Rudolf Chmel 70 éves

„a jó öreg szlovák sztereotípiák végzetesen újraéledtek”
Beszélgetés Rudolf Chmellel
Az idén 70 éves Rudolf Chmel, szlovák irodalomtörténész és hungarológus márciusban vehette át munkáiért a Jószomszédságért és megértésért elnevezésű díjat. Görözdi Judit készített interjút a szerzővel, aki a Kalligramnál nemrég megjelent két könyvével is „darázsfészekbe nyúlt”.

Aki a szlovák–magyar (akár irodalmi) kapcsolatok kutatásába fog, darázsfészekbe nyúl, hiszen a magyar viszonylat a szlovák nemzeti identitás kialakulásának és alakulástörténetének egyik fontos eleme, nemcsak tényektől, hanem érzelmektől és ideológiáktól is terhelt. A március 24-én első ízben kiosztott Jószomszédságért és megértésért elnevezésű magyar–szlovák külügyminiszteri díjat szlovák részről Rudolf Chmel személyében egy olyan irodalomtörténész és hungarológus kapta, aki éppen ezzel a kényes területtel foglalkozik.

A darázsfészekben való keresgélés elhivatottsága, alapossága mindenesetre egy terjedelmes és megkerülhetetlen művet hozott létre, majd „egy tucat önálló irodalom- és eszmetörténeti, s majd’ két tucat szerkesztést jegyző kötettel”. Beszélgetésünk Rudolf Chmellel 70. születésnapja alkalmából készült.

* Ön a 60-as évek végétől kezdődően tevékenyen részt vett szlovák oldalról abban, hogy a két nemzet között folyjon valamiféle kulturális párbeszéd: a szlovák–magyar irodalmi kapcsolatokat térképezte fel tudományos munkáiban, a magyar irodalom klasszikusainak szlovák kiadását szervezte, a közép-európai eszmetörténet közvetítését vállata fel sorozatszerkesztőként a Kalligram Kiadóban vagy az Os című folyóirat főszerkesztőjeként, s képviselte mindezt közszereplőként, kultuszminiszterként, sőt Csehszlovákia budapesti nagyköveteként is.

– Tevékenységem majdnem fél évszázadára visszatekintve, amit a legkülönbözőbb szinteken fejtettem ki – mint irodalomtörténész, író, diplomata, politikus, vagy a közéletben, civil szervezetekben – a szlovák–magyar kapcsolatokra reflektálva nemigen érzek megelégedést. Inkább ellenkezőleg. A kapcsolatok alakulását, főleg az utolsó demokratikus két évtizedben, gyakran olyan viszonyulás pecsételte meg, amelynek a racionálishoz nincs sok köze. A szenvedélyekre, az előítéletekre, a traumákra, szóval irracionális elemekre épít, deformált és a történelmet deformáló nézetekre. A kulturáltság pedig hiányzik belőle. A párbeszédet a konfrontáló, sőt konfliktusos politikai retorika váltotta fel, amelynek feltehetően a fontosabb témákról kell elvonnia a társadalom figyelmét. Az az érzésem, hogy manapság Szlovákiában a nemzetiek kormányba jutása óta a nacionalizmus babérkoszorújáért folyó verseny élére kerültünk. De ebben a vonatkozásban a magyarok is a lelkiismeretük mélyére tekinthetnének.

* Egy ennyire érzékeny és ideológiailag terhelt területen volt esélye a tárgyilagos irodalomtudományos kutatásnak?

– A szlovák–magyar irodalmi kapcsolatok kutatásába a 60-as évek közepén fogtam, éppen akkoriban kezdődött el nálunk valamiféle liberalizáció. Ez az irodalomtudományban a cseh és szlovák strukturalizmus hagyományainak felelevenítését, így az ideológia kiszorítását, a belső irodalmi szempontok hangsúlyozását jelentette. A politika befolyásának az elhárítását tehát a szigorúan szcientista megközelítés tette lehetővé. Amikor 1967 decemberében a szlovák–magyar kapcsolatokkal foglalkozó disszertációmat védtem, magam is a strukturalista hagyományt újraértékelő szcientista alapokra helyezkedtem, mert ebben láttam biztosítva, hogy ideológiailag ne lehessen felhasználni és kihasználni, amit írtam. Ez egyébként később könyv alakban is hozzáférhetővé vált, 1980-ban Két irodalom kapcsolatai címmel magyar fordításban is megjelent. A téma vizsgálata során a társadalmi-politikai szempontokat a legjobb akarattal sem lehet teljesen kihagyni, a kérdést ezek aránya jelenti az interpretációban, akkori koncepciómban azért helyeztem a hangsúlyt az irodalmiságra, illetve az ún. kettős irodalmiságra, vagyis a szlovák–magyar kapcsolatok sajátos formájára.

* Az idő tájt sokkal elterjedtebb volt egy ettől merőben kölonböző koncepció.

– Amikor 1965-ben Vladimír Miná? író, a kommunista és nemzeti ideológia ötvözőjeként a Kultúrny život című legolvasottabb irodalmi hetilapban megjelentetett esszéjében a szlovák identitást mint a magyarokkal szembeni, mitológiai gyűlölettől hajtott harc eredményét láttatta, a jó öreg szlovák sztereotípiák végzetesen újraéledtek. De Miná? – ezt hangsúlyozni kell – nem talált fel semmi újat, ez a sztereotípia a nemzetébresztő Štúrtól a baloldali értelmiségi Clementisig, tehát az egész 19. és 20. századi szlovák politikai fejlődésben ismert volt, csupán nagyon szabatosan és expresszíven, sőt szenvedélyesen öntötte szóba abban a változatban, ahogy máig reciklálódik. Én ugyan Miná? esszéjére írtam egy vitacikket, de nagyjából ez volt minden. Miná? elképzelését általánosan elfogadták, ami mindenekelőtt egy dologra mutatott rá: valahányszor a szlovákok megpróbáltak önállósodni a csehektől, azt egy magyarokkal szembeni kemény támadás követte. Így volt ez Štúr csehekkel való szakításakor az 1840-es években, vagy 1939-ben és 1993-ban, amikor a csehektől való elszakadás nem volt különösebben fájdalmas, de azt mindig a szlovákok és a magyarok, a Szlovákia és Magyarország közötti viszony erős dramatizálása követte.

* Egy tanulmányában – amely az Egy érzelmes (közép-)európai című tavaly megjelent magyar tanulmánykötetében is szerepel – arról értekezik, hogy a magyarokkal szembeni sztereotípiák nagyrészt az irodalomból erednek vagy az irodalom által szítódnak, hagyományozódnak.

– A 19. és a 20. század szlovák irodalmában nyilván sok példát lehet találni a magyarokkal kapcsolatos sztereotípiákra, s természetesen főleg negatív példákat – bár ezek sorolásától most eltekintenék –, hiszen a magyar olvasók a műveket úgysem ismerhetik. És ezek az előítéletek nem csak az erőszakos magyarosítással függtek össze – abból egyébként a szlovák veszélyeztetettségről szóló sztereotípia ered – a romantika irodalmának és publicisztikájának a közvetítésével. A legelterjedtebb (még a 20. század második felében is élő) sztereotípia az volt, hogy a magyar az úri nemzet, míg a szlovák plebejusi vagy szegény, ami a szlovák irodalom ruráli-sabb mivoltából fakadt, hiszen a cseh vagy magyar irodalomból ismert urbánus elem hiányzott belőle.

* Természetesen az irodalom nemcsak a szembeállításban és a sztereotípiák konzerválásában, hanem a közelítésben, megismerésben is szerepet játszott.

– Tény, hogy a 19. század végén a szembenállás a hivatalos szlovák körökben egészen a magyar irodalom programszerű elvetéséig, a fordítás elutasításáig jutott (más kérdés, hogy a szlovákok általában eredetiben olvasták a magyar irodalmat). Néhány költő ugyan később megtörte ezt a szemléletet – a realizmus korából említeném legjelentősebbként Hviezdoslavot, vagy a két háború közötti nemzedékből Štefan Kr?méryt, Emil Boleslav Luká?ot, Ján Smreket, Valentín Beniakot, mindannyian magyar iskolákat járt kitűnő költők, de a magyar irodalom befogadása akkoriban is gyakran politikai-nemzeti szűrőn keresztül történt. A későbbi generációkból erre a pozitív hagyományra már csak magányos enthuziaszták kötöttek rá – Vojtech Kondrót, aki a magyar költészetet és Karol Wlachovský, aki a prózát fordította. A szlovák–magyar kapcsolatok egy sajátos fejezetét alkotja már több mint egy évtizede a Kalligram Kiadó tevékenysége, amely a szlovák irodalmat magyar és a magyar irodalmat szlovák fordításban mutatja be, meglehetősen reprezentatívan, s e tekintetben különleges figyelmet érdemel. Ha valaha megírják a szlo-vák–magyar kapcsolatok ezredfordulós történetét, a Kalligram kétségkívül tiszteletre méltó helyet foglal majd el benne. Ilyen értelemben tehát az irodalom – minden kételyünk ellenére – fontos szereppel bír a szlovák–magyar kapcsolatokban, bár hatása a társadalomra, urambocsá!, a politikai elitre inkább csak minimális.

A beszélgetést készítette: Görözdi Judit

(Litera)