A krónikás skizofréniája – Poór József Etűdök és a Kesergő című kötetéről

KÖNYVRŐL KÖNYVRE
Meghökkentő, a szokásoshoz képest épp fordított megjegyzés olvasható Poór József Etűdök és a Kesergő című kötetének ötödik oldalán, mely szerint a kötetben olvasható történetek a valóságban megtörténtek, s a szerző elnézést kér a szerep-lőktől, amennyiben nem ismernek magukra.  A szerző tehát már a kötet legelején leszögezi, hogy szövegeit egyáltalán nem óhajtja kizárni a valóságos világból, és a szöveguniverzum elvont birodalmába száműzni, a szövegek valóságos életek, valóságos sorsok lenyomatai. A szerző a krónikás szerepét kívánja magára ölteni, aki hitelesen beszámol megélt tapasztalatairól. Ebből eredeztethető a szövegek kivételesen személyes hangvétele, egyáltalán nem leplezetten önéletrajzi ihletése. A stílus mégsem nevezhető egyértelműen és tisztán realistának, a szerző gondosan a fikció ruhájába öltözteti a valóságot: történetei jellegüknél fogva fiktív történetek, amelyek be vannak zárva az Etűdök és a Kesergő című kötet lapjai közé. A bevezető megjegyzés tehát a fikció és valóság bújócskájába hívja játékosan az olvasót, ahol nem biztos, hogy ami fikciónak tűnik, valóban az is.

Az Etűdök és a Kesergő tulajdonképpen vegyes műfajú kötet, a domináló prózai szövegek mellett versek és rajzok is szerepelnek benne, mind ugyanazon szerző munkái. A három ciklusba sorolt prózai szövegek közötti hidak szerepét töltik be a rajzok és a versek, melyek közül az előbbiek a nem igazán első osztályú grafikai megoldások következtében sajnos nem mutatnak túl jól, talán jobb lett volna ezeket kihagyni a kötetből. A versek (dalközelben) szinte mindegyike afféle „tengerészvers”, természeti képek, emberi alávetettség, kitartás, küzdelem jelení-tődik meg bennük, nagyobbrészt hagyományos elemekre épülő, olykor erőteljes szóképekkel, máskor közhelyekkel operáló szövegek. Fontosnak nevezhető a kötet egészének vizsgálata szempontjából a hátlapon is idézett A jó skizofrénia című költemény, mely a „szárazföldi lét” és a világjáró tengerészlét közti ellentétet alapozza meg. Poórnál a tenger, az óceán nem puszta metaforája a szabadságnak, hanem az egyetlen élhető választás, a lázadás, a megújulás egyetlen lehetősége a maga konkrét valóságában. A szövegek alaphangját éppen az a választási kényszer adja meg, ami a tengertől messze, a szárazföld belsejében élő és a szülőföldjéhez gör-csösen ragaszkodó, emellett viszont a tengerhez végzetesen vonzódó embert tulajdonképpen tudathasadásossá teszi. A legtöbb prózai írás főszereplője egy „mátyusföldi”, aki valahogy a tengerre kerül, hogy küzdjön az állandó lelkiismeret-furdalás ellen, ami „minden eddig be nem járt dűlőútért, minden elmulasztott ölelésért” (81.) gyötri. A mindenkori kalandvágyó „mátyusföldit” azonban aligha érthetjük meg az Előszó helött című szöveg alapos vizsgálata nélkül.

Az Előszó helött alighanem a kötet legfigyelemreméltóbb, legizgalmasabb írása, egy teljes egészében mátyusföldi, Szenc környéki nyelvjárásban íródott krónikaszerű szöveg, falukrónika, családkrónika, egy kiveszőben lévő, vagy legalábbis „tejjes értékvátás”-on éppen áteső nép krónikája. Az elbeszélő/krónikás naivan csengő hangja kézzelfogható közelségbe hozza egy mátyusföldi község, Réte, a Poór család utolsó férfitagja szülőfalujának történetét, a Poór család évszázadokra visszanyúló emlékezetén keresztül. A szöveg egy egészen specifikus nyelvet hoz működésbe, amely bájosan, olykor gyermetegnek tűnő módon mesél egy titokzatos történetet a Poór család legidősebb férfitagjáról, a valódi mondanivalót állandóan megkerülni igyekvő mondatkezdések („nem minha azon személyök valamöllikének a szemszögibű köllenne szót ejtenöm Réte fâvárú, akik…”; „nem minha ezön múna…” stb.) provokatív hatása pedig csak fokozza a titokzatosságot. A nyelvjárásos szöveg lassú olvasásra kényszerít, valószínűleg még azokat is, akiknek pedig nem idegen az illető nyelvjárás. Egy gazdag múltú család izgalmas története elevenedik meg igazán autentikus módon, a régió, a számos változáson átesett, s eredetiségét lassan végleg elvesztő társadalmi környezet rajzába ágyazva, egy sajátos, a maga nemében ugyancsak erőteljes és érvényes szövegvilágot létrehozva, amely – határozottan szerényebb jellege ellenére is – a nagyszabású Esterházy-opust, a Harmonia Caelestist idézheti fel az olvasóban. Sajnálatos, hogy az Előszó helöttben számos helyen következetlenül alkalmazzák a nyelvjárásosságot: a nyolcadik oldalon olvasható „Nagy Rendöző”-ből a tizennegyedik oldalra „Nagy Rendező” lesz, hogy csak egy példát említsünk. Kevéssé érthető, hogy a nyelvjárás sajátosságának aligha mondható hasonulások is fonetikusan leírva szerepelnek a szövegben, pl. jokszabály, vilákháború, etyház stb. Ugyancsak sajnálatos, hogy a kötet két nyelvjárási elemeket tartalmazó szövegében, az Előszó helöttben és a Segélyvonalban következetlenül kerülnek alkalmazásra a nyelvjárási szabályok, például az előbbiben használt â betűt az utóbbiban ä váltja fel. (A nyilvánvalóan szerkesztői-kiadói gondatlanságból adódó következetlenségek netovábbja, hogy a kötet címében a borítón először nagy kezdőbetűvel szerepel a „Kesergő”, a gerincen azonban kicsivel.) Kijelenthető azonban, hogy a két nyelvjárásos szöveg közül határozottan az Előszó helöttben, a Poór család és Réte község sajátos krónikájában igazán hiteles és megalapozott a nyelvjárásosság.

A többi novellában mintha a szerző alteregói jelennének meg: Fregatta úr, Ember Péter, N. J. mind hasonló problémákkal küzdő, nyughatatlan lelkek, akik számára a tér állandóan túl szűkös, változásra, mozgásra van szükségük. Bár igazából csak a második, a vízközelben című ciklus novellái kötődnek szorosan a tengerhez, a tengerészethez (ezen belül is legfőképp a vitorlázáshoz), az egész köteten ugyanaz a tengerészszenvedély érezhető. Nem állítható, hogy a szerző különösebben „feszengene” a szárazföldi témáknál, az elbeszélések nyelve ugyanis a többi ciklus szövegében is gördülékeny. A leggyengébbnek az utolsó, mesében című ciklust nevezhetjük, ennek szövegei gyakran giccsbe fúló bölcselkedésre épülnek, a hagyományos mesenyelv pedig nincs eredeti módon újragondolva. Épp a „fogalmak bódító forradalma” (112.), amit a kötetzáró vers emleget, marad el a gyengébb szövegekben. Az Előszó helöttben működőképesen alkalmazott nyelvjárásosság pedig azt bizonyítja, hogy mégiscsak a mátyusföldi krónikáslét áll a legjobban a szerzőnek, és ebben a formában képes igazán hiteles nyelvalkotásra.

Az Etűdök és a Kesergő szövegeinek „skizofréniája” mögött tehát tulajdonképpen a hagyományápolás és a formaújító lázadás ellentéte áll, s a szerző a két szemlélet, a két módszer ötvözésével igyekszik maradandót alkotni. Amikor ez valóban sikerül neki, s elkerüli a giccs és a szájbarágásosság Szkülláit és Kharübdiszeit, sajátos és a maga nemében egyedülálló nyelvi világot hoz létre, a regionális és a nagyvilági elemek vegyítésével (ám mindvégig az előbbiek túlsúlyával). Mind-ez pedig egy mindenre kiterjedő humanizmusnak rendelődik alá, ami tulajdonképpen a szövegek legfőbb mozgatórugója. Így jutunk tehát vissza a bevezető megjegyzéshez, mely a szövegeknek a valósághoz fűződő szoros kapcsolatát vázolja: Poór József kissé régimódi, mégis eleven, tolsztoji szellemből táplálkozó humanizmusa az, ami igazán meghatározza a kötet lényegét.

(Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2007. 116 oldal)

Szalay Zoltán

A sarki kisbolt

A sarki kisbolt csörömpölő, nyikorgó üveges ajtóján belépett az esőből Kálmán, aki kétháznyira lakott a bolttól. Összecsukta, aztán lerázta esernyőjét. Kissé félénken odasétált a szemben lévő pulthoz, az eladó csaj szemébe nézett és azt mondta:

– Jó napot kívánok! Öt darab kétszáz forintost kérek; de a legjobb fajtából! – Rendben, uram, ezer forint lesz.

Azzal Kálmán odaadta a pénz, és átvette a fehér bőrű kis kacsóból a kért árut. Megfordult és elindult az ajtó felé. Mielőtt kilépett volna, kinyitotta rózsaszín bolyhos esernyőjét. Kitárta a reklámokkal teleaggatott dimenziókat összekötő tér-idő kaput és elsétált.

Elizabeth

Elizabeth – azon gondolkodtam, mi lenne, ha például Erzsébet lenne a neve, ugyanolyan hitelesnek tekinteném-e ezt a történetet? A valamilyen idegen nevű sze-replők történeteit sokkal inkább valósnak tekinti az ember… legalábbis nekem ez a tapasztalatom. – Boldog házasságban élt férjével egy kis kertes házban, aminek csak előkertje van, mert a ház mögött már egy másik ház épült. Elizabethéknek ezért mindig csendesen kellett a ház körül serénykedni, mert a hátsó szomszéd állandóan verte a falat.

„Ne a falat verd, idióta!” Ezt ordította át Elizabeth férje, általában. Elizabeth aztán minden reggel elindult a munkába: könyvesboltban volt eladó. A bolt neve „Könyvsarok”.

Egyik éjjel Elizabeth, egy kiadós falverés után, jót aludt, amíg a férje csokit evett a konyhában. Hirtelen riadt fel és sikított is egy nagyot. Persze, a szomszéd rögtön verte a falat; egyébként Elizabeth és férje sosem jött rá, a szomszédjuk miért nem viszi át az ágyát a ház másik végébe. Mindenesetre ők nagyon élvezték a dolgot, majdnem minden este, és eszük ágában sem volt arrébb vinni az ágyat.

Szóval Elizabeth a csokievős, falverős éjszakán rosszat álmodott. Körülbelül másfél éve nem fordult vele elő, hogy rosszat álmodott volna. Azt álmodta, hogy lelövik; hogy hason lövik, azaz lövi egy szál férfi. Ez az álom nagyon valóságosnak tűnt, még ütést is érzett, ahol a golyó eltalálta. Mikor felsikoltott, berohant Elizabeth férje, de megállt az ajtóban és nézte, hogy mi van. Elizabeth hasa nagyon fájt, lett rajta egy lilásbarna folt ott, ahol álmában eltalálták. Fájt még egy darabig, de elmúlt. Elizabeth férje elcsodálkozott és Elizabeth megnyugtatása után visszament csokit enni.

Másnap reggel Elizabeth dolgozni indult. Elizabeth férje nem dolgozott, ő ott-hon volt egész nap. Ritkán csörgött a telefon. Elizabeth férje először nem akarta felvenni, aztán miután már egy perce csörgött, úgy döntött felveszi, hátha fontos. Tom volt, Elizabethék egyik barátja, akivel néha eljártak szórakozni. Falfesték kellett volna neki, de Elizabethéknek nem volt. Elizabeth férje megkérdezte, mire kell: „Kifesteni a falat, mire?! Tudod, hogy kinézzen valahogy, mire idejön az asszony.” „Tom barátom, veled sem járunk el szórakozni, ha befog a nő”-– gondolta Elizabeth férje, aztán rövid beszélgetés után letette a telefont. Elizabeth általában ebédszünetben hazacsörgött telefonon és együtt ebédelt a férjével.

Öt perc telhetett el az ebédszünetből, amikor csörgött a telefon. Elizabeth volt. A szokásos helyen akart enni. A férje mondta, hogy „Jó, akkor tíz perc és ott vagyok.” El is indult. Mikor odaért, egy filmbe illő jelenet szemtanúja volt; egyszer körbe is nézett, mikor szól be neki a rendező, hogy „Hé, ez forgatási terület, ember!”, de nem szólt be neki senki. Elizabeth ott feküdt a tornyosuló és bámészkodó tömeg közepén a betonon. Csupa vér volt minden, mindenki kikerülte.Elizabeth férje, mikor meglátta, hogy a felesége fekszik a járdán, nagyon elkeseredett, nem tudta mit cisnáljon, aztán odafutott és megölelte. – Itt is körülnézhetett volna, hogy nem szól-e oda neki a rendező, mert ez is nagyon filmbelinek tűnt, de akkor nem jutott az eszébe.

Elizabeth vére a hasából folyt. Volt rajta egy nagy seb, amit Elizabeth férje minden undor nélkül megnézett. A lilásbarna foltot nem találta. Persze hogy nem találta, mert a lőtt seb pontosan a helyén volt.

Igaz

Prága egyik külvárosának elhagyatott – vagyis nem gyakran látogatott –, illetve kis forgalmú vonatállomásának peronján álldogált Miro és egy szakadt, öreg könyvet olvasott, már a címét sem lehetett kivenni a borítóján, mert szétázott. Miro harminckét éves jól öltözött férfi, egy irodában dolgozik, és már nagyon utálja. Akkor éppen fekete kalap és hosszú szövetkabát volt rajta, barnás bőrtáskája a lábánál pihent.

Már-már annyira belemélyedt az olvasásba, hogy ha nem tíz centire hajol oda hozzá az a fazon, akkor észre se vette volna. Ja, igen; az a fazon: Rongyos inget viselő, hátizsákos alak, jó nagy mosollyal a képén. Mikor Miro felfigyelt rá, hogy „az alak” a könyvet olvassa, bal válla fölött átkukkantva, nagyot ugrott ijedtében, de egy szót se szólt. Arrébb állt. „Az alak” követte lépésről lépésre… Miro ekkor egy megvető pillantást vetve rá elfordult – idegesítette az az idióta kaján vigyor.

Fél percre rá „az alak” újra odament és a könyvet kukkolta. Miro egy szót sem szólt, de fél szemmel akkor is őt nézte. Ekkor a szakadt sóhajtott egyet, a könyvre pillantott, aztán Miróra; széttárta karjait, felnézett az égre, halkan kuncogott egyet, karjaival csapkodni kezdett. Két lába lassan felemelkedett a betonról. „Az alak” tovább emelkedett. Miro utánanézett; és látta, ahogy eltűnik a felhők között. Mikor elvesztette szem elől, rágyújtott egy cigarettára és tovább olvasott:

„Valóban lehetséges? Lehetséges, hogy valaha az ember is tudott repülni? Vannak olyan feltételezések is, melyek szerint az ember – nagyjából háromezer évvel ezelőtt – rendelkezett a levitáció képességével – ez megmagyarázná a Nasca-vonalak készítésének titkát –, de idővel elveszítette azt, mivel nem volt rá szüksége.”

A hangszóróból mély, búgó női hang szólt, hogy hamarosan Prágába tartó személyvonat érkezik. Mikor megjött, Miro elrakta a könyvet, eldobta a cigarettáját és lassan felszállt a vonatra. Az ajtóból még egy pillantást vetett az égboltra, aztán becsukta maga után.

Lázálom?

Jéghideg takaró alatt csak a tested melege, ami lehűt. Szemeid mindig égnek, ha becsukod, szemhéjad perzseli szemgolyód, a füled mintha befognák, minden hang tompa. Most fázol és a takaró, mint egy kupac hó fölötted. Aztán újra elkap a forróság, átölel, mint valami jó barát; egyre gyorsabban veszed a levegőt, zihálsz, utána egyre lassabban, már-már élvezed a forróságot, minden kifújásnál mintha a lelked… minden gondod kiadnád… szép lassan egy pillanatra elhagy minden, csak a kellemes meleget érzed és ez neked jó. Már el is szenderülnél, de akkor ugrik rá mellkasodra az a csúf áhítatos kis lidérc, ásítozva és nem akar arrébb menni! Most ő is veled alszik és a fagyasztó hőség is a reszkető tüdődben.

Vaklárma

Mi ez?

A Hermina úton siettem haza az éjszakában (olyan éjszaka volt ez, mint amikor az összes ember egy pillanat alatt eltűnik a Földről, és csak te maradsz.) Az utca teljesen üres; se egy járókelő, se egy autó, csak a képeit váltogató óriásplakát kattogása hallatszik, és a plakát zaját megzavarta valami más.

Mi ez?

Mellettem Sárga Folyó kínai étterem, One Way fehérneműüzlet. A zaj egyre erősebb.

Vakok Intézete.

Ez az. Emberi beszéd volt, amit a fák lombjai zajjá torzítottak. A három vak úr az ajtó előtt egy fehérre mázolt padon osztotta meg egymással a – még látó időszakukból szerzett – tapasztalatát, ami leginkább a nőkre vonatkozott. Titusz bácsi próbált hangosabban beszélni Robinál, Ödön pedig őket próbálta túlordítani.

– A pék lányával! És jöttek az oroszok, hogy – Ödön ezen mondatának felénél lépett ki az ajtón az egyik ápoló rikácsolva:

– Vagy fejezzék be azonnal ezt a lármázást, vagy irány aludni, uraim!

A három világtalan elhallgatott. Az ápoló visszament. Amikor az ajtó csapódott, Titusz bácsi megjegyezte, vagy inkább sóhajtva mondta:

– Biztos megjött neki.

Csöndben voltak, a plakát kattogása hallatszott csak és az én lépteim, ahogy távolodtam a Vakok Intézetének kerítésétől.

A fehér padon némán ült tovább a három vak és nézték a csillagokat szemtelenül.

Kurva

Fű keveredik a még harmatos lóherékkel. A harmat még hajnalról maradt a kis lóherék hátán. Várják a Napot, ami nemsokára felébred, hogy odaadhassák neki, hogy legyen mit innia: biztos szomjas, hiszen egy éjszaka alatt körbejárta a világot. Amerre a szem ellát, jószívű, harmatos lóheréket fújdogál a szél. A kis völgyben patak zubogása visszhangzik, mindenfelé. Éhes legyek ébredeznek még friss otthonukban (csak tegnap költöztek be), egy tehénlepényben. A korán kelők már el is fogyasztották reggelijüket (kiharaptak egy darabot újdonsült lakásuk falából, a tehénlepényből és vígan elmajszolták) és nemsokára munkába indulnak: újabb tehénlepényeket keresnek majd, és néha megállnak pihenni egy harmattól csillogó lóhere levelének peremén, hogy csillapítsák szomjukat egy kortyocska harmattal, ügyelve rá, hogy maradjon a Napnak is. A tegnapi esőtől még nedves földből gombák nőttek ki gyorsan, és most piros kalapjukon, barna sapkájukon hangyák strandolnak a harmatban.

A Nap kidugja első karját a dombok mögül és a völgyben megült ködöt szép komótosan a hegyek közé tessékeli. A legelőre kihajtott tehenek bőszen tapossák a lóheréket, ezért a Nap jó erősen süt ma reggel, hogy gyorsan felszárítsa az összes harmatot, még mielőtt a tehenek elkennék mindet a földön.

Az állatokat hajtó fiú szája kis mosolyra húzódik, mert elégedett: ma reggel is sikerült megelőznie a Napot, a hétalvót. Bezzeg ő már ötkor öltözött a jó melegre felfűtött szobában, hogy kivezethesse Jahodát és a borját, Ribát. Visszafelé baktat, csizmája bokáig vizes a fűtől és elegánsan lötyög a lábán, mert két számmal na-gyobb, mint kéne. Menet közben a pálcát a kezében lóbálja, amivel a teheneik seggét szokta verni, hogy menjenek tovább, amikor megmakacsolják magukat és megállnak (ez elég gyakori). Egy pillanatra átfut a fején a gondolat: Ha ő a városban lakna, megengedhetné magának, hogy még a Napnál is lustább legyen és akkor nem ő mosolyogna rajta, hogy milyen lusta, hanem fordítva: a Nap vigyorogna be ablakán minden reggel és mondaná neki, hogy „Ébredj, itt a reggel!” Kályha helyett modern radiátor lenne szobájában, amit csak egy könyvből tud, hogy létezik. Sose látott még olyat. Miután megpróbálta elképzelni, milyen is lehet egy ilyen „modern radiátor”, most az futkos a fejében, hogy miután megkötné nyakkendőjét és kilépne az utcára a sok munkába igyekvő ember közé, ő is haladna az árral. A sarkon újságot venne, amit aktatáskájába tenne és sietne az irodába. Mikor elfoglalná helyét, nekilátna munkájának: nagy köteg papírt húzna maga elé, zakója zsebéből elegáns töltőtollat húzna elő, és írni kezdene, hogy… Mit is? Mit is csinálna ő ott az irodában? Miközben ezen gondolkozna, kopogtatna irodája ajtaján valaki, és félve dugná be orrát, hogy feltehesse a kérdést: „Szabad?” Igen, szabad – mondaná, és meglepve látná, hogy Ratuskó az. A kis Ratus a szomszéd faluból. De mit keres ő ott a városban? Az irodában? Hiszen Ratuskóról mindenki tudja, hogy valami nem stimmel vele. A kicsi, sárgás (néhol a sok teától, amit kiskorában ivott, már-már fekete) fogain pihenő ínye, ami minden vigyorgásnál kivillan szájából, valami különösen rémisztő külsőt kölcsönöz a fiúnak. A koponyája hátul olyan lapos, mintha tarkón vágták volna egy péklapáttal, és a nyaka egy síkban lenne a koponyával (talán ezért ragadhatott rá a faluban a Fatuskó név).

A patak mellett Ratuskó közeledik a gondolatába merült fiú felé. Mikor peri-férikus látásával észreveszi a patak felől jövőt, mély sóhajtással mond búcsút a gondolatnak is (nemhogy még a reménynek), hogy egyszer a városban fog lakni. Ratuskó közelebb ért, és látja, hogy a kezében egy szép darab fél tégla van, ami már lendül is felfelé: Ratuskó dobni készül és már dob is. A tégla szép ívben repül az aranyszínű napfényben a fiú felé. Szerencsétlenségére nem tud kitérni előle, és Ratuskó dobása nem téveszt célt: fej.

Otthon, a kályhával fűtött kis szobájában ébred most. Púpjában, ami közben a homlokára nőtt, lüktet a vér. Lassan felül az ágyban. Mikor fejét felemeli, a lüktetés csak még erősebb lesz. Vissza is teszi fejét még egy kicsit a tollpárnára. Visszaalszik. Mikor újra felkel, már sötétedik. Apja hangját hallja a félhomályban, ahogy a ház előtt kiabál: „Jahoda! Jahoda, gyere!”. De Jahoda nem akar jönni. Jól megváratja az apját. Mikor Jahoda visszatér a házhoz borjával, hanyagul odabődüli a gazdának: „Feltartottak.” És megáll a kert kellős közepén. Az idegességtől már vörös fejű férfi ordít: „Befelé! Befelé, te istenverte!”. Jahoda kicsinek nem mondható seggét pedig elkezdi csapkodni a pálcával. Csak nem akarnak elindulni az istállóba. Egyre nagyobbakat húz rá. „Befelé!” Nem használ. Egy utolsó elkeseredett próbálkozás:

Karjában érzi minden erejét. Felemeli és suhint. Közben torkaszakadtából ordít: „Befelé, kurva!” A pálca csattan Jahoda seggén és rögtön ketté is törik a kezében. A férfi nadrágján a gomb pedig abban a pillanatban elpattan, mikor a bot törik és a nadrág komikus eleganciával hull a földre. A fiú apja elemezve a helyzetet még így áll egy percig. Jahoda lassacskán megindul kisfiával az istállóba, mert már fáradt a sok ácsorgástól. A gazda még odaveti neki a nadrágját a derekánál tartva:

– Kurva.

* Zimányi Dániel (Pécs, Műszaki Szakközépiskola, grafikai szak, 18 éves)