Antalík József versei

Csak álom volt…
        Kihalt utcán, elhagyottan,
        Hazafelé vánszorogtam.
        Tompa fényű lámpa alatt,
        Vézna testem összeroskadt.

        Számból vörös vér szivárgott,
        És már tudtam, ki vár rám ott.
        Elért a csúf, hitvány végzet,
        S itt, a mocskos járdán végzek.

        Csak egy lépés, s zár a semmi,
        De miért kell már elmenni?
        S Te, ki láttad esdő szemem,
        Pitvarodban hogyan féltem,

        Megszántál, és szeretettel
        Megöleltél, s elmehettem.
        Verítékben úszott testem,
        Csak álom volt, s felébredtem.

Kurta vágta

        Élted sánta, kurta vágta,
        A vég sanda porkolábja.
        Jöttöd-mented halált cipel,
        S bevégzed egy sírgödörben.

        Halán után vár az Éden,
        Ámde mi lesz, hogyha mégsem?
        Porrá váltan, együtt minden,
        Bolyongunk a világűrben.

Ragadd meg

        Ragadd meg a pillanatot,
        Amit sorsod neked adott.
        Vissza nem jön többé soha,
        Mint a madár suhan tova.

        Éveid mint röpke percek,
        Észrevétlen’ messze tűnnek.
        Temetőben vár a sírod,
        Megjöttedkor már megásott.

Útra kelsz

        Sírból a holt fel nem ébred,
        Sohse kétkedd, csak ígéret.
        Gyarló tested tehet bármit,
        Nem menekül, porrá válik.

        Ámbár, lehet, tűz emészti,
        S a kéményen füstként mész ki.
        Így is, úgy is, egy a vége,
        Útra kelsz a semmiségbe.

Boldog, ki a…

        Holt a tegnap, múltodba tért,
        Ne mondj imát holnapodért!
        Ne keresd az üdvhöz utad,
        Megváltást, hidd, egyik sem ad.

        Köd vagyunk mi, s köd az élet,
        Nap tüze mit szertekerget.
        Boldog, ki a mának örül,
        S nem forog a napja körül.

Küldjél vissza

        Nem kértemre, nem akarva,
        Sírva jöttem új utamra.
        Más világon, lenn a földön
        Várt reám egy csodás börtön.

        Bár van szabad akaratom,
        Börtönömet nem nyithatom.
        S bilincsekben, zárt ajtaját,
        Lehet, soha nem töröm át.

        Habár lelkem, úgymond, szabad,
        Testemtől függ, meddig marad.
        Test a halál rabszolgája,
        S lelkét veti parancsára.

        Csak a halál őfensége
        Ereszt át az öröklétbe.
        Vajon így van? Talán igaz,
        Szentül hisszük, valóban az.

        De még nem jött senki onnét,
        Élő vagy holt, hogy tanúként
        Vallja: igaz, miben hittünk,
        Öröklétben pihen lelkünk…

        Ne büntess meg haragodban,
        S küldj a földre vissza, Uram!
        Hogy még egyszer, úgy mint ember,
        Lenn a földön bűnhődhessem!