Gál Sándor – A rák évada

1
nem a hiány
és nem is az üresség
hanem az ismeretlen
vagy inkább a fölfoghatatlan
az eltévedt idő
vagy amit annak véltem
megtörtént
ahogy megtörtént
akárha hajnalok
égi jege
de nem a távoli
horizont foglalatában
hanem a szervek élő
mikrovalóságában
és az ellene való lázadás
a megismerés után
a tény sötétje
hogy a túlélés esélye
egy késvillanás

2
maradt egy arasznyi idő
elrendezni az örökséget
egy gondolatnyi haladék
a napok hullámverésében
az átadás szertartása
a valós ablakok ajtók
nyitott metaforájában
az emlékek rögzítése
minden elgondolhatóról
és tudni hogy a kertet
fölszántják akkor is

ha minden távolság
és minden lehetőség
véget ér

3
a szívdobbanás visszhangja
hová s meddig ér el
és mi él tovább
e visszhangtalanságban
a kérdés
visszafordul önmagába
s ha volna felelet
lényegét ki rögzítené
e némaságban
nem az értelem
mert hisz az véges
hanem az ösztönök
gén-rácsozata
a kétely
és az örök dac

4
ott álltam
a hajnal előtt
hétszer tíz év súlyával
a szívemben
az ősz szitáló derengése
fölemelkedett bennem
a létezés és az elmúlás
égő törvényének fonatában
és rávetült a
történések végtelen csendjére
érthetővé lett
hogy belőle mi az enyém
s hogy mi  n e m
láthatatlan madarak szárnyán
emelkedett az erről való tudás
s mintha ez adott volna
kevéske nyugalmat
s bizonyságot
hogy egyetlen mozdulat se volt
hiábavaló
hétszer tíz év történelmében

5
tudom hogy a hétköznapok
egyszínű zajlása
hajnaltól hajnalig ér
s benne a test és a szellem
bejár minden utat
a létezés kettős pereme között
s tudom azt is
hogy a jó s a gonosz
egyazon eséllyel él
a vér áramlataiban
a sejtek titokzatos mélyeiben
és még az el nem gondolt
gondolatok labirintusában is
ami megtörtént
önmagában nem egyéb
a  b e i s m e r t  kudarcánál
testem törvényen kívüli láza
e felfoghatatlan pillanatban

6
az az augusztus végi nap
feketén vibrál az ablakkeretben
egyetlen sejtminta sötétlik
s a döbbenet
az értelem
összekattant bilincsében
a  n i n c s  t o v á b b  szédülete
e megélhetetlen erő
magába temet
a megismerés
fatális tényével
és láthatatlanná töri
az  é n  tudott szépségét
azt aki voltam
s aki nem leszek ezután
bármilyen augusztus végi napon

7
visszahátrál a történelem
a nádtetős időkig
a telehold űri csendje
ezüstöt hint
a szilvafák magányára
ott járni e magaslatok
sodrásában
amikor a levélhullás pillanata
elérkezik
és zizegése betemeti
a csillagközi tereket
nem az ismeretlen
az  i s m e r t  a fájdalmas
ami a belső végtelen
érrendszerét kitölti
a hullás és az emelkedés
a szív vöröslő pitvarában
pulzál lázasan

8
akkor és ott nem féltem
de fájt a befejezetlenség
hogy hiába a szándék
méltón lezárni mindent
az elnémulás lehetséges ténye
dőlt rám éj-nehéz terhével
s ami korábban hullámot vetett
elmerevedett meghidegült
s otthontalanná vált egészen

9
amikor egyetlen nap volt
a létezés horizontja előtt
az idő és a szél emlékét
idéztem föl magamban
a két mindig jelenlévő
mindenség feletti áramlást
ami kitölti a csillagközi teret
a mennynek vélt birodalmat
az elhamvadó galaksziák csendjét
a huzatos űri fekete lyukakat
s a hadak útján elszórt
arany patkószögeket
tündöklő éjszaka
néma küzdelme
a szél és az idő útja
és a halhatatlan árnyak

10
a professzor rám nézett
majd tollával
felvázolta az egyetlen
megoldást
„ez rák” mondta
„így minden perc számít
holnap megoperálom”
egy hét haladékot kértem
„öné a döntés joga
én várhatok”
„akkor” tette még hozzá
találkozunk
szeptember huszonkettedikén”
kezet adott
s üres tenyereink között
földerengett a halál pecsétje

11
azon a napon
még meghallgattam a szarvasok
estéli koncertjét
a csereháti dombság
ajándékát
gondoltam magammal viszem
arra a tájra
ahonnan a visszaút
bizonytalan
a bennem derengő verseket is
elrendeztem  sugarában
s a lucernaillatú szél
messzi-sodrású eposza
lassú emelkedéssel
terelte valahányat
a tejút felé
olyan volt az az est
mintha magamtól
búcsúztam volna
s mintha
a messzi-sodrású eposz
elért volna hazáig

12
átvirrasztottam az éjszakát
ahogy egykor halott felett
az otthoni gyászolók
gondolataim szertehulltak
és mintha közben
idő se lett volna
próbáltam követni
az elmúlás misztériumát
ahogy bennem szerteárad
de az elfogadás helyett
a  m é g – n e m !
nőtt meg ösztöneim mélyén
álltam  napébredés idején
az éjszaka s a virradat között
maga az árny és az árnyvető

13
milyen egyszerűnek látszott
egykor minden elgondolt
s megvalósítható vállalások
szakadatlan sora
volt út és volt ösvény járható
és az emelkedők sem riasztottak
a történések
bennem fogantak
és éltek
s lettek tapinthatóvá általam
az élet egyetlen suhanásnak tűnt
topázlobogású tűzlángnak
a szó és az írás ereje
a gondolat harmóniája
az egyben
és a sokban
elhihetően

14
állok a kert füvei között
szinte nem is a földön
aztán egyszer csak
szárnyukra vesznek a madarak
tornyok magasába emelnek
s megérintenek a fellegek is
egészen puhán
hogy szinte nem is érzem
a bennük szunnyadó hűvösséget
ez a magasság!
mit gondolsz
e r r ő l  a magasságról?
mit gondolsz
a kimondhatatlan pillanatról
érzed-e ebben a magasztos
csendben
az emelkedés fájdalmát
melyben minden itt hagyott szó
az időtlenség ölét termékenyíti
és ha eltávozol is
itt maradsz mégis mindörökre
a kert füvei között
szívedben a szárnyalás
emlékeivel

15
a százados sötétségben
volt a fénynek egy villanása
felragyogtak
a hontalanság csillagai
s rávetültek
a megíratlan lét csendjére
köröztek benne ezüst
madárrajok
rigók gólyák sikló sirályok
s fekete kísértet-hollók
a növekvő fájdalomban
elmerült a tudás józansága
fehér jég borította be
a szem élő íriszét

16
ahogy ott feküdtem
a magány falai között
a hófehér tél
habos mezején
hunyt szemem sötétjében
kristálygömbbé tömörült
a halál előtti ének
az anyagiasult látomás
eltakarta a csend szívét
s valami űri mélység hangja
emelkedett a horizontra
majd szerteporladt
csillagözönné változott
éjszakai éggé
a magány falai között
a halál hófehér mezején

17
gondolom
az élő nevek megőrzik
hűen és igazul mindazt
ami itt marad utánam
a belém költözött halál
valósága is kimondott
része lesz az  e g é s z n e k
a hűség  és az igazság
oltalmában
így nem szűnik meg
a holnapi ének
és a most születő szél
magával emel
minden elhangzott hangot
és a tenger fölzeng
akkor is
ha lezárul az utolsó
küzdelem

18
és megszólalt a tenger
adj menedéket
mert „végem van végem”
tudván tudom hogy
„az árnyak nem kelnek fel”
és az „eltörölt emlékezet”
akár a megkövült
lávafolyam
s nincs „kölcsön adott
holnap”
megéltem a jegek
éjszakáját
bennem támad fel
a holnapi szél

19
lényegében ez volt
a küzdelem kezdete
a  v é l e t l e n  amikor
csupán kísérletként
elvégezték a vizsgálatot
az  e r e d m é n n y e l
a kezemben
még nem ért tudatomig
mit is jelent
egyetlen pozitív jel
augusztus fényében
mintha gond
egy szál sem lett volna
később az őszi ég valósága
megsötétült
s  a   r á k  i d e j é t
fordította lépteim elé

20
a kések a kések
a kések fényküllői
abban a józan
fagy-steril térben
előbb a nyaki vénát
vágták fel
a táplálkozáshoz szükséges
szonda beültetése végett
mintha tűz érintése
de csak egy pillanatra
s valami különös szédület
ám az is elmúlt hamarosan
„elsőre sikerült”
mondta elégedetten
a fiatal orvos
majd kezet mosott
és magamra hagyott
pihenni a kések villogó
fényküllői között

21
odakint akkor még
szeptember
hamvas derűje érlelte
az almafák békéjét
és elhihetőnek látszott
hogy minden elér önmagához
de idebent
alkonyattájt amikor
elérkezett
a tűk és a csipeszek
hatalma
süvöltő havazás támadt
s benne megvacogott
a test és a lélek
zúzos jégtáblák nőttek
s a zajlás szikrázó
összekoccanásai
magukba temették a reményt

22
a vég előtt
szemben egy lehetséges
új kezdettel
a köztes idő
megalvadó iszapjában fekve
kihagyó lélegzettel
a kórházi ágy
fehér mezején
a felnyitott test
lassan szivárgó pórusaiban
a kiömlő vér
röghalmain
gondolatok nélkül

23
valaki ott állt
az ágyam mellett
és megmozdult mintha
jelezni akarna valamit
mintha szemrebbenésem
fontos lett volna számára
az elérkezett fényben
de nincs bizonyosság bennem
hogy ez része volt a valóságnak
csupán a mozdulat
maradt meg
az ablak keretében
az intenzív osztályon
egy hang jelezte
a visszatérést
„tak sa nám vrátil”

24
odabent felismerhető
a hangok visszaverődése
a színtelen lüktetés
a forró ritmus
gyöngyfüzére átremeg
a szétroncsolt maradékon
a kettészelt izmok szövetek
a kiüresedett lét felett
némán remegnek

25
a harmadik éjszakán
korbácsok suhogtak
és fölszabdalták a testem
távolról néztem magamat
a hullámzó tenger előtt
s mintha Salvador Dalí
háborús előérzete lennék
csupa cafat
vérző végtag testrész
amelyek mégis makacsul
összefonódtak a derengésben
én pedig fölemelkedtem
hogy elmenjek erről a helyről
hogy valahol találjak enyhülést
de erős karok fogja lettem
a visszatérő valóságban

26
különszoba nyugalma
s csendje
pihentem az egyedüllét
párnái között
az elhihető új valóságban
szinte már túl
a fájdalmakon
elindultam a folyosón
a zöld fal
szilárd biztonsága mentén
próbálgatva a lépések
egykori ébredő ritmusát
a tovább-létezés
bizonyítékát és örömét
volt abban a délelőttben
valami különös sugárzás
nap-özön
pedig odakint szél zúgott
és zápor verte a tetőket

27
lassan éledt
a megváltozott lehetőség
s már-már
m e g v á l t á s n a k tűnt
színe támadt az időnek
szivárvány-ékes tündöklés
amely ívével keretbe fogta
a nyugati horizontot
egy-egy felhő beleúszott
e végtelenbe
és elnyugodott benne
a tegnapi szélvihar is
láthatatlan ajtók nyíltak
a holnapi küszöbök felett
a csend csendet ölelt
reményét a megszólalásnak

28
egy jó barát hívott
„téged szeret az isten
hogy így megtartott” mondta
nagy csend keletkezett
szavai nyomán bennem
az örök kételkedőben
hitetlenségeim évei
jégtáblákként egymásra torlódtak
e téli áradásban
„m e g t a r t a t o t t”
a szenvedő ige
átívelt a tornyok felett
akárha üstököscsóva
ám az úr magas trónusát
semmi csillag nem jelezte

29
hajnali ajtónyitódás
az álom és az ébredés határán
a valóság fénypásztái
elvezetnek a csend peremére
s látni véltem
a hegyek mögül érkező napot
halovány fénycsík
a fák koronájába fonottan
de lehet hogy a hegedő sebek
varratának égő színe
süt át a fehér kötésen
s felette az infúzió
hűvös életelixírje
szivárog a felnyitott
nyaki véna falai közé

30
meglehet
ez az őszidő
egy új időszámítás
kezdete
mert hisz most tanulom
ismét a felegyenesedést
az egyensúly megtartását
s a mozgás bizonyosságát
a távolságok is
viszonylagosak még
araszolgatok a kimért
térben
a derengő remény
és bizakodás
szívhangjainak kíséretében
innen oda s onnan ide

31
nem azt kérdezem
milyen nyelven hallgatok
ezután
hanem hogy tudok-e
emberül szólni majd újra
egy verssor ditirambusában
azzal a szépséggel és tisztasággal
ahogy a rét füve vet hullámokat
a nyári hajnal
harmatözönében
nem tudom
lesz-é bennem átlátható
napébredés és napszállta
és felzengő madárhang
a fenyvesek ózonölelésében
kimondhatóvá válik-e
a magmaradás történelme

32
az életben maradás
krónikája
aranylik egy kanál levesben
meregetem a tányérból
szürcsölöm
az öröm gazdagságát
elemi erejű
a pillanat
az érintetlen
belső vegyi művek
szív máj tüdő
egy-egészként
szolgálnak tovább
véget ért
a történelmi böjt
élnek az élet ízei
a számban

33
ahogy megérintenek
a délelőtt bizakodó fényei
valami földereng
a megőrzött tegnapból
egy-két mozdulat ritmusa
verstöredék rímek ölelkezése
érintések forrósága
szemek összevillanása
szélzúgás és hózizegés
nyári égzengés messzesége
s ez az egész együtt és egyszerre
emelkedik bennem
mintha  a tavaszelő
örömosztó megújulása
sugározna felém
a rügyeket bontó
orgonabokrokról

34
elhallgatott az estéli ének
s a csillagtalan magasság
moccanatlan időtlensége
kiteljesítette a csendet
nem az indulás
s nem is az érkezés
de a  várakozás
kettős ölelése érlelődött
az érzékelhető rész
az egészből
megérintett a pillanat
megélhető csodája

35
az otthon ösztön-titka
kulcsok varázsa
biztonság és feloldás
egyazon mozdulatban
kitárulkozó öröm
a lépések ritmusában
elérni odáig
az ittlét élő mezejére
ahol ünneppé lobban
minden elérhető pillanat
legyen csend
és áradjon a gyógyító
szépség fénye
36
a diófák törzsén
az éjszakai hólepel
északi szélsodrás éke
minden ágmozdulás
a távolság árnyát veti
a gyökerek feletti térre
itt állok e kettősségben
földi és égi magányban
nem tudom meddig ér
ez az alkonyat
az ágak magasából
hullnak rám február csillagai
a visszatért szavak mögül

37
itt vagyok újra
itt a széljárta síkon
ahol a varjak
násza készülődik
lebegőn a nyárfák felett
és látom ahogy a vizek
mind megsokasodnak
s a kikelet áradását
az ibolyák
kék ideje köszönti
tudván tudom
hogy ez a való
már időhaladék
s a tavaszi vizek
e tudást sodorják
a tenger
végtelen nyugalma felé

38
magas az ég ma
nyugodt és fenséges
egykor az óceán felett
láttam ilyennek
zengett felettem
üvegharang-burája
lábam előtt pedig
a hullámok ölelgették
az arany fövenyt
szép és egyben
félelmetes emlék
az örök jelen része
akár az elérkező éjszaka
amelybe a csillagokat
megölték a város fényei