SZEMTŐL SZEMBEN – Az Irodalmi Szemle a Literán

Kitörni önmagunkból… (Beszélgetés Fónod Zoltán főszerkesztővel)
* A múlt évben félévszázados volt az Irodalmi Szemle, az egyik legrégibb, folya-matosan működő magyar nyelvű irodalmi folyóirat. Az impresszumában jóformán csak annyi áll, hogy szerkeszti: Fónod Zoltán főszerkesztő. Ezek szerint egymagad végzed a folyóirat minden szerkesztői munkáját?

– Így igaz! Gyötrelmesen nehéz munka, még akkor is, ha „kiséletem„ során a munka mindig megtalált (lapszerkesztőként az Új Szó kulturális rovatát vezettem egy évtizeden át, később a Madách Könyv- és Lapkiadó igazgatója, majd irodalmi vezetője vol-tam közel másfél évtizedig, politikai jellegű „megfúratásom„ után a pozsonyi Comenius Egyetemen irodalomtörténészként, (egy ciklusban) tanszékvezetőként töltöttem másfél évtizedet). Ilyen előélet után némi elképzelésem volt/van a lapszerkesztésről. Oly annyira, hogy kiszolgáltatott helyzetünkben még csak nem is csodálkozom azon, idestova másfél évtizede „egyszemélyes fogatként„ szerkesztem a lapot. Nem a munkát sokallom, hanem azt, hogy a saját kutatásokra nincs időm, és az alkotómunka örömeit csak „csínyjával” űzhetem…

„Kitörni önmagunkból” – ez volt a legfontosabb üzenete annak az írásnak, melyet Fábry Zoltán közölt az Irodalmi Szemle indulásakor, 1958 szeptemberében. Ötven év történelme tanúsítja, hogy a „lenni vagy nem lenni” hamleti monológja sokszor kísértette – különösen az utolsó évtizedekben – a lapszerkesztést. Az 1992-től havonta megjelenő folyóirat 1995 nyarán anyagi okok miatt nem jelent meg. A szlovák kormány ugyanis megvonta a támogatást a magyar időszaki sajtótól. A kisebbségi kultúra ellen folytatott hatalmi politika később is arra kényszerítette a lap kiadóját, a Madách-Posonium igazgatóját, hogy 1996 júniusától szüneteltesse a lap kiadását. Elmondhatjuk, az élni akarás lebírhatatlan ösztöne késztetett bennünket arra, hogy megkíséreljük a lehetetlent, s 1996 végén újraindítsuk a folyóiratot. Ez a kiszolgáltatott helyzet kényszerítette a Kiadót arra, hogy a korábban négy-öt fős folyóirat (a mai napig!) egyszemélyes szerkesztéssel végezze a lap kiadását. A decemberi dupla szám (1996 végén!) mindenekelőtt azt jelezte, hogy bár megmaradtunk, de a létért, a túlélésért vívott küzdelemnek nincs vége.

Innentől kezdve (nem kis erőfeszítések között!) az Irodalmi Szemle kiadása jobbára folyamatossá vált, és a későbbi években az összevont számok kiadásának kénysze-rű gyakorlata is megszünt. Az ötvenéves jubileumra a múlt év szeptemberében már távolról sem gondtalan, de lényegében konszolidált körülmények között emlékezhettünk. Azt talán mondanom sem kell, hogy az egyszemélyes szerkesztés nem erény, hanem kény-szer. Nem csak a kiszolgáltatottság, hanem a megmaradás kényszere is.

* Az elmúlt 50 évben kik álltak, és kik állnak ma legközelebb az Irodalmi Szemléhez ?

– Ötven év történelme tanúsítja, hogy a „lenni vagy nem lenni” hamleti monológja sokszor kísértette – különösen az utóbbi évtizedekben – a lapszerkesztést, a folyóirat azonban hűséggel szolgálta a kisebbségi irodalom érdekeit, s megőrizte erényeit. Joggal mondhatjuk, a folyóirat három írónemzedék felnevelésében vállalt nem lebecsülendő szerepet. Az Irodalmi Szemle „alapozói” között ott találjuk Dobos Lászlót, Tóth Tibort, Monoszlóy Dezsőt, Duba Gyulát, Tőzsér Árpádot, Koncsol Lászlót, majd a fiatalokat, Zalabai Zsigmond, Varga Imre, Tóth László, Kulcsár Ferenc, Hizsnyai Zoltán, Csanda Gábor, Csehy Zoltán és mások személyében. A kiszámíthatatlan „széljárások” ellenére ők is segítették azt a törekvést, melyet Fábry Zoltán köszöntője, útravalóként, egy Ady-strófával úgy fogalmazott meg: „kendőtök legyen ékes zászló”. Abban, hogy az Irodalmi Szemle viszonylag rövid idő alatt „Kelet-Közép-Európa számon tartott irodalmi folyóirata lett”, meghatározó szerepe volt annak, hogy kitűnő munkatársak segítették a lap megmaradását.

Ma már három irodalmi lapja van a kisebbségi magyar irodalomnak, Szlovákiában. Nagyzolás nélkül elmondhatjuk, az Irodalmi Szemle ma is nyitott minden irányzat számára.

Elmondhatjuk azt is, sosem akartunk „császárokat”, politikai percemberkéket szolgálni, s kevés kivételtől eltekintve nem a „szekértáborok” vagy az irodalmi divatok és irányzatok hóbortja szerint szerkesztették a lapot, hanem azzal a szándékkal, hogy a lap életünk, irodalmunk legjobb eredményeit tegye közkinccsé. Mert ha a szellemi létezés egyetlen módja „az önmagához való hűség és nyitottság” (Márai Sándor), akkor a szer-kesztés feladata az is, hogy nyitott legyen a jó művek előtt, függetlenül attól, milyen kánon szerint íródtak.

* Milyen példányszámban jelenik meg a folyóirat, mekkora az olvasótábora, csökkent, vagy növekedett az utóbbi években?

– Ma már valamivel „jobb passzban” vagyunk, mint másfél évtizeddel ezelőtt, amikor a túlélés volt a szerkesztés fő gondja. Duplaszámokat kellett kiadnunk, hogy túléljük a hatalom ostobaságait. A példányszám kérdésében azonban (akárcsak más kiadóknak!) most is gondjaink vannak. Míg a nyolcvanas évek derekán három – három és félezer volt az Irodalmi Szemle példányszáma, a megváltozott körülmények között háromszáz – négyszáz körül szerénykedünk. Nem vigasztal bennünket, hogy a szlovák irodalmi lapok példányszáma is viszonylag alacsony. Minthogy internetes elérhetősé-günk is van, feltehetően az olvasók számát ez is gyarapítja. A szorzószám azonban mindenképpen kevés. Elvétve jut el a folyóirat az iskolák, művelődési házak, egyetemi tanszékek, közkönyvtárak könyvespolcaira.

* Hadd tegyek fel egy-két gyakorlatiasabb kérdést is: Miből tartja fenn magát a lap, és mennyit tud egy ilyen múlttal rendelkező külhoni irodalmi folyóirat fizetni például egy versért?

– A szlovákiai állami szervek és a magyországi kulturális kormányzat támogatása a mentsvárunk és a megtartónk. Fontos ez azért is, mivel a kiadónak a folyóirat kiadásából nagy bevétele nincsen. Szándékosan tartjuk a régi szinten a lap árát is (20 korona, azaz 0,66 Euro), tudatosítva, nem büntetni akarjuk az olvasóinkat, hanem eljuttatni hozzájuk a magyar szót, a magyar irodalmat.

Arra a kérdésre, mit fizetünk egy-egy versért, azt mondhatom, kb. azt a tiszteletdíjat, melyet a nyolcvanas évek végén fizettünk. Versért soronként 15–20 koronát, (Euróban 0,5–0,66 centet), próza esetében, oldalanként 150–250 koronát, (Euróban: 5 –8 Eurót). Minthogy a kritika dolgában hiányaink vannak, ezt a műfajt fizetjük a legjobban: itt 200–300 korona (6,6–10 Euró) a taksa.

* Szerinted mit jelent ma felvidéki költőnek, írónak, irodalmárnak lenni? Milyennek látod a szlovákiai magyar irodalom helyzetét?

– Azzal, hogy megnyílt a világ, a mi kisvilágunk előtt is, annyit jelent, a tehetséges íróink számára nem az a „csábító”, hogy „felvidéki” írók lehessenek, hanem hogy minél gyakrabban nyíljanak meg előttük az egyetemes magyar irodalom kapui, egy-egy rangos irodalmi folyóirat figyelme és lehetőségei szerint. Persze, íróink nagyrésze (köztük azok is, akik a „sikert” az egyetemes magyar irodalom képében a magyarországi irodalmi folyóiratok lehetőségei között keresik!) jobbára tudják azt is, a külföldi szereplés lehetőségei sem végtelenek. És nem érdektelen számukra az sem, hogy az olvasók a szülőföldjükön ismerjék meg a kortárs magyar irodalmat, tisztelve azokat, akiknek fontos az irodalom, és az irodalom jelenléte. Mert az emlékezet is azokat őrzi meg, akik vállalják a sorközösséget azokkal, akikkel a jobb sorsot keresik, kutatják.

A kisebbségi magyar irodalom mindig is része volt az egyetemes magyar iroda-lomnak. A határok légiesülése és az EU-csatlakozás ténye kéznyújtásnyira hozta az egye-temes magyar irodalmat, s ma már teljességgel természetes, hogy „a szeretném magam megmutatni” szándékával a magyaroszági írók is jelentkeznek – a kisebbségi irodalmi folyóiratok hasábjain. Ma már a magyarországi „szakma” és közgondolkodás is így látja, és tudatosítja azt is, a kisebbségi írók jelenléte, „visszaigazolása” nem „kegy”, és az értékek harcában nem lehet a véletlen műve sem.

* Több kiadványodban foglalkozol a szlovákiai magyar irodalom történetével. Ha jól tudom, 1993-ban, az Akadémiai Kiadó gondozásában (majd 2002-ben Pozsonyban) megjelent egy átfogó irodalomtörténeti munkád, Üzenet címmel. A könyv alcíme utal arra, hogy A csehszlovákiai magyar irodalom 1918–1945 közötti történelméről van szó. Várható a folytatás?

– Folytatni szeretném korábbi terveim, elsősorban az 1945 utáni szlovákiai magyar irodalom történetének a megírását. A tervezett irodalomtörténet „hosszmetszetei” különböző köteteimben már megjelentek, a személyi részt illetően pedig eddig két íróportré (Tőzsér Árpád és Dobos László munkásságáról) megírására került sor. Ezek kötetben is megjelentek, és az Irodalmi Szemle is közölte. A lapszerkesztés egyszemélyes „küzdel-me” azonban olyan „tehertétel”, mely minden elszánásom ellenére eddig lehetetlenné tette, hogy régi vágyam és elképzelésem (az 1945 utáni szlovákiai magyar irodalom történetének megírása dolgában) teljesülhessen.

* Van kapcsolatod a legfiatalabb költő-író generációval? Hogy látod a helyzetüket? Kapsz ismeretlen, fiatal tehetségektől kéretlenül verseket, véleményezésre, közlésre?

– Az Irodalmi Szemle számára is „nyitott” a világ, és rendszeres az a gyakorlat, hogy a tehetséges fiatal írókat segítsük, támogassuk, függetlenül attól, hol élnek. Örülök annak, hogy fiatal, tehetséges írók, akik a pálya lehetőségeit keresik – Magyarországról, a Vajdaságból, esetenként Erdélyből – megtalálnak bennünket, és segíthetjük őket abban, hogy a „világ” rájuk csodálkozhasson.

* Nekik számít még az, hogy felvidékiként, szlovákiai magyar íróként katego-rizálják magukat egy olyan korban, mely az internetről, globalizációról szól? Egyáltalán: nincs belefáradva a legfiatalabb nemzedék apáik, nagyapáik történelmébe?

– A mai fiatalok, hála az Égnek, nyitottak a világ előtt, és természetes számukra, hogy a régi gyötrelmektől, nyűgöktől megszabaduljanak, s éljék a maguk világát. Nyitott számukra a világ, következésképpen ők is nyitottak a világ számára… Jó érzés ez, a „köldöknézés” gyötrelmétől megszabadítja azokat, akik apáikra és nagyapáikra tisztelettel és megbecsüléssel szólnak, és bár időnként hallották, ismerik az „ősök” gondjait, emlékeit, de a mai világ adottságai, lehetőségei szerint akarnak élni, áhítat és koloncok nélkül, természetes emberi hovatartozással és nyitottsággal. Az apák, nagyapák történel-mén szerencsésen túltették magukat, a múlt legfeljebb a „volt egyszer, hol nem volt” me-séiként él emlékezetükben. Saját „meséik”, gyötrelmeik most vannak alakulóban, és hogy lesz-e „közönségük”, azt ők is csak remélik…

*A lapszerkesztést illetően milyen terveid vannak a jövőben?

– A lapszerkesztés öt évtizedes tapasztalatai és hagyományai arra késztetnek, hogy az irodalom folytonos megújulásának tudatában az Irodalmi Szemle nyitott legyen minden irányzat és kezdeményezés előtt. Az irodalmi divatok hóbortját jó érzékkel elke-rültük, nem az irodalmi kánonok változatlanságára esküdtünk, hanem az új „csapások„ felismerésére, a fiatal tehetségek támogatására, a „mindig tovább„ feloldhatatlan kénysze-rére. Az értékre kell és lehet esküdni, meg a tehetségre, mellyel a mai fiatalok követelik maguknak a maguk igazát.

Az Irodalmi Szemle a középgeneráció és az idősebb írók művei mellett (Duba Gyula, Tőzsér Árpád, Gál Sándor, Aich Péter, Z. Németh István, Hogya György, Gágyor József, Gyüre Lajos, Kulcsár Ferenc, Tóth Elemér, Zirig Árpád és mások), rendszeresen közli a fiatal, tehetséges alkotók munkáit is (Csehy Zoltán, Németh Zoltán, Polgár Anikó, Öllős Edit, Szalay Zoltán, Béres Csilla, Bodnár Éva, Hudák Katalin, Leck Gábor, Kopasz Katalin, Izsó Zita, Mizser Attila, Szunyog Zsuzsa, Százdi Sztakó Zsolt, Sipos Janka, Palágyi László stb.). Esetenként talán a „minták” és a példák felmutatására, a „hogyan tovább” szándékának a demonstrálására közöljük az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő íróinak (Csoóri Sándor, Tornai József, Lászlóffy Aladár, Nagy Gáspár, Kovács András Ferenc, Petőcz András és mások) az alkotásait. A meghatározó életművek másodközlése (megíté-lésem szerint) a „botsánandó„ bűnök közé tartozik.

A fenti névsor egyébként azt is igazolja, hamis és igaztalan az a nézet, miszerint az Irodalmi Szemle az „idősebb nemzedék„ lapja. Igaz, hogy régóta van jelen a magyar valóságban, nélküle azonban „lyukas„ lenne az emlékezetünk. Talán nem mellékes, ha megemlítem, figyelemmel kísérjük az internetes honlapokat is, hogy a hasznos információkat továbbítani tudjuk. Általában a Litera „szolgálatait„ vesszük igénybe, a forrás megjelölésével. Ezt a gyakorlatot a másodközlések esetében is alkalmazzuk.

A tanulmányok, esszék, publicisztikai írások vonatkozásában is nyitott a folyóirat az alkotók népes csapata előtt (Pomogáts Béla, Fried István, Grendel Lajos, Alabán Ferenc, Duba Gyula, Gál Sándor, Kubi?ka Kucsera Klára, H. Szabó Kinga mellett a fiatalok közül Csehy Zoltán, Németh Zoltán, Csanda Gábor, Polgár Anikó, A. Szabó László, Szemet Edit, László Erika, Ligárt Angéla nevét említeném). Az irodalomkritika terén is gazdag a névsor (Pomogáts Béla, Görömbei András, Tőzsér Árpád, Elek Tibor, Csehy Zoltán, Duba Gyula, Alabán Ferenc, H. Nagy Péter, L. Erdélyi Margit, Németh Zoltán, Szalay Zoltán, Demján Adalbert és mások munkáit említhetném). Népes azoknak a száma is, akik a közírás, a történelmi, nyelvészeti, néprajzi, illetve publicisztikai tárgyú írásaikkal vannak esetenként jelen a lap hasábjain (Miklósi Péter, Tóth László, Juhász Dósa János, Szénássy Zoltán, Jakab István, Csáky Károly stb.).

Évek óta visszatérő gondja irodalmunknak az irodalomkritika helyzete. A szlo-vákiai magyar kiadók gondozásában évente jelentős alkotások, életművek jelennek meg, a „választék” kérdésében azonban mi is, de a kisebbségi magyar sajtó is jócskán adósa az olvasóknak. Abban, hogy a küldetéstudatot vállaló írói magatartás az elmúlt évtizedekben kiüresedett, nincs vitánk, azonban az a kizárólagosság és szemlélet, mely túlhangsúlyozza az irodalom autonómiáját, céltalan kalandozásait, s bagatellizálja azokat az alkotásokat, melyek a nemzet sorsa iránt érzett felelősséggel íródtak és magas művészi színvonalat képviselnek, – okkal és joggal – helyet követelnek maguknak a Nap alatt. A poszt- modern „végnapjai” után aligha lehet ugyanis elvitatni azt az igazságot, hogy valóság nélkül egyetlen művész sem él meg, és azt is, hogy „emlékezet nélkül nincs művészet”.

A kortárs magyar irodalom helyzetét Szlovákiában bonyolítja nemcsak az elméleti kérdések tisztázatlansága, hanem az is, hogy 1989 után nem került sor az előző negyven év tárgyilagos értékelésére. A posztmodern „kizárólagosságának” végnapjai az ezredfordulóra eljöttek, következésképpen nem ártana tudatosítani azt sem, hogy a posztmodern előkelőségei ma már maguk is „újrealista„ műveket írnak. Esterházy Péter számára a „történet” alapvető, meghatározó fontosságú, Grendel Lajos pedig „realista” írónak vallja magát. Nyilván másként realista, mint Móricz Zsigmond vagy Márai Sándor. Ha igaz az, ahogy Halász Gábor írta, hogy „Európát a gondolkodói tették egységessé”, és ha már a múlt vett magának annyi „fáradságot”, hogy elmúljon, sorsunk kovácsaiként – a jó és jobb műveknek drukkolva – Ortegával együtt elmondhatjuk azt is: „a tévedéseink emléke: ez őriz meg attól, hogy mindig újból elkövessük őket. Az ember igaz kincse tévedéseinek kincstára”.

 Budapest / Pozsony, 2009. áprilisában

 Kálmán Gábor

Megjegyzés:

Elismeréssel és köszönettel fogadtuk, hogy a múlt év szeptemberétől – hosszú hónapok eredménytelen kísérletei után – a Litera című internetes irodalmi lap új vezetői úgy döntöttek, helyet adnak az Irodalmi Szemle (havonkénti) bemutatásának, és az arra érdemes művek ismertetésének. Köszönjük a nagyvonalú döntést. F. Z.