Sándor Zoltán – Fo­lyó­par­ti szim­fó­nia (Sze­rel­mes le­vél)

Van a ze­né­ben va­la­mi ha­tal­mas. Is­te­ni. Meg­fog­ha­tat­lan.
Em­lé­ke­ze­tem­ben ös­­sze­foly­nak a ké­pek: fo­lyó­par­ti sé­ta az ok­tó­be­ri nap­sü­tés­ben, arany­szí­nű le­ve­lek alat­tam és fe­let­tem, sár­gu­ló ol­da­lak a könyv­ben, ame­lyet egy pa­don ül­ve la­poz­ga­tok, mi­köz­ben má­sik ke­zem­mel ho­mo­kot ros­tá­lok, fo­lya­tok át az uj­ja­im kö­zött, kö­rü­löt­tem re­me­gő ár­nyak és ve­lem szem­ben, a túl­só par­ton, a ré­gi vár.

 El­sé­tálsz mel­let­tem, csend­ben, akár egy gon­do­lat, vagy egy egy­sze­mé­lyes ka­ra­ván­sze­ráj, né­hány pil­la­nat­ra min­den el­hal­kul ben­nem, ful­lad­va le­ve­gő után kapadozom, úgy lé­leg­zem, mint­ha iszap len­ne légutaimban, rö­vid idő­re meg­ha­lok, hogy ké­sőbb to­vább él­jek, epe­dez­ve meg­bá­mul­lak, gyö­nyör­kö­döm ben­ned, va­la­mi szo­rít, a ho­mok­szem­csék le­pe­reg­nek a föld­re, fel­eme­lem lany­ha ka­rom, a kéz erőt­le­nül fel­rö­pül, de hi­á­ba… Az nem is te vagy. És le­het, hogy szep­tem­ber van. Az idő zá­tony­ra fut ben­nem, ami­kor em­lé­ke­zem. Rád.

Van­nak per­cek, ame­lyek örök­re be­le­vé­sőd­nek a szív em­lék­tá­rá­ba. Van­nak he­lyek, ame­lye­ken már an­­nyi­szor meg­for­dul­tunk, egye­dül ön­ma­gunk­kal – és a ben­nünk lap­pan­gó vá­gyak­kal. Mind­an­­nyi­an itt élünk, ezek­ben a zsú­folt szo­bák­ban, tel­jes eg­zisz­ten­ci­ánk azon a né­hány lé­pé­sen alap­szik, az ágy és a für­dő­szo­ba kö­zött, reg­ge­len­ként fel­éb­re­dünk, hogy új­ra meg új­ra vé­gig­ha­lad­junk ugyan­azo­kon az ut­cá­kon, egész na­pon át ugyan­azt a le­ve­gőt szív­juk be tü­dőnk­be, ame­lyet teg­nap is, és es­tén­ként, ami­kor fá­rad­tan ágy­ba zu­ha­nunk, még­is mind­an­­nyi­an más-más vi­lág­ba köl­tö­zünk. Csak a mi­énk­be. Egy­di­men­zi­ós­ba. Le­het, hogy ott lát­ta­lak.

Ha job­ban be­le­gon­do­lok, biz­to­san ott ta­lál­koz­tunk. Az em­ber az éle­te fo­lya­mán nem is­mer meg sem­mi újat, csak rá­is­mer rég el­fe­lej­tett dol­gok­ra. Meg­ál­lok egy is­me­ret­len vá­ros még is­me­ret­le­nebb ko­los­to­ra előtt, ami­kor: Lám! De hi­szen én már jár­tam itt, is­me­rő­sek ezek az osz­lo­pok és az il­lat! A le­ve­gő sza­ga.

Nem tu­dom pon­to­san, mi­kor tör­tént, ré­gen le­he­tett, meg­pró­bál­tam rá­jön­ni a szép­ség fo­gal­má­nak a mi­ben­lé­té­re. Azt hi­szem, té­li es­te volt. Em­lé­ke­im­ben ugyan­is csak tél és ősz lé­te­zik. A kály­há­ban ég a tűz, oda­kint fúj a szél, né­ha esik is. Amint meg­pil­lant­juk, va­la­men­­nyi­en tud­juk, mi a szép. De va­jon tud­juk-e, hogy mi­ért szép? Va­gyis, ön­ma­gá­ban mi a szép­ség?
Meg­is­mer­te­lek. Nem ak­kor, ott, ab­ban a sö­tét klub­ban, ami­kor a ti­vor­nyá­tól za­jos ze­né­re lö­työg­ve né­mán fi­gyel­ted a csen­det, amely ös­­sze­fo­nó­dott kö­rü­löt­ted. Mint ak­ko­ri­ban én. Em­lék­szel ar­ra az öle­lés­re? Arc­iz­ma­id meg­me­red­tek, de a fi­gyel­mes szem­lé­lő ér­zé­kel­het­te ti­tok­za­tos mo­so­lyo­dat. Va­jon mi­re gon­dol­tál, ami­kor fel­tűn­tem a lát­ha­tá­ron? El­ső pil­lan­tás­ra! A fér­fi ir­ra­ci­o­na­li­tá­sá­ban a nő ön­ma­gá­val ta­lál­ko­zik. És eb­ből táp­lál­ko­zik. Kon­ven­ci­o­ná­lis ér­te­lem­ben ezt sze­re­lem­nek hív­ják. Már is­mer­te­lek, most csak fel­is­mer­te­lek! Mint a fe­hér-fe­ke­te fil­met, ame­lyet so­ha­sem néz­tünk, még­is is­mer­jük a tar­tal­mát, elő­re tud­juk a vé­gét. ősz volt, vagy még­sem? Egye­dül te­remt­jük em­lé­ke­in­ket. Mi­ért ne em­lé­kez­het­nék úgy ar­ra a nap­ra, mint­ha eső áz­tat­ta vol­na meg is­me­ret­len­nek tű­nő is­me­rős ar­cun­kat?

A tá­vol­ból ze­ne hal­lat­szik. A szél hoz­ta ide hoz­zám. Já­té­kos szél, be­csa­va­ro­dott. Ön­ma­gá­ba. Né­ha csak a sü­ví­té­sét hal­lom. El­alud­ni… Ezt kel­le­ne. Le­huny­ni  a sze­mem és át­en­ged­ni ma­gam a va­ló – ősi és iga­zi – ké­pek meg­fes­té­sé­nek. Fel­is­mer­te­lek. Ami­kor meg­szó­lal­tál…

Oly­kor, ami­kor egye­dül va­gyok a szo­bám­ban – mint most is – és vé­gig­né­zek a négy fe­hér fa­lon, szív­der­mesz­tő pá­nik fog el, mi len­ne, ha meg­moz­dul­ná­nak, el­in­dul­ná­nak fe­lém? Bi­zo­nyá­ra sem­mi. El­tűn­né­nek ők is, meg a szo­ba is, meg én is. Va­jon én is? Én, aki bal ke­zem­mel meg­szo­rít­ha­tom a job­bat, aki ké­pes  va­gyok  két  lá­bon  to­por­zé­kol­va da­dog­ni, ami­kor csak a sze­me­met kel­le­ne le­huny­nom? Ez a kéz érin­tet­te meg uj­ja­i­dat? És az Te vol­tál? Vagy mind­ez csak lát­szat, csa­lás? Még a hi­tem is. Meg a vá­gyam: ami­kor azon a kora őszi reg­ge­len el­sé­tál­tál mel­let­tem, és ha­jad il­la­ta szem­te­le­nül meg­tá­mad­ta orr­lyu­ka­i­mat; ami­kor hi­á­ba or­dí­toz­tam VÁRJ!, nem jött ki szó a szá­mon, és te szok­nyád­dal sze­mér­met­le­nül ne­szez­ve el­men­tél mel­let­tem; ami­kor fel akar­tam kel­ni, és utánad sietni, majd az­tán még­sem, ak­kor… Oly­kor fé­lek a fa­lak­tól.

Oly­kor még ön­ma­gam­tól is fé­lek. Meg a kó­bor ku­tyák­tól. De ők is fél­nek tő­lem. És így: kör­be-kör­be. Min­den vál­to­zik, még­is min­den ugyan­olyan ma­rad. Nem le­het két­szer ugyan­ab­ba a fo­lyó­ba lép­ni, de a fo­lyó fo­lyó ma­rad. És csak az örö­kös, ami­nek nincs ne­ve. Vagy van, csak ki­mond­ha­tat­lan. Ha fel­is­me­rem azt a vég­te­lent ma­gam­ban, vagy ben­ned, va­jon ak­kor én is vég­te­len­né vá­lok, vagy csak vég­le­ge­sí­tem a vég­te­lent? És így: kör­be-kör­be. Nem tu­dok meg­sza­ba­dul­ni a kér­dé­sek­től. Cik­li­ku­san is­mét­lő­dő sza­ka­szok­ban új­ra meg új­ra fel­csen­dül­nek agyam­ban.

Tél volt. Tel­je­sen biz­tos va­gyok ben­ne. A szép­ség csak idea! – szö­gez­tem le. És nem eb­be a vi­lág­ba tar­to­zik, ha­nem egy má­sik­ba – az ide­ák vi­lá­gá­ba. Mé­lyen ön­ma­gunk­ban tud­juk, mi­lyen, és ami­kor ér­zé­kel­jük, csak fel­is­mer­jük: a szé­pet… Mint birs­al­ma il­la­tát egy mez­te­len gyer­mek orr­lyu­ká­ban, vagy föl­di­eper ízét a szánk­ban, mint a ned­ves test­bőr lágy­sá­gát, vagy az álom­be­li szi­lu­ett le­he­let­fi­nom­sá­gát, mint han­god csen­gé­sét pa­ráz­na éj­sza­ká­ink­ban…

Is­mét ok­tó­ber van. Te­kin­te­tem­mel túl­szár­nya­lom a ma­da­ra­kat ma­gam fe­lett. Olyan az ég, akár egy vég­te­len ros­ta, ame­lyen át­fo­lyik tes­ted ra­gyo­gá­sá­nak pi­ciny da­rab­ká­ja, hogy meg­vi­lá­gít­son en­gem. Is­mét ze­ne hal­lat­szik. A ma­da­rak el­re­pül­nek dél­re, akár­csak ta­valy, akár­csak ta­valy­előtt, akár­csak száz év­vel ez­előtt… Én pe­dig ugyan­azon csil­la­gok alatt ál­lok, ame­lyek alatt ezer év­vel ez­előtt állt va­la­ki, ér­dek­lőd­ve: mi­ért nem kön­­nye­zik a tü­kör, ha előt­te ál­lunk és sí­runk?
Né­ha ke­ve­seb­bet kel­le­ne be­szél­nem. Vagy egy­ál­ta­lán nem is kel­le­ne be­szél­ni. Hall­gat­ni. Mint az óri­á­si tölgy­fák, ami­kor hi­deg éj­sza­ká­kon el­me­gyek mel­let­tük. Va­jon mi a vé­le­mé­nyük ró­lam? Hi­á­ba kér­de­zem tő­lük, ők csak hall­gat­nak. Te­re­bé­lye­sed­nek és év­ről év­re szeb­bek és öre­geb­bek lesz­nek.

A ze­ne meg­fog­ha­tat­lan. Itt az idea, itt a for­ma, de nincs test. Olyan misz­ti­kus. Eb­ben rej­lik a tit­ka. Ezért nem mú­lan­dó. Ezért nem tu­dom még lel­ki be­avat­ko­zás­sal sem el­tor­zí­ta­ni em­lé­ke­ze­tem­ben, tel­je­sen el­len­tét­ben a ma­gam­ban hor­do­zott töb­bi meg­örö­kí­tett kép­pel, ame­lyek lel­ki­ál­la­po­tom va­ri­á­ci­ó­i­nak kö­szön­he­tő­en sza­ka­dat­lan vál­to­zá­si fo­lya­ma­tok­nak van­nak ki­té­ve. Emi­att sze­ret­ne min­den mű­vé­szet ze­ne len­ni! Az Új Vi­lág­ból cí­mű szim­fó­nia min­dig egy új vi­lág­ba ve­zet be. Pe­dig Dvoøák már rég nem él. Vagy csak egy Új Vi­lág­ba szö­kött?! És az a kis­pad ott a fo­lyó­par­ton, ame­lyen ül­dö­gél­ve és a sár­gu­ló pa­pír­la­po­kat for­gat­va elő­ször meg­pil­lan­tot­ta­lak – meg­van még? Nem em­lék­szem a szí­né­re. Vö­rös­re fes­tem. A ha­jad is vö­rös volt. És a Nap is. Meg a vér is az ere­im­ben és az ar­co­mon. A le­ve­lek pe­dig arany­szí­nű­ek vol­tak. Mint a fény az éj­sza­ká­ban. Bó­dí­tó tán­cot jár­tak a szel­lő szár­nyán.

A szép­ség idea. Ami­kor meg­érin­tem fe­lü­le­tét, meg­kós­to­lom ízét, ami­kor be­szip­pan­tom il­la­tát, meg­pil­lan­tom ar­cát, ami­kor meg­hal­lom hang­ját, már test. És tu­da­tom­ban meg­erő­sö­dik a hit: ez a szép­ség, ami­vel egyi­de­jű­leg meg­szü­le­tik egy új idea. Az ide­á­ból ki­in­dul­va, az anya­gon ke­resz­tül, új­ra az ide­á­hoz ju­tok. Elő­ször a tes­tet ér­zé­ke­lem, de az idea még­is előt­te van. Kro­no­ló­gi­a­i­lag nem, de spe­ku­la­tív mó­don igen. Mert más­kü­lön­ben ho­gyan is­mer­ném fel? A fo­lyó­par­ton pil­lan­tot­ta­lak meg elő­ször. Nem tu­dom sza­ba­to­san el­mon­da­ni, mi­lyen volt az az ér­zés, ami ak­kor ha­tal­má­ba ke­rí­tett. Ta­lán ezt hív­ják ha­to­dik ér­zék­nek. Ta­lán. Egyes dol­go­kat nem tu­dok sza­vak­kal ki­fe­jez­ni. Egyes dol­go­kat nem is le­het sza­vak­kal ki­fe­jez­ni. A sza­vak e vi­lá­gi ko­hol­má­nyok. Csak for­mái az ide­ák­nak, ame­lye­ket agyunk szá­má­ra pró­bál­nak el­ér­he­tő­vé ten­ni. Kor­lá­tol­tak. És nem hat­nak elég­gé gyor­san. Van, amit csak érez­ni le­het. És az ös­­szes igye­ke­ze­tem, hogy egy bi­zo­nyos ide­át sza­vak­ba cso­ma­gol­jak, hi­á­ba­va­ló cse­le­ke­det ma­rad, ha az az idea on­to­ló­gi­ai ér­te­lem­ben már nem lé­te­zik an­nál, aki­nek át aka­rom ad­ni. Egy­ál­ta­lán nem fon­tos, hogy ér­ted-e, de ér­zed-e?

Van a ze­né­ben va­la­mi ha­tal­mas. Is­te­ni. Meg­fog­ha­tat­lan. Te pe­dig olyan vagy, akár egy szim­fó­nia. Meg­tes­te­sült szim­fó­nia! Tu­laj­don­kép­pen csak en­­nyit akar­tam mon­da­ni.