A hiábavalóság emlékműve – Krasznahorkai László Az utolsó farkas című kötetéről
Könyvről könyvre – Szalay Zoltán írása
Krasznahorkai László megint vett egy mély lélegzetet, amiből ezúttal is valami „súlyos” dolog született, egy kis könyvecskébe foglalva.
Hiábavalóság és megvetés – már az első oldal első soraiban felbukkan a két ki-fejezés, jelezvén, hogy ezúttal (is) ezek határozzák meg a szöveg irányát.
Egy értékeken túli, hitelét vesztett világba kalauzol bennünket Krasznahorkai László Az utolsó farkas című elbeszélése, ahogy az a „nagy kívülálló” könyveinél lenni szokott. Az ünnepélyes, piros vászonkötésben megjelent könyvecske központi figurája egy elzüllött, lecsúszott német filozófus, aki egy ócska berlini csehóban tölti a napjait, egy bunkó vendégmunkásnak mesélve a maga zavaros történeteit. Krasznahorkai nem viseltet különösebb elfogódottsággal saját hazája iránt, ezt jelzi, hogy a német filozófus értetlen közönsége történetesen egy magyar nemzetiségű pincér, aki általában azon búsul, okvetetlenkedő törzsvendége miért nem inkább valami kelet-európai vagy legalább valami jó csaj. Krasznahorkai nem fest sokkal üdítőbb képet az elbeszélés színteréül szolgáló német fővárosról sem, ahol mindenki állandóan köpköd: „…mindenki állandóan köpött, a-hogy ment vagy állt valahol, még akkor is köptek, ha néztek egy kirakatot, vagy várták a buszt, s talán ezért, és ettől ragad az egész, ahogy ment, itt nem lehetett sétálni, mert az ember úgy érezte, rögtön beleragad…” (7.)
Az értetlenség, a teljes közömbösség, az idegenség több szinten is megjelenik a szövegben. A környezet tulajdonképpen minden szereplő számára idegen: ahogy a ma-gyar csapos számára idegen a német főváros közege, a lecsúszott filozófus ugyanúgy nem érezheti magát otthon az olcsó lebujban, a bevándorlók, drogosok, munkanélküliek között. Tökéletes alkotói és egzisztenciális válságban tengődik: korábban írt könyveit teljes közöny fogadta, a példányokat bezúzatták, fejtegetései mindenkit hidegen hagytak. Kénytelen volt tehát visszavonulni a teljes homályba, a Sparschwein nevű, már nevében is közönségességet és színvonalon aluliságot sugalló kocsmába, ahol napi néhány sör mellett üldögélve temeti önmagát. Ebből a nyomasztó környezetből indul a szövegen belüli elbeszélés, amely tulajdonképpen egy vadőr, José Miguel története, bár ez nem derül ki rögtön. A szövegen belüli elbeszélés színhelye, a spanyol Extremadura egzotikus terep, s már nevében is jelzi a „kívüliséget”. Ide jut el a lezüllött filozófus egészen rejtelmes módon, hogy felkutassa az „utolsó farkast”.
A történet, amely a német filozófus spanyolországi útjáról szól, gyakran megszakíttatik, hogy a szerző főhősén keresztül elmélkedjen a „gondolkodás végéről”, a nyelv teljesen alkalmatlanná válásáról mindenféle kifejezésre, a végtelen romlottságról, a kaland- és tétnélküliségről, mélység és magaslat hiányáról, arról, hogy mára egyedül az „ADD IDE primitív mocska” (18.) maradt meg, a filozófia már nem létezik, a könyvek csak „álca, csak maszk, csak díszlet, csak egy undorító hazugság” (19.). Végtelen elkeseredettség járja át a szöveget, teljes kiábrándultság, s az egyre gyengülőnek tűnő késztetés, hogy ez a vigasztalanság kifejező formát kapjon. Krasznahorkainál azonban a végtelen pusztulásból is maradandó forma keletkezik: ezúttal is olyan nyelvet és olyan elsöprő szövegvilágot hoz létre, amelyet minden negatívuma ellenére öröm olvasni, hiszen a nyomozás izgalmával szembesít bennünket: nyomozhatunk az utolsó farkas után, bolyongva a monumentális Krasznahorkai-mondat lélegzetelállító labirintusában.
A lecsúszott filozófust egy lelkes lokálpatrióta alapítvány meghívja a sivár, szűkös spanyolországi tartományba, Extremadurába, hogy írjon róla egy népszerűsítő cikket, miközben teljes ellátásban részesítik, tökéletes alkotói szabadságot biztosítanak neki. Az író akarata ellenére keveredik bele egy történetbe, egy régi, emlékeiben ismeretlen okból megragadt újságcikk nyomán kezd el kutakodni, mikor lőtték ki az utolsó farkast ezen a kietlen, mégis vonzó vidéken, amely nyilván azért tűnik annyira vonzónak az író számára, mert „kívül van a világon, még odakívül, extre” (33.), így aztán nem lehet „fertőzött”, nem érhette el a világ mocska. A nyomozás során fény derül rá, miféle elkeseredett küzdelmet folytatott ember és farkas ezen a tájon, amelyben nyilvánvaló volt ugyan, hogy melyik fél kerekedik felül, mégis, hosszan elhúzódott, és számos furcsa fordulatot vett. Sok különböző helybeliben különböző érzéseket és indulatokat ébreszt fel az „utolsó farkas” históriája, mígnem eljutunk José Miguelhez, a vadőrhöz, aki régimódian ragaszkodik a természethez, eleinte neveket adott az egyes rókáknak, őzeknek, de később erről letett, mert „…előbb megölték Ramirót, aztán megölték Asunciónt, aztán megölték Inmaculadát, végül megölék Jesúst is, és neki ezt nagyon nehéz volt elviselni, akkor hagyta abba, hogy elnevezi őket, abbahagyta, mert fájdalmat okozott, hogy folyton elveszít valakit…” (50.)
José Miguel alakja afféle visszatérő motívuma a Krasznahorkai-szövegeknek. Először a szerző legelső kötetében, a Kegyelmi viszonyok „halálnovelláiban” bukkant fel Herman, a vadőr néven. Az utolsó farkas egyes elemeiben éppen mintha ennek a korai novellának az átírása lenne. A Herman, a vadőrben egy lázadó vadásszal találkozhattunk, aki hirtelen a vadak oldalára áll, s elkezdi rettenetes csapdákkal tele-rakni a várost, kisebb katasztrófát okozva, aminek következtében a novella végén szitává lövik. José Miguel története jóval árnyaltabb és visszafogottabb ennél, az alapmotívum azonban – az elembertelenedő társadalom és a természet konfliktusa – visszatér. Amikor már csak két példány marad az extremadurai farkasállományból, ezt a kettőt valahogy nem sikerül leteríteni, a fogócska egyre kilátástalanabbá válik, mígnem a vadászok és az eseményeket nyomon követő helybeliek arra a következtetésre jutnak, hogy valaki segíti a vadakat, valaki meg akarja őket óvni a pusztulástól. Az utolsó farkas végül nem kerülhette el a sorsát, egy pásztor mégis leterítette, de amikorra ezt a német filozófus kideríti, már nyakig benne van José Miguel történetében.
Krasznahorkai László ezt a maga egyszerűségében is összetett történetet ezúttal is egyetlen hatalmas lendületű mondatban adja elő, amelyben ott van a szerzőtől megszokott finom pátosz, a külvilággal szembeni leplezetlen finnyásság, és az igény, hogy a hiábavalóság és megvetés kétes elegyéből valami hiteleset hozhasson létre. Az utolsó farkas pedig kétségkívül hiteles alkotás, a hiábavalónak tűnő művészi erőfeszítés grandiózus emlékműve.
(Magvető, Budapest, 2009.