Köszöntjük a 80 éves Szőke Józsefet

Szerző: Duba Gyu­la/ Ha­tár men­ti tör­té­ne­lem Sző­ke Jó­zsef 80. szü­le­tés­nap­já­ra
Ba­rá­ti be­szél­ge­tés so­rán hal­lot­tam Sző­ke Jó­zsef­től egy ré­gi tör­té­ne­tet. Ka­masz­ko­rá­ban ap­já­val szán­ta­nak a ha­tár­ban, Nyitra kör­nyé­kén. A ha­tár szót más ér­te­lem­ben, szó sze­rint is kell ven­nünk, az ak­ko­ri szlo­vák–ma­gyar ál­lam­ha­tár men­tén tör­tént, Nyitranagykér me­ze­jén hú­zó­dott a ha­tár, ép­pen az ő föld­jük men­tén, a ba­ráz­dá­ju­kon.

Ab­ban az idő­ben, a há­bo­rús évek­ben volt ez így. Te­hát a par­cel­lá­juk ba­ráz­dá­ja az ál­lam­ha­tár! S ami­kor fel­szán­tot­ták a föld­jü­ket, ahogy me­sél­te, ap­ja rá­né­zett és ko­moly arc­cal, tré­fál­koz­va meg­kér­dez­te: Na, gye­rek, el­szán­tunk Szlo­vá­ki­á­ból egy ba­ráz­dát?!

Mo­soly­ra kész­te­tő tör­té­net, ám va­la­mi mé­lyeb­bet is meg­moz­dít ben­nünk. Vol­tak idők, ami­kor a ha­tá­rok nem je­len­tet­tek át­hág­ha­tat­lan aka­dályt, csak a zárt­ság kön­­nyed jel­kép­ét, ad­mi­niszt­rá­ci­ós szim­bó­lu­mot. Tra­gi­kus ka­lan­dok­ra, a ne­héz­sé­gek el­vi­se­lé­sé­re és meg­ha­son­lás­ra még nem kényszerítettek. De ke­vés volt az ilyen ­idő! Sor­sun­kat in­kább olyan ha­tá­rok jel­le­mez­ték, me­lye­ken csak a ma­dár jár­ha­tott át sza­ba­don. A fen­ti pél­da azon­ban al­kal­mas, hogy ér­zé­kel­tes­sük, mi­lyen vi­lág­ból, mily fi­a­ta­los él­mé­nyek bir­to­ká­ban in­dult Sző­ke Jó­zsef – s te­gyük hoz­zá: nem­ze­dé­ke! – sa­já­tos élet­út­já­ra, né­mi pá­tos­­szal szól­va a ma­ga­sabb cé­lok fe­lé!

Nem­ze­dé­két em­lí­tet­tem, még­pe­dig azért, mert a kor­ban hoz­zá ha­son­ló fiata-lokat, a múlt szá­zad har­ma­dik év­ti­ze­de kö­rül szü­le­tet­te­ket, sa­já­tos, akár tör­té­nel­mi­nek is mond­ha­tó élet­pá­lyá­ra kényszerítette sor­suk. Az el­ső (cseh­szlo­vák) köz­tár­sa­ság­ban szü­let­tek és kezd­tek is­ko­lá­ba jár­ni, ké­sőbb ma­gyar ki­rá­lyi kö­zép­is­ko­lák­ba irat­koz­hat­tak, majd ta­nu­lá­si le­he­tő­sé­gek nél­kül ma­rad­tak és ser­dü­lő fi­a­ta­lok­ként él­ték meg a kort, ami­kor a ma­gya­rok szá­má­ra na­gyon zord­dá vált a dé­li ha­tár­vi­dék. S jó néhányuk szá­má­ra koc­ká­za­tos ka­lan­dok hely­szí­né­vé vált az or­szág­ha­tár. Ami­kor az öt­ve­nes évek ele­jén em­ber­sé­ge­sebb jö­vő fe­lé te­kint­het­tek és ma­gyar kul­tú­rát kezd­tek épí­te­ni, az ala­po­kat si­vár pusz­ta­ság­ra, le­ta­rolt me­ző­ség­re rak­ták. Élet­mű­vük a ki­sebb­sé­gi tör­té­ne­lem pro­duk­tu­ma!

Sző­ke a bu­da­pes­ti ke­res­ke­del­mi kö­zép­is­ko­lá­ban kezd­te ta­nul­má­nya­it. Érett­sé­giz­nie 1948-ban si­ke­rült. Is­mert kor, fo­lya­ma­to­san be­szé­lünk ró­la, a ha­tá­rok meg­szi­lár­dul­tak. Oda-vis­­sza szö­ké­sek árán va­ló­sul meg a ma­gyar nyel­ven va­ló ta­nu­lás. A fi­a­ta­lok ser­dü­lőkor­ban van­nak, ki­a­la­ku­lat­la­nok, ösz­tö­nö­sek, há­bo­rús él­mé­nye­ik is in­kább ka­lan­do­sak. Az előt­tük já­rók tör­té­nel­mi él­mé­nyei mé­lyeb­bek és hi­te­le­seb­bek, az utá­nuk kö­vet­ke­zők sors­él­mé­nye­i­ből pe­dig a leg­sö­té­tebb kor­szak ki­ma­radt. Ők elég fel­nőt­tek, hogy ko­mo­lyan ve­gyék az éle­tet, ám ah­hoz is elég jö­vő­vá­rók és nyi­tot­tak, hogy tud­ja­nak hin­ni és ne le­gye­nek csa­ló­dot­tak! Ma­gya­ror­szá­gon a né­pi kol­lé­gi­u­mok ko­rá­nak utol­só évei ezek, s nem is ter­mé­ket­le­nek, a tönk­revert or­szág fi­a­tal ér­tel­mi­sé­ge ön­ma­gá­ra éb­red­ve új vi­lá­got kí­ván ma­gá­nak épí­te­ni. A „Fé­nyes sze­lek” nem­ze­dé­ke ez! Sző­ke kö­zé­jük tar­to­zott, részt vesz moz­gal­muk­ban. Lel­kes, cél­tu­da­tos if­jú­ság ez, életérzésükben nem­ze­ti­ek, cél­ja­ik­ban, ter­ve­ik­ben szo­ci­á­li­sak. Sző­ke ren­ge­te­get tud me­sél­ni ak­ko­ri él­mé­nye­i­ről, hely­ke­re­sés­ről és éhe­zés­ről, se­gé­lyek­ről és tá­mo­ga­tók­ról, ta­lál­ko­zá­sa­i­ról Ve­res Pé­ter­rel, Il­­lyés­sel s a kor ve­ze­tő po­li­ti­ku­sa­i­val, s ahogy kol­lé­gi­u­mot ala­pí­tott, majd ha­za­jött és itt­hon re­kedt, mert köz­ben is­mét le­zár­ták a ha­tárt. Po­zsony­ban kel­lett ki­sebb­sé­gi írás­be­li­sé­get kez­de­ni, a Cseh­szlo­vák If­jú­sá­gi Moz­ga­lom lesz a mun­ka­te­rü­le­te.

A kö­szön­tő ese­mé­nye­ket, té­nye­ket és ered­mé­nye­ket kí­ván, a tet­tek mi­nő­sí­té­sé­nek és el­is­me­ré­sé­nek a mű­fa­ja. Ak­ko­ri adott­ság, hogy a ma­gyar szel­le­mi becs­vágy a pe­da­gó­gia és az új­ság­írás, az iro­da­lom te­rü­le­tén ver­het gyö­ke­ret. Az in­du­ló új­sá­gok­ban-szer­kesz­tő­sé­gek­ben és az iro­da­lom­ban, amely még nincs! Az Új If­jú­ság fő­szer­kesz­tő­je lesz, az iro­da­lom­ba Pe­tő­fi és Jó­zsef At­ti­la ver­se­i­nek vá­lo­ga­tott fü­ze­te­i­vel lép be, me­lyek­hez aján­ló elő­szót ír. Mind­ket­tőt a Ma­gyar Könyv­tár ad­ja ki. Iro­da­lom­tör­té­ne­ti tet­tet je­lent az a vá­lo­ga­tá­sa, me­lyet Új haj­tá­sok cí­men ad ki a Cseh­szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Könyv­ki­adó. Az an­to­ló­gia iro­dal­munk sze­gé­nyes, ám két­ség­be­von­ha­tat­lan do­ku­men­tu­ma. Ami­kor iro­dal­munk kez­de­te­i­ről szó­lunk, zavarban va­gyunk, ön­kép­ző­kö­ri szin­tet em­lí­tünk. De már éle­tet és aka­ra­tot je­lent! Sző­ke Az as­­szony vár (1959) cí­mű no­vel­lás­köny­vét már töb­ben recenzálják és a Ka­ti­ca­bo­gár cí­mű kis­re­gé­nye (1964) élénk ol­va­sói fo­gad­ta­tás­ban ré­sze­sül.

Az Új If­jú­ság akár kü­lön fe­je­zet is le­het­ne. Sa­já­tos fi­a­tal szer­kesz­tő­ség. Po­li­ti­kai he­ti­lap­ként tel­je­sí­ti esz­mei-ne­ve­lő fel­ada­tát, köz­pon­ti irá­nyí­tás mel­lett dol­go­zik. De szer­kesz­tői a ma­guk mód­ján ér­tel­me­zik ma­gyar mi­vol­tu­kat és ki­sebb­sé­gi hely­ze­tü­ket, a lap a köz­írás te­rén nyi­tott és kez­de­mé­nye­ző. Mint­ha az írá­som elején vá­zolt tör­té­net nem csu­pán jóízű ado­ma len­ne, ha­nem pszi­cho­ló­gi­ai lát­le­let is, lé­lek­ta­ni ál­la­pot és hely­zet­kép, ar­ra utal, hogy ez a szer­kesz­tői szem­lé­let­mód a ki­sebb­sé­gi lét ab­szurd je­gyei iránt is fo­gé­kony. De­rűs hu­ma­niz­mus­sal és bi­za­ko­dó igaz­ság­ke­re­sés­sel kö­ze­lít hoz­zá­juk. A lap­ban 1957-ben hu­mo­ros ol­dalt szer­kesz­tet­tem, Más szem­mel cí­men pe­dig ro­va­tot, szatirikus jegy­ze­te­ket, kro­ki­kat ír­tam. A szer­kesz­tő­ség a párt- és kor­mány­ha­tá­ro­za­tok mel­lett kö­zöl­te azok hu­mo­ros bí­rá­la­tát, ironikus fe­lül­né­zet­ét is. A fi­a­ta­los hit és fe­le­lős­ség kri­ti­kai szem­lé­let­tel és ön­kri­ti­kus va­ló­ság­ér­zék­kel pá­ro­sult. Ilyen igaz­ság­ke­re­ső szem­lé­let kö­zöl­tet­te Sző­ke Jó­zsef fő­szer­kesz­tő­vel 1968-ban a Két­ezer szó cí­mű prá­gai ki­ált­ványt, ami ké­sőbb vé­tek­nek bi­zo­nyult. A re­form­gon­dol­ko­dás so­rán Sző­ke a Cse­ma­dok Köz­pon­ti Bi­zott­ságának a fő­tit­ká­ra lett, míg Do­bos Lász­ló az el­nö­ke, ré­sze­sei a föderális Al­kot­mány­ter­ve­zet azon ré­sze ki­dol­go­zá­sá­nak, amely a ki­sebb­sé­gek jog­ál­lá­sát tör­vén­­nyé emel­né. Má­sok­kal együtt – Sza­bó Re­zső, Tol­vaj Ber­ta­lan – a ha­zai ma­gyar po­li­ti­zá­lás új­rafo­gal­ma­zá­sán dol­goz­nak, mind­er­re 1968 au­gusz­tu­sa és a kon­szo­li­dá­ció évei tet­tek pon­tot.

Sző­két „szi­len­ci­u­ma” a Cse­ma­dok könyv- és le­vél­tá­rá­ba, a szék­ház szu­te­rén­hely­sé­gé­be utal­ja. Itt „al­kot­ta meg” fő­mű­vét, A cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom vá­lo­ga­tott bib­li­og­rá­fi­á­ja 1945–1985 cí­mű négy­kö­te­tes mun­ká­ját. Er­re vo­nat­ko­zó­an ma­ga­mat idé­zem, laudációmat, ame­lyet 2006 jú­ni­u­sá­ban a Posonium Élet­mű­díj át­adá­sa al­kal­má­ból mond­tam: „Egy­szer ilyen díj­osz­tás al­kal­má­val, ta­lán Dé­nes György ré­vén mond­tam, hogy az írói élet­mű­vet nem­csak meg­ír­ni kell, ha­nem meg is kell él­ni! Most is ak­tu­á­lis gon­do­lat. A bib­li­og­rá­fia »meg­al­ko­tá­sa« pu­ri­tán élet­for­mát és szor­gos mun­kát je­lent. Új­ság­hal­mok és pa­pír­kö­te­gek át­la­po­zá­sát, év­fo­lya-m­ok ren­de­zé­sét, sok tíz­ezer­nyi cé­du­lát és kar­to­té­ko­zást, kor­sza­ko­lást és anyag­ren­de­zést, szá­mok, té­nyek és ada­tok töm­ke­le­gét, ne­vek és cí­mek lé­gi­ó­it, vé­ge­ér­he­tet­len pa­pír­mun­kát. De je­len­tet­te a múlt­ban, a tör­té­nel­mi idő­ben va­ló el­me­rü­lést is, a le­tűnt va­ló­ság élesz­té­sét, élő irány­za­tok és új ese­mé­nyek boly­gói alól va­ló ki­bá­nyá­szá­sát, ahol fé­lig el­pusz­tul­va s ta­lán fel­tá­ma­dás­ra vár­va la­pul, ahogy az idő el­te­met ko­moly vagy ke­vés­bé fény­lő tet­te­ket. Ezt érez­tem a bib­li­og­rá­fi­át la­poz­va, a múlt idő le­gen­dá­ri­u­ma te­me­tő és for­rás egy­ben. Ke­res­tem a ma­gam dol­ga­it és min­dent meg­ta­lál­tam! Mint­ha egy­ko­ri éne­met él­tem vol­na meg új­ra, s a kort, mely ke­gyet­len volt s egy­ben fel­eme­lő! Fel­vil­lan­tak egy­ko­ri cí­mek, vá­rat­lan szik­rák az idő­ben, fel­idé­ző­dik ré­gi vi­ták szen­ve­dé­lye és fon­tos no­vel­lák han­gu­la­ta. Mint­ha új­ra szól­ná­nak ré­gi nagy ver­sek, ha­tár­kö­vet je­len­tő pró­zák cí­mei, kez­dők je­lent­ke­zé­se és tá­vo­zók bú­csú­zá­sa, a bib­li­og­rá­fia el­ső­sor­ban múlt­idé­zés s csak az­tán adat­tár! A múl­tat úgy tar­tal­maz­za, hogy az az ér­tők­nek él­ni lát­szik, mint­ha ha­lot­ta­i­ból tá­mad­na fel, és rá­döb­bent, hogy nem­csak mé­lyen ben­nünk él, ha­nem mint­egy anyagiasulva és fel­idéz­he­tő­en ott van Sző­ke Jó­zsef vas­kos kö­te­te­i­ben, s ha az utó­kor em­lé­kez­ni akar, nél­kü­löz­he­tet­le­nül szük­sé­ge van rá!”
A szám­ve­tés­hez még az utób­bi év­ti­ze­dek gye­re­kek­nek írt köny­ve­it em­lí­tem: A sí­ró hó­em­ber (1985), A nap­ra­for­gó­vá vál­to­zott le­ány (1989), A hen­ce­gő nyúl (1995), mind me­sék. Meg azt a kul­túr­tör­té­ne­ti mun­kát idéz­ném, amely­ről né­ha be­szélt, de ez ide­ig nem ké­szült el.

Erőt, egész­sé­get hoz­zá, hogy meg­szü­les­sen!