Kétszázötven éve született Kazinczy Ferenc
Fábry Zoltán – Kazinczy elkötelezettségében…
Aligha véletlen, hogy a magyar irodalom egyik meghatározó egyénisége, Kazinczy Ferenc 250. születésnapja alkalmából Fábry Zoltán írását közöljük, melyet a magyar nyelv védelmében, a magyarságtudat erősítése érdekében mondott el a kassai Kazinczy-napokon, 1967-ben.
Kazinczy munkásságát tisztelték meg ugyanis azok, akik 1898-ban, Kassán létrehozták a Kazinczy Társaságot, melynek a húszas évek elején meghatározó szerepe volt a csehszlovákiai magyarság kulturális és irodalmi élete, valamint a zenei, a tudományos és képzőművészeti élete megszervezésében. A hazátlanná vált magyarság számára minta és példa értékű volt az az elszántság, ahogy Kazinczy védte és építette a magyar iskolapolitikát, kulturális éle-tet és irodalmat, valamint a tudós társaságot az osztrák/német törekvésekkel, gátlástalansággal szemben. És persze az sem véletlen, hogy Fábry az 1945 utáni üldözöttséggel szemben Kazinczy elszántságát, a magyar nyelv védelmét tartotta példaértékűnek.
(dz)
Kazinczy Ferenc
Bor mellett
Fogy az élet, s nemsokára
Szép korom majd elrepül;
Érzem, messze nincs határa,
S majd komor telére dűl.
De borral sebes szárnyának
Lépvesszőket hányhatok;
Bort hamar, bort! elmúltának,
Ha iszom, kacaghatok.
Még most, hála istenimnek!
Kelyhem bátran forgatom;
Most most, hála istenimnek!
Lollimat csókolhatom.
Még nincs, aki elfogassa
Gyanúba vett levelem,
Nincs aki tudakoztassa,
Ki sziszeg titkon velem.
Lányka jer, jer mártsd rózsádat
Kelyhem édes nedvibe,
Fonjad azt s mell-pántlikádat
Hajam barna fürtibe.
Ingereld szám szomjuságát
S pajkoskodj addig velem,
Míg az élet boldogságát
Nyílt karod között lelem.
Fábry Zoltán
Kazinczy elkötelezettségében
Kazinczy Ferenc és a szlovákiai magyarság találkozása, egyenlítése nem véletlenség vagy ötletgyötrődés eredménye. A történelmi Magyarország megszűnte után az új hazákba került magyarság, földje hagyományaiba kapaszkodva keresett támaszt és fogódzót. Az új indulás analógiát kutatva állapodott meg Kazinczy nevénél, aki Batsányi Jánossal együtt innen, Kassáról indította útjára az első magyar irodalmi folyóiratot, a Magyar Museomot, melyet sokan a magyar irodalmi tudat kezdő lökésének tartanak. Nem véletlen, hogy itt, Kassán alakult a Kazinczy Társaság: megvolt az első minta, példa és útcsapás, melyen elindulva folytatni és vállalni lehetett azt, amit Kazinczy megkezdett és jelentett. Előttünk világolt egy férfi Kölcsey-jellemezte „borzasztólag szép pályája”, „az írás megszállottjának” példája, kinek jelszava csak ez lehetett: „Nem merni azt, amit merni kell, gyalázat.” Belekapaszkodtunk egy névbe, műbe, hagyományba, melyet halála után oly hamar feledett nemzete, annyira, hogy Petőfi elkeseredetten kérdezhette:
Hiszen mit tett ő a hazáért?
Miatta hét esztendeig szívá csak
A börtönök dögvészes levegőjét,
És csak fél századig
Tartá vállán, mint Atlasz az eget,
A nemzetiségnek ügyét.
Magyar nemzet, most nem volnál magyar,
Ő akkor volt az, midőn senki sem volt,
Midőn magyarnak lenni
Szégyen vala.
Kazinczy magyarságtudatát, szabadságvágyát, jakobinizmusát börtönévekkel fizette, csak így lehetett fedezete szavának: „Menjünk szabadon… s tiszteljük magunkban és másokban a vélekedés szabadságát”, és Sallustiust idézi: „Én jobbnak tartottam a veszélyes szabadságot a békés szolgaságnál.” Amikor pedig eljött az öldöklő szolgaság – a gyilkosság szabadságának – áldatlan hitleri kora, mi a fegyvertörő Kazinczyt idéztük újra: „Valamit Bécsben látni kell, igyekeztem meglátni, de a fegyverházat… soha nem. Borzad lelkem a gyilkos szerek látásától, még ha védelmül használtatnak is.” A humánum e nemes pacifizmusa volt egyik ihletőnk. Jelszavunk tájainkon ez időben nem lehetett más, mint az alternatíva: „Kazinczy vagy Henlein!” Nem véletlen, hogy a hitlerizmus csehszlovák bujtogatóját épp Kazinczyval szembesítettük: „Változni és változtatni Kazinczy értelmezésében nem jelent mást, mint a sötétség ellen küzdeni, a felvilágosultságnak, a haladásnak, az emberi szolidaritásnak utat törni. Aki Szlovenszkón Kazinczy helyére Henleint akarja csempészni… az hazugságot szentesít: sötétséget. Helnein szabadkőműves-utasítása nem más, mint Kazinczy kiátkozása, elföldelése. Aki ehhez a temetéshez statisztálni tud, az elfeledte küldetését, felelősségét, az elvetélte európai értelmű magyarságát. Kazinczy: élő örökség. Örökségünket mi nem herdálhatjuk el egy tál Henlein-lencséért. Kazinczyt mi meg nem gyalázhatjuk.” (Magyar Nap, 1938. június 5.)
Aki a hitlerizmus ellenében mentő, vétózó jelszó lehetett, annak ma éppúgy elkötelezettjei vagyunk, mint tegnap. Az antifasizmus után még nem tettünk pontot. Kazinczy legsajátosabb kisebbségi történelmünk maradandó tartozéka.
Kazinczy példaképünk lehetett: embermagyar, emberpolitikai állásfoglalás barbár tekintetnélküliségek ellen. Amikor mi Hitler ellen Goethét mondtunk, azt Kazinczy sugallatára tettük: „Goethével ismerkedjél meg – írja Bölöni Farkas Sándornak –, Goethével és ismét meg ismét Goethével. Az én bálványom mindenben ő… Goethének… vaktában higgy!” Goethének, és nem – Hitlernek!
Kazinczy európai volt, oly értelemben, mint a reformkor emberei, akik egy évezredes tespedést és patópálságot akartak és tudtak rövid néhány év alatt felszámolni. Európai volt: az extra Hungariam non est vita-féle terméketlen köldöknézés ellenlábasa, a nemesi változatlanság rohamozója, aki felszisszent, ha vers címén ez került a szeme elé:
Ó, föld! Kánaán! Európa Édene!
Természet tárháza! Mindenek mindene!
Beléd zárattatni kívánatos fogság.
Mert határaidon túl nincs igaz boldogság.
Füle, értelme oly érzékeny volt, hogy a „Masaryk Istene” kifejezést nem tudja „botránkozás, sőt borzadás nélkül hallani”, mert: „egy istene van minden népnek”.
Minden ember: ember, de van egy megkülönböztető jegye, a nyelv. És a nyelv: n é p e k e g y é n i s é g e. Aki ez egyéniséget törpíteni próbálja vagy egyenesen kisemmizni, az gyilkos, mert elevenbe vág: szellembe, emberbe, életbe-halálba! „A poézis nyelv nélkül nem virágozhat – írja Berzeviczy Gergelynek. – Nyelv alatt minden nemzetnek a maga saját nyelvét értem. Jónak látnád-e… egy varázsbot csapása által e g y n y e l v ű v é tenni az egész emberi nemzetet? Én azt, aki azt cselekedné, az emberiség legnagyobb ellenségének tekinteném.”
Egy önmagára – tehát nyelvére – eszmélő nép, nyelved gondozására, pallérozására, tudatosítására és megőrzésére Kazinczynál, keresve sem találhatott volna alkalmasabb írót. Egy országot mozgat meg: viták hangoskodtak, mulasztások bélyegződtek, illúziók tűntek és realitások győztek – az utolsó órában!
Nagy volt a veszély! A nemesi konzervált változatlansággal egyenlített latin nyelv helyett a haladás zálogaként a németet akarták általános egyenlítő nyelvvé tenni, azzal az ürüggyel, hogy a magyar nem nép, mert sem irodalma, sem nyelve! Kazinczy a lényeges ponton a nyelvigenlésbe sűrítette a magyar létet és tudatot, csak így egyenlíthette kultúrává, haladássá (…) Szavait idézzük: „A nyelvvel s ízléssel együtt… az ismeretek s a jónak és szépnek mélyebb érzése még azoknál is gyarapodtak, kik könyvet nem olvasnak, s mint mennek által most egy fejből más fejbe az új ideák s mint szülnek újakat, s a mélyebb ismeretekre vágyás s a vetélkedés szép tüze hány érdemes, hány munkás fiat és lányt szül naponként a hazának, kik különben senyvednének? De a haza nyelvétől megtagadott gond nemcsak azt a kárt szüli, tudományok és mesterségek nem juthatnak k ö r f o r g á s b a , hanem azt is azonfelül, hogy maga a tudomány nem kap annyi gyarapítót, mint különben kaphatna.” A kultúra meghal, légüres térbe kerül, ha a beavatottak ezotériája marad, kasztkiváltság, és nem nyelv-nép egység, mely nyelvgazdagodáshoz és így a kultúra többletéhez, kiterjesztéséhez vezet.
A kultúra egyetemességének, „körforgásának” biztosítéka így lesz a nyelv, a semmi mással nem pótolható anyanyelv.
A cseh Komenský Sárospatakon adta az alapvető tanítást a magyaroknak: a kultúra döntő, lélekig ható közvetítője, biztosítéka csak az anyanyelv lehet. Csak így, ilyen demokratikus alapon a nyelv, a nép és kultúra egységét sugallón lehetett teljesség, kivirágzás a magyar irodalom, mint az emberi közösség alanya és tárgya. Abban a pillanatban, amilyen mértékben Herder eltemette a magyarságot, … mértékben nőtt Kazinczy éltető mentőszolgálata – …mizmussá: „Kacagom én, amit Herder… a magyar nyelvnek és népnek elenyészése felől jövendöl. Herder hamis próféta. A magyar nyelv és nép elenyészni nem fog soha.”
Így, ezzel a hittel, ezzel a nyelvtudattal az elparentált magyar nyelv lett Európa egyik legérdekesebb, legsajátosabb nyelvzengése és irodalmi plusza. Zene és gondolat egyazonos hordozója. Ezt a nyelvet, ezt az irodalmat elejteni, elveszejteni most már nem szabad: éltetni kell, folyamatosságát biztosítani, pallérozni, megőrizni, megbecsülni és megtartani.
Barbár, vandál rohamok ideig-óráig gyengíthetik, fékezhetik egy nyelv útját és életét, de el nem veszejthetik, mert a fogantató tényezők többek és hatalmasabbak. A kultúra tudatán, az emberség vállalásán – semmiféle fasizmusok nem győzhetnek. Ez a hit: erkölcsi realitásunk és – történelmi zálogunk! Ha a magyar nyelv a vox humana hangja, akkor emberség marad az embertelenségben. A több, a nagyobb! A maradandó! És akkor Kazinczynak az emberi haladás győzelmébe vetett hite viharfelhőket oszlat: „A magyar nyelv és nép elenyészni nem fog soha, míg f i l o z ó f i a i lélek fogja kormányozni Európa dolgait… A nem vandalus hódító csak azért is meghagyja ezt és azt, hogy egy tulajdon karakterű s originális, sehol másutt nem található szép nyelv ki ne vesszen.”
Kazinczy a magyar nyelv és nép sorsát az európai kultúrába, a humánumba vetett hitbe ágyazta. Amikor mi a régi hazából kihullva új körülmények közé kerültünk, úgy kapaszkodtunk ebbe az európai tudatba, mint az üdvösségünkbe. Joggal, okkal és igazoltan. (…)
Európát vetettünk, Európát arattunk. De ez eszmélés indításában, e tudati bábázásában Kazinczynak is része volt, Kazinczynak, a magyar nyelv reformátorának, legaktívabb sáfárának, európaizálójának. Kazinczy a magyar nyelvvel Európát akart tudatosítani és erősíteni: a szellem erkölcsét, a gondolat igazát tekintetnélküliségek és kizárólagosságok ellen – kifelé és befelé. Ezért buzdított idegen kultúrák megismerésére: „mert magyarul is csak az írhat szépen, akinek írásán az idegenek szépségei átsugárlanak”.
Ezt a nyelvet és népet Európától elvonatkoztatni, kiparancsolni többé nem lehet. Egymást tükrözik immár: egymást növelik és egymást kisebbítik. De minden kisebbítés és kisebbedés az egészen ránt egyet. A magyar nyelv árvaságát Európa szüntette. A magyar nyelv Európában és Európával oldódott a kultúra, az emberség, a haladás tényezőjévé és ügyévé.
Egy nép tükre, lényege, önkifejezése a nyelve. „Nyelvében él a nemzet”: ki tudja ma még mondani, hogy ez frázis? A nyelv az emberi létet jelenti: szabad, kötetlen lélegzést. A nyelv egy nép életének legfontosabb szerve: ideghálózata. Ha itt bénulás áll be, megérzi az egész szervezet. Népet csak nyelvében és nyelvével lehet felemelni, amiből logikusan következik, hogy nyelve megbénításával ki is lehet semmizni. Nyelv nélkül nincs szellem, nincs erkölcs. A nyelv maga az emberség: mi különbözteti meg az embert az állattól?! Nyelv nélkül semmi sincsen. Mindennek kezdete, gyökere és lényege a nyelv, a szó: „K e z d e t b e n vala az ige!” Nyelv, megnevezés, megjelölés nélkül, az élet negatív lemez; pozitív nevezőre a nyelv, a gondolat hozza. Táj és ember, történelem és vallás, munka és pihenés, termelés és fogyasztás, hit és akarat, ördög és Isten a nyelv segítségével élnek tudatunkban. Világos: a szlovákiai magyarság tegnap és ma csak nyelvével és nyelvében élhet emberhez méltó életet: Európát, kultúrát, szocialista humanizmust.
És mégis megtörténhetett, hogy tájainkon nyelvünk egyszerűen tagadásba vétetett, kihágási objektum lett, bűn. Emlékezzünk csak vissza 1945 utáni életünk első éveire! Azt hittük, minden elveszett, de nyelvet rendeleti úton nem lehet felszámolni. (…) Nem veszett el az a nép és kultúra, ahol a munkás nyelvőrző és nyelvpallérozó lehet! A szlovákiai magyar kultúra sorsa az értelmiség és középosztály megcsappanásával a magyar dolgozó kezébe van letéve. És ez jól van így! A nyelvmegtartó a magyar tájakon mindig a dolgozó nép volt. Amikor az arisztokrácia megvetette és elfeledte nyelvét, és a nemesség a latin nyelv kiváltsága mögé húzódott, a pórtömegben élt a magyar nyelv mint megszakíthatatlan folytonosság. Kazinczyék nyelvpallérozása pontosan összeesik a jobbágyfelszabadítással. A népszabadság biztosítására alapozták meg a nyelv nagyobb, pallérozottabb jövőjét. Most a kassai munkás megható és fölemelő esete bizonyítja, hogy a nép tegnap és ma nemcsak tömeghordozója a nyelvnek, de őrzője és megtartója, tudatos védője és továbbadója. Mától kezdve övé a nálunk elárvult tiszt: ő a számon tartó és számon kérő!
Szlovenszkón, magyar dolgozó, halljad és add tovább az üzenetet: nyelvével, nyelvében, nyelvének él a nemzet; emberségének legfőbb eszköze és hordozója a nyelv, a szó, az ige, a gondolat. Légy nyelved makacs hűségese, szerelmese, őrzője és megtartója. Senki más itt ezen a tájon helyetted a munkát el nem végezheti: tiszted ez mától, a legnehezebb, de a legszebb is. A szlovenszkói magyar szóért, az emberi hang tisztaságáért te vagy a felelős!
Munkás, paraszt, nép fia: kezedben, nyelveden a magyar szó jövője, a magyar emberség lehetősége. A szlovenszkói vox humanának mától kezdve nemcsak visszhangja vagy, de hordozója, folyamatossága. A sorsnak nem szabad megszakadnia, a láncnak nem szabad elszakadnia. Add tovább! (…)
„Erős várunk nékünk a nyelv!” Erős lett, mert Kazinczyk építették. Tervet készítettek, alapoztak, téglát téglára raktak, falakat húztak és tetőt boltoztak: várat építettek, időállót, maradandót, erőset. Lakjuk-e, erősítjük-e, védjük-e? Lakói és őrei vagyunk-e tényleg?
A nyelvet mindennapja élteti, biztosítja és fejleszti. A hétköznapok valóságán múlik minden, a hétköznapok szürke hősein, e legfőbb realitáson és biztosítékon. „Nyelvében él a nemzet”: ez nemcsak létparancsunk, de történelmi elkötelezettségünk, vizsgáztató erkölcsünk. Kazinczynak tartozunk vele, aki – Kölcseyhez írott levelében – először mondotta és tudatosította: „Rajtunk áll, barátaim, hogy héroszai legyünk a nyelvnek.”
Amikor ma itt és most a múlt nagy magyar nyelvhéroszát köszöntöm, a hétköznapok hőseit is magamhoz ölelem. A főtől a tagokig mindent és mindenkit: az egészet, az egységet. Mert kevesen vagyunk, és oldott kévét kell összetartanunk. A nyelv az üdvösségünk és megtartónk, de lehet kárhozatunk és elmarasztalónk is. Lehetünk hűségesei és lehetünk hűtlenjei, árulói.
Választhatunk: sorsunkért igazában csak magunk felelünk. Minden nyelvnek olyan a sorsa, amilyet megérdemel!
(Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel. Po., 1971.)