A világra nyíló ablak (Simigné Fenyő Sarolta A fordítás mint közvetítés című könyvéről)
Könyvről könyvre / Dobry Judit írása
A Miskolci Egyetem Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékének oktatójaként dolgozó Simigné Fenyő Sarolta könyvének már a borítója is sokatmondó – a szürke téglafalon elhelyezett ablak kitárt zsalugátereivel elég érzékletes módon kívánja ki-fejezni vizuális eszközökkel azt, ami a mű címében szerepel. A műfordításnak köszönhetően az olvasók betekintést nyerhetnek mindabba, ami „falaik” mögött zaj-lik, egy másik, számukra addig talán ismeretlen (b)irodalomba, s ezáltal akár egy addig fel nem fedezett kultúrába is.
Simigné Fenyő Sarolta foglakozik munkájában a fordító grammatikai, szocio-lingvisztikai, szövegalkotói, kulturális és politikai kompetenciájával; a fordítással mint nyelvészeti és kulturális tevékenységgel, ismereteit elméleti és empirikus kutatásokra alapozza, a fordítások alapján gyűjtött példák elemzésekor kommentálja azt is, hogy a fordító a vizsgálat tárgyát képező lexikai egységnek melyikét választotta (alapjelentés, ráépülő pluszjelentések, esetleg a konnotációk valamelyikét).
A szerző mindjárt az első fejezetben hangsúlyozza a fordításnak az információ közvetítésében betöltött szerepét, továbbá felsorolja a fordítóval szemben támasztott követelményeket, megemlíti többek közt Theodore Horace Savory tizenkét pontját a jó fordításról, melynek érdekessége, hogy soha egyetlen fordítás sem felelhet meg teljesen az összes kritériumnak, hiszen az egyes pontok egymást kizáró feltételeket tartalmaznak, gondolok itt például arra az állításpárra, mely sze-rint egyrészt a fordításnak az eredeti mű szó szerinti megfelelőjének kell lenni, vi-szont a következőkben már azt hangsúlyozza, a fordításnak a szó szerinti meg-felelés helyett a mű gondolatainak tükrözésére kell törekednie. Az amerikai Wer-ner Winter és Laurence Venuti pesszimista nézeteit is megemlíti, akárcsak Eugene Nida dinamikus ekvivalencia fogalmát, illetve a nevéhez fűződő transzformációs modellt. A fordító tevékenységével kapcsolatban megjegyzi, hogy munkájának első szakaszában grammatikai, szemantikai, illetve konnotatív elemzést kell végeznie, második folyamatként az átvitelt nevezi meg a szerző, harmadikként pedig az átstrukturálást mint a fordítási folyamat egyik lehetséges leképezését.
A következő fejezetben a könyv írója a fordítást mint nyelvészeti folyamatot mutatja be, s ezt a tevékenységet különböző megközelítések alapján szemlélteti, hivatkozván a Langacker és Bamberg nevéhez fűződő ún. biliárdgolyó-modellre, amelynek lényege a környező valóság akképp való értelmezése, mint elkülöníthető tárgyak egészéé, miközben a tárgyak mindegyike meghatározott helyzetet foglal el; valamint az ennek kezdeteit továbbfejlesztő színpadmodellre, mely feltételezi, hogy a valóságban egymással kölcsönös viszonyban levő tárgyak helyzetváltozását a szemlélők a színházi előadást figyelemmel kísérő nézőkhöz hasonlóan látják. Simigné hangsúlyozza, a fordítás során fontos, hogy érvényesüljön Charles Filmore esetgrammatikája, melynek értelmében az ige olyan esetkereteket tartalmaz, amelyek lehetővé teszik a fordító számára valamelyik szereplő nézőpontjának explicitté tételét. Példák által szemléltet továbbá bizonyos fordítói stratégiákat, amelyekkel kifejezhetőek az egyes nézőpontok, de ezek a stratégiák szolgálhatnak akár bizonyos rétegnyelvi sajátságok kompenzálására is.
A továbbiakban sorra kerül az alapinformáció és metainformáció fogalmának ismertetése, bemutatja a metainformációs kutatásokkal foglalkozó szakirodalmat, példák segítségével illusztrálja a metainformációs nyelvi elemek működését, a me-tainformációs igékkel kapcsolatban pedig kitér olyan lehetséges fordítói stra-tégiákra is, mint a lexikai jelentés konkretizálása, illetve generalizálása, a lexikai jelentések összevonása. Foglalkozik mindemellett azzal a jelenséggel is, amely során a fordítók a metainformációs igéket tartalmazó szerkezeteket grammatikai cserék segítségével fejezik ki. A fejezet végén megemlíti Áprily Lajos Anyegin-fordítását, aki a szöveg magyarra ültetésekor bizonyos helyeken teljes átalakítást hajtott végre, esetleg lexikai betoldások segítségével érte el azt, hogy a magyar olvasó talán még gazdagabb élményben részesüljön, mintha oroszul olvasta volna az Anyegint.
A negyedik fejezet is a metainformációs struktúrákkal foglalkozik, pontosabban a velük kapcsolatos fordítói stratégiákkal, mint a metainformációs elemek betoldása és kihagyása. Az előbbi stratégia esetében megállapítja, ez egyértelműen az olvasó érdekeit szolgálja, ellenben az utóbbi stratégia alkalmazásakor akár veszte-ség is keletkezhet a fordításban. A fejezet összegzésében a következő olvasható: „Magyarországon elsőként tettünk kísérletet arra, hogy a metainformációs kutatásokat »beemeljük« a fordítástudományba és ezzel a tudományterület interdiszciplináris jellegét erősítsük.”
A következő fejezetben, ahogy ezt a címe is elárulja, a kulturális közvetítésről, annak lehetséges módjairól ír a szerző, hiszen a fordítónak az is feladata, hogy „a szókészleti alapegységeket a célnyelvi kultúrában elfogadott szokásoknak megfelelően válassza ki, továbbá figyelembe vegye azok konnotatív jelentését is, a mondatok grammatikai megformáltságát pedig a célnyelv normáihoz igazítsa.” Véleménye szerint a műfordítónak tisztában kell lennie azzal, miképp strukturálják egyes kultúrákban a színskálát vagy példának okáért a rokonsági viszonyokat. Ér-telmezést nyer a reália fogalma is, kitérve a szűkebb és tágabb értelemben vett reá-liákra, példaként pedig Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényét hozza a szerző, illetve annak angol és orosz fordítását, s az azokban megjelenő reáliákat. Ismerteti a leggyakrabban alkalmazott fordítói stratégiákat – a reáliák kihagyását, generali-zálását, de említést tesz a lexikai jelentésük felbontásáról is, mint lehetséges megoldásról. Kitér arra is, hogy a kulturális ismeretek hiányából adódóan a fordítóból könnyen ferdítő válhat.
A következőkben a feminizmus és a gender-szempont fordításban való érvényesülésével foglalkozik a szerző; értelmezi magát a gender terminust, majd ismerteti a nőkkel és a nyelvhasználattal kapcsolatban a reformista, illetve a radikális megközelítés álláspontjait. A feminista fordítók újraértelmezik a fordító szerepét, ennek következtében a műfordító beavatkozhat a szövegbe, már amennyiben a forrásnyelvi változat stílusa vagy tartalma megkívánja – s ezáltal a fordító aktív ágenssé válik.
Az utolsó, hetedik fejezetet a szerző a gender-kutatás és fordítás kapcsolatának szentelte; továbbá a biológiai és társadalmi nem megkülönböztetésével foglal-kozó koncepcióknak. Különböző nemi referenciákkal kapcsolatos fordítói straté-giákat is bemutat, mint a személyes és birtokos névmások tudatos grammatikai konkretizálása, nőre vagy a férfira utaló, generikus főnevek betoldása, automatikus grammatikai konkretizálás és generalizálódás, teljes átalakítás.
Nem foglalkozik külön fejezet a lexikai kompetenciával, amit a szerző azzal magyaráz, hogy a fordítást végző személyek feltételezhetően ismerik a forrásnyelv és a célnyelv lexikai rendszerét, és felelősséggel ki tudják választani a megfelelő célnyelvi lexikai egységeket. A munka írója nem részletezi a pragmatikai vonatkozásokat sem, hiszen amint megjegyzi, az egy külön tanulmány részét képezi majd.
Simigné Fenyő Sarolta könyvének jelentőségét abban látja, hogy a fordítástudomány perspektíváját a metainformációs kutatások és a nemek tudománya eredményeinek beépítésével kívánja kibővíteni, megállapítván azok közös kapcsolódási pontjait a fent említett tudományterülettel.
A munkában bemutatott kérdéskörök természetesen továbbra is nyitva állnak, akárcsak azok a bizonyos zsalugáterek…
(Stúdium, Miskolc, 2006)