Magyar táj, magyar ecsettel

Lászlóffy Csaba – A kamaszkor vakmerõsége

Tudtam: attól még nem fogok megõrülni
ha a Tordai-hasadéki malom
kõkerekén alázuhanó patakvíz
álmomban is állandóan zuhog

éreztem hogy végnélküli portyázásaimnak
nem vethet gátat hínáros Doberdo
és semmilyen türannosz által
kiprovokált Marathón

a félelem percei órái a szövettani
vizsgálatnál valamivel hosszabb
elemzést igényelnek.

Egy mozdulat

az övé

(vesztes gyõztes? – mit számít
mindenkor fölényes mosolyú
diadalmaskodó)

elrongyolódik minden
a rezes arc s a bûntudat illúziója
is a mozdulatlanságban –

ti ne láttátok volna amint a vétkek
elkövetõi tünedeznek elõ a
hányásszagú kulisszák mögül
hogy legádázabb hozsannáik után
imádkozni tanítsák a népet?
õ az aki elûzi álmod elhessenti
újabb gyanakvó gondolataid
felüt egy valamikor féltett könyvet
poros, mondja kétértelmûen
anélkül hogy bár a borítójáról
letörölné a láthatatlan port

felüt egy könyvet ahogyan
felütötte volt az állát valakinek
nem mindegy?

Rába György

Kezed ügyében

Kell hogy legyen egy elvarázsolt
tündérország hol édesebb
a törökméz s nem kopik el
cipõd bár fénye elveszett
itt a hússzelet egy falásnyi
tányérról lóg le ott a bécsi
gyalogost nem szapul a rendõr
zebrán karon fogva kíséri
nem álomlátás visz oda
az a hely nem mesebeli
szélességi és hosszúsági
fokát mappán meglelheti
az ember s akár beutazhat
s idõzhet noha nem is pedzi
szomszédja gyámolítja-e
utcán föl nem segíti senki
e földi édenbe vetõdve
szíves szóba elegyedik
s mulatságul az étteremben
vígan csapják be a palit
a szemhatáron ne keress
kezed ügyében a varázslat
fedezze föl a napi társban
igézõjét ki-ki magának

 

A greenwichi

Az idõk mindig olyanok
nem leled bennük otthonod
mert zsarnok ül fönt és ezer
kis kényurat potyogtat el
mert a szabadság végtelen
s határt nem tud sok védtelen
a másikét sem ismeri
így jaj nekem és jaj neki
jobb ha szûkíted körödet
ilyenkor és berendezed
kire fölnézel házi szent
és körülötted regiment
fegyverhordozód talpasod
s napi gyõzelmed számolod
basa kornak széles honában
mindenki így jár el hiában
és délkörérõl azt hiszi
éppen övé a greenwichi

Tamás Menyhért

Illyés

I.
Keresem, s még sokan sokáig keressük
a legkézenfekvõbbet: honnét, milyen
mélyrõl forrásol a hûség, meddig köt,
köthet magához a szülõtáj, fonatol hût-
lene után, mint ahogy utánad is Párisig
fonatolt; nap-nap küldte forró rejtjeleit –
hazahívó volt minden üzenet, hogy az
altatott cseléd- és zsellérsor árnyékán túl-
ra, fia-messzéig elevenítse fájdalmát…

II.
Pusztát odahagyni, az elsõ grádics ma-
gaslat, a második, óhatatlan, egyre fel-
jebb emeli a fogva-menekvõ tekintetét,
szédítõ az út, az irány, szédítõ a távol,
ennél csak a visszaút szédítõbb, többült
hevüléssel, gondolkodással, és többült
látással, hallással: most látom csak, hal-
lom csak: nemzet alatti lét a pusztai lét;
nemzet alatti sikoly a pusztai sikoly!

III.
Sosem volt, most sem könyörületes fö-
löttünk az ég, elég az elsõ kutakodó lé-
pés, mitõl gyengül, bomlik, fogy a ma-
gyar, mi gyéríti, fullasztja halálra e so-
kat viselt népet, szûkül a szem, haragot
gyûjt, lobban a tekintet, múlhatatlan bé-
lyegül fajul tovább a vád – neved halla-
tán, mintha véres tréfáit ismételné az i-
dõ, ma is nyelvhegyre gyülemlik a szó!

IV.
Hangzavaron innen, hangzavaron túl,
a tanúságé vagyok az egyedül monda-
toló tanúságé… Kezdhetem elölrõl, új
csizma, új csizmatalp, új tipratás, új ha-
zakeresés – felült megint Páris, megint
a csalatkozás, megint a jövõtlenül jö-
võ, visszarajzolhatatlan Medence; mi-
haszna mormolom magamra a varázs-
inget, kiáltom az éjbe Berzsenyinket.

V.
Tihany, József-hegy, Tiszták, Herder,
Európa – itthon európainak lenni, ta-
vasznyi remény, nyári zarándoklat,
õsz-tél depresszió: ADY ESTÉJE, Mi-
kor a költõ haldokolt már, Erdélyre
düllesztve szemét, KOSZORÚ, a ne-
kem jutott koszorú, a szél-kaszabol-
ta magyar nyelv, a sose-késlekedõ ha-
lál, a sarjúrendeket hullámzó tenger…

Oláh János

Elmulasztott szavak
Vajda Gábornak

„Pusztulj, magyar!” És: „Takarodjatok!”
– fordítottad a durva betonfalra
pingált szerb ákombákomot.
Olyan volt, mint a vércse karma.
Itt élünk, mondtad keserûen,
de fölnéztél, és kék szemedben
Bácska ege vetett lobot.
Lakótelepi labirintus utcák
vezettek valahova hozzád,
férfigõggel berendezett szobádba,
határtalanná zsúfolt könyvhazádba.
Panasz lobbant vádlón, hiún,
illegális szilvórium
buggyant gyûszûnyi poharakba,
a maró kuruc csakazértis.
Ide tiszta agy kell, pontos szavak,
mondtad, s nem adtad meg magad.
Dolgoztál, hát munkád megõriz,
habár elmúlt már minden pillanat.

L. Simon László

A prés mellett

Szivárog a kék szõlõ vöröslõ vére,
minden szorítás
finom türelemjáték,
illatos ösvény
a hús mögötti álomhoz.
Apró mozdulatokkal
kínozzuk a testet:
húzunk, majd eresztünk,
feszítünk, majd lazítunk,

kiszabadítjuk a testbõl a szellemet,
hogy majd újra bezárhassuk
egy régi palackba,
amit az idõ békéje érlel rubinttá
hûs pincénk penészes polcain.

Szivárog a kék szõlõ vöröslõ vére,
tengerré nõnek
a fájdalom kéjes könnyei
a prés alatti öreg fakádban,
nagyapám csákvári csalikancsóját
merítem az izzó lébe:
édes rejtély
a titkos edényben.

Zalán Tibor

Lassított csendben

1.
Lassított csendben számhoz ütõdik
valami pohár hideg fegyver
Villamos csenget és már nem alszik
Vérem megtelik félelemmel

Vagyok aki soha nem lehettem
túlélve már öt évtizeddel
magam Rakódik akár a mész a
csontban halál az idegemben

Folyónál lakom Döglött nagy halak
üres szemüregében állok
Ez az öröklét Vad kutyák jönnek
s a dögre csapnak a sirályok

Még nem mondtam bár jó is lehetne
reggelenként epét s vért hányok
Nem alhatom éjjel – kárognak lent
s dalolnak a szomszéd cigányok
mígnem a virradat s a kakasok
álomba hajtogatják õket
Fekszem tovább Fogytán van a napom
Kertemben keselyû idõzget

s idézget mint egy régen kivénhedt
forradalmár a brosúrából
Mozdulnék – lássa azt hogy még élek
de a szomszéd épp krákog s átszól

a teraszról hogy a reggeli sör
habjából patkány mászik elõ
Csukva hagyom látni a szememet
s nem bánom hogy elhagy az erõ

mielõtt visszatért volna belém
az éjjeli hidegrázásból
A mozdulat s a mozdulatlanság
egyként fáj s a semmire rátol

2.
Sötét sarokban piszmog a bogár
apró lábával égre fordul
alulról mászná össze a halált
beleharap nyersen és orvul

bár nincs közvetett köze a léthez
öntudatlan éli túl magát
pontosan tudja mit kell tennie
s hanyatt fektébõl is odalát

hol moccanatlan vergõdöm hogyan
kezdjek hozzá az újabb naphoz
Szennyes rongy párna lepedõ paplan
s nincs már ki ebbõl kitakarjon

Nyugtatók s erõs szeszek mámora
befelé fordítja az arcom
Szakadék fölött könnyebbített lét
ráiszom hogy tovább kitartson

Jön a bogár s nem találja szemem
azon keresztül furakodna
agyamba föl Hát beköp halállal
s leszek semmivé sokasodva

innentõl Valahol óra perceg
falakban kötve meg az idõt
Telik az élet Gyorsabban múlik
mint ez a kibaszott délelõtt

3.
Vidám leszek szerkesztõm így kérte
seggem verem a poros földhöz
államat vakarom mint a majmok
s röhögök ha a sorsom föllök

s megtapos. Egész nap körbe járok
forgok és grimaszolok közben
tótágast állok reped a gatyám
s bolondot látok a tükörben

Bukfencet hányok epe s vér helyett
bravót tapsolok kiabálok
remek kis bohóc vállamat verem
könnyem csordul bár nincsen rá ok

A diskurzus behalt önmagába
magammal magam kibeszélem
rendõrvicc leszek a Fábry-show-ban
skót kezében elkopott érem

komikus szerep egy színdarabban
ahol engem rugdosnak seggbe
commedia dell’ morte-maszk-vigyor
fölvetítve a föllegekre

melyekbõl esõ pereg majd alá
szétáztatva papírruhámat
meztelen állok hervadt szemérmem
gúnyolják lányok és sirályok

Fontos hogy szám röhög szakadásig
s nyálam a mellkasomra csorran
habzsolt élettõl csorba a fogam
lassított csendben téves program

lettem Szétnézek derûs fölénnyel
fogjuk fel pozitívan ezt is
(Bár egyre fárasztóbb e vén fazon
ki még csak fel se bukott eddig)

Vári Fábián László

Jég és korbács
Fekete Gyulának

1.
Kosárba szedtem
a dáliafejeket.
Felírtam rendre
minden veszteséget.
Hivatásos hóhért
mért tartunk, Uram?
Jégkommandód csak
kontármunkát végzett.

Nézz körbe: roncsolt
a jég és amputált.
Még ránganak
az ellátatlan csonkok.
Megvetem e rangom-
aluli halált,
de tábort
az õ nagyságos
kedvéért sem bontok.

Nekem ezer éve
itt fogan az étel –
a fekete földben
és az almafán.
S ha néha megsorozod
durva jégsöréttel,
foghatja vén fejét
sírjában apám.

2.
Holt apám kiballag
a régi rézmezõre,
hol annyiszor vallott
szégyent a kasza.
(A kökények alján
csak a tippan hajtott,
az édesfüveknek
nem volt tavasza.)

Kiválaszt és levág
öt szál aranyvesszõt,
egy fénylõ vakond-
túrásnál megáll.
Korbácsot szerkeszt,
ha kardot nem adhat,
s én várok vacogva
az álmainál.

Rátévedtem én is
arra a mezõre,
zeng a rét alattam,
akár a cimbalom.
Kár. A felébresztett
tárogatóra
göthös csend csahol csak –
mindkét oldalon.

3.
Az éj bölcs madarai
vállamra ülnek,
fészkük elfoglalták
az elhajtott magzatok.
Hûvös lesz a hajnal,
még halálra hûlnek.

Pókdajkák, ingecskét,
takarót varrjatok.

Cirógassad, szellõ,
az apró fejecskéket,
rájuk rozsdált a vér –
áztasd le, langy esõ.
Anyjuk szörnyszívét
ha megnyitja az álom,
angyali fehéren
jöjjenek elõ…

Korbáccsal járom
a lábadozó kertet:
húzzatok el, árnyak,
sok ordas látomás!
De rám veti szemét,
ki földrészeket renget,
s a magnéziumfényben
elfog a sírás.