Aich Péter – Utazás (A tékozló fiú esete Tóth Marival)
Az út a távolba veszett, a messzeségbe szűkült. A tárgyak és emberek egyre kisebbek lettek, végül egybeolvadtak érzelmeik is. A perspektíva klasszikus esete. Előbb a kusza kanyargás, gyakran hirtelen éles szögben, rendszertelenül, szeszélyesen, ezernyi beláthatatlan kitérővel és zsákutcával, de a távolban csak a durva, szembetűnőbb körvonalak látszódnak, vagy semmi.
Bár, ki tudja, kinek mi szúr szemet, s mit visz magával; ami megmaradt a jelenig, a távolban sem vész el, marad, ami volt, esetleg, úgy majdnem, némi rapszodikus metamorfózis után, s ha nem is látjuk már pontosan a göröngyöt, amelyből mindez lett, tudjuk, vagy sejtjük legalább, a romló szem odaképzeli, világosan érzékeli a nefelejcseket. Azt, ami eredendően elkísért, ismeretlenül, akaratlanul, tudva vagy tudatlanul – mindegy végül, hogyan: az fontos, mivé lett végül az álom. Tapintható-e még, s vajon fölismerhető-e az évek álarca mögött. Nem vakítottak el a talmi fények a nagy rohanásban? Fölismerhető-e még a törzs, amelyből az ágak szerteváltak? Mi látható még egyáltalán, s mit látunk meg abból? Mennyire vakít a vágy s a képzelet? A büszkeség és a szégyen? S az ellentétek – vajon melyikkel egyezünk ki.
Azon kapta magát, hogy – miként azt pihenésképpen néha szokta – megint háttal halad előre, vagyis következésképp nem előre, hanem hátra nézett. Megállás helyett, mert megállni már nem lehet: sodor az ár. Tudvalevő ugyanis, hogy minden mozgás más-más izomcsoportot vesz igénybe, így hát, ha menetelés közben elfáradt, vagy akár csak megunta az egyhangú haladást, egyszerűen megfordult és hátrafelé ment, vagyis előre, de háttal, így más izmokat mozgatott, vagy másképp, nem is a szokványosat látta ekkor, s fölfrissült egy csöppet ezáltal. Persze, nem sokáig bírta ezt a rendhagyó mozgást, ráadásul lassabban is jutott előre. Az arra haladók furcsállták, hökkenten néztek rá, ez bizonyára megkukult, ugyan mi baja lehet. Ezen viszont ő csodálkozott, nem értette, mit álmélkodnak ezen, mások is ezt teszik, hátra néznek olykor, vagy csak úgy tesznek, mert nem sok jelentőséget tulajdonítanak ennek, s közben majd kitekerik a nyakukat, hiszen visszanézni néha kell, ezt tesszük akaratlanul is, ösztönösen gyakran, de kitekert nyakkal – nos, eléggé kényelmetlen az ilyen testtartás, vagyis –, ez volt a kifogásszerű konklúzió – mások a furcsák, vagy nála rendhagyóbbak legalább. Gondolatai perifériáján ugyan fölmerült az elméleti kérdés, vajon miért tartja szükségesnek, hogy ne lógjon ki nagyon a sorból, miközben általában mégis kilógott, de nem foglalkozott ezzel túlzottan. Haladni kell, megállás nélkül, ez köti le mindenki figyelmét, arra ügyel, milyen a lépés ritmusa, sebessége, másra nemigen telik. Mégis, ha nagyon ellankad, egyszerűen megfordul és háttal halad előre, kész. Igaz, nem csak ezért. Mert nézni is kéne, látni esetleg. Nem csupán azt, ami előtte van közvetlenül. Ilyenkor ugyan elég gyorsan elfáradt, ebbe a háttal való előrehaladásba, vagyis nem bírt sokáig így menni, na nem a kémlelő tekintetek miatt, ez, miután megtalálta a megfelelő mentséget, immár kevésbé zavarta, hanem amiért hátra haladt, azaz háttal, de mégis előre, az mégis jobban fárasztotta, ez csak arra volt jó, hogy ha aztán újra szabályosan előre ment, mint mindenki, föltűnően megkönnyebbült, mintha új erőre kapott volna, lám, lám, mire képes a csordaeffektus, vette tudomásul, rendes pacák vagyok, extravurstok nélkül, normálisan megyek előre, pedig csak a nagyobb fáradtságot cserélte kisebbre, s talán nem is ez volt a lényeg, talán a forrás ízének emlékezete a tudat alatt. Mert nem csak a test fárad ki, a lélek is lankad, s feledékeny. Persze, akár le is ülhetett volna az árokpartra, hogy így pihenjen egyet, lazítson, csakhogy akkor kilátástalanul lemaradt volna, márpedig az fatális következményekkel járna, aki nem rohan, az lemarad, ugye, és egyáltalán, nem lehet egy helyben topogni, ücsörögni sem, ráadásul még föltűnőbb, ha valaki ténylegesen kilép a sorból, ujjal mutogatnának rá, még az is megtörténhetne, hogy közben csak úgy mellékesen, észrevétlenül valami szörny fölfalja, vagy átgázol rajta egy árokba boruló teherautó, volt már erre példa. Meg nem is látná a fákat a sűrű erdő miatt. Ezért inkább fordított egyet, miként azt magában elnevezte, büszke is volt a „találmányára”, csalafinta megoldás, ugyebár. Az utóbbi időben egyre gyorsabban fáradt el, vagy talán csak beképzelte azt, hogy hátra mehessen, azaz háttal előre; a kilátások előtte, mármint menetirányban elöl, ugyanis nem voltak éppen rózsásak, attól tartott, minden lépés után bekövetkezhet a tragédia, értsd: meglátja az út végét – bár ez nem jelentett volna önmagában még semmit, mert sokszor látunk valamit, s úgy tűnik, közel van, szinte kézzelfogható a délibáb, aztán kiderül, az csak a látszat, mindenek ellenére, végtelen út vezet még odáig (ha ugyan nem egy rövidítésre tévedünk), esetleg, hogy álom volt csupán, az éber álmok közül való, netán egy kis hallucinálást előidéző agyrázkódás, mintha agyba-főbe verte volna a sors bizonyos egyének tisztátalan keze vagy kivédhetetlen ármánykodása által. Noha nem volt ebben teljesen biztos. Mert habár tudjuk, a kilátás előre, nemde, ritkán felhőtlen, többnyire köd telepszik az útra, néha olyan sűrűn, hogy a kisebb-nagyobb gödröket sem lehet jól látni; míg fiatal az ember, könnyen kimászik belőlük, de most már egy bokaficamot sem érdemes kockáztatni, ki tudja, fölsegíti-e valaki. Néha azért mégis úgy tűnt, nem káprázat mindaz, ami annak látszik. Mert az a tüneményszerű valami, amit itt-ott látni vélt, mintha tényleg volna, kissé meg is zavarta, hogy ismerősnek tűnt, ejnye, ugyan hol láttam. Eleinte azzal ütötte el, hogy feledékeny, bizonyára, vagy összetéveszti valamivel, nem foglalkozott hát azzal sokat, hiszen végül csak képzelet, mi lenne más, az álmok nem járkálnak az úton, s miután visszafordult, el is felejtette.
Amikor háttal ment előre, természetesen a botlás kockázatának esélye is nagyobbodott, ezért közben fél szemmel arra is figyelnie kellett, nem fordul-e az árokba, vagy – ami esetleg még rosszabb lehet – egy zsákutcába, na de vállalni kellett e veszélyt, nem csak a beképzelt pihenés végett, már pusztán a kilátás miatt is, idővel ugyanis egyre többet látott, ezt csodálkozva könyvelte el, egy-egy kanyarnál olyan részletek kerültek látókörébe, amelyekről már tényleg megfeledkezett, s most, jé, tényleg, ujjongott az újratalálkozáskor, nahát, érdekes, csakugyan kiment már a fejemből! Néha olyan volt a kilátás, mint egy képeslap. Előtte a ködbe vesző út, mögötte napsütés. Csak bámult, kedvére böngészhette a részleteket, az is előfordult ilyenkor, hogy egyszerűen megállt, mivel elfelejtett tovább menni, majd elsodorta a törtető tömeg. Még az is megtörtént, hogy nem képeslapot látott, hanem filmet, rövid szekvenciát, teljesen megfeledkezett magáról, és kátyúba lépett emiatt, egészen befröcskölte magát, rosszallóan néztek rá az arra haladók, milyen koszos lett, mintha ők sosem léptek volna pocsolyába, mintha nem lennének emlékeik, s nem cipelnék magukkal azok nyomát. Persze, nem volt ez túlzottan kellemes, nem annyira a föltűnően rosszalló tekintetek miatt, de egyszerűen vizes lett, a koszt meg eléggé körülményes így menet közben lemosni, ha ugyan kosznak nevezhető, ez nézőpont kérdése, a víz azonban előbb-utóbb megszárad, akár a könnyek, igaz, nem egészen nyomtalanul, olyan ez, mintha időnként egy csomagnyi fóliából alulról kihúzna egyet és a rakás tetejére tenné, lassanként majd eltakarja mindegyiket, azzal együtt, ami rárakódott, sokszorozódik a homály, mit meg nem tesz az ember a látszat kedvéért.
Amint így vissza-visszafordult, észrevette, hogy van olyan kép, amely csökönyösen mindig újra fölmerül, szabálytalan időközökben ugyanaz a kép rögződött képernyőjére, lényegében mindig ugyanaz, sajátos variációkban, és mindig váratlanul, csak máshonnan, más szögből, rövidfilm formájában is gyakran, rendhagyó káprázat, s nem tudta, hova tegye, nehéz volt tájékozódni, micsoda tünemény ez, töprengett. S megzavarta ez, már azért is, mert közben nem lehetett a vele együtt haladókra vigyázni, állandóan a lábára lépett valaki, s lökdöste, meg aztán furcsamód hasonlított ez arra, amit valahol elől vélt látni, s aztán ott kereste, mégis úgy tartotta, a szeme káprázik, hogyan láthat valamit elől, amit hátul, mintha összekeveredett volna jövendő és múlt. Elmélázott, gondolhatták ilyenkor az emberek, különös egy alak, holott nekik is lehettek emlékeik, föltehetően, néhányuknak még víziójuk is esetleg, bár úgy tűnt, általában nem azzal foglalkoznak, mert hát előre, igaz-e, mindig csak előre, a többi lényegtelen, s nyilván ezért nem beszélnek vele, mert aki nem előre, az egy kissé izé, nem egészen komplett, aminek következtében még inkább elzárkózott, megfélemlített teknősbéka. Kidolgozott ugyan egy stratégiát ennek kivédésére, tulajdonképpen eléggé sikeres volt ezzel, előkészített magának néhány témát és kérdést, amit ilyenkor bevethet, mármint amikor így magába süpped és észreveszi, hogy furcsán néznek rá, vagy elfordulnak tőle, sőt kérdőre is vonják, azon gondolkodom, mondta ilyenkor, mit akartam kérdezni tőled, az istennek sem jut eszembe, hát ez bosszantó tényleg, kidülledt szemmel néztek ilyenkor rá; vagy hogy milyen érdekes a sejtek kódja, egyszerre tartalmazza a védekezés és az agresszió génjeit, szerinted ez milyen hatással van az elégedettségre. Ez azonban már túlzottan váratlan kérdésnek és teljes mellébeszélésnek bizonyult, de legalább tudomásul vették, hogy itt van közöttük és – ami még fontosabb volt – azt az üzenetet hordozta magában, hogy ő is velük tart, velük rohan, előre természetesen, mert ez már olyan jövőt boncolgató kérdés, azaz nem lóg ki teljesen a sorból mégsem, még ha néha háttal halad is előre, azaz hátra, vagy a fene tudja, hogy van ez egyáltalán, néha egy kissé zavarosnak tűnt az egész, lélekben mégsem volt teljesen ott. Aztán arra is rájött, hogy ritkán, de mégis vannak óvatlan pillanatok, amikor nem figyelnek rá, nyugodtan megfordulhat, s anélkül nézelődhet, hogy az szemet szúrjon. Érdekes volt, mi tagadás, fölfedezni, amit látott, s idáig mégsem vett észre, utalásokat, amelyeknek nem tulajdonított különösebb fontosságot, bár néha úgy rémlett, azt látja, ami nem is volt. Szerzett egy távcsövet, azzal még közelebb hozhatja a távoli mozzanatokat, az ehhez tartozó körülményeket, kedve szerint tanulmányozhatja minden összetevőjét és részletét, netán az összefüggéseket is észreveszi majd. Mikor belső nyugtalansága elviselhetetlenné vált, mert minden beilleszkedési igyekezete ellenére fittyet hánytak neki, semmibe vették, vagy éppenséggel úgy vélte, hogy azt teszik, mert hogy dilisnek tartják meg így, s ez a képzete az évek során csak súlyosbodott, elővette távcsövét, és a kilátást kémlelte maga mögött, hátha fölfedezi, miért fütyülnek rá, talán megfejti okát, a történelem lényegét, megtalálja a fordulópontot, amiért magára maradt, az utat, amelyre nem ment, de esetleg mennie kellett volna, arról nem is beszélve, hogy végül jó úton is járhat, csak éppen túl messzi még minden, de erre gondolni sem mert. Mert hiszen hol keresse, ha nem hátul, a hibás láncszemet, az már tényleg eszébe sem jutott, hogy esetleg másutt is lehetnek elásott okok, rejtjelezett megoldások, kifürkészhetetlen elgondolások, kincsre utaló jelek. Előtte ezek a furcsa káprázatok, amelyeket mintha ismerne, de nem emlékezett, honnan, mert tulajdonképpen hátul, de visszapillantva ez mégis más.
Fokozatosan kiderült, hogy sok minden nem stimmel, azaz nem úgy alakult, ahogy elképzelte vagy kívánta volna, ami természetesen még nem kell hogy föltétlen oka legyen az elégedetlenségnek, mert hát valami más is jó lehet, olyan, amiről nem tudott, vagy amit nem képzelt el, a váratlan boldogság úgyis szebb és mélyrehatóbb, vigasztalódott, a nagy vágyak teljesülése után többnyire űr marad, süket, légüres tér, de sajnos nem ez történt, azaz nem teljesült semmi, csak az a légüres tér lett, félrement valami, gondolta, elmaradt a visszhang, kiüresedett a vágy, ha ugyan volt, már ebben is kételkedett, holott eleinte más reményekkel hitegette magát, ez úgy halványan fölsejlett benne, talán megtévesztette ez a légüres tér, megrontotta, mint egy ragályos betegség, s társa, aki magánzárkába vonult előle, el ne kapja ő is a ronda kórt, úgy tett, mintha nem miatta lett volna mindez. Mit kezdjen most vele, gondolta akkor szomorúan, mert fagyos volt az a zárka, közönséges mélyhűtő ajtó és ablak nélkül, társa normális hőmérséklete alászállt, talán menedéknek hitte, Orfeusz alászállásának tűnt ugyan, vagy annak próbálta álcázni, de nem annak bizonyult, egyáltalán nem annak, ellenkezőleg, sarki fagy uralta, jégkockák között élt, és az elviselhetetlen volt számára, nem vagyok jégtörő, mondogatta, a jéghegyek meglékelik lelkemet. Megpróbálta rávenni, nézzen viszsza, hátha fölpezsdül, hátha földerül, hátha fölidéz valamit, amitől váratlan látogatóba jön hozzá a mosoly, kitör a jégburok alól, de valahogy nem sikerült, dehogy a káprázatok, elásott hullák voltak azok már a pincéjében, egy mosoly, egy közönséges mosoly, ha akadt volna, de még az sem, előre kell nézni, mert orra buksz, megbotlasz saját lábadban, ez volt az egyetlen reakció, na és, mondta, ha önmagamba gabalyodok, itt vagy te, hogy kigabalyíts, ha meghasonlasz, válaszolta, hogyan gabalyítsalak ki, egyébként is más gondom van, annyi-annyi problémám, ügyes-bajos dolgom, rengeteg a munkám, nincs erre idő, előre kell nézni, előre, hívnak a kötelességek. Persze, előre, csakis előre, közérdek ez, aki másfelé is tekint, egoista, mert saját érdekei nyomában jár.
De vajon mit láthat e kilátástalan zárkából, gondolta, s tudomásul kellett vennie, hogy elöl, hiába igyekezne, hiába kémleli a láthatárt, mégis csak köd van, s az egyre sűrűbbnek ígérkezett, ha netán van is ott valami, akkor biztosan nem látszik, azaz nincs is. Szabó Mari, a társa semmiképp, mert ha társa volna, őrá nézne, úgy általában, mondjuk, netán itt-ott mosolyogna is, rá figyelne, nem pedig valahova előre a láthatatlan bizonytalanba tekintene, ahol nem tudni, ki vagy mi van, mert ő biztosan nem ott volt, vagyis Szabó Mari nem ott látta, ahova nézett, mert hát fizikailag itt volt, tőle nem meszsze, elég lett volna kinyújtani a kezét, ha akarta volna, s amíg lehetett, mert aztán már ott volt az a fal, amelyet megkerülni kényszerültek; a bennfentesek, vagy hozzáértők, vagy kicsodák voltak, azt mondták, hogy már eleve, s immár egy örökkévalóságra, ki-ki a fal másik oldalán. Hülye vagy, biztatták a barátai, ha nem lát senki, mi több, látni nem is akar, nyugodtan lesipuskázhatsz, oké, mondta, de hol marad a meghittség, ugyan már, mondták, hol van az, ami sosem volt, és egyáltalán, miért fontos az neked, azt gyanította, csak ugratják, mert a bensőség, az a bizonytalan, nehezen meghatározható bizalom, hozzátartozik szerinte, igen, még az állatoknál is létezik, sőt a tárgyakkal is így vagyunk, az ember pedig nemcsak gondolatban, hanem – na de hagyjuk ezt, úgy látszik, nem divat ez most errefelé, és egyáltalán. Mégis azon kapta magát, hogy nézelődik, igaz, megromlott a szeme, a közeli dolgokat immár nem látja élesen, elmosódtak a tárgyak, mintha egy friss akvarellt kent volna el tenyerével; a távolba, igen a távolba tökéletesen látott, immár távcső nélkül is, pontosan kivehette a részleteket.
Akkor pillantotta meg Nagy Marit, utolsó szerelmét, vagy micsodáját, ez most kissé más színben jelent meg, a visszatekintés mégis módosítja némileg a képet, mentőangyalként libbent elébe annak idején, ölébe hajthatta fejét, hogy megnyugodjon, s elsírja aktuális fájdalmait, most már úgy tűnt neki, hogy túlzásba vitte, mert miután utolsó sóhaját is szélnek eresztette, föl kellett volna egyenesednie, hogy odébbálljon mindenképp, de nem állt félre, mert ott ragadt a pátyolgatásnál, mivel balgán úgy vélte, azt látja, amit látni akar, és ez a nyugtatópor immár mindhalálig védeni fogja.
Nagy Mari jó alakú karcsú fiatal nő volt, igaz, nem sokáig, mert aztán sürgősen meghízott, nyilván úgy tartotta, a révben ez így van rendjén, elég, ha szárnya alá veszi védencét, ezt elhízva amúgy is jobban megteheti, s onnan aztán úgysem lát semmit, minek is, elég, ha a szoknyáját lesi. Egy ideig jól érezte magát, s a szárnyak alatt fészket fabrikált magának, hogy pihenhessen, de azért egy rejtett ajtót is, hogy észrevétlenül kiosonhasson, ám csakhamar unalmas lett az egész, kimondottan halálra unta magát, s egyre gyakrabban kelt útra, hogy föltérképezze, merre tart, s honnan került ide, pátyolgatni már nem kellett, más pedig nem lett, így aztán valamelyik titkos hadjárat után valahogy izé, szóval nem talált vissza, letért a jó útról, vádolta Nagy Mari, eltévedtem volna, tette föl magának a költői kérdést, s elmélázott ezen később, nem hiszem, adta meg magának a választ, sokkal inkább nem akarózott visszatalálni, s az a tünemény, amelyet sejteni vélt, ugyan mi lehet azzal, csak a képzelet játéka biztosan, most, hogy hátratekintett, semmi nosztalgiát nem érzett, még sajnálatot sem, az igazság az, hogy inkább hálás volt a sorsnak, amiért így „eltévedt”, azért gondolta később, az egész inkább villámhárító volt, hogy levezesse a fölgyülemlett feszültségeket, szükség van erre néha, de vajon miért ragadtatta el magát akkor, a forrásokról és vízválasztókról mégse kéne megfeledkezni, baj szokott lenni abból, szenvtelen ridegség például.
Megbotlott és jól megütötte magát. Úgy kell nekem, ítélkezett, mindig hátra bámészkodok, vagyis előre, mert hiszen háttal megyek, ezért előre, valójában mégis hátra, végül már magam sem tudom, hova, aztán beleesek egy lyukba, még összetöröm magam egyszer. Csakhogy a kísértés, hogy valamit lásson legalább, erősebb volt, a köd előtte, mármint ha valóban előre nézett, és nem háttal haladt, tényleg sűrűsödött, nemhogy ritkult volna, holott tulajdonképpen előrelátóbbnak kellett volna lennie, ez korral járó tünet, így mondják legalább, úgy látszik azonban, mégis a fordítottja igaz, sőt a káprázatok is elmaradtak a fásultságban, ugyan hova lettek a remények. Ez annak idején azért másképp volt, jutott eszébe, maga mögött alig látott bármit, legföljebb szülei kétségbeesett kéztördelését, amiért minduntalan zsákutcába téved, hát istenem, magyarázta utólag, nem lehet minden kutyaszorítót befalazni, mire emlékeznénk akkor, ennek ellenére – ilyen a fényes jövő – már zsenge korában fátyolosnak vélte az utat maga előtt, na és a türelmetlenség, még az volt, mert hát mikor jöjjön a tündér, ha nem most azonnal. Egy ilyen zsákutcában találkozott annak idején Kis Marival, neki nyilván ő volt a villámhárítója, Kis Mari ugyanis szép hosszú hajú lány volt, épp akkoriban hagyta el a barátja, és Kis Mari végtelenül boldogtalan volt, az árokparton ült az út mentén, mármint abban a zsákutcában, ahonnan már nem volt tovább, úgy látszott legalább, Kis Marinak mindenképpen úgy tűnt, ott találta nagy szomorúságában, fölsegítette, gyere, mondta, tovább kell menni, azaz vissza, hogy a főútra térjenek, néha vissza is kell lépni, csakhogy azt még nem tudatosította akkoriban, szentül hitte, mindig tovább kell menni, egy tapodtat sem vissza, nem is a végzet miatt, mert hát a perspektíva, jövőkép, meg ilyenek, te mindenkit fölsegítesz, kérdezte gyanakodva és kihívóan Kis Mari, dehogy, mondta peckesen, a szép hosszú hajadon akadt meg a szemem, mire Kis Mari elfelejtett sírni és hálásan hozzábújt.
Hamarosan kiderült, néha imád szeretkezni, de ezzel vége, ez volt minden, az egész kínálat, ajtókat nem ismert, mivel nem volt benne semmi rekesz, még titkos sem, nem kérdezhette hát tőle, mit rejteget mögöttük, vajon nem emiatt lett-e minden. Nyilván az űr volt benne olyan szomorú és magányos, filozofált utóbb, mert egy szép napon nyomtalanul eltűnt, még búcsúlevelet sem hagyott, csak üzent, ne várja többé, fájó szívvel ugyan, de nem jöhet vissza, úgyhogy az a szép nap egyáltalán nem volt akkor olyan szép nap, és lélekben az egész világból kiábrándulva a változatosság kedvéért most ő kezdett sírni, mert hogy nem maradt semmi a semmiből, s most őt kellett egy kissé gyámolítani, amit Nagy Mari meg is tett. Ó istenem, sóhajtott egy nagyot, egy vadul hajtó autó majdnem elgázolta akkor, csalódott emberrel előfordul az ilyen, micsoda idők voltak, nem volt semmi, csupán bizonytalan esélyek, mindebből csak a vágy maradt, vesztére. Egy ideig tehát megint inkább az orra elé nézett s maga elé szedte a lábát, mert megijedt kissé, egyúttal körülnézett, az esetleges kilátások végett, meg hogy tájékozódjon egy csöppet, balesetek leskelődnek minden sarkon, netán szívrohamot kap, s akkor nehéz kitérni, jobb, ha elejét veszi, s biztonságba helyezkedik, igaz, a fal mentén tégla eshet a fejére Nagy Mari képében például, a valószínűsége ennek mégis csekélyebb. Aztán mégis Szabó Marit pillantotta meg, azzal szórakozott éppen, hogy köveket hajigált, megsajnálta akkor, kétségbeesett mozdulat lehet, gondolta, ugyan miféle fájdalom készteti, vajon az enyémhez hasonló, s megszelídíteni próbálta, nem sok sikerrel, mert később is köveket hajigált, mintha őt akarta volna eltalálni, mert csak úgy vaktában dobálta át a falon, utólag így próbálta beállítani mindig, s miután az első követ meglátta, amely feléje szállt, a másik elől már el is kellett kapnia a fejét gyorsan, mert a kósza macskakő fejbe kólintotta volna, ez mindig meglepte, holott nemegyszer szórakozott így Szabó Mari, bármikor fogott egy marék követ, aztán csak szórta szanaszét, s nem is először találta volna el, miközben úgy tett, mintha egy tó mellett állna, és kacsázna.
Az ilyen közjáték mindig elkeserítette, pedig megszokhatta volna már, de nem szokta meg, mindenek ellenére mindig váratlanul érték az alattomos támadások, ennek nyilván az volt az oka, hogy nem volt biztos benne, vajon valóban álnok hátbatámadásról van-e szó, vagy csupán excentrikus viselkedésről, nem egészen követhető játékosságról például, avagy gátlásos önvédelemről, figyelemfölkeltés céljából esetleg. Ez lesz az, gondolta később, mert látványos ájuldozásokkal is próbálkozott Szabó Mari, ha képzelt nyilak szállnak felém, vagy azt hiszem legalább, az ilyen fejetlen ellentámadás bizonyulhat a legjobb védelemnek, igaz, okát ennek hiába kereste, ezért gyanította, hogy nincs is. Kő viszont volt, látta is, s ha már észrevette, hogy feléje száll, mégis jobb, ha félreáll, s másfelé orientálódik, gondolta később, bár az még nem tisztázódott benne világosan, hogy hova. Hátra például? Vagyis hát előre, ha háttal megy, azaz tulajdonképpen hátra, mert elöl mit látna? Valami rémlett ugyan, mintha mindig ugyanarról lett volna szó, amit még nem látott, csak elképzelt valószínűleg, de már nem hitt a káprázatokban, vagy álmokban, vagy mi volt az, talán nem is létezett, csak kitalálta. De ha visszanéz, esetleg van ott még valami, bár nem volt biztos benne, hol van az elöl és hol van a hátul, mert ha előre halad, mármint háttal, azaz hátra, de előre, mert végső soron valójában nem hátrált, az álmokból szerinte nem is szabadna kihátrálni, akkor mindez eléggé viszonylagossá válik.
Míg ezen rágódott, önkéntelenül megint fordított egyet, ahogy ezt önmagában elnevezte, háttal haladni egy kissé előre, lazítani, pihenni, vagy felejteni a bántalmakat, a köveket, a titkos és zárt ajtókat, a kirekesztettséget, a csillagtalan űrt, s a távolba meredni, a jobb hangulat miatt, fölidézni a káprázatokat, mert hátha, és átgondolni, kibogozni, hogyan alakulhatott ki mindez, s tévelygő tekintete Molnár Marin akadt meg. Egy kissé Mona Lisára emlékeztette, az a tétova mosolya, sosem tudta igazán, vajon egyetértést közvetít-e vagy bizonytalanságot, felemás cselekedetei is mindig megakadtak félúton, még a kezét sem emelte igazán föl, és hát az a mosoly, az is mindig határozatlan, mintha abbamaradt volna, mint aki nem tudja eldönteni, mit tegyen, így kövesedett meg, holott a szeme csillogott, kérdőn, talán épp az ő agytekervényeit kutatta, vajon komolyan gondolja-e, amit mond, pedig komolyan gondolta, először életében halálosan komolyan gondolta, most úgy tűnt, hogy utoljára is, akkoriban az rendkívül fölvillanyozta, körülzsongta Molnár Marit, bolond szitakötő, talán ez volt, ami Molnár Marit megtévesztette, a biztonságot kereste, vagyis talán inkább a bizonyosságot, igen, ez a pontosabb meghatározás, na de azok a kiszámíthatatlan irányváltozások, amit akkori meglepetésében, amiért komolyan gondolja, művelt, nem könnyítette meg Molnár Mari dolgát, ez így a távolból eléggé egyértelműnek tűnt, és hát kétkedett, kereste a választ a zűrzavaros jelek útvesztőjében, s amíg így körülzsongta, akarata ellenére kelepcébe került, légy a pók ölelésében, ekkor történt ugyanis, hogy Molnár Mari kitört az elvarázsolt burok alól, mintha az életéről volna szó, az életben maradásáról, pedig nyilvánvaló félreértés volt az egész, bár ezt is csak jóval később fogta föl, akkor, amikor észrevette, hogy Molnár Mari valójában sokáig nem hagyta el, némileg egyoldalú maradt ez ugyan, amilyen az egész már elejétől volt, nála felejtette árnyékát, s árnytalanul suhant egy más, messzi világba, mert Molnár Mari árnyéka a lelkében bújt meg észrevétlenül és ellenőrizhetetlenül, kísérte és kísértette, öntudatlanul is mérce lett, vákuum tudata mélyén, mindent magába szippant, semmit sem tűr meg.
Az űr, amely így keletkezett, nyugtalanná tette, mindenütt Molnár Marit kereste, pedig régen kiszabadult már a varázslat alól, hiszen csak álom volt, bizonytalan, s mégis gyönyörű álom, káprázat szinte, bár mégsem az, talán csak ama tüneményes káprázat klónja, amely néha mintha mégis, számára valahol a fellegekben lehetett, így vált holdkórossá, gondolatban vállig érő haját simogatta, tündöklő szemét csókolgatta, s amikor meglátta az árokparton Kis Marit, fölsegítette, gyere, mondta, tovább kell menni, igen, mondta Kis Mari, de aztán ő is lelépett és zsigereiben a zsarátnok, amit Molnár Mari rakott, sehogy sem akart kialudni, ösztönösen lángolni akart, akkoriban ereje teljében volt, fölívelőben, s az árokpartra süllyedt mégis és Nagy Mari ölében sírta el a világ öszszeomlásának tragédiáját, mintha Molnár Mari lett volna. Ez így nem mehet tovább, nem várhatom a fészek alján, míg a számba röpködnek a sült galambok, füstölgött magában, bár Nagy Mari, miközben csak kotlott, gondosan etette volna, na de nem minden falat ízlett, s hát kiszökdösött a maga szakállára vadászgatni, repülni egyet, szitakötő szelleme világot látni vágyott, Molnár Mari árnyékát kereste, holott az benne volt, kergette, mint kutya a farkát, maga elé a távolba nézett, ahol a káprázatokat sejtette, bár mégsem ott voltak, ellopta biztosan valaki.
Ekkor botlott Szabó Mariba, aki eléggé magányosan téblábolt a magasban, úgy tűnt legalább, s jó volt őt követve cirkálni a Nap alatt, mert hát a meleg, ugye, amely a Napból áradt, azt akkor sajnálatos módon nem vette észre, hogy egy más csillag melege s kábítása volt, hogy mindez csak véletlen és időleges, úgy gondolta mégis, végre megállapodhat. Akkor történt, hogy a fejetlen röpködéstől elfáradtan megállt körülnézni s összegezni, s azt látta, Szabó Mari is megállt egy válaszúton, ám nem nézett körül, még véletlenül sem, óhatatlanul más irányba indult vaktában, vagy készakarva inkább, ki tudja, egy idő múlva újra köveket kezdett hajigálni, mintha csak védekezne, pedig nem volt miért, hiszen valójában másképp volt minden, na de Szabó Mari erről győzte meg magát. Rá akart szólni, de túl messze került már, nem hallhatta, talán nem is akarta, vagy túlságosan önmagával volt elfoglalva, mint mindig, ezt a nagy nyüzsgésben nem lehetett pontosan megállapítani, azzal próbálkozott tehát, hogy előre menekül, mert bár az utak kacskaringósak, minden út Rómába vezet, egy kis kitérő után majd csak találkoznak mégis, vélekedett, csakhogy azt kellett látnia, olyan ez az út, mint egy nagy folyam deltája, szerteágaznak az ösvények, áttekinthetetlen hálózat alakul ki, falak is akadnak, s bár egymásba torkollnak néha mégis a lehetőségek, eltévedni túl könnyű, s a tenger, jaj istenem, ki tudja, vajon ugyanabba a tengerbe ömlik-e a folyó minden ága. S aztán a káprázatok, mintha mégis életre keltek volna, és fölidézte, hogy álmodott ő is valaha.
Fárasztó volt mindez, a tömeg magával sodorta, megállni sem lehetett, csak fordítani egyet, ahogy a háttal való előrehaladást magában még régebben elnevezte, így újból hátra látott, azaz előre, bár tulajdonképpen, mivel háttal haladt előre, hátra, de ez már összekuszálódott benne teljesen, már abban sem volt biztos, vajon nem hátrál-e mégis, valószínűnek tű