Pluralista stilisztika egy ipolysági anekdotaregényben

Könyvről könyvre
Szalay Zoltán Hunčík Péter Határeset című regényéről
Gyakran elhangzik az utóbbi idők magyar irodalmával kapcsolatban, hogy mindmáig hiányzik a huszadik század történelmének szépirodalmi „összegzése”: nem írták meg sem a két világháborút, sem ötvenhatot vagy hatvannyolcat, sem a rend-szerváltást, azaz nem született meg a „huszadik század magyar nagyregénye”. Találhatnánk ugyan műveket, amelyek részben feldolgozzák az elmúlt évszázad jelentősebb eseményeit (mint Márai Naplójában a második világháború végét, Konrád György A cinkos című regényében egy jó ötvenéves időszakot, Kertész Imre a holokausztot), nagyobb történelmi távlatokat befogó művet azonban hiába keresnénk. Valószínű, hogy ezen elvárásoknak nemigen felel meg Hun?ík Péter tavaly év végén megjelent Határeset című regénye sem, az viszont teljes bizonyossággal megállapítható, hogy a regényíróként ezzel a kötettel debütáló szerző műve egy újabb lépést jelent a közelmúlt behatóbb megismerése és megértése felé.

Hunčík Pétert aligha kell bemutatni a tájékozottabb közönségnek, írásaival, nyilatkozataival, közéleti és kulturális munkásságával régóta tevékeny részét képezi a cseh–szlovák–magyar közéletnek. Hun?ík eredeti szakmájára nézve orvos, ami nem nevezhető ritkaságnak az irodalomban, ami azonban érdekesebb a Határeset című regény vizsgálata szempontjából, hogy szerzője nem csak etnopszichológusként is tevékeny. Ez pedig határozottan megjelenik a könyvben, amely egy szlovákiai kis-város lakóinak története, a századfordulótól nagyjából a hatvanas évek végéig. A szer-ző szociológiai és etnopszichológiai érdeklődése minduntalan visszaköszön, miközben az egyes szereplőknek a történelmi sorsfordulók során elszenvedett sérelmeit elemzi, illetve magukat a szereplőket mutatja be sziporkázó anekdoták sorozatában. A kötet szervező egysége ugyanis az anekdota. A szerző elképesztő mesélőkedvvel ontja magából a szellemes és poénos történeteket, amelyeken ke-resztül betekintést nyerhetünk a kisváros hétköznapjaiba, de a világtörténelem meghatározó eseményeinek titkaiba is.

A regény tulajdonképpeni cselekménye, már amennyiben beszélhetünk ilyes-miről, újra és újra visszatérő, kronológiai igény nélkül egymás után sorakozó történetekből és történettöredékekből áll, melyeket összesen nyolc, váltakozó elbeszélő tolmácsolásában olvashatunk. A nyolc elbeszélő közül négy (Feri, István, Pali, Tomi) állandóan visszatér, míg a négy másik (Pipityu, Chlebo, Klári néni, Géza bácsi) csak egyszer-egyszer bukkan fel. A főbb cselekményszálak tulajdonképpen a Ravasz család, illetve a Nem?ák család tagjainak életútját követik. Mindkét családra jellemző, hogy a huszadik századi zavaros történelem alaposan nyomot hagyott bennük, jellemzően vegyes, szlovák-magyar házasságok tarkítják a családfákat, bár a leszármazottak általában makacsul ragaszkodnak magyarságukhoz. Ezeken a nemzeti kavarodásokon keresztül enged bepillantást számunkra a szerző a két, félreértésekkel terhes kapcsolatú nép, magyarok és szlovákok „saját igazságaiba”. A magyarokon és szlovákokon kívül azonban más nációk természete is a maga nyers valóságában mutatkozik a regény lapjain: a franciák, angolok, amerikaiak jellegzetes vonásai is nagyító alá kerülnek. A szerző célja tulajdonképpen a nemzeti ideológiák könyörtelen leleplezése; a vak nacionalizmus jelszava: mi sosem akartuk a másét, csak ami jogosan jár nekünk. A szerző kíméletlen leleplezésének először a kelet-európai kis népek „esnek áldozatul”: Ravasz Feri bácsi, aki pedig igazi, hamisítatlan „mélyma-gyarnak” tartja magát, hosszú monológban mutatja be az egymásra acsarkodó, provinciális európai peremnemzetek tragikomikus kisszerűségét. „Az itteni utak a sehonnanból érkeznek és sehová sem vezetnek. És minden egyes völgykatlanban, minden kis domb mögött rossz arcú, visszataszító, gyűlölködő nációk élnek. (…) Mindig csak üzengetnek, sohasem beszélnek egymással, nem néznek egymás szemébe, lekushadt fej-jel figyelnek, várják az alkalmat, mikor vághatnak kést a másik hátába. (…) És minden idegennek elmondják azt is, hogy ők mások, igazabbak és jobbak a szomszédjaiknál, hogy ők már megharcolták a maguk harcát, és ezért nekik több jár az osztozkodásnál. (…)” (227–229.) A szerző kiváló érzékkel leplezi le a kiválasztottság hitében élő nemzetek nacionalista mítoszait, senkit sem felejtve ki a sorból. A nacionalista önzés kategóriáját pedig nemzetekfelettivé emeli, amikor megállapítja: „A mi lelki békénk csak akkor áll helyre, ha azt látjuk, hogy a másik lelki egyensúlya felborult” (49.).

Mindezek ellenére azonban a Határeset egyáltalán nem komor pesszimista mű, hanem nagyon is szórakoztató és vidám írás. A szerző legfőbb eszköze ugyanis a humor, az a fajta ironikus-szatirikus humor, amelynek gyökerei a kelet-európai abszurdból erednek. A szerző egyáltalán nem kívánta leplezni a szöveg regionális kötődését, szülővárosának, Ipolyságnak a krónikáját írta meg, belehelyezve a huszadik század tágabb történelmi kontextusába. A kelet-európai titkos történelem felvázolásában, s ezen belül a szlovákiai magyarság hányattatásainak körbejárásában a Határeset legközelebbi rokonai Grendel Lajos azon regényei, amelyek szintén nem nélkülözik a történelmi utalásokat: leginkább az Éleslövészet, a Galeri, az Áttételek, a Nálunk, New Hontban. New Hont lehetne akár Hun?ík kisvárosa is, hiszen nem egy grendeli történettöredék tulajdonképpen felcserélhető lenne a Határeset valamelyik anekdotájával, ráadásul New Hont és a hun?íki kisváros (a regényben meg nem nevezett, utalásokból azonban kikövetkeztethető Ipolyság) földrajzilag is közeliek, mindkettő a mai Közép-Szlovákia, azaz a jó palócok országának területén fekszik. Ezzel tehát a-hogy Grendel, úgy Hun?ík is kötődik a mikszáthi hagyományhoz, nemcsak stílusbeli elemek tekintetében, de a témát és annak regionális kötődését tekintve is. Mindhárom szerző „jó palócai” olyan szerethető, furfangos, jelentős megpróbáltatásokon keresz-tülesett kisemberek, akik a végsőkig küzdenek az emberi butaság ellen. Mikszáth és Grendel mellett Hun?ík könyve a közelmúlt magyar irodalmi világsikerével, Dragomán György A fehér király című regényével is összefüggésbe hozható: mindkét szerző a kisebbségi lét felől közelíti meg témáját, és mindkét szerző a gyermeki (ál)naivitás hangját használja fel a történelmi abszurditások leleplezéséhez és elfogultságmentes feltárásához. Dragomán regényének talán annyi előnye van Hun?íkéval szemben, hogy sokkal feszesebb dramaturgiát alkalmaz (bár ez inkább csak marketingelőny), míg Hun?ík rendkívül szerteágazó, már-már kaotikusnak tűnő regény-struktúrát tár elénk a Határeset lapjain. A „szlovákiai magyar” irodalomban hasonló irányvonalhoz tartozik még Talamon Alfonz utolsó, töredékben maradt regénye, a Samuel Borkopf is. Dragománnal és Talamonnal szemben azonban Hunčík nem dolgozik végeláthatatlan hosszúmondatokkal, inkább az élőbeszéd elemeit építi be a regény nyelvébe.

Az élőbeszéd felhasználása mellett jellemző még a regényre az idegen nyelvű szövegbetétek jelenléte is, elsősorban persze szlovák mondatok bukkannak fel. Ezen a téren némileg következetlen az idegen nyelvű szövegbetétek helyesírása, egyes helyeken ugyanis az adott nyelv, más helyeken a magyar nyelv helyesírási szabályai szerint íródnak, ami valamiféle szerkesztési kapkodás látszatát kelti. Ezt a megoldatlanságot kivéve az egyetlen komolyabb zavaró tényező az egyes elbeszélői hangok elkülöníthetetlensége: gyakorlatilag felismerhetetlen lenne, hogy éppen Tomi, Pali, Feri stb. beszél, ha nem lenne a szövegrész elején az olvasó ez irányban tájékoztatva. Ebből származóan az olvasó fejében a terjedelmes szöveg közepe táján lassan összeolvadnak a családfák és különféle rokoni szálak, s elképesztő odafigyelést és gyakori visszalapozást igényel, ha valaki szem előtt kívánja tartani, ki kinek a kije valójában. Egyszerű és kézenfekvő megoldás lett volna egy családfa hozzácsatolása a szöveghez.

A regény megszámlálhatatlanul sok szereplője (hiszen családregény, történelmi regény, ifjúsági regény, kalandregény stb. egyben) a szerző számára mind egyenrangú: a demokrácia szelleme alapjaiban áthatja a szövegstruktúrát, így nem véletlen a kötőszók mondatkezdő pozíciójának gyakorisága. Mellérendelések hosszú-hosszú sorozatai követik egymást, ami egyrészt az élőbeszéd jellegzetességeit is követi, másrészt azonban ezt a beszédmódot a pluralizmus szellemének rendeli alá. A szerző mindvégig kiáll a párhuzamos igazságok elve mellett, s következetesen elhatárolódik egyes szereplői eszmefuttatásaitól. Emellett ugyan leplezhetetlenül közvetít némi ideológiai üzenetet, amikor túl sokat hagyja beszélni a polihisztor Imre bácsit a felvidéki magyarok helytállásának fontosságáról. Az egysíkúság azonban egyáltalán nem uralkodik el a regényen: a hazafi Feri bácsi és a kozmopolita Imre bácsi kalandjai mellett az összes többi szereplő történetei is a tolerancián és a kulturális értékek tiszteletén alapulnak, mintegy a huszadik századi abszurdumokat túlélő emberiesség bizonyságaként. (Kalligram, Pozsony, 2008. 456 oldal)