaíró nyelvi-képi fantáziája a domináns a műfordításaiban. A szintén tőle származó, 2002-ben megjelent, Dušan Šimko: Esterházy lakája c. szépprózai mű magyarítása mintha már azt a babitsi műfordítói ars poéticát tükrözné, hogy „mennél hívebbek maradunk a szöveghez formailag, annál több kilátásunk van arra, hogy tartalmilag is hívek maradhatunk, legaláb ahhoz, ami a tartalomban lényeg”.
S a két mű, a Pannóniai legendák és az Esterházy lakája magyarítása között mintegy tizenhárom szlovák és cseh mű fordítása jelenti a most jelentős jubileumához érkező F. Kováts Piroska műfordítói életművét. A szerkesztői életművet nem szokták mennyiségi mutatókkal minősíteni, de ha számosítani akarnánk az ünnepeltünk által megszerkesztett kéziratokat, műveket is, valószínűleg százas nagyságrendekben kellene gondolkodnunk.
Végezetül pedig csak annyit, hogy állítólag ha a műfordító dolgozik, írót temet magában. Nagy a gyanúm, hogy ez a szerkesztőre is érvényes: a szerkesztő tulajdonképpen az írók négere, s ő is minden kézirat megdolgozásával eltemet szerzői magából egy darabot. S ha valaki egyszerre műfordító és szerkesztő, akkor a munkájával két szerzőt-írót temet.
F. Kováts Piroskát mi, íróknak mondott barátai, kezdettől potenciális írónak, kollégánknak tudjuk. Aki ha akarna, nem akármilyen író lehetne, csak valami rejtélyes oknál fogva nem akar az lenni.
Isten éltesse még sokáig a műfordító–szerkesztő–írót, kedves kollégánkat.
Tőzsér Árpád