Czapáry Veronika – Ne­kem már van bal­lon­ka­bá­tom

Es­té­re ki­mo­som a vi­rá­go­kat és nem ér­de­kel Apu.  Be­le­me­rü­lök a nagy ki­út­ta­lan sem­mi­be, azt úgy sze­re­tem.
Nem szá­gul­do­zok a bi­cik­lin, mert még nem nőt­tem fel és csak a na­gyok szá­gul­doz­hat­nak raj­ta. Apu fog há­tul, és ös­­sze­sen négy ke­re­kem is van. Egy elöl és há­rom há­tul, mond­ja Apu, ha a bal­lon­ka­bá­tod gomb­ja­it meg­szá­mo­lod, pont an­­nyi van raj­ta kis­lá­nyom.  Ne­kem már van bal­lon­ka­bá­tom.
Sem­mi lé­nye­ges do­log, mond­ja Apu, én meg­bo­csá­tom ne­ki, mert azt ta­nul­tam, sem­mi sem fon­tos. Anyu is sze­re­ti a sem­mit. A vé­gé­re min­den tönk­re­megy, mond­ja Anyu, de sze­rin­tem ez nem igaz. A vé­gé­re tönk­re­megy, mond­ja Anyu, de én eb­ben nem hi­szek, mert a vi­rá­gok ál­lan­dó­an szé­pek és haj­nal­ban für­de­nek meg. Nem mo­só­gép­ben, pe­dig ne­künk már van mo­só­gé­pünk is.

Ne­kem van bal­lon­ka­bá­tom és sze­re­tem a ha­lott ál­la­to­kat is. Sok ha­lott ál­la­tom van és so­sem tu­dom, me­lyik­re fo­gok gon­dol­ni leg­kö­ze­lebb. Ami­kor ez vé­get ér, ak­kor a ha­lott ál­la­tok is biz­to­san ha­za­men­nek. A ma­da­rak, a te­he­nek, a kí­gyó­lá­bú gyík is szé­pen mo­so­lyog, a kis pi­ci­ke ma­da­rak pe­dig nem es­nek ki se­hon­nan. Sze­re­tem azt, ami­kor olyan, mint­ha anyá­nak arany ha­ja len­ne és nin­csen fel­tű­né­si visz­ke­teg­sé­ge. Nem hi­szi el.
 
Dé­di­ke sze­rint, aki idő­ről idő­re meg­je­le­nik, mert meg­lá­to­gat ibo­lyá­val, és nem hagy­ja ma­gát, a szí­ve ak­ko­ra, mint a bé­csi ka­pu. Ne­kem Dé­di­ke azt mond­ta, a szám ak­ko­ra, mint a bé­csi ka­pu, de ez nem igaz. Éve­kig nem lát­tam a bé­csi ka­put. Ami­kor meg­lát­tam, azt mond­tam  Dé­di­ké­nek, nem is ak­ko­ra.

Ne­kem már van bal­lon­ka­bá­tom, még­sem idő­zöm egye­dül hos­­szan.

Olyan sok a mon­da­ni­va­lóm, ha a ha­lott ál­la­tok is ve­lem van­nak. A ma­dár­kák, a fa, az ár­nyék és a szél­te­me­tő. Sze­re­tek hos­­szan be­szél­get­ni az ál­la­tok­ról a nap­sü­tés­ben, mert olyan­kor azt gon­do­lom, jó va­gyok. A fa nem ál­lat, kis­lá­nyom, mond­ja a ra­vasz sün, és sze­rin­tem iga­za van, mert én jól lá­tok. Bi­cik­liz­ni is sze­re­tek, ro­ha­nok, ro­ha­nok ve­le gyor­san, Apu­nak fut­nia kell, nem min­dig si­ke­rül ne­ki.

Ki­kö­pöm a tü­dő­met, de mi­cso­dát, kis­lá­nyom, a tü­dő­met, hol van­nak a súly­ta­lan ál­la­tok, kér­de­zem. Nem baj, mert reg­gel én ön­tö­zöm meg a vi­rá­go­kat és Anyu mos­sa ki. A ha­lá­los ta­vasz nem reg­gel éb­red fel, a ha­lá­los ta­vasz egy szimp­la szó. Na­gyon ne­héz ki­in­ni a mon­da­to­kat, mert mind­egyik súly­ta­lan ál­la­pot­ban kell hogy le­gyen. Nem har­col­tam so­ká­ig, pe­dig a fi­úk­nak min­dig kön­­nyebb. Ők har­col­nak, de mi lá­nyok nem har­co­lunk.

Ne­ked jól kell vi­sel­ked­ned, kis­lá­nyom, hi­á­ba van bal­lon­ka­bá­tod.

Most nem tu­dom, ezt Apu mond­ja-e vagy Anyu, mert ös­­sze­mo­sód­nak kör­vo­na­la­ik. A sza­vak­kal va­ló já­té­kot tar­tom a leg­iz­gal­ma­sabb­nak, ezek a leg­jobb szí­nek. A vo­na­lak min­den­nél fon­to­sab­bak és mi örü­lünk ne­ki, ha ka­punk vo­na­la­kat.

Örül­jél an­nak, hogy a ha­lott ál­la­tok ve­led ját­sza­nak, mond­ja Apu, mert sok min­den­ki­vel nem be­szél­nek. Mi­lyen szép a tes­tük, mon­dom, de Apu sze­rint már nin­csen tes­tük, mert meg­hal­tak. Én is így gon­do­lom és örü­lök, hogy meg­halt a nő­vé­rem, mert sok­kal jobb él­ni, mint meg­hal­ni. Most Anyu kö­vet­ke­zik, pe­dig Anyu olyan szép.

Nem, nem, én nem te­re­ge­tem ki a vi­rá­go­kat és nem is mo­som ki őket az idő­ben, hi­á­ba aka­rod. Olyan­kor zöld fű nő és sze­rin­tem ő él.

A fű él, mond­ja Anyu és mi örü­lünk ne­ki, kis­lá­nyom, hogy ne­ked már van bal­lon­ka­bá­tod. Ő lá­to­gat meg ibo­lyá­val és olyan­kor mon­da­to­kat is meg­ta­nu­lok. A leg­iz­gal­ma­sabb a na­rancs­sár­ga szín­ben lé­tez­ni, a fe­hér fén­­nyel, olyan­kor haj­nal­ban és min­dig, ami­kor ég a fény.

Ne­kem már van bal­lon­ka­bá­tom, mon­do­ga­tom és örü­lök, hogy meg­ta­nul­tam ezt mon­da­tot.

Hány éves vagy? Ti­zen­ket­tő mí­nusz tíz, mon­dom, és örü­lök.