Filep Ta­más Gusz­táv – Sárosi Ár­pád kas­sai rend­őr­ka­pi­tány iro­dal­mi munkássága1

Tanulmány
Gya­ní­tom, hogy a kon­fe­ren­cia elő­adá­sai kö­zött az enyém az, amely­nek ka­kukk­to­jás jel­le­ge le­het: egy al­ko­tó­ról lesz ben­ne szó, aki­nek élet­mű­ve majd­nem egé­szé­ben a szép­iro­da­lom kö­ré­be tar­to­zik – bár, mint lát­ha­tó lesz, van egy vé­kony ága, amely vi­tat­ha­tat­la­nul szak­iro­da­lom. Rá­adá­sul nem egy is­me­ret­len zse­nit fo­gunk meg­is­mer­ni. Sárosi Ár­pád mun­kás­sá­gá­nak je­len­tős ré­sze ugyan­is jó eset­ben a tisz­tes kö­zép­szert kép­vi­se­li. Még­is, il­let­ve rész­ben ép­pen ezért is, tar­tal­maz ta­nul­sá­go­kat e rö­vid pá­lya­kép.

Köl­tőnk két szin­ten is tö­ké­le­te­sen be­ágya­zó­dott egy nagymúltú, s ma­gyar vi­szo­nyok kö­zött je­len­tős sze­re­pet be­töl­tő vá­ros éle­té­be, rész­ben mint köz­pá­lyán dol­go­zó fe­le­lős tiszt­vi­se­lő, rész­ben mint a he­lyi kul­tu­rá­lis meg­moz­du­lá­sok egyik kulcs­em­be­re. Má­ra tö­ké­le­te­sen el­fe­lej­tet­ték, még szű­kebb pát­ri­á­já­ban is; a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom-tör­té­net-­írás leg­fel­jebb a ne­vét tart­ja szá­mon, név­sor­ok­ban sze­re­pel oly­kor-oly­kor – ezt vi­szont nem kell óha­tat­la­nul há­lát­lan­ság­ként föl­fog­nunk. Ma­gam is le­ír­tam már a ne­vét, kö­te­te­i­vel azon­ban csak most fog­lal­koz­tam.  Sárosi Ár­pád köl­té­sze­te rész­ben azok­ban az év­ti­ze­dek­ben épült föl, ami­kor a ma­gyar lí­ra Ady End­re ve­zet­te-irá­nyí­tot­ta for­ra­dal­ma le­zaj­lott, s eb­ben a küz­de­lem­ben Sárosi, ki­fe­je­ző­esz­kö­ze­it, nyel­ve­ze­tét te­kint­ve azok kö­zé tar­to­zott, akik vé­gül „a túl­só par­ton” ma­rad­tak – leg­alább­is ezt az össz­ké­pet nyújt­ja több mint négy év­ti­ze­den át mű­velt köl­té­sze­te –, bár sze­mé­lyé­ben kap­cso­ló­dott azok­hoz, akik a mo­der­nebb esz­köz­tá­rat al­kal­maz­ták, sőt nem zár­kó­zott el az új szem­lé­let és nyel­ve­zet elől sem. Ezt egyik ver­se kap­csán meg­ta­pasz­tal­juk majd. Most lás­suk az élet­raj­zot, il­let­ve ami ab­ból for­rá­sa­ink­ból – ké­zi­köny­vek­ből, le­xi­ko­nok­ból, il­let­ve az egyik leg­fon­to­sabb kút­főnk­ként hasz­nált nek­ro­lóg­ból – meg­ál­la­pít­ha­tó.

Há­rom-négy le­xi­kon is el­lent­mon­dá­sos, leg­alább­is nem egy­ér­tel­mű ada­to­kat tar­tal­maz ar­ról, hogy mi­lyen po­zí­ci­ót töl­tött be a kas­sai rend­őr­ség­nél; az egyik sze­rint pél­dá­ul a rend­őrfo­gal­ma­zó­sá­got hagy­ta ott az új­ság­írás­ért, a má­sik csak mint tisz­te­let­be­li rend­őr­ka­pi­tány­ról szól ró­la. Az ál­ta­lá­ban min­dig a leg­pon­to­sabb­nak bi­zo­nyu­ló for­rás (s a szó­ba jö­he­tő le­xi­ko­nok kö­zül a leg­ré­geb­bi) szer­ző­je, Szinnyei Jó­zsef a Ma­gyar írók éle­te és munkáiban,2 a vo­nat­ko­zó kö­tet meg­je­le­né­si éve okán nem ad­hat meg 1908-nál ké­sőb­bi ada­to­kat. Vi­szont azért is meg­bíz­ha­tó, mert egyik fel­tün­te­tett for­rá­sa ép­pen a köl­tő-rend­őr­ka­pi­tány ön­élet­raj­zi adat­so­ra volt. Az élet­raj­zot most rö­vi­den Szinnyei, il­let­ve a Prá­gai Ma­gyar Hír­lap meg­ne­ve­zet­len kas­sai mun­ka­tár­sá­nak (for­ma­i­lag a lap kas­sai szer­kesz­tő­sé­gé­nek) te­le­fon­je­len­té­se alap­ján fog­la­lom ös­­sze – utób­bi 1930. áp­ri­lis 18-án, Sárosi ha­lá­la nap­ján ad­ta je­len­té­sét lap­já­nak, s az a két nap­pal ké­sőb­bi, a hús­vét va­sár­na­pi szám­ban je­lent meg.3 Zá­ró­jel­ben: Sárosi egyik ver­sé­ben az áll, hogy édes­ap­ja pün­kösd­kor halt meg. Ő  ma­ga nagy­pén­te­ken. Az idé­zett nek­ro­lóg elő­re­jel­zé­se sze­rint ép­pen hús­vét va­sár­nap­ján te­met­ték. Ta­lán leg­jobb vers­cik­lu­sá­nak tár­gya pe­dig az evan­gé­li­um üze­ne­te, több da­rab­já­ban is Jé­zus éle­té­nek utol­só né­hány nap­já­ból vett mo­tí­vu­mok­kal. Az per­sze va­ló­szí­nű, hogy eze­ket a ver­se­ket a posz­tu­musz kö­tet ös­­sze­ál­lí­tó­ja, Sziklay Fe­renc ren­dez­te a Getsemantól az éle­tig cí­mű ciklusba.4 Vis­­sza­tér­ve az ada­tok­ra: a két utalt, egy­mást ki­egé­szí­tő for­rás lé­nye­gé­ben el­osz­lat­ja azt a ho­mályt, amel­­lyel a be­ve­ze­tőm­ben ijeszt­get­tem önö­ket.

Ezek sze­rint Sárosi Ár­pád 1864. jú­ni­us 16-án szü­le­tett Kas­sán, is­ko­lá­ba szü­lő­vá­ro­sá­ban és Iglón járt, majd a kas­sai jog­aka­dé­mi­án ta­nult. Ez utób­bit a nek­ro­lóg tu­dat­ja ve­lünk, ért­he­tőb­bé té­ve Szinnyei kö­vet­ke­ző mon­da­tát, il­let­ve a ben­ne sze­rep­lő élet­raj­zi ada­tot: „1888-ban Kas­sán a vá­ro­si rend­őr­ség­nél nyert al­kal­ma­zást; je­len­leg ugyan­ott rend­őr­fo­gal­ma­zó.” Gon­do­lom, a jog­ban va­ló jár­tas­ság volt az elő­fel­té­te­le e poszt be­töl­té­sé­nek, s az sem le­he­tett hát­rány, hogy ezt ép­pen szü­lő­vá­ro­sa jog­aka­dé­mi­á­ján sa­já­tí­tot­ta el. Csak Szinnyei em­lí­ti, hogy Sárosit ere­de­ti­leg Saritsáknak hív­ták; ne­vét 1885-ben vál­toz­tat­ta meg.

E szó­cikk­ben az is ol­vas­ha­tó ró­la, hogy vá­laszt­má­nyi tag­ja volt a Kas­sai Írók és Hír­lap­írók Ott­ho­ná­nak és a Kas­sai Iro­dal­mi Tár­sa­ság­nak, „belmunkatársa” az Abaúj-Kassai Köz­löny­nek, s éve­ken át (1892–1896) kas­sai le­ve­le­ző­je a Pes­ti Nap­ló­nak (ez volt ko­ráb­ban Ke­mény Zsig­mond lap­ja). Tár­cá­kat, el­be­szé­lé­se­ket és ver­se­ket a vi­dé­ki or­gá­nu­mok mel­lett (kas­sai la­po­kat a PMH-nekrológ so­rol föl) a Ké­pes Csa­lá­di La­pok­ban, a Bu­da­pes­ti Hír­lap­ban, a Va­sár­na­pi Új­ság­ban, a Ma­gyar Szem­lé­ben, a Divat-Szalonban, a Ma­gyar Nők Lap­já­ban, a Fő­vá­ro­si La­pok­ban, az Iro­dal­mi Kert­ben, a Füg­get­len­ség­ben, az Ország-Világban pub­li­kált. Mun­ka­tár­sa volt a kor­szak je­les élc­lap­ja­i­nak, a Jó­kai ál­tal meg­in­dí­tott Üs­tö­kös­nek és a Bo­lond Is­tók­nak is. A fel­so­rol­tak kö­zött ott van te­hát több or­szá­gos ha­tá­sú ve­ze­tő na­pi­lap és kul­tu­rá­lis-iro­dal­mi fo­lyó­irat, nem egy kö­zü­lük egy­ér­tel­mű­en el­len­zé­ki volt.

Ért­he­tő, hogy Szinnyei is, má­sok is el­ső­sor­ban a köl­tő iránt ér­dek­lőd­tek, az er­re uta­ló ada­to­kat igye­kez­tek föl­ku­tat­ni és cso­por­to­sí­ta­ni. Ám ez­zel pár­hu­za­mo­san ott van a sze­mé­lyes élet, ame­lyet Sárosi, mun­dér­ban vagy öl­töny­ben, nem tudom,5 de tény, hogy rend­őr­ként töl­tött el. A nek­ro­lóg eb­ben is el­iga­zít. A Prá­gai Ma­gyar Hír­lap kas­sai szer­kesz­tő­sé­gé­nek 1930. áp­ri­lis 18-i te­le­fon­je­len­té­se így kez­dő­dik: „Sárosi Ár­pád, Kas­sa vá­ros nyu­gal­ma­zott tb. rend­őr­ka­pi­tá­nya, a ki­vá­ló köl­tő, ma haj­nal­ban hos­­szas szen­ve­dés után el­hunyt.” E cikk sze­rint jog­aka­dé­mi­ai hall­ga­tó­ként kezd­te az új­ság­író­sá­got, de pár­hu­za­mo­san „te­kin­té­lyes sze­re­pet” ját­szott a vá­ros kö­zé­le­té­ben, s pon­to­san meg nem ha­tá­ro­zott idő­pont­ban Kas­sa rend­őr­ka­pi­tá­nya lett. Va­ló­szí­nű­leg az el­ső vi­lág­há­bo­rú éve­i­ben – a cikk úgy fo­gal­maz, hogy „az ál­lam­for­du­lat előt­ti évek­ben” kap­ta meg a tb. rend­őrfő­ka­pi­tá­nyi cí­met. Nyil­ván a cse­hek be­vo­nu­lá­sa után sem vál­tot­ták le, ugyan­is utóbb ő szer­vez­te meg a kas­sai ál­lam­rend­őr­sé­get – az­előtt vá­ro­si rend­őr­ség volt ott is –, ez­után ke­rült a vá­ros­ház­ára, mint vá­ro­si al­jegy­ző. Majd­nem ha­lá­lá­ig ak­tív maradt…. Fi­gye­lem­re mél­tó az el­hunyt rö­vid jel­lem­zé­se: „Kel­le­mes, ro­kon­szen­ves egyé­ni­sé­ge ren­ge­teg ba­rá­tot szer­zett ne­ki, és mint új­ság­író és köz­igaz­ga­tá­si tiszt­vi­se­lő min­dig a köl­tő lel­kén igye­ke­zett em­ber­tár­sai ba­ja­it sze­re­tet­tel meg­ér­te­ni, és ezért óri­á­si nép­sze­rű­ség­nek és köz­sze­re­tet­nek ör­ven­dett.” Ezt tá­maszt­ja alá, hogy a vá­ros sa­ját ha­lott­já­nak te­kin­tet­te.
Fi­a­tal­ko­ra óta, szak­mai mun­ká­ja mel­lett mint szép­író is fo­lya­ma­to­san je­len­ volt te­hát a kas­sai kul­tu­rá­lis élet­ben, s mint a fo­lyó­irat- és lap­cí­mek­ből lát­szott, a bu­da­pes­ti­ben is. En­nek el­le­né­re még önál­ló mű­ve­it sem ta­lál­juk meg ma­ra­dék­ta­la­nul a ma­gyar­or­szá­gi köz­gyűj­te­mé­nyek­ben, ha még­is, ak­kor nincs ele­gen­dő tám­pon­tunk ah­hoz, hogy hol ke­res­sük. A Ma­gyar Or­szá­gos Kö­zös Ka­ta­ló­gus, a MOK­KA Sárosi ver­ses­kö­te­tei kö­zül a Te­réz cí­mű­nek egyet­len le­lő­hely­ét sem ad­ja meg, ez nem is volt a ke­zem­ben, bár et­től még el­kép­zel­he­tő, hogy meg­van va­la­hol az or­szág­ban, ugyan­is a MOK­KA a volt kas­sai rend­őr­ka­pi­tány­nak még az Or­szá­gos Szé­ché­nyi Könyv­tár­ban meg­lé­vő sa­ját kö­te­te­it sem je­lö­li, no­ha négy is meg­ta­lál­ha­tó a Szé­ché­nyi cé­du­la­ka­ta­ló­gu­sá­ban; ma­gam is fő­leg eze­ket a pél­dá­nyo­kat ta­nul­má­nyoz­tam. Nem si­ke­rült a nyo­má­ra akad­nom A sap­ka cí­mű mun­ká­já­nak, mely­re egye­dül Szinnyei utal, s amely­nek mű­fa­ji meg­je­lö­lé­se: víg mo­no­lóg; Kas­sán je­lent meg 1893-ban. Egyik vers­for­dí­tá­sát vagy ő ma­ga, vagy Szinnyei kü­lön is em­lí­tet­te a Ma­gyar írók éle­te és mun­ká­i­ban, s min­ket is ér­de­kel­het, ez ugyan­is egy Maupassant-fordítás az Ország-Világ 1897-es év­fo­lya­má­ban, a 3. szám­ban; A nagy­apa cí­mű vers for­dí­tá­sa. Ma­gá­ban a fo­lyó­irat­ban, amely­nek csak a meg­adott év­fo­lya­mát néz­tem át, a sok má­sod-, har­mad- vagy akár negyedvonalba tar­to­zó po­é­ta és be­szély­író mel­lett Vaj­da Já­nos, Krúdy Gyu­la, Palágyi La­jos, Makai Emil, Áb­rá­nyi Kor­nél,  Var­gha Gyu­la, Petelei Ist­ván írá­sa­i­ra aka­dunk, ám az iga­zi meg­le­pe­tés egy má­sik „di­let­táns” – itt is meg kell je­gyez­nem, hogy en­nek a szó­nak nem csak pe­jo­ra­tív ér­tel­me lé­te­zett, lel­kes és jó szán­dé­kú ama­tőrt, az­az nem „fő­ál­lá­sú” iro­dal­márt is je­lent­he­tett, sőt e kor­ban ta­lán fő­képp azt, s én most ilyen ér­te­lem­ben hasz­ná­lom –, Stephány Nán­dor Anyám­hoz cí­mű ver­se. Azért meg­le­pe­tés, mert ez a Stephány Nán­dor is rend­őr, hat év­vel ké­sőbb, 1903-ban pél­dá­ul va­ló­di tény­le­ges rend­őr­ka­pi­tány, még­hoz­zá Eper­jes vá­ro­sáé, s ő az, aki tár­szer­ző­je Sárosi Ár­pád egyet­len könyv alak­ban meg­je­lent szak­iro­dal­mi mun­ká­já­nak, az Ok­ta­tó­könyv a vi­dé­ki rend­őr­le­gény­ség ré­szé­re cí­mű köny­vecs­ké­nek. Stephányról az­tán ki­de­rült, hogy ő is kas­sai volt, jo­got ta­nult (va­la­mi­kor jo­gi dok­to­rá­tust is szer­zett), majd szí­nész lett, ké­sőbb új­ság­író, ez­után rend­őr­fo­gal­ma­zó, vé­gül rend­őr­ka­pi­tány­nak ne­vez­ték ki, de pá­lyá­ja ko­rán drá­mai be­fe­je­zést nyert, ugyan­is, mint Szinnyeinél ol­vas­suk, egy sik­kasz­tás mi­att ál­ta­la le­tar­tóz­ta­tott ki­rá­lyi adó­hi­va­ta­li tiszt val­la­tás köz­ben 1903 ok­tó­be­ré­ben lelőtte.6 A szá­zad­for­du­lón ne­ki is meg­je­lent né­hány ver­ses­köny­ve, így az­tán az em­ber­ben fu­tó­lag óha­tat­la­nul föl­me­rül, hogy a fel­ső-ma­gyar­or­szá­gi sza­bad ki­rá­lyi vá­ro­sok­ban a rend­őri szol­gá­lat­ba lé­pés elő­fel­té­te­le volt a mű­vé­szi haj­lam és am­bí­ció, né­hány vers, eset­leg ver­ses­kö­tet köz­re­a­dá­sa. Ver­ses­köny­ve­in, egy har­mad­ma­gá­val ös­­sze­ál­lí­tott antológián7 kí­vül azo­no­sít­ha­tó Sárosinak né­hány no­vel­lá­ja, egy 1893-ban szin­tén Kas­sán ki­adott könyv­ben; en­nek fő- és al­cí­mei: Her­nád mel­lől. Ti­zen­hat el­be­szé­lés. Négy szer­ző­je van, Sárosi mel­lett He­gyi Jó­zsef, ifj. Ke­mény La­jos és Kuszka Gé­za. A kö­tet­ben kö­zölt fény­kép sze­rint még fi­a­tal és elég kac­ki­ás baj­szú Sárosi – egy má­sik, öreg­ko­ri ké­pe, ame­lyet is­me­rek, ka­la­pos, nyak­ken­dős-nagy­ka­bá­tos, mo­nok­lis nagy­apa­sze­rű­sé­get mu­tat – öt ki­sebb pró­zai mun­kát kö­zölt itt (Kü­lön­bö­ző ter­mé­szet, Az erős as­­szony, Utol­só vád­lott, Ta­lál­ko­zás, Balláék la­kó­ja). Ezek mind­egyi­ke a ki­egye­zés utá­ni év­ti­ze­dek­ben ki­fej­lő­dő-ala­ku­ló na­pi­lap­ok ál­tal meg­ho­no­sí­tott tár­ca­no­vel­la tí­pu­sát kép­vi­se­li, ame­lyet szá­mos, az­óta klas­­szi­kus­sá vált pró­za­írónk is mű­velt. Egyik sem ki­for­rott da­rab, van köz­tük olyan, ame­lyik­ben a dzsent­ri-élet­for­má­nak a ma­gyar iro­da­lom­ban utóbb to­posz­ként rög­zült el­len­szen­ves (né­mi­leg nyil­ván el­raj­zolt) vo­ná­sa­i­ból, van, ame­lyik­ben a vi­dé­ki és a vá­ro­si er­kölcs (egyik sa­já­tos vál­to­za­ta) üt­kö­zé­sé­ből nő ki a konf­lik­tus. Szá­munk­ra a kö­zép­ső, az Utol­só vád­lott ér­de­kes, nem­csak azért, mert egy­ér­tel­mű szo­ci­á­lis el­kö­te­le­zett­ség árad be­lő­le – tár­gya egy, az éh­ség mi­att el­kö­ve­tett lo­pás bí­ró­sá­gi tár­gya­lá­sa, a de­lik­vens val­lo­má­sa kö­ré szer­keszt­ve, gic­­cses­nek tű­nő sze­rel­mi szál­lal –, ha­nem azért is, mert ez nyil­ván­va­ló­an a rend­őr­sé­gi mun­ka ho­za­dé­ka; szer­ző­je szak­mai fel­ada­tai so­rán ta­lál­hat­ta a té­mát.

A no­vel­lás­kö­tet töb­bi szer­zői kö­zül ifj. Ke­mény La­jos ne­ve cseng­het is­me­rő­sen a  ré­gió múlt­ját ku­ta­tók előtt, Kas­sa le­vél­tá­ro­sáé; van egy Sárosival kö­zös ki­sebb mun­ká­ja is. Sárosi Ár­pád­nak ugyan­is két ta­nul­má­nya je­lent meg egy reprezantatív, de ugyan­ak­kor fon­tos, hasz­nos – ezek nem min­den eset­ben zár­ják ki egy­mást – ki­ad­vány­so­ro­zat he­lyi vo­nat­ko­zá­sú da­rab­já­ban, a ne­ve­ze­tes Ma­gyar­or­szág vár­me­gyéi és vá­ro­sai so­ro­zat Kas­sa vá­ro­sát és Abaúj vár­me­gyét be­mu­ta­tó 1896-os, so­ro­zat­nyi­tó kötetében.8 Az egyik a Kas­sa köz­igaz­ga­tá­sa cí­mű rész,9 amely töb­bek rész­vé­te­lé­vel kap­ta meg vég­le­ges for­má­ját; eb­ben a szak­sze­rű­ség­re va­ló tö­rek­vést lá­tom. A kö­tet író­it föl­so­ro­ló jegy­zék a ki­ad­vány vé­gén ily ap­ró­lé­ko­san, kö­rül­te­kin­tő­en tün­te­ti föl a szer­ző­ket: „ifj. Ke­mény La­jos tör­té­ne­ti ada­ta­i­nak fel­hasz­ná­lá­sá­val meg­ír­ta Sárosi Ár­pád; ki­egé­szí­tet­te Kozora Vin­ce [ő volt a fő­jegy­ző – F. T. G.]; át­néz­te Némethy Kár­oly”. Ott van­nak eb­ben a gaz­dag tör­té­ne­ti is­mer­te­tő után – mely a XV. szá­zad­tól kezd­ve, az el­ső sta­tú­tum­tól a XIX. szá­zad vé­gé­ig kö­ve­ti a vá­ro­si ta­ná­csok, köz­gyű­lé­sek mun­ká­ját, be­le­ért­ve a tör­vény­ke­zés­sel, bűn­fe­nyí­tés­sel kap­cso­la­tos köz­igaz­ga­tást, sze­rin­tem ér­zé­kel­he­tő­en ir­tó­zó tar­tóz­ko­dás­sal tár­gyal­va a ko­rai bün­te­té­si for­má­kat – a pon­tos ada­tok a vá­ros ak­ko­ri tisz­ti­ka­rá­ról, ne­vek­kel, cí­mek­kel, be­osz­tás­sal; Sárosi ma­ga ott sze­re­pel a rend­őr­fo­gal­ma­zók so­rá­ban, akik egyéb­ként hár­man van­nak: raj­ta kí­vül Var­ga Lász­ló tb. alkapitány és Kos­suth La­jos. Sze­re­pel még a kö­tet­ben az is, hogy a kéz­irat le­adá­sa ide­jén Sárosi Ár­pád a Kas­sa szab. kir. vá­ro­si rend­őr­ség ön­se­gély­ző egy­le­té­nek – mely 1869-ben ala­kult – ez idő sze­rint a jegy­zői poszt­ját töl­töt­te be.10 Mai szem­mel is ki­mon­dot­tan iz­gal­mas a má­sik, e kö­tet­be írott ta­nul­má­nya, mely­nek cí­me: Kas­sai nép­szo­kás­ok és babonák.11 (Ezt Ka­to­na La­jos néz­te át.) A vá­ro­si folk­lór ku­ta­tá­sa, úgy tu­dom, so­ká­ig el­ha­nya­golt te­rü­let volt, ma nem tu­dom, hol áll a csil­la­ga. Kas­sa a szá­zad­for­du­ló re­la­tí­ve gyor­san ur­ba­ni­zá­ló­dó, mo­dern­nek szá­mí­tó vá­ro­sa, amely ugyan­ak­kor mé­lyen be van ágyaz­va a táj­ba, gya­ra­po­dó la­kos­sá­ga ré­vén is ott gyö­ke­re­zik ön­nön rusz­ti­kus  kör­nye­ze­té­ben. Sárosi e ta­nul­má­nyá­ban ar­ra ta­lá­lunk ér­de­kes ada­to­kat, hogy a vá­ros pe­re­mén, il­let­ve on­nan be­gyű­rűz­ve ho­gyan él­nek to­vább a re­gi­o­ná­lis köz­pont sze­re­pét be­töl­tő XX. szá­za­di Kas­sán a nép­szo­kás­ok, a la­ko­dal­mi szo­ká­sok, a bet­le­he­me­zés, hogy fönn­ma­radt a céh­vi­lág­ból a „Sub re­gu­la” tánc­nak, il­let­ve az ar­ról el­ne­ve­zett tánc­mu­lat­ság­nak leg­alább az em­lé­ke – úgy­hogy azt most rész­le­te­sen le le­he­tett ír­ni, dal­la­mát is föl le­he­tett je­gyez­ni (köz­lik is a kö­tet­ben zon­go­raát­ira­tát, Káldy Gyu­la mun­ká­ját). A nép kép­ze­le­té­ből ki­ve­sző­ben van­nak (de ezek sze­rint va­la­mi­lyen for­má­ban még lé­tez­nek) a ba­bo­na­bé­li ala­kok, pél­dá­ul a vízimanó, amely in­kább a gyer­mek­me­sék­ben je­le­nik meg, s nem él már a virkolák vagy varkolák (de ezek sze­rint az em­lé­ke igen), ame­lyet, ha jól ér­tem, itt nem an­­nyi­ra ket­tős ala­kú, in­kább ket­tős ter­mé­sze­tű lény­nek tar­tot­tak: for­má­ja em­be­ri volt, ter­mé­sze­te a far­ka­sé. A leg­meg­le­pőbb Sárosinak az az ál­lí­tá­sa, hogy az urbanitásban még­is to­vább­él­nek a ba­bo­nák. Ezt pél­dá­ul így ír­ja le: „A ku­ruzs­lást sem irt­hat­ta ki mind­má­ig a köz­mű­velt­ség ha­la­dá­sa. Ma is hi­telt ad­nak azok­nak az ámí­tók­nak, akik jó pén­zért a jö­vő­be lát­nak, vagy az el­len­sé­get meg­ront­hat­ják. A durgói bo­szor­kányt ma is so­kan ke­re­sik föl, hogy tit­kot vá­sá­rol­ja­nak tő­le. Kas­sán sok ide­ig a pe­cé­rek fe­le­sé­ge fő­zött sze­rel­mi va­rázs­italt s vá­sá­rol­ta ti­tok­ban nem egy mű­velt osz­tály­hoz tar­to­zó nő is. A rá­ol­va­sás­ban egy ti­ha­nyi vén pa­raszt mes­ter­ke­dik Kas­sán, kü­lö­nö­sen az ár­pát és há­lyo­got imád­koz­za le a be­teg szemről.”12 Még egy idé­zet a konk­ré­tu­mok kö­zül: „A nya­va­lya­tö­rős gyer­mek ek­kép­pen gyó­gyí­tan­dó: te­gye le az any­ja a kü­szöb­re és mez­te­len test­tel ül­jön rá, mond­ván: (Ami­vel szül­te­lek, az­zal gyó­gyít­lak meg.)”13

Az a lo­gi­kus, ha itt ej­tek szót szer­zőnk em­lí­tett szak­iro­dal­mi mun­ká­já­ról. Ez a kö­vet­ke­ző: Ok­ta­tó­könyv a vi­dé­ki rend­őr­le­gény­ség ré­szé­re. Ír­ták: Dr. Stephány Nán­dor, Eper­jes szab. kir. vá­ros rend­őr­ka­pi­tá­nya és Sárosi Ár­pád, Kas­sa szab. kir. vá­ros rend­őr­fo­gal­ma­zó­ja. Eper­jes, Pannonia Könyv­nyom­ta­tó-in­té­zet 1903.

En­nek a mun­ká­nak az az egyik ér­de­kes­sé­ge, hogy va­ló­szí­nű­leg el­ső a ma­ga ne­mé­ben, leg­alább­is a szer­zők azt ír­ják az elő­szó­ban, hogy tu­do­má­suk sze­rint a vi­dé­ki rend­őr­ség szá­má­ra ed­dig még nem ad­tak ki ef­fé­le ok­ta­tó ké­zi­köny­vet, s ők e hi­á­nyon akar­tak se­gí­te­ni, ami­kor egy­be­szer­kesz­tet­ték „mind­azon tud­ni­va­ló­kat, me­lyek a rend­őri pá­lyán nél­kü­löz­he­tet­le­nül szük­sé­ge­sek”.
Ká­té­sze­rű­en, kér­dés-fe­le­let for­má­ban ad­ják elő a négy­ív­nyi szak­szö­ve­get (s utá­na rek­lám­la­po­kat) tar­tal­ma­zó köny­vecs­ké­jük­ben, hogy a rend­őr­nek mi­kor mi a te­en­dő­je, kö­te­les­sé­ge, mi­hez van jo­ga, s per­sze a hon­pol­gár jo­ga­it és kö­te­les­sé­ge­it is köz­lik. Egy kér­dés-fe­le­let párt idé­zek, amely­ből az de­rül ki, hogy azo­kat a ba­bo­na­sá­go­kat, amely­ről fen­tebb oly ér­zék­le­te­sen, s úgy hi­szem, él­ve­zet­tel is írt, Sárosinak és kol­lé­gá­i­nak hi­va­tal­ból ül­döz­ni­ük kel­lett:
„Sza­bad-e va­rá­zso­lás­sal üz­let­sze­rű­en fog­lal­koz­ni?
Sem va­rá­zso­lás­sal, sem kár­tya­ve­tés­sel, szel­lem­idé­zés­sel, álom­fej­tés­sel, jós­lás­sal s több ef­fé­le rá­sze­dés­re al­kal­mas szem­fény­vesz­tés­sel üz­let­sze­rű­en fog­lal­koz­ni nem sza-bad.”14
Ah­hoz, hogy hal­vány ké­pet al­kot­has­sunk a fü­zet tar­tal­má­ról, pél­da gya­nánt idé­zem a tárgy­mu­ta­tó­ban a H-nál és az R-nél sze­rep­lő té­má­kat, ter­mi­nu­so­kat:
    Hiv. hat. vis­­sza­élés            Rend­őri ha­tó­sá­gok
    Há­zi jog meg­sér­té­se            Rend­őr­sé­gi egyen­ru­ha
    Ház­ku­ta­tás                Rend­őr­ség fel­ada­ta
    Há­za­lás                 Rend­őr­őr­szem
    Haj­tá­si sza­bá­lyok            Rend­őri szol­gá­lat kel­lé­ke
    Ha­mis rang­fo­ko­zat-, egyen­ru­ha-         Rend­őr vi­sel­ke­dé­se a                                s rend­jel­vi­se­lés         kö­zön­ség­gel szem­ben
    Hó­há­nyás                Rend­őri szol­gá­lat
    Ha­mis vész­jel­zés                Rend­őri fe­le­lős­ség
    Hir­det­mény                Rend­őr­kö­ze­gek jo­ga
    Ha­lá­szás                 Ré­szeg­ség                  
Rend­őr el­já­rá­sa gyer­me­kek­kel szem­ben

A lí­rán és epi­kán kí­vül Sárosi több for­rá­sunk sze­rint a har­ma­dik műnemben is meg­nyi­lat­ko­zott, a drá­má­ban. Szín­da­rab­jai és je­le­ne­tei kö­zül töb­bet is be­mu­ta­tott a kas­sai szín­ház, ezek vi­szont a fönt em­lí­tett s nem ta­lál­ha­tó A sap­kán kí­vül könyv alak­ban nem je­len­tek meg. A cseh/szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom le­xi­ko­ná­nak Turczel La­jos ál­tal írt Sárosi Árpád-szócikke15 sze­rint e da­ra­bo­kat mind 1919 előtt mu­tat­ták be; ezt köz­ve­tet­ten a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar szín­ját­szás­ról (s rész­ben a drá­ma­iro­da­lom­ról) szó­ló szak­mun­kák, Kováts Mik­lós mo­nog­rá­fi­á­ja és Tóth Lász­ló­nak A (cseh)szlovákiai ma­gyar mű­ve­lő­dés tör­té­ne­té­be írt ta­nul­má­nyai is meg­erő­sí­tik; egyik­ben sem aka­dunk Sárosi ne­vé­re. Na­pi­lap-év­fo­lyam­ok át­bön­gé­szé­se után leg­alább a té­má­juk­ról és fo­gad­ta­tá­suk­ról meg­tud­hat­nánk va­la­mit. Az If­jú évek cí­mű ver­ses­kö­tet­ében kö­zölt egy drá­mai for­má­ban írott szín­pa­di köl­te­ményt – ez in­kább sze­rel­mi me­lod­rá­má­nak tű­nik föl. Cí­me és mű­fa­ja is ez: Sze­re­lem. Drá­mai köl­te­mény.

Tér­jünk rá az ál­ta­la leg­in­kább kul­ti­vált műnemre, il­let­ve ver­se­i­re. A le­xi­ko­nok, kü­lö­nö­sen a fris­seb­bek, szűk­sza­vúb­bak a mi­nő­sí­tés­ben; Turczel La­jos em­lí­tett szó­cik-k­ében utal ar­ra, hogy Sárosi leg­alább­is he­lyi vi­szony­lat­ban nép­sze­rű köl­tő volt. A hat­va­nas évek­ben meg­je­lent Ma­gyar iro­dal­mi le­xi­kon (fő­szer­kesz­tő­je, leg­alább­is for­má­li­san, Be­ne­dek Mar­cell volt) gya­kor­la­ti­lag di­let­táns­nak minősíti,16 em­lí­ti szo­ci­á­lis ér­zé­keny­sé­gét és há­bo­rú­el­le­nes­sé­gét, de azt ál­lít­ja, hogy köz­he­lye­sek, sem­mit­mon­dó­ak a ver­sei.

Itt azon­ban iro­dal­mi mun­kás­sá­gát  ket­té kell bon­ta­nunk: al­ko­tó­i­ra és iro­da­lom­szer­ve­ző­i­re.

1919-ben, a fő­ha­ta­lom­vál­tás ide­jén de­rült ki, mi­lyen prob­lé­má­kat oko­zott a ki­sebb­sé­gi­vé lett ma­gyar tár­sa­da­lom­tö­re­dé­kek szá­má­ra, hogy ko­ráb­ban Bu­da­pes­ten köz­pon­to­sí­tot­ták az iro­dal­mi éle­tet, hogy nem ma­rad­tak re­gi­o­ná­lis köz­pon­tok. Kas­sa ilyen le­he­tett vol­na; Sárosi és a ba­rá­tai ezt már ko­rán ész­re­vet­ték. A Kas­sai Írók és Hír­lap­írók Ott­ho­ná­nak és a Vá­ro­si Iro­dal­mi Tár­sa­ság­nak – mint em­lí­tet­tem – vá­laszt­má­nyi tag­ja volt. Eze­ket 1898-ban egye­sí­tet­ték, vé­gül eb­ből jött lét­re a Ka­zin­czy Iro­dal­mi Tár­sa­ság, mely utóbb a há­rom leg­fon­to­sabb iro­dal­mi-köz­mű­ve­lő­dé­si kör egyi­ke lett cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar vo­nat­ko­zás­ban. (A má­sik ket­tő a po­zso­nyi Toldy Kör és a ko­má­ro­mi Jó­kai Egye­sü­let.) Még fon­to­sabb is lett a töb­bi­nél, mert a Ka­zin­czy Tár­sa­ság kö­rül szer­ve­ző­dött meg a ta­lán leg­je­len­tő­sebb könyv­ki­adó (utóbb egy há­rom­kö­te­tes ki­ad­vá­nya – Vé-csey Zol­tán A sí­ró vá­ros cí­mű re­gé­nye – el­kob­zá­sa mi­att anya­gi­lag meg­ren­dült, de a Tár­sa­ság azért még a há­bo­rú kö­ze­pé­ig mű­kö­dött a vis­­sza­té­rés után). Ne­vé­hez fű­ződ­nek a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar írói szö­vet­ség lét­re­ho­zá­sá­ra tett leg­szí­vó­sabb kí­sér­le­tek is.
Sárosi köz­vet­len sze­re­pé­ről ezek kap­csán nincs ada­tunk, de tény, hogy e cso­port nép­sze­rű és te­kin­té­lyes alak­ja volt.
Az vi­szont bi­zo­nyos, hogy már 1896-ban fon­tos kí­sér­le­tet tett a de­cent­ra­li­zá­ci­ó­ra.  Ko­vács Zsig­mond­dal fel­hí­vást bo­csá­tott ki a Bu­da­pes­ten kí­vül élő köl­tők an­to­ló­gi­á­ja meg­je­len­te­té­sé­re, il­let­ve az ab­ban va­ló rész­vé­tel­re. En­nek ered­mé­nye lett a kö­vet­ke­ző, 150 al­ko­tót sze­re­pel­te­tő, több mint négy­száz ol­da­las könyv:
Vi­dé­ki Köl­tők Al­bu­ma. Vi­dé­ken élő ma­gyar írók mű­ve­i­ből. Ös­­sze­ál­lí­tot­ták: Justh Bé­la, Ko­vács Zsig­mond, Sárosi Ár­pád. Kas­sa 1896. (Justh utó­lag csat­la­ko­zott a szer­kesz­tők­höz.) Rész­let az 1895. no­vem­ber 1-jén kel­te­zett elő­szó­ból:
„Köny­vünk­nek a Vi­dé­ki Köl­tők Al­bu­ma cí­met ad­tuk. Tet­tük pe­dig ezt azért, mi­vel e könyv­ben fő­képp a vi­dék azon író­i­nak mun­ká­it akar­tuk be­mu­tat­ni, akik leg­in­kább a vi­dék lap­jai szá­má­ra szok­tak ír­ni, s mint ilye­nek, a nagy­kö­zön­ség előtt ke­vé­sé is­me­re­te­sek.
De e könyv lét­re­ho­za­ta­la ál­tal az a cél is le­be­gett előt­tünk, hogy ily úton a vi­dék írói kö­zött va­la­mi ös­­sze­kö­tő kap­csot lé­te­sít­he­tünk. Mert iro­dal­munk mai fej­lett vi­szo­nyai kö­zött a vi­dék is kezd ho­má­lyos­sá­gá­ból mind­in­kább ki­bon­ta­koz­ni s nap-nap mel­lett ma­ra­dan­dóbb be­csű dol­go­za­to­kat is fel­szín­re hoz­ni. His­­szük, hogy ily kö­rül­mé­nyek kö­zött köny­vünk ki­adá­sá­val nem vé­ge­zünk me­rő­ben fö­lös­le­ges mun­kát – s azok­ra néz­ve, akik előtt a vi­dék elő­ha­la­dá­sa nem kö­zöm­bös do­log, e könyv sok te­kin­tet­ben bi­zo­nyá­ra iro­dal­mi je­len­tő­ség­gel is fog bírni.”17
A fo­gad­ta­tás­ról: Sassi Nagy La­jos a Ma­gyar Nyelv­őr­ben a nyelv­tisz­ta­ság szán­dé­kát eme­li ki a kö­tet­ről ír­ván, pon­to­sab­ban azt, hogy az al­ko­tók kö­zel van­nak a né­pi nyel­vi for­mák kö­ze­gé­hez; az an­to­ló­gia nyel­ve­ze­tét gaz­dag­nak, szí­nes­nek tart­ja. A fő­vá­ro­si saj­tó­nak már nincs jo­ga le­néz­ni, bar­bár te­rü­let­nek ne­vez­ni a vi­dé­ket, mond­ja, il­let­ve váll­ve­re­ge­tő le­eresz­ke­dés­sel kö­ze­lí­te­ni hozzá.18
Az an­to­ló­gi­á­ban sze­rep­lők kö­zött Sárosin kí­vül vol­tak még or­szá­go­san is­mert al­ko­tók; klas­­szi­kus egyi­kük­ből sem lett. A szi­go­rú­an esz­té­ti­kai és a mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti-köz­mű­ve­lő­dé­si szem­pont­ok azon­ban szét­vál­nak itt; most en­gem az utób­bi­ak ér­de­kel­nek, rá­adá­sul nem kell azt fel­té­te­lez­nünk, hogy a bu­da­pes­ti köl­tők mind mo­der­nek és te­het­sé­ge­sek vol­tak, a vi­dé­ki­ek pe­dig kon­zer­va­tív di­let­tán­sok. Még tíz év van hát­ra az Ady-fé­le for­du­lat nyi­tá­nyá­ig. Egyéb­ként ez a prog­ram le­he­tett az oka an­nak, hogy utóbb Sárosit so­kan mint vi­dé­ki köl­tőt köny­vel­ték el, no­ha a fő­vá­ro­si la­pok – utal­tam rá – rend­sze­re­sen he­lyet ad­tak mun­ká­i­nak.
A már em­lí­tett, s szá­mom­ra hoz­zá­fér­he­tet­len Te­ré­zen kí­vül négy és fél év­ti­zed alatt még négy ver­ses­kö­te­te je­lent meg, mind Kas­sán: Köl­te­mé­nyek (1887); If­jú évek. Köl­te­mé­nyek (1891); Én már el­in­dul­tam. Újabb ver­sek (1918), (és a posz­tu­musz) Ál­do­zom a nap­nak. Ver­sek (1931). Ma már ere­de­ti, szo­kat­lan gon­do­la­to­kat és for­mai meg­ol­dá­so­kat nem­igen ta­lá­lunk ben­nünk, a ver­sek kép­vi­lá­gá­ban, szó­fű­zés­ében is va­ló­ban sok a köz­hely (és per­sze a té­mái is gyak­ran sab­lo­no­sak). Jól ver­selt, ezt bí­rá­lói sem vi­tat­ták. Én bi­zo­nyos mű­vé­sze­ti-mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti ér­dek­lő­dést ta­lál­tam ér­de­kes­nek vagy ro­kon­szen­ves­nek vers­vi­lá­gá­ban, így a per­zsa al­lú­zi­ó­kat az el­ső kö­tet öt­ré­szes, Hafiz cí­mű ver­sé­ben és a má­so­dik kö­tet Szív és ajk cí­mű köl­te­mé­nyé­ben, az­tán több köny­vé­ben is a füg­get­len­sé­gi mo­tí­vum­rend­szer meg­je­le­né­sét, így az 1848-as tár­gyú ver­sek­ben, egy-két he­lyütt az archaikus(abb) hang­vé­telt a ku­ru­cos han­gu­la­tú da­ra­bok­ban, ame­lyek épp­úgy az Ady­val va­ló tá­vo­li ro­kon­ság­ra mu­tat­hat­nak, mint a posz­tu­musz kö­tet né­hány szim­bó­lu­ma. Ne­megy­szer hal­lunk sza­ti­ri­kus han­got e szö­ve­gek­ből (nem vé­let­len, hogy az egyik kö­te­té­be egy Hei­ne­-for­dí­tá­sát is be­so­rol­ta), né­há­nyuk­ban a drá­mai, leg­alább­is sö­té­tes han­gu­lat és a per­gő, kön­­nyed, ta­lán já­té­kos for­ma kont­raszt­ja lep meg. Több ado­mát, anekdottát epi­kus vers­ben dol­go­zott föl, ez nyil­ván a XIX. szá­zad kö­ze­pe iro­dal­má­ban va­ló ott­ho­nos­sá­gá­ra utal, a sze­gé­nyek irán­ti szo­li­da­ri­tás vi­szont szo­ro­san az új kor­szak­hoz, a szá­zad­for­du­ló vi­lá­gá­hoz fű­zi őt. Leg­meg­hök­ken­tőbb tel­je­sít­mé­nye, azt hi­szem, a har­ma­dik kö­tet Há­bo­rús da­lok cí­mű, húsz vers­ből ál­ló, utol­só da­rab­ja­i­ban és vég­ki­csen­gé­sé­ben ha­tá­ro­zot­tan há­bo­rú-, il­let­ve pusz­tí­tás­el­le­nes cik­lu­sa. An­ti­mi­li­ta­riz­mus­ára már Turczel is utalt az em­lí­tett szó­cikk­ben, de itt rá­adá­sul ki­mon­dot­tan az orosz pol­gá­ri de­mok­ra­ti­kus for­ra­dal­mat üd­vöz­lő ver­set is ta­lá­lunk, sőt, már 1907-ből is van egy ver­se, ame­lyik­ben ko­zák­lo­vak ál­tal le­ti­port em­be­rek­ről is szó esik, s amely­ben a ne­ga­tív alak a cár.19 Az aláb­bi, a Há­bo­rús da­lok cik­lus­ból va­ló vers vi­szont nyil­ván az 1917-es feb­ru­á­ri pol­gá­ri for­ra­da­lom „gyü­möl­cse”;  azt hi­szem, nem volt min­den­na­pos do­log, hogy egy ak­tív vá­ro­si rend­őr­ka­pi­tány for­ra­dal­mat pár­to­ló ver­set ír­jon, még ha ez a for­ra­da­lom egy, az övé­vel há­bo­rú­ban ál­ló or­szág­ban tör is ki. Sárosit föl­te­he­tő­en a ma­gyar­or­szá­gi köz­vé­le­mény, s va­la­mely 48-as re­mi­nisz­cen­ci­ák is ins­pi­rál­ták – Oro­szor­szá­got so­kan a né­pek bör­tö­né­nek te­kin­tet­ték:

Petrográdi már­ci­us

    Amíg csu­pán a né­pe kel­lett,
    Bé­kén aludt és nem tö­rő­dött vé­le.
    – Te­lik. Vi­gyé­tek, hisz úgy­is éhes.
    Hadd hull­jon, ves­­szen, zá­po­roz­zon vé­re.

    Mi­kor a ten­ger vis­­sza­for­dult
    És zsar­nok trón­ját elsöpré az ár,
    Mint egy mu­zsik kuny­hó­ja rom­ján,
    Úgy sírt a – cár.20

Utol­só köl­tői kor­sza­ká­ból és posz­tu­musz kö­te­té­ből éret­tebb, át­té­te­le­sebb, ki­dol­go­zot­tabb ké­pi-nyel­vi meg­ol­dá­sa­it, egy-két, a tő­le meg­szo­kott­nál is erő­sebb szo­ci­á­lis el­kö­te­le­zett­sé­gű, ön­élet­raj­zi (csa­lád­ja gyer­mek­ko­ri sze­gény­sé­gé­re, ta­lán nyo­mo­rá­ra) em­lé­ke­ző ver­sét és a Getsemáne-ciklust emel­ném ki, ezek min­den­kép­pen igé­nye­seb­bek ko­ráb­bi ered­mé­nye­i­nél, tar­tal­mi­lag az öre­ge­dés­sel-el­mú­lás­sal kap­cso­la­tos tra­gi­kus, szkep­ti­kus, be­le­nyug­vó, vagy derűs(ebb), oly­kor iro­ni­kus­nak lát­szó, az élet foly­to­nos­sá­gát föl­mu­ta­tó ver­sei is te­lí­tet­teb­bek, mint ko­ráb­ban. (Már az 1918-as kö­tet­ben is föl­tűn­nek ilyen je­gyek.) Ta­lán ez utób­bi­ak mi­att is jel­le­mez­het­te Sziklay „örök op­ti­miz­mus”-ként Sárosi köl­tői prog­ram­ját a posz­tu­musz kö­tet elő­sza­vá­ban. Rá­adá­sul for­ma­i­lag-tar­tal­mi­lag „ál­lan­dó­an idő­sze­rű”-nek, meg­úju­ló­nak, „örök fi­a­tal­sá­got hir­de­tő”-nek mi­nő­sí­tet­te ezt a lí­rát. Ez túl­zás­nak tet­szik, de nem alap­ta­lan. Ös­­sze­függ Sárosinak a modernitás irán­ti, rész­ben rej­tett, de nyil­ván­va­ló sze­mé­lyes ro­kon­szen­vé­vel. Vé­ge­ze­tül en­nek né­hány meg­nyil­vá­nu­lá­sát em­lí­tem meg.  
– 1894-ben, Vaj­da Já­nos köl­tői mű­kö­dé­se kez­de­té­nek öt­ve­ne­dik év­for­du­ló­ja ide­jén azon ke­vés vi­dé­ki köl­tők kö­zé tar­to­zott, akik vers­ben kö­szön­töt­ték az el­szi­ge­tel­ten élő poétát.21
– A fi­a­ta­lok, az új erők irán­ti ro­kon­szen­vé­re utal köl­té­sze­té­nek több mo­tí­vu­ma;  ki­mon­dot­tan a kö­vet­ke­ző ge­ne­rá­ci­ót pár­to­ló ver­sét so­rol­ták be pél­dá­ul a Ka­zin­czy Tár­sa­ság Sziklay Fe­renc szer­kesz­tet­te, 1929-ben meg­je­lent – Ka­zin­czy év­könyv 1898–1928 cí­mű – rep­re­zen­ta­tív ki­ad­vá­nyá­ba.     
– A hú­szas évek má­so­dik fe­lé­ben a Kas­sai Nap­ló cí­mű li­be­rá­lis na­pi­lap hold­ud­va­rá­ból szer­ve­ző­dő, fő­leg szin­tén fi­a­ta­lo­kat tö­mö­rí­tő Renaissance kul­tú­re­gye­sü­let Renaissance Könyv­tár cím­mel fü­zet­so­ro­za­tot in­dí­tott. Eb­ben akar­ták ki­ad­ni a még ke­vés­sé is­mert Jó­zsef At­ti­la egyik el­ső, Tü­zek éne­ke cí­mű versesfüzetét, töb­bek kö­zött az emig­ráns Ig­no­tus és Barta La­jos mun­kái mel­lett – és itt ter­vez­ték  Sárosi ver­se­i­nek meg­je­len­te­té­sét is; ezek sze­rint eb­ben a kör­ben nem ta­lál­ták őt ódi­va­tú­nak, kon­zer­va­tív­nak, „reakciósnak”.22 Vé­gül sem Jó­zsef At­ti­la, sem Sárosi fü­ze­te nem lá­tott nap­vi­lá­got.
– Az 1929. de­cem­ber 8–15. kö­zött meg­ren­de­zett „or­szá­gos cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar könyv­hét” al­kal­má­ból Darkó Ist­ván szer­kesz­té­sé­ben röp­irat je­lent meg Jel cím­mel, egy hí­ján húsz író rész­vé­te­lé­vel. A „ré­gi­ek” és a mo­der­nek együtt lép­tek föl itt az iro­da­lom kül­ső fel­tét­ele­i­nek meg­szi­lár­dí­tá­sa ér­de­ké­ben. Sárosi A hit sza­va cí­mű írá­sá­ban sze­re­pel a fi­a­ta­lok irán­ti bi­za­lom, to­váb­bá – egye­bek közt – lo­gi­kus­nak és jo­gos­nak mi­nő­sí­ti a kul­tú­ra­szer­ve­zés kez­de­ti sza­ka­szán sze­re­pü­ket be­töl­tő jó szán­dé­kú di­let­tán­sok vis­­sza­szo­rí­tá­sát. Eb­ből is, s az ezt meg­elő­ző és kö­ve­tő pon­tok­ból is azt va­ló­szí­nű­sí­tem, hogy pél­dá­ul őt (már?) nem ezek kö­zött tar­tot­ták szá­mon az újab­ban be­ér­ke­zők. (Em­lék­szünk, hogy Szvatkó Pál a szlovenszkói ma­gyar iro­da­lom ko­rai sza­ka­szát az emig­rán­sok és di­let­tán­sok har­ca­ként jel­le­mez­te, amely­ben mind­két irány­zat jobb kép­vi­se­lő­i­nek meg­vol­tak a ma­ga ér­de­mei. Sárosit ő is, az­óta is min­den­ki  az utób­bi cso­port­ba so­rol­ta, de ezek sze­rint ez nem vég­le­ges „be­osz­tás”, az egyes élet­pá­lyák, -utak tel­jes­sé­gük­ben több vál­to­za­tot is föl­mu­tat­hat­nak.)
– Dön­tő érv­ként em­lít­het­jük itt meg azt a tényt, hogy Sárosi posz­tu­musz kö­te­té­ben ta­lá­lunk egy Ady End­ré­ről írott ver­set. Ady (társ­ta­lan) zse­ni­jét ma­ra­dék­ta­la­nul el­is­me­ri – csak azért fo­hász­ko­dik a köl­tő szel­le­mé­hez, hogy csap­jon szét az utá­na jö­vők, gon­do­lom, el­ső­ként az epi­gon­jai, il­let­ve ki­sa­já­tí­tói kö­zött. Elő­adá­som vé­gén nem is áll­hat más, mint ez a vers:

Ady: más a sze­me, más a ge­rin­ce

    Er­dők üs­tö­ké­be,
    Szir­tek érc­szí­vé­be
    Be­le­mar­kol a hang: si­ra­lom, si­ra­lom.
    Bí­bor pa­lást­já­ban,
    Ha­lál haj­na­lá­ban
    Ős Ka­ján ti­vor­nyáz vér-arany uga­ron.

    Vágj köz­tük egy ren­det,
    Ki­ket nyo­mod ter­mett,
    Kik­nek se ro­ko­na s nem vagy bol­dog őse
    Büsz­ke bá­na­tod­nak,
    Örök­lött da­cok­nak
    Fen­sé­ges, ide­gen, át­kos he­ge­dő­se.

    Vágj köz­tük egy ren­det,
    Akarj gyil­kos csen­det.
    Nagy tor­ná­ra jöt­tek ap­ró nya­va­lyá­sok.
    Ady áll ma­gá­ba’,
    Köd­be’, éj­sza­ká­ba’:
    Jö­vő le­gé­nyek­nek nem szü­let­tek mások.23

JEGY­ZE­TEK

  1 Az év ele­jén meg­kér­tek, hogy tart­sak elő­adást a ma­gyar­or­szá­gi Rend­őr­ség-tör­té­ne­ti Mú­ze­um, Ar­chí­vum és Könyv­tár ál­tal 2009. áp­ri­lis 20-ára szer­ve­zen­dő, Kon­fe­ren­cia a rend­őr­ség tör­té­ne­té­ről cí­mű ren­dez­vé­nyen egy olyan, va­la­ha a rend­őr­ség kö­te­lé­ké­be tar­to­zott sze­mé­lyi­ség­ről, aki­nek iro­dal­mi élet­mű­ve is van – már ha tu­dok ilyen­ről. Ké­zen­fek­vő volt, hogy a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom kez­de­tei kap­csán töb­bek ál­tal – rend­sze­rint a ked­ves, jó szán­dé­kú di­let­tán­sok kö­zött – em­le­ge­tett Sárosi Ár­pád so­sem ku­ta­tott mun­ká­i­ba kell be­le­néz­nem, mi­e­lőtt igent vagy ne­met mon­dok a ké­rés­re. A ren­de­zők cél­ja az volt, hogy a kon­fe­ren­cia mi­nél több színt vil­lant­son föl a szer­ve­zet múlt­já­ból és ab­ból, ami kap­cso­lat­ba hoz­ha­tó ve­le, te­hát sen­ki sem vár­ta el, hogy fö­lül­ér­té­kel­jem a ki­vá­lasz­tott köl­tő, ez eset­ben te­hát Sárosi élet­mű­vét. Nem volt  je­len­tő­sé­ge an­nak sem, hogy ép­pen a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom ré­sze volt. Vizs­gá­ló­dá­sa­im so­rán több ap­ró, ér­de­kes, ér­té­kes adat ke­rült elő, ame­lyek in­do­kol­ják a vé­gül a meg­je­lölt idő­pont­ban el­hang­zott elő­adás szer­kesz­tett, rész­ben ki­egé­szí­tett  vál­to­za­tá­nak köz­zé­té­tel­ét – az össz­kép meg­le­pőbb an­nál, mint amit ed­dig tud­tunk, il­let­ve amit a szak­iro­da­lom tar­tal­maz Sárosiról, bár az új ele­mek nem a lí­rá­já­ra vo­nat­koz­nak el­ső­sor­ban. Az írást a kon­fe­ren­cia prog­ram­já­ban sze­rep­lő cím­mel adom köz­re, az idé­ze­te­ket a mai he­lyes­írá­si irány­el­vek­nek meg­fe­le­lő át­írás­ban sze­re­pel­te­tem.    
  2 Szinnyei Jó­zsef: Ma­gyar írók éle­te és mun­kái. XII. köt. Hornyánszky Vik­tor, Bu­da­pest 1908, 219–220. ha­sáb.
  3 Sárosi Ár­pád. Prá­gai Ma­gyar Hír­lap, 1930. áp­ri­lis 20., 13. p.
  4 Sárosi Ár­pád: Ál­do­zom a nap­nak. Ver­sek. A Ka­zin­czy Tár­sa­ság meg­bí­zá­sá­ból saj­tó alá ren­dez­te [és az elő­szót ír­ta] Sziklay Fe­renc. Ka­zin­czy Ki­adó­vál­la­lat, Košice-Kassa, 1931, [77]–97. p.
  5 Va­ló­szí­nűbb, hogy mun­dér­ban, ugyan­is az egyen­ru­ha, amint az Sárosinak a vá­ros köz­igaz­ga­tá­sá­ról írott, ké­sőbb hi­vat­ko­zott ta­nul­má­nyá­ból ki­de­rül, rend­sze­re­sít­ve volt a kas­sai rend­őr­ség­nél; a fo­gal­ma­zók rang­jel­zé­se két arany­ró­zsa volt, a fő­ka­pi­tá­nyé ezüstró­zsa arany­gal­lé­ron.
  6 Szinnyei Jó­zsef: Ma­gyar írók éle­te és mun­kái. XIII. köt. Hornyánszky Vik­tor, Bu­da­pest 1909, 26. ha­sáb.
  7 Er­ről ké­sőbb lesz szó; a Fe­jek. Cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar írók arc­kép­al­bu­ma cí­mű, 1929-es ki­ad­vány­ban ta­lál­tam uta­lást még egy, Ka­rá­cso­nyi al­bum cí­mű an­to­ló­gi­á­ra, en­nek azon­ban nem si­ke­rült a nyo­má­ra akad­nom, így azt sem tu­dom, hogy Sárosi a szer­kesz­tő­je volt-e, vagy csak társ­szer­ző­je.
  8 Abaúj-Torna vár­me­gye és Kas­sa. Szer­kesz­tet­te Sziklay János–Borovszky Sa­mu. Apollo, Bu­da­pest 1896 (Ma­gyar­or­szág vár­me­gyéi és vá­ro­sai 1.).
  9 I. m., [85]–101. p.
10 A Kas­sa tár­sa­dal­ma cí­mű rész­ben, 211. p.
11 I. m., [201]–208. p.
12 I. m., 207. p.
13 I. m., 208. p.
14 Stephány Nándor–Sárosi Ár­pád: Ok­ta­tó­könyv a vi­dé­ki rend­őr­le­gény­ség ré­szé­re. Pannonia Könyv­nyom­ta­tó-in­té­zet, Eper­jes 1903, 47. p.
15 A cseh/szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom le­xi­ko­na 1918–1995. Fő­szer­kesz­tő: Fónod Zol­tán. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava 1997, 275. p.
16 Ma­gyar iro­dal­mi le­xi­kon. Fő­szer­kesz­tő: Be­ne­dek Mar­cell. III. köt. Aka­dé­mi­ai Ki­adó, Bu­da­pest 1965, [38.] p.  
17 Vi­dé­ki Köl­tők Al­bu­ma. Vi­dé­ken élő ma­gyar írók mű­ve­i­ből. Ös­­sze­ál­lí­tot­ták: Justh Bé­la, Ko­vács Zsig­mond, Sárosi Ár­pád. Kas­sa 1896, [V]–VI. p.
18 Sassi Nagy ko­ra­be­li vé­le­mé­nyét idé­zi: An­gyal End­re: Nyolc­van esz­ten­dő a ma­gyar nyelv­mű­ve­lés szol­gá­la­tá­ban III. Ma­gyar Nyelv­őr. A Ma­gyar Nyelv­tu­do­má­nyi Tár­sa­ság fo­lyó­ira­ta, 1952 , 3. szám, 173–174. p.
19 Sárosi Ár­pád: A cár me­ne­kül. In uő: Én már el­in­dul­tam. Újabb ver­sek. Kas­sai Hír­lap, Kas­sa [1918], 57. p. A kö­tet­ben a vers cí­me után csil­lag, az év­szá­mot a köl­tő a csil­lag alatt köz­li. A ke­let­ke­zés ál­ta­lam fel­té­te­le­zett idő­pont­ját – te­hát, hogy va­ló­ban 1907-ben író­dott, nem­csak utal az ak­ko­ri ese­mé­nyek­re – tá­maszt­ja alá az is, hogy  nem a kö­tet há­bo­rús cik­lu­sá­ban sze­re­pel.  
20 I. m., 93. p.
21 Vaj­da vi­dé­ki hí­ve­i­ről ír, az év­for­du­ló je­len­tő­sé­gét mél­tat­ja és Sárosi Vaj­da Já­nos ju­bi­le­u­má­ra cí­mű ver­sét köz­li az Üs­tö­kös 1894-es év­fo­lya­má­ból: Ke­re­kes György: Vaj­da Já­nos éle­te és mun­kái. Or­szá­gos Iro­dal­mi Rész­vény­tár­sa­ság, Bu­da­pest, 1901, 26–29. p.
22 Sza­bol­csi Mik­lós: Érik a fény. Jó­zsef At­ti­la éle­te és pá­lyá­ja 1923–1927. Aka­dé­mi­ai Ki­adó, Bu­da­pest 1977 (Iro­da­lom­tör­té­ne­ti Könyv­tár 32.), 475–477. p.
23 Sárosi Ár­pád: Ál­do­zom a nap­nak. I. m., 74. p.