Zirig Árpád – Csóti

A napfény még, mint az anya a gyermekét, ölében tartotta a vidéket, de a nagy fülledtségben már érezhető volt a búcsúzó szándéka. Kezdetben csak gyenge fuvallat borzolta az út menti fák koronáit, lekapkodott az ágakról néhány elszáradó levelet, de a nyomában gyűlni kezdtek a felhők. Előbb az apraja tolakodott elő a nyugati égboltra, később a vastag, hatalmas magasságokba törő fehérje, és végül az igazi fekete szörnyetegek következtek.

Gomolyogtak, tipródtak, egymásnak rohantak, mint a középkor harcterein a zárt sorokban küzdő tusát vívó hadseregek, és szinte rázuhantak a tájra. Az égbolt nyugati fele sűrű szürkeség fogságába esett. Valószínűleg nagy eső készülődik, gondolta az öreg. Óvatos, meggondolt, apró léptekkel átküzdötte magát a mély útszéli árkon és leült az egyik akác alatt heverő farönkre. Nagy tenyerét vízszintesen a homlokához emelte, zárt ujjai alatt kémlelte a fények furcsa égi játékát.

– Mintha az élet és a halál mezsgyéjén küzdenének, motyogta maga elé. – A nap már teljesen eltűnt az égről, csak a felhők közül kitörő fénypászták csíkozták a keleti égboltot. A látóhatárt nyárfák, büszke jegenyék vonulásának rajzolata vezette a végtelen felé. A szemlélőnek úgy tűnt, mintha a felhőkbe menetelnének. Egy kóbor villám végigcikázott a sárguló búzatábla fölött, az ég is morgolódni kezdett, akár az éhes ember gyomra.

– Elfáradtál Csótikám, míg bebarangoltad a gyerekkori emlékeid színterét. – A felesége halála óta már többször is azon kapta magát, hogy félhangosan, dörmögve beszélget a másik énjéhez. A Csóti név is számtalan régi emléket idézett föl benne. Hogy kitől kapta és miért ezt a nevet, arra már nem emlékezett, de szerette, sokkal inkább mint az eredetit. A valódi neve Nádaslaky Nagy Ignác volt, de ezt csak hivatalos papírokon használta, a barátai, közeli ismerősei Csótinak vagy Nácinak szólították. Most, hogy kimondta az ajándékba kapott nevét, az emlékezete a gyermekkorát idézte vissza, és az egész előtte elterülő táj egy pillanat alatt megváltozott, a sárguló búzakalászokat ringató termőföld átalakult egy olyan vidékké, amely csak benne létezett.

A temetődombon túl az országút felé a községi legelő területén még két halom kiemelkedése törte meg a sík egyhangúságot. Télen, ha elég sok hó esett, mindkét domb kitűnő szánkózási lehetőséget biztosított a falu fiataljai számára. Az idősebbek még emlékeztek arra, hogy itt a Pálffy grófoknak volt téglaégetője, de a nagy háború idejére már mindkettőt benőtte a gaz és a fű. Az elsőn, amely a temetőhöz és a faluhoz volt közelebb, a visszavonuló magyar katonák lövészárkokat ástak, sok téglatörmeléket kotortak elő, ami jól bizonyította az öregek kitűnő emlékezetét. A második halom, amely egészen közel esett az országúthoz, rejtette a valamikori dögégetőt és mellette a dögteret, amelyet már szintén birtokba vett az enyészet. Az országutat a legelőtől egy mély árok és egy fasor választotta el. Az árok aljában egy ormótlan kilőtt katonai jármű hevert.

Esős nyár volt ez a mostani. Három-négy naponként, szinte kívánalomszerűen érkeztek délutánonként a meleg záporok. Más éveken ilyenkor augusztus elején a legelő nagy részén a fű már kiszáradt, most pedig oly frissen zöldellt mint máskor május elején. A hátsó dombnál kecskéket és teheneket őrző gyerekek játszadoztak. Nem nagyon kellett odafigyelniük a jószágra, mert a friss, bőséges legelő nyugtatólag hatott az állatokra is. Rötyike és Panni, a két gyereklány a legelőn talált színes virágokból gyönyörű koszorúkat fontak, folyton-folyvást csacsogtak. Lapaj, a pálcavékonyságú nyúlánk szőke, szeplős legényke, törött katonai bajonettel a roncs oldaláról egy rézlemezt próbált lefeszegetni, nem nagy sikerrel, pedig a mindig vigyorgó, nagy fogú, tömzsi Gödét is segítségül hívta.

– Gyertek, ti is segítsetek, szólt a lányoknak. – Nagyobb buzgalomra szerette volna serkenteni a társait, ezért azt próbálta elhitetni velük, hogy a megkarcolt, sárgán csillogó lemez arany is lehet. – Gyertek el a roncstól, szólt parancsolóan a fiúkra Panni, hisz ti is tudjátok, hogy ott nem szabad mászkálni.

– Kár, hogy nem jöttök segíteni, pedig ha leszednénk, akkor én ebből gyűrűt is tudnék neked csinálni.

– Szerelmesek, szerelmesek, visítozta Rötyi, és a két mutatóujját, mintha kést élesítene, egymáshoz fente. Csóti, a harmadik fiú, nagy buzgalommal gyűjtögette a tégladarabokat a dögégető kifordult betonlapja mellé, és tűzteret készített.

– Ez lesz az új kukoricasütő helyünk, mondta ellenvéleményt nem tűrően. Egy kihegyezett bottal a kiszemelt helyet piszkálta, tisztogatta. A földből kisebb-nagyobb üvegcserepek kerültek elő. Fekete klottgatyája szárában tisztára fényezte a legszebb darabkákat, szeme elé tartotta és azon keresztül nézte a napot. Úgy gyönyörködött a látványban, mint egy csodálatos szivárvány ragyogásában.

– Gyertek ide, ezt nézzétek, ez igazán gyönyörű. Ez egy valódi csoda. A lányok odaszaladtak. A látványtól ők is el voltak varázsolva. Sorban válogatták a színes üvegcserepeket, a szemük elé tartva újabb és újabb érdekességeket fedeztek fel.

– Ha ezt a két darabot egyszerre tartom a szemem elé, olyat látok benne, mint a Panni csöcse, vihogta a kisebbik lány. Ezt halva a másik két fiú is otthagyta a roncsot és belemélyedtek a színes üvegcserepek nyújtotta látványok tanulmányozásába. Panninak már tényleg búbosodott elől a kék blúzocskája, és Lapaj könyörögve kérte, majd követelte, hogy mutassa meg a mellét, mert csak így tudja a valóságot összehasonlítani a színes üvegdarabokban látottakkal. A lány egy ideig tiltakozott, kérette magát, de látszott rajta, hogy büszke is rá, hogy ő már nagylány, s egy gyors mozdulattal a hasáról a nyakáig rántotta föl a blúzát. A félbevágott almára hasonlító mellek, kiugró, barna bimbócskákkal fenséges biztonsággal uralták a lány kissé soványkás mellkasát.

– Azannyát! – nyögte ki Göde az egyetlen szót, amit a meglepetéstől ki tudott mondani. A szeme kidülledt, megmerevedett, a lába a földbe gyökeredzett, úgy bámulta a lányt, csak a nyelve mozgott, kismacska módjára nyalogatta a szájából kilógó fogait.

– Hasonlít, hasonlít, de nem teljesen olyanok – állapította meg fontoskodóan Lapaj. Azért a Panniéi szebbek, szűrte ki a fogai között a dicséretet, de ezt már olyan csendesen, hogy szinte csak maga hallotta. Panni gyors mozdulattal visszahúzta a blúzát, zavarában tenyerébe rejtette az arcát és elbújt egy botlófűz mögé. Csótinak az egész jelenetsor fölöttébb tetszett. Alig tudta leplezni az elragadtatását. Az elöl kidomborodó gatyáját ne hogy Rötyi észre vegye, nagy zavarában elkiáltotta magát: a tehenek a kárban!

Ült a farönkön. Jobb kezének az ujjaival elgereblyézte a száraz füvet és leveleket a föld felszínéről, a már talajjá rothadó avarba mélyen belefúrta a nagy tenyerét, megmarkolta a nedves talajt, amely langyos simogató érzést nyújtva türemlett ki az ujjai közt. – Anyaföld, jó anyaföld – motyogta. Hosszan kaparászta a föld felszínét, úgy, mintha az emlékeit próbálná összemarkolászni. Öröm és elégedettség ült ki az arcára. Örült annak, hogy még egyszer az élete végén sikerült meglátogatnia a gyermekkora emlékbe menekített vidékeit. Persze, ezek a képek elég tünékenyek voltak, s a múlt emlékei egyáltalán nem fedték a jelen valóságát. Fölkereste az előnevében megőrzött nádaslaki uradalmat, ahol gyermekkorában távoli rokonainak a gyerekeivel ürgéket és tücsköket öntöttek ki az üregeikből.

Emlékképei között megjelent Tercsa néni, ahogy ott ült a díszes nagyszobában a cserépkályha mellett, széles fekete szalaggal hátrakötött, hófehér, dús hajkoszorúval, amelyre most a saját sűrű fehér lobonca is emlékeztette. Az emlékei közül előkászálódtak a gazdasági épületek, a hosszú, náddal födött fészer cséplőgépestül, elevátorostul, a gabonarosta és a fényesre csutakolt, nagy megbecsülésnek örvendő magánjáró gőzgép, amely mélyén mindig ott szunyókált az emlékparázs, a nagy dohogás és az élesen visító füttyszó. Móric bácsiékat, akiknek a tulajdonában volt az egész uradalom, családostul Csehországba deportálták, és a helyükre árvai telepeseket költöztettek, a kiszolgálóépületekbe traktorállomást létesítettek. Az ötvenes évek közepére már az egész uradalom az állami birtok sertéstelepeként működött, később az egész épületegységet lebontották és a helyét fölszántották.

– Apránként nem csak mi, a múlt is így tűnik el – állapította meg szomorúan Csóti. Nagy szomorúságát némileg oldotta, hogy az út mellett egy teljes erejében viruló vadkörtefát pillantott meg, amely pontosan jelezte a helyet, hogy hol is volt az egykori uradalom díszes főbejárata. Hirtelen büszke szél támadt, fölkeverte az út porát, és az acélszürke felhőkbe csomagolt ég szinte rároskadt és agyonnyomta az egész tájat. A bekötőút mellett a legelő keleti felén derékig érő kölesvetés súlyosodó kalászait ringatta a simogató déli szél. Panni kecskéi meg a három tehén is egészen az árokparton legeltek már, de a kalászokat még nem dézsmálták meg.

– Göde, te fuss, térítsd vissza az állatokat. Panni és Lapaj, ti hozzatok kukoricát a palléi út mellől a Bíró Vendeléből, mert neki szép nagy szemű fajtája van. Mielőtt letörnétek a csöveket, nézzétek meg, hogy azok szépek és tejesek legyenek. Rötyi és én szedünk száraz fát a tűzrakáshoz. Panni magabiztosan lépett elő a fa mögül, úgy, mintha az előbb semmi különös sem történt volna, de a fiúk még egy rövid ideig az elvarázsoltság pillanatait élték. Csótinak hangos, nyomatékos hangon meg kellett ismételnie az iménti rendelkezéseit.

Csóti szőkésbarna, kék szemű, lányos arcú, vékonydongájú, szálkás izomzatú legényke volt annak ellenére, hogy ő volt a kis társaság legfiatalabb tagja, utasításait gondolkodás nélkül mindegyik társa elfogadta. Ezt a vezető szerepet azzal vívta ki, hogy ő volt a legügyesebb fára mászó, a legjobb díszbotfaragó, ostorfonó és a kukorica-, valamint a krumplisütés és a tűzrakás nagymestere is. Örök kísérőtársa volt a nyakba akasztható tarisznyája, melyben mindig ott lapult a szarvasagancs nyelű bicskája. Ezt egy német tiszt, aki a háború végén a nagyszüleihez volt bekvártélyozva, a gyors visszavonuláskor az udvaron a gémeskútnál az itatóvályúba szúrva felejtette. A házuk előtt a padon ülve, hosszú szárú tajtékpipáját szíva, gyakran mondogatta Lajos papa, hogy a bicska, ami most az unokájáé, az a fizetség az elhajtott két szép almásderes lováért. A tarisznyában a bicskán kívül további tárgyak is lapultak. Szinte mindig magával hordozta a szódásüveg letört alját, amit nagyítóként tűzgyújtásra használt, egy katonai kulacsból készített lapos poharat, amelybe a Bimbó nevű tehenének a tejét fejte, ha megéhezett, máskor pedig a Nagykőverem forrásvizét itták belőle, ha megszomjaztak. Egy pléhdobozkában sót is tartott, mert a sült krumpli sózás nélkül nem sokat ér. A tarisznya hátsó rekeszében ott lapult a „Vágyak rabságában” című folytatásos regényfüzet éppen aktuális példánya, amelyből szép szerelmes történeteket lehetett kiolvasni.

A Csóti által fölolvasottak Panninak tetszettek a legjobban. Lebilincselték az ő álmodozó, néha elmélázó, máskor vad fantáziáját. Rötyi is szívesen meghallgatta a fölolvasást. Ha csókról, ölelésről volt benne szó, mindig hosszan kuncogott és ő is egyetlen szóban tömörítette a véleményét: – Azannyát! Nekünk fiúknak fejenként hármat, a lányoknak pedig kettőt hozzatok, kiabált Csóti Lapaj után.

– Ez nem igazság, nekünk is három kukorica jár – elégedetlenkedett Rötyike. – Csak kettőt, hármat úgy sem tudnátok megenni, pazarolni pedig nem fogunk. Több szót e témára a legényke nem vesztegetett, úgy gondolta, hogy a vita le van zárva. A lányka még duzzogott egy kicsit, de a fiú határozott hangon rászólt: – Ne zsörtölődj! Hozzál száraz pudvát a lehajló öreg fűz belsejéből, mert az gyullad meg a legkönnyebben, én pedig a többi fából elkészítem a rakást. – A lány meg sem mozdult, csak bámult maga elé, talán még mindig a harmadik kukoricán járt az esze.

– Megkukultál? – szólt rá a legényke. – Ne bámulj, mint arabus a palacsintára, szedd a lábad, lódulj már!

Nagy cseppekben hullani kezdett az eső. Villámok cikáztak, az ég gyomra korgott, morgolódott, majd hirtelen szinte esti sötétség zuhant a vidékre. Olyanná vált minden, mintha átfestették volna a tájat. Mindig így érkeztek mifelénk a nagy nyári záporok, emlékezett vissza az öreg ember. Most a régi időkre is feltétlen bizonyossággal emlékezett. A múlt darabkái fényes csillagként bukkantak föl a feledés homályából. A feje fölött összefonódó akácfák lombos ágai szinte keretbe foglalták a fölismerését, hogy benne két idő létezik, és ez most már az ő számára teljesen bizonyos. Az egyik a belseje legmélyén szunnyad, és néha a legkevésbé várt pillanatban tör a felszínre, a másik idő pedig arra törekszik, hogy az egész lényét bekebelezze. Loboncos ősz hajáról nagy tenyerével lehárította a vizet, kabátját levetette, a feje fölé kifeszítve mint egy esernyőt, elindult a temető felé. Amikor a halottasház védett teraszára ért, egy hatalmas villám csapott bele a faluvégi nagy nyárfába, és abban a pillanatban fülsüketítő mennydörgés rázta meg a levegőeget.

Megnyíltak az ég csatornái. Az ereszről hatalmas vízesés zuhogott alá. Behúzódott egészen a fal tövéhez, de a nadrágja térdig így is tejesen elázott a becsapódó esőtől. Nem csak a cipői, az árkok is megteltek vízzel. Az agyában rejtőző képek kóvályogtak körülötte. Kis patakok vizét duzzasztotta föl, mezítláb pancsolt, rohangászott és együtt fürdött a libákkal. A halottasház belsejéből hangokat vélt hallani, mintha a siratóasszonyok óbégatása nevetésbe lendült volna át. Bent az épületben minden vízben úszott, és a hullámokon ringó koporsóban az aszott arcú halottban Pannit vélte volna fölfedezni, a szentképről lerepülő angyalkák selymes szárnyukkal legyezgették volna az arcát. Az eső alábbhagyott. Megpróbálta kinyitni a halottasház ajtaját, de az zárva volt. Belesett az ablakon. Bent nagy volt az üresség, csak a szentmihálylova árválkodott fekete magányában a terem közepén. Megdörzsölte a szemét. Honnan a nyavalyás fenéből törnek rá ezek a röpködő képek, ezek a sejtelmes hangok?

Végiggondolta az egész életét, és rájött, hogy nem csak a jelen, a múlt is tele van mérgezett történésekkel. Csóti szép nagy tüzet rakott. A mogyoróbokorról három, ujjnyi vastag ágat vágott és a végüket kihegyezte. A lefosztott kukoricacsöveket föltűzte a botokra és az izzó parázsba helyezte. A sülő kukorica sistergett, pattogott, finom illattal árasztotta el a levegőt. A megsülteket betakarta a lefosztott levelekkel, és amikor mindet megsütötte, szétosztotta az éhes, szinte a nyálukat csorgató társai közt. Hármat kaptak a fiúk, kettőt a lányok. A tüzet félkörben ülték körül és szótlanul lakmároztak. Rötyi a második kukoricából az utolsó harapásokat alig tudta magába gyömöszölni.

– Ugye megmondtam, hogy elég a kettő – erősítette meg az igazát Csóti, de ez a kis csiripiszli mindig elégedetlenkedik, mutatott a lányra. Mivel mindegyikük egyetértett e megállapítással, a dorgálásra nem jött válasz. De jött Szőke, a Csóti másik tehene, mert megérezte a sült kukorica illatát, már tapasztalatból tudta, hogy a lefosztott levelek őt illetik. A nap már közelített a nyugati látóhatár utolsó fertályához, a gyerekek még mindig félkörben a tűz köröl ültek. A jószággal szinte semmi gondjuk nem volt, mert azok békésen legelésztek, szétterülve a két halom közti legelőn.

– Igazad van csóti, Bíró Vendel kukoricája a legjobb az egész határban. Én már sokféle kukoricát ettem, de ez volt a legjobb. Holnap is ebből sütünk, veregette meg a barátja vállát Lapaj.

– Sütni is tudni kell!

– Hát persze, de ennek te vagy a legnagyobb mestere.

– El kell oltanunk a tüzet. Ki megy el vízért a Nagykőverembe?

– Ki megy el… ki megy el? Senki se megy el, hisz nincs is mivel hoznunk. A temetői kanna már egy hete is lyukas volt. Csöpivel, az unokatestvéremmel a nagyapánk sírján a virágokat akartuk meglocsolni, de már akkor se volt mivel – akadékoskodott Rötyi.

– Akkor pedig le kell pisilnünk a tüzet, itt így ezt nem hagyhatjuk, mert még tüzet is okozhatnánk, az pedig nagy baj lenne. Lányok, tűnjetek el, rendelkezett Csóti, majd mi, fiúk eloltjuk. Rötyi megint cincogott egyet, ők elbújtak a kökénybokrok mögé, a fiúk pedig letolt gatyával álltak a tűz mellett, a kis öntözőcsöveikkel célba vették a még mindig fehéren izzó parazsat. Göde és Csóti már rég abbahagyták a tűzoltási műveletet, Lapaj még mindig folytatta.

Ne csodálkozzatok, de én erre tartogattam. A tűz fölött a vízgőz és a füst egy égbe szálló felhőcskét formált. Botokkal széthárították a hamut, és alatta még izzott a parázs. A lányok előjöttek a bokrok mögül. Rötyike fénylő szemekkel, széles mosollyal az arcán közölte, hogy meglesték a fiúk pöcsét.

– Nem is igaz. Én a Gödéjét nem is láttam, tiltakozott Panni.

– Nem is láthattad, röhögött föl Lapaj, hisz olyan kicsiny neki, hogy az a bokor mögül szinte már láthatatlan.

Ezen mindnyájan jót nevettek, csak Göde pironkodott, és zavarában a szája szélét nyaldosta, de azért hogy védje magát, halkan megjegyezte. – Ez így nem is igaz, mert amikor a Panni a melleit megmutatta, az övé is egészen jó formájú volt. Csóti látva a barátja esettségét, rögtön szánalmat érzett iránta és gyorsan másra terelte a szót.

– Még mindig van parázs. Lányok, most rajtatok a sor, még nektek is le kell pisilnotok. – Nem, ebbe nem megyünk bele. Tudom, hogy úgy is lesnétek, mondta a nagyobbik lány, csak akkor, ha elmentek a halom másik oldalára – folytatta a megkezdett gondolatot a kisebbik.

A három fiú tanácstalanul nézett egymásra, majd a hosszú megadta a választ: – Rendben, gyertek, hívta magával a két társát, közben suttogva megjegyezte, hogy onnan is lehet lesni. A terve azonban nem vált be, mert a két lány háttal nekik, mélyen leguggolva, úgy, hogy a szoknyájuk a földet súrolta, oltották el a még meglévő parazsat. A fiúk fölszaladtak a halom tetejére. Az országúton egy teherautó közeledett, azt bámulták.

– Ez egy Studebaker – mondta határozottan Göde.

– Honnan tudod?

– Mikor az Iványiékat deportálták, azokat is ilyen autóval vitték. A bátyám mondta, hogy az egy Studebacker volt, ő pedig tudja, mert a Mosonyiék műhelyében a városban mechanikusnak tanul, és ott már javítottak is ilyet. A fiú kihúzta magát, mert büszke volt rá, hogy ennyi okosságot egy szuszra ki tudott mondani.

– Igen hülye kecskéd van, kiáltott oda Panninak Csóti. A roncsjárgányon akar legelni. Azt hiszi, hogy ha valami zöld, az akkor fű. A teherautó elpöfögött mellettük az országúton. A platóján egy asszony ült meg három gyerek. Társaságukat két kecske gyarapította. Három láda is volt az autón meg vesszőből lazán megfont két ketrec. Az egyikben tyúkok voltak, a másikban talán kacsák, de az is lehet, hogy libák, mert a halom tetejéről ezt nem lehetett pontosan megállapítani. Csóti az öklét rázta feléjük és nem titkolt haragot érzett. Ezek is telepesek, olyanok, mint a Drábe-kék, akik valahonnan a hegyekből ékeztek, és a legjobb barátaikat, Kántor Lacusé-kat toloncolták ki, és foglalták el a házukat. Mindnyájan az autó után néztek, azt lesték, hogy rátér-e a falujukba vezető útra.

– Nem tért rá, nem hozzánk jönnek, állapította meg némi megnyugvással Lapaj. Csóti tovább figyelte az autó útját. Hirtelen görcsbe kapódott a gyomra, mert a porfelhő, amely a kocsi útját kísérte, a nádaslaki uradalomnál megszűnt. Ebből arra következtetett, hogy Móric bácsiékat is kitelepítették.

– Srácok! Indult meg a fiúk felé Rötyi. Mondok nektek valami nagyon fontosat, sőt érdekeset. Képzeljétek, a Panni punnusa már szőrös.

– Az nem igaz, hazudsz, mint mindig – vágta rá Göde.

– Istenuccse, nem hazudok. Nekem már megmutatta, meg előbb a pisilásnál is láttam.

– Hiszi a piszi – mondta Lapaj. Rötyike, te meg úgy is szeretsz füllentgetni. Panni felé fordult.

– Igaz vagy nem igaz?

A lány egy ideig a földet nézte és hallgatott. Mikor a legényke újra megismételte a kérdést, kicsit szégyenlősen, kicsit bátortalanul, de azért már némi nagylányos büszkeséggel, a fogai közt halkan kiszűrte az igaz szót. Rötyi a fiúk elé pördült, bal kezét a csípőjére tette úgy, ahogy azt fontos pillanatokban a nagynénikéje szokta, és diadalittasan kijelentette: – Most bámultok mi, kis murnyók?!

– Mutasd meg nekünk is, követelték a fiúk szinte egyszerre, majd könyörgésre fogták a szót. A miénket már úgy is láttad, akkor hadd lássuk a tiédet is, kérte a lányt határozottan Csóti. – Ha az enyém olyan volna mint az övé, akkor bizony én megmutatnám, mert arra már büszkének lehet lenni, hangolódott át a fiúk pártjára a vékony kislány. Addig-addig követelőztek, könyörögtek, míg Panni kötélnek állt.

– Csak mindegyiktek külön-külön nézheti meg, de nem itt, hanem ott a kökénybokrok mögött. Ja, és Rötyi is velem jön, ő lesz a fővigyázó. A lányok elvonultak a bokrok mögé, sokáig várakoztatták a fiúkat, végre a kisebbik lány kidugta a fejét a zöld lombok közül, és Csótit szólította. A fiú gyors léptekkel igyekezett a várva várt szemlére.

– Igaz, teljesen igaz, sőt nagyon érdekes is, mondta visszaérkezéskor. Én ezen a színes üvegen körösztül is megnéztem. Így még szép is volt, mintha csak egy kis koszorút rejtett volna oda. – Göde, jöhetsz! – hallatszott a kiáltozás a bokrok mögül.

A szólított tétova léptekkel megindult, majd két-három lépést visszahőkölt és a színes üveget kérte, talán csak azért, hogy egy kis időt nyerjen, mert nagyon furcsa érzései támadtak. A kíváncsiság és a szemérmesség csatázott benne, de azért besomfordált a bokrok mögé. Lapaj már éppen méltatlankodni kezdett. Sérelmezte, hogy ő mehet utolsónak a várva várt látnivaló megtekintésére, mikor neki van a legnagyobb érdeme abban, hogy Panni mindegyiküknek megmutatja a mutatni valóját. Göde kipirult arccal lépett elő, de alig tett meg négy-öt lépést, mikor a hatalmas robbanás megtörtént. Később se tudták megmondani, hogy félelmükbe vetették-e magukat a földre, vagy a számukra eddig ismeretlen erő csapta-e földhöz őket. Letört ágak, fahéjdarabok röpködtek, a roncs fölröpült az árokból és az útra zuhant. A levegőből levélzuhatag és véreső hullott. A csonkolt fűzfa félbetört koronájáról, közvetlen a lányok feje fölött Panni kecskéjének a feje lógott, vérrel áztatva el a két kislányt. A gyerekek visítoztak, remegtek a félelmük leírhatatlan volt. Göde be is csur-rantott a gatyájába. Csóti eszmélt elsőnek.

– Nincs semmi bajotok, járta körbe a társait, akik a permetszerűen rájuk hullott kecskevértől teljesen eltorzultak. Lassan tértek magukhoz, összebújva bátorították egymást. Piszok nagy szerencsénk volt, hogy a domb másik felén történt a robbanás, így az elárnyékolt és megvédett minket. Panni megvigasztalhatatlan volt. A levetett tornanadrágjával törölgette a vért és a könnyeit az arcáról, hajából kecskebőrcafatkákat csipedett ki. Teljes túlvilági hangon jajveszékelt.

– Jaj istenem, a kecskénk… a legjobbik kecskénk… jaj istenem, jaj istenem.

A faluból felnőttek rohantak ki a legelőre. A kecskevértől elcsúfított gyerekek látványa hatalmas pánikot keltett. Mindenki jajvaszékelt, kiabált, sikoltozott. Panni az édesanyja ölébe bújt, sírt és remegett.

– Ne sírj, kicsim, ne sírj, hisz nincs semmi baj.

– De a kecskénk, a legjobb kecskénk!

– Ne törődj most a kecskékkel, hisz nagy öröm ért minket.

– Anya, de anya, az, hogy fölrobbant a kecskénk, az nem öröm.

– Ki beszél most a kecskékről. Megjött az apád, az édesapád a fogságból. – Két tenyerébe fogta a lánya könnytől és vértől mocskos arcát és összevissza csókolta. – Megjött, érted, hazajött?!

– Most hol van?

– Otthon van, lefeküdt, mert még gyönge, és nagyon fáradt. Nem imádkoztunk érte hiába…

Panni egy pillanatra kiszabadította a fejét az édesanyja öleléséből, és az egész arcát újra elöntötte a könny. Rázkódott, zokogott, de ez a sírás már egészen más volt. Ezt már a boldogság szülte, és ezek a könnyek már az öröm könnyei voltak.

– Az emberek még mindig a robbanás történetét magyarázták egymásnak a halom tetején, meg a gyerekek szerencséjét, csak Lapaj ült magába roskadtan a dögégető betonlapján.

– Ez az én formám, motyogta. Az az átkozott kecske várhatott volna legalább öt percet azzal a robbantással.

Az eső elállt. A jegenyék és az akácok lombjai közé friss, ködszerű vízpára telepedett. Az idős ember előtopogott a halottasház teraszáról, bokáig tapicskolt a meleg esővízben. A sírok sorát járta végig. Megtalálta Göde és Panni fejfáját is. Midkét sírnál elmormolt egy-egy miatyánkot és megindult a nagykereszt irányába. Újra hangokat hallott. Az országút felől erősödő motorzúgást, majd fájdalmas kecskemekegést. Képek röpködtek körülötte. A marhalegelő eltűnt, helyén sárguló búzakalászokat ringatott a szél. Újra változott a táj. A halmok visszanőttek a helyükre, az első a téglatörmelékkel és a lövészárkokkal, majd a dögtér és a dögégető. A hátsó halmon Panni kecskéje legelészett, Lapaj tenyerében pedig ott fénylett a roncsról leszerelt rézlemez. A jegenyesor a végtelenbe vezette az országút vonulását, egészen odáig, ahol az álomnak és a valóságnak közös az otthona. Ott a messzeségben előbukkannak a Nap fényes sugarai, és űzni, kergetni kezdik a felhőket, végül diadalittasan győzedelmeskednek a nagy szürkeségen.

A megfürdetett, leöblített vidék ezer és ezer fénygyönggyel, reménnyel gazdagodik. A régi és az új képek összekeveredve, egymásba karolva egy kiszámíthatatlan pályán itt röpködnek az ősz üstökű öregember körül. A dupla szivárvány, amely megkoronázza a keleti égboltot, a földbe kapaszkodó csóvájával diadalfényként öleli körbe a nádaslaki uradalmat. A Studebakerek tyúkokkal, kacsákkal vagy libákkal, kecskékkel és megöregedett utasaikkal elindulnak visszafelé. Nádaslaky Nagy Ignác, akinek az egykori otthonát csak az előneve őrzi, a lehajlott fák közt fölegyenesedve, megfiatalodva kilép a temető zöld kapuján.