Jakab István – Idegen szavak szlovák jelentésben és szlovákosított alakban a szlovákiai magyarok nye

Ez alkalommal olyan témáról lesz szó, amellyel „vérszegény” és „elsorvasztott” szlovákiai magyar nyelvművelésünk ritkán és csak érintőlegesen foglalkozott: az idegen, elsősorban latin eredetű (vagy a görögből latinosított) idegen szavak használatáról.

Ritkán és csak érintőlegesen foglalkoztunk vele, egyrészt azért, mert néhány nyelvművelőnk között alig akadt valaki, aki „otthonosan mozgott volna” ebben a témában, másrészt azért, mert sokkal fontosabb nyelvi kérdésekkel kellett bíbelődnünk: a károsabb szlovák hatások tudatosításának és az ellenük való védekezésnek a kérdésével. De volt egy harmadik okunk is a bizonyos fokú mellőzésére: a nyelvművelő irodalom terjesztésének, közvetítési lehetőségének a szűkös volta, amely mára még szűkösebbé vált, hiszen csak a Katedra (havilap) közöl rendszeresen nyelvművelő cikkeket, s az Új Szó vállalja hétfőnként egy-egy rövid (de hasznos) nyelvi vonatkozású cikk közlését; a Vasárnap közölt eddig – három-négy hetenként – nyelvművelő írást, de úgy látszik, az anyagiak hiánya e hetilap szerkesztőségét is arra kényszeríti: reklám jellegű fizetett cikkeket közöljön a tanácsadó írások helyett. Szerencsére az Irodalmi Szemle nem zárkózik el az elvi kérdéseket is felvető, fontosabb témájú nyelvi vonatkozású cikkek közlésétől, hiszen megfelelő nyelvhasználat nélkül nincs színvonalas irodalom sem.

De miért választottam én most írásom témájául éppen a latin eredetű idegen szavak használatának kérdését, holott sok másféle – talán néha feleslegesen terjedő – idegen szóval, főként az angol szavakkal birkózik a magyarországi nyelvművelés is, és nálunk sem rózsás a helyzet e tekintetben. Az úgynevezett germanizmusokkal már talán kevesebb gondunk van; nem csupán a magyar mondatszerkesztésekben még fellelhető kifejezésekre gondolok, hanem az egykor tömegével használt német szavakra, amelyek még a tiszta magyar vidékek nyelvjárásban beszélőinek nyelv-használatában is gyakoriak voltak. Pl. az északkeleti nyelvjárásterületen a férfiak csak néhány éve hordanak télikabátot rokk helyett (der Rock), egyes palóc vidékeken a nők meg berlinert hordtak nagykendő helyett. Azért választottam ezt a témát, mert nálunk a latin eredetű szavaknak a szlovákos használata egyre veszélyesebbé kezd válni: terjeszti az enélkül is „eredményesen” terjedő ún. szlovakizmusokat vagy szlovacizmusokat (ki-ki azt a formáját választhatja ennek a nyelvihiba-névnek, amelyiket helyesnek tartja).
Ezt a témát – írásom címével összhangban – csak a szlovákiai magyarok idegenszó-használati problémáira szeretném leszűkíteni, vagyis tulajdonképpen azt a kérdést vizsgálni, mennyire és milyen formában hat a szlovák nyelvi idegenszó-használat a mi itteni magyarjaink idegenszó-használatára. Természetesen erősen remélve, hogy a levont tanulságok segítségünkre lesznek az idegen szavaknak az eddiginél helyesebb használatában: latinszó-használatunk nem „szlovákos” lesz, hanem a magyar nyelv idegenszó-használatához kerül közelebb.

* * *

Vizsgálódásunkat két részterületen végezzük: 1. jelentéstani vonatkozásban; 2. szóalaki síkon.

1. Idegen szavak magyarnyelv-használatunkban szlovák jelentésben
A kassai Kazinczy nyelvművelő napok egyikére valamelyik évben Szathmári István professzor urat, magyarországi nyelvészt hívtuk meg előadónak. Jelentős mennyiségű itteni magyar nyelvű lapot küldtünk neki áttanulmányozásra, s arra kértük, gyűjtse össze belőlük azokat a szavakat, amelyeket helytelen értelemben vagy alakban használtak a szerzők, s tájékoztassa a hallgatóságot – az újságírók is részt vettek a rendezvényen – a helyes használatukról. Mindjárt előadása elején a hallgatóság segítségét kérte, mert problémái akadtak egyes szavak – különösen a brigád szó – értelmezésével. No meg a brigádos szóéval is. Több lapunkban is találkozott ezekkel a szavakkal, s bizony gondot okozott neki mint nyelvésznek is a szövegben való jelentésük megállapítása. „Nálunk is használatos a brigád szó – mondta –, de ott gyári vagy mezőgazdasági (szövetkezeti, állami gazdasági), tehát üzemi munkacsoportot jelent, itt azonban más jelentésekben is előfordult.” S nem tudott mit kezdeni a brigádos szóval sem. Kifejtette, Magyarországon a brigád tagja brigádtag, nem brigádos. Ott derült ki sok hallgató és számos újságíró számára, hogy az üzemi munkacsoportok tagjait a brigádtag szóval nevezik meg magyarul, brigádos-nak meg nálunk azt a személyt nevezik, aki önkéntes segítőként alkalmilag szervezett csoportban részt vesz valamilyen közhasznú munkában. De szintén a brigádos szóval nevezik meg azt a személyt is, aki nem rendes munkaviszonyban vállal munkát valamelyik üzemben, szövetkezetben. Tehát hamar fény derült arra, hogy a brigád szónak mások a jelentései Magyarországon, mint nálunk. Ott ezt a három jelentését szótározták: 1. üzemi munkacsoport; 2. katonai egység (dandár); 3. önkéntes harcosokból, partizánokból álló egység. A szlovákban ellenben hat jelentését különböztették meg (a magyarban is szótározott három jelentéssel együtt). Tehát az említetteken kívül: 4. tanulóknak vagy más szervezett közösségeknek valamely más közösség javára ingyen, esetleg csekély bérért végzett munkája – ezt a magyarban a társadalmi munka kifejezéssel jelölik; 5. munkaviszonyforma: a munkaadó és a vele rendes munkaviszonyban nem álló munkavállaló közötti ideig-lenes munkaviszony – ezt a magyarban általában a szerződéses munkaviszony, ideiglenes munkaviszony és más kifejezésekkel nevezik meg; 6. a diákoknak az ifjúsági szövetség által szervezett többhetes, ipari vagy mezőgazdasági üzemben végzett munkája – ezt Magyarországon annak idején az építőtábor szóval nevezték meg. Tehát a brigáda szlovák (és az itteni magyarok által brigád-nak fordított) szó 4., 5. és 6. jelentésének a magyar brigád szóhoz semmi köze nem volt (fentebb ezeknél a pontoknál említettük e fogalmak egész más jellegű magyar megnevezését is). Nem csoda hát, hogy Szathmári professzor úr nem értette lapjaink „magyar szövegében” a brigádos, brigádozik, brigádon van szavakat, kifejezéseket. Ezek megértéséhez a mi „specifikus” szóhasználatunk ismeretére volt szükség. Sajnos, azt a tényt, hogy vannak, akik nem ismerik nyelvünk és a szlovák nyelv szavainak jelentését, s emiatt nem képesek helyes, differenciált használatukra, csak az egyszerűbb, kisebb műveltségű személyek esetében tolerálhatjuk; az újságíróktól minden olvasó joggal elvárhatja, hogy alaposabban ismerje a két nyelv szavainak differenciált használatát, mert ez a foglalkozásához tartozik. Azt is őszintén kijelenthetjük, hogy sok felesleges kolonctól szabadult meg nyelvünk – és itteni nyelvhasználatunk is – e fogalmak és szavak legalább egy csekély részének feleslegessé válásával.
De örömünk nem lehet teljes, mert azért akad még néhány olyan idegen eredetű szó, amelyben jelentéskülönbség található az idegen szónak a magyarban és a szlovákban használatos alakja között. Ilyen pl. a metropolis is, amely a szlovákban metropola alakban fordul elő. Még ma is nemegyszer olvashatjuk lapjainkban a már sokszor nyilvánosan is bírált kifejezést: „Kassa, Kelet-Szlovákia metropolisa…”, mert a szlovák szövegben ez volt: „Košice, metropola východného Slovenska…”. Csakhogy a szlovákban a metropola nem csupán a fővárost, világvárost jelenti, hanem egy-egy vidék központi városát, székhelyét is. A magyarban a metropolis-nak nincs ilyen jelentése. A többi jelentését nem említve most, nyelvünkben elsősorban világvárost jelent, illetve olyan fővárost, amely valamilyen jeles tevékenységnek (művészet stb.) központja is egyben. Tehát Kassa csak kerületi székhelyként vagy újabban megyeszékhelyként szerepelhet közléseinkben, esetleg Kelet-Szlovákia nagyvárosaként. A szlovákban ellenben nem helyteleníthető a metropola szó alklamazása a városra. Sajnos, a lokálpatriotizmus néha túlzásokat szül: az ötvenes években a Komáromi és a Dunaszerdahelyi járás határán megjelent egy jókora tábla, amelyen szlovák nyelven ez a felirat volt olvasható: Üdvözli önt Dél-Szlovákia metropolisa, Komárom. Az Új Szóban reagáltam rögtön az esetre, kétségbe vonva Komárom metropolisjellegét, valamint azt is, hogy e város valamely tájegységnek vagy vidéknek központi városa volna; igaz, hogy járási székhely, s az is: a szlovákiai magyarok kulturális életének jelentős városa, ennek ellenére sincs szüksége e gazdag történelmi múlttal rendelkező városnak efféle mondvacsi-nált és kétes címekre. Szerencsére hamar eltűnt a tábla a járáshatárról.
Az akadémia szó mind a magyarban, mind a szlovákban többjelentésű szó. Jelentéskörük is csaknem egyezik. A szlovákban azonban van egy ilyen jelentése is: művészi programmal rendezett ünnepély. A szlovák nyelvű ünnepély szervezői ugyanis nem elégszenek meg az ünnepélynek az akadémia megnevezésével, hanem jelzővel is külön hangsúlyozzák ennek ünnepélyes voltát: slávnostná akadémia. Ennek fordításaként jött tehát létre az ünnepi akadémia. S hogy ez a kifejezés a magyar ünnepélyszervezőknek is megtetszett, az csak természetes. Alkalmazni is kezdték nagyon hamar, sok bosszúságot okozva ezzel nyelvművelésünknek. Nyelvünkben ugyanis nincs az akadémia szónak ´ünnepély´ jelentése, s a színvonalasabb ünnepélyeket a díszünnepély szóval szoktuk megnevezni. De itt hiába ajánlottuk ezt, egyre terjedt az ünnepi akadémia, már csak a szlovák slávnostná akadémia szó szerinti megfelelőjeként és hatására is. Műsorközlőinknek nyilván jól is jött a gyors fordítási lehetőség a műsorok két nyelven való közlésekor. Sokat harcolt nyelvművelésünk az ünnepi akadémia ellen. Amikor azt hittük, kiveszett a használatból, újból feltűnt valahol, ahol tájékozatlanabb rendezők, bemondók alkalmazták, és még tájékozatlanabb riporterek hírt adtak a rendezvényről valamelyik magyar nyelvű lapban. Sok cikk jelent meg az Új Szó Kis Nyelvőr rovatában e témáról. Csupán a legemlékezetesebb esetet hallgattuk el, egyrészt a kifejezés használójának személye iránti tapintatból, másrészt a használat kritikai élének irányulása miatt. Az esetnek a megörökítése azonban itt és most talán érdekes és tanulságos lesz.
A komáromi Jókai napokon a hatvanas években még szavaló- és prózamondó versenyek is voltak. A győztesek szerepeltetése ún. gálaesten történt. Egyszer csak arra figyeltünk fel – magam is a bírálóbizottság tagja lévén –, hogy a műsorközlő hölgy már nem gálaest-nek, hanem ünnepi akadémiá-nak nevezi magyarul a szlovák slávnostná akadémia alapján a győztesek bemutatkozásának estjét. Ott akkor elhatároztuk, hogy a következő évben megakadályozzuk a hasonló tévedést. Egyébként a díszünnepély-t is jó megfelelőnek tartottuk a slávnostná akadémia lefordítására – a nyelvművelő berkekben, mint már említettem, ezt propagáltuk –, de Komáromban a hagyományos gálaest szónál akartunk maradni. A következő évben tehát minden óvintézkedést megtett a zsűri a szlovakizmusnak minősített ünnepi akadémia elhangzásának elkerülésére. A gálaest zökkenő nélkül kezdődött, minden bemutatkozó szereplés jól sikerült, tehát biztosak voltunk abban, záráskor is gálaestet fejezünk be, nem „ünnepi akadémiát”. Már csak a záró műsorszám volt hátra: a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Énekkarának fellépése. Az énekkari tagok felsorakozása után nagy taps közepette a kar elé lépett Vass Lajos karnagy, s megköszönve a szíves fogadtatást, bejelentette: „Kedves közönségünk, engedjék meg, hogy ezen az ünnepi akadémián előadjuk önöknek…” – A többi szavára nem emlékszem, mert szinte az asztal alá csú-szott a meglepetéstől és a szégyentől a zsűri minden tagja.
Alig vártuk, hogy felállhassunk helyünkről, s közölhessük vele, mit hiúsított meg, s milyen szomorúságot okozott nekünk. S éppen ő, Vass Lajos, a magyarországi nagy támogatónk… De ő – egy kicsit huncutul mosolyogva – így védekezett: „Azt akartam, hogy megértsétek, mit mondok!” Megértettük. Nagyon is megértettük. Any-nyira, hogy Szilvássy József, aki szintén a zsűri tagja volt, az Új Szó kulturális rovatának vezetőjeként szinte minden alkalommal nyelvművelő cikket rendelt, valahány-szor nyilvánosan megjelent vagy elhangzott valahol ez a kifejezés.
De a promóció-t sem hagyhatjuk figyelmen kívül, amikor erről a témáról írunk. A szlovák promócia az itteni magyarok nyelvhasználatában magánhangzó-cserével: promóció alakban hangzik el, akárcsak Magyarországon, csakhogy ez a szó a magyarban úgyszólván csupán az utóbbi időben terjed igazán, mégpedig közgazdasági szakszóként, vagyis az áru reklámcélú bemutatását jelenti. Persze a szótárok szerint van ilyen jelentése is: előléptetés, kinevezés, de ezek régi, nemigen használatos jelentések. A szótárok nyilvántartják még a ´doktorrá avatás´, ´tudományos fokozat odaítélése´ jelentéseit is, de mifelénk ezekben nem használatosak. Sajnos, használatos viszont nálunk a promóció – a szlovákos promócia alak alapján – az ´oklevélátadás´, ´diplomaosztás´ jelentésben, vagyis az egyetemi, főiskolai oklevelek kiosztásának tényét és ünnepségét nevezzük meg vele. Magyarországon ellenben ilyen értelemben sohasem találkoztam a promóció szóval. A promóció cselekvéstartalmának igei kifejezésére – kétségtelenül a szlovák nyelv hatására – nálunk is gyakori a szintén szlovákos promovál alak, különösen egyetemi, főiskolai diplomák átadásakor. Egyébként a magyar standardban a promoveál igével szokták kifejezni a promóció szónak a nyelvünkben elfogadható jelentéseit, nem pedig az igének látszó promovál alakkal, ha igésítve használják őket. Ez minden bizonnyal a szlovák promova ige magyarnak vélt megfelelője. Nem tagadom, nagyon meglepődtem, amikor 2009 júniusában a komáromi Selye János Egyetem dékánjai a diplomaátadó ünnepségen karuk végzett hallgatóinak a „promoválásához” kérték a rektor vagy helyettese engedélyét. Mielőtt azonban ezt a kérdéskört lezárnánk, tekintsünk bele egy kicsit konkrétabban mai szótárirodalmunkba is!
A prómoveo (-ére, -móvi, -mótus) latin ige ´előremozdít´, ´elősegít´, ´előléptet´ jelentései alapján került kapcsolatba a diplomaátadás tényének kifejezésével. A ma-gyarban használatos promoveál igealak meg benne található mindkét mai szerzőnek: Bakos Ferencnek (Akadémiai Kiadó) és Tocsvai Nagy Gábornak (Osiris) is az Idegen szavak szótára című művében a következő jelentésekben: 1. előléptet; 2. tudományos fokozatot odaítél. Tolcsvai Nagy Gábor a szlovákos promovál alakot is említi azzal a megjegyzéssel, hogy a felvidéki magyarok ezt ´diplomát kap´ jelentésben használják. (Természetesen az, hogy egy-egy szónak vagy szóalaknak a regionális jelentését is feltünteti valamelyik szótár, csak a használat tényét bizonyítja, de nem döntő tény a használat helyességét illetően.) E szóalak alkalmazását senki sem tilthatja meg senki-nek. Tolerálható tehát az alkalmazása az adott régió nyelvhasználatának alacsonyabb szintjén, de nem ajánlatos még az előfordulása sem azon a szinten, ahol a nyelv választékos változatára van szükség. Nem kétséges, a diplomaosztó ünnepségeken a magyar standard használatának van helye, nem a szlovakizmusok terjesztésének. Ezt a véleményemet nem csupán itt és most írom le, hanem személyesen is közöltem az egyetem egyik karának dékánjával. Ő egyetértett ebben velem, s ígéretet tett a változtatásra a szóhasználatot illetően.
Az avatás szót is használják még a diplomaosztó ünnepségnek vagy magának az oklevélátadás tényének kifejezésére, de egyre kevesebben. Ez is régi szó, s talán egy kicsit népies, de a promóció-nál jobb. Esetleg talán azért szorul ki a használatból, mert az avat igének van egy többletjelentése is: olyan ünnepélyes szertartást jelöl, amelyen valakit vagy valakiket valamely közösség, rend, csoport tagjává tesznek, valamilyen tisztségbe, valakiknek a sorába beiktatnak. Gondoljunk csak ezekre a ki-fejezésekre: vitézzé avat, cserkésszé avat, szentté avat, boldoggá avat, lovaggá avat, legénnyé avat stb. A doktorrá avat esetében is indokolt volt a használata, hiszen valamikor a doktorok is kisebb, zártabb közösséget alkottak, mint napjainkban.

2. Idegen szavak magyarnyelv-használatunkban szlovákosított alakban
Azt talán még az a szlovákiai magyar is észrevette, aki sohasem tanult latint, hogy bizonyos latin eredetű idegen szavak más-más alakban fordulnak elő a ma-gyar és a szlovák nyelvben. A magyar nyelv csupán csekély mértékben módosítja az átvett latin szavakat, de a szlovák alapos változtatással veszi át őket. Könnyű nekünk az idegen szavak beillesztése nyelvünkbe, hiszen agglutináló nyelv a ma-gyar, vagyis toldalékokat illeszt a szavak végére, úgy szerkeszti őket nyelvünkbe. A szlovák viszont deklináló nyelv, azaz a névszóknak a mondatba illesztését a szótő alakjának módosításával, pontosabban: a tővégi hangnak az esethez illő megváltoztatásával végzi. Megvan tehát a saját deklináció-rendszere, s az egyes deklinációkhoz a szavak a nemek és a szóvégi hangok alapján kialakított mintatípusok sze-rint tartoznak. Természetesen a latin nyelv szavai alaki tekintetben nem minden eset-ben felelnek meg a szlovák deklinációs rendszernek, ezért az eltérő típusú idegen szavakat szótári alakjukban (alapalakjukban) is kénytelenek voltak a szlovák deklinációtípusokhoz igazítani. Például (a latin szavakat egyrészt nyomdai okokból, másrészt a megértés megkönnyítése végett a magyarban használatos alakjukban tüntettem fel) az -ás végűeket (fakultás, univerzitás) -a végűekre változtatták (fakulta, univerzita); ugyanígy -a, pontosabban -ia végződésűek lettek az -ió-ra végződők (rehabilitáció: rehabilitácia). Az -us, -ius, -um végződést elhagyja a szlovák: a delegátus-ból delegát, a funcionárius-ból funkcionár, a dokumentum-ból dokument lett. Az -ns végűek (docens) az -s helyett szintén -t végződést kapnak (docent); a hosszú mássalhangzók az egyes szavakban megrövidülnek (professzor: profesor); stb. Vagyis a lehetőség szerint igyekeztek ezeket az idegen szavakat a szlovák deklinációs rendszerhez igazítva a szlovák nyelvben használhatóvá tenni.
A latin igék szlovákossá alakításával kevesebb gond volt, mert a latin igetőhöz csak az -ova szlovák képzőt kellett hozzátenni a latin infinitívuszi alak  -áre, -ére, -ere, -íre képzője helyett (diktáre: diktova).

* * *
A latin nyelv – sajnos – csaknem kiszorult már a középiskolákból, egyikben-másikban esetleg még megtűrt választható tantárgy maradt. Magyar diákjaink közül már nagyon kevesen kapnak akárcsak alapképzést is ebből a nyelvből. A szlovák nyelv viszont sok idegen – főként latin eredetű – szót használ, természetesen a latin szóala-kokat a fentebb ismertetett módon deklinációs rendszeréhez igazítva. Szlovákiai magyarjaink az idegen eredetű szavak zömét a szlovák nyelvből veszik át, s ezeket használják fel a magyar nyelvben is, sajnos, gyakran szlovákos jelentésben, még gyakrabban szlovákos alakban is. Különösen az ún. műveltségi szavak helytelen használatának esetében néznek össze a műveltebb magyarok cinkosan és jelentőségteljesen, ezzel mintegy véleményt is alkotva a „mai ifjúság” hiányos műveltségéről. Felvilágosításukat persze nem vállalják, pedig tulajdonképpen nem a mai fiatal tehet arról, hogy ő már nem abban a világban született, amelyben a gimnáziumokban még heti 5-6 órában – tehát talán túlméretezetten is – fordíttatták a diákokkal a latin szerzőket: Vergiliust, Horatiust, Tacitust és a többit. Talán az volt az egyik vég-let a latin nyelv tanításában, ez pedig a másik, amely ma történik, illetve nem történik.
De nézzük azokat a hibákat is, amelyeket elkövetnek azok a szlovákiai ma-gyarjaink, akiknek életéből kimaradt a magyar iskolában a latin nyelvoktatás!
A közelmúlt politikai hibáinak bizonyos mértékű jóvátételével kapcsolatban sokszor fordult elő nyelvhasználatunkban a rehabilitáció szó, de néha bizony rehabilitácia formában, vagyis szlovákosan. Talán az is közrejátszott ebben – megerősítve feltevésükben a használókat –, hogy az eredeti latin szavak között is vannak -ia végződésűek: konferencia, evidencia, tendencia, szentencia, restancia stb. Mások, az „ügyesebbek” viszont igyekeztek „receptet” szerkeszteni maguknak e szavak helyes ejtésére vonatkozólag. Megfigyelték, hogy a rehabilitácia, transfúzia, ratifikácia stb. -ia végű alakok nem fordulnak elő a magyarban, ellenben -ió végződéssel kifogástalanok ezek a szavak, s már le is vonták a következtetést: az -ia végződést -ió-ra kell változtatni, ha nem akarnak tévedni. Csak az a baj, hogy így az evidenció, tendenció, szentenció, restanció alakokkal fognak mellé. Nem tudják ugyanis némelyek, hogy a latinban nemcsak -ió, hanem -ia végű főnevek is vannak. Többször hallottam magam is a tendenció alakot, mert használója így akarta elkerülni az általa hibásnak tapasztalt -ia (pl. rehabilitácia) végződést. (A tendenció hibás főnévi alakot már több személytől hallottam: ennek megalkotására talán a tendenciózus melléknévi alak ó hangja is bátorítja a tájékozatlanabbakat.) Csak érdekességként említem meg, hogy egy művelt műszaki értelmiségi barátom egyszer azt közölte velem, hogy azért nem találkoztunk néhány napig, mert Japánban volt „konferención”. Amikor helyreigazítottam, hogy ő bizony „konferencián” volt, nem „konferención”, jót nevetett, elismerve, hogy soha nem mondta ezt így; most talán éppen a hiba elkerülésének szándéka miatti nagy igye-kezete volt a melléfogás oka.
Vizsgálatunkban fentebb említettük, hogy bizonyos latinos végződések (-us, -ius, -um) elmaradnak a szlovákba átvett latin szavakból. Így pl. a dokumentum szó is csak dokument alakban kerül a szlovák nyelvbe. Sőt arról is volt szó, hogy az -ns végű szavak (docens) a szó végi -s helyett -t végződést (docent) kapnak a szlovákban. Itt talán nem kerül nagy fejtörésbe annak megállapítása, hogy a dokument szlovákos alakot az -um végződéssel kell kiegészíteni (dokumentum), a docent, transparent szavakat meg úgy alakítani, hogy a szóvégi -t helyére az -s kerüljön vissza, hiszen a dokumentum, docens, transzparens eléggé ismert és használt szavak a magyarban.
Talán nem lesz hiábavaló annak a ténynek az említése sem, hogy széles körben elterjedtek az idegen eredetű utónevek (keresztnevek) is magyarjaink között szlovákos alakban. A szülők általában a szlovákos névformát ismerik, mert ez sze-repel a hivatalos iratokon is, és nem is tudják, hogy a magyarban milyen formában fordul elő a név.
A francia eredetű szlovákos Adriena női név is vagy ugyanebben, vagy a magyarosnak vélt Adrienna, illetve Adrianna alakban használatos. A helyes megfelelője az Adrienn. (Az Adrien férfinév.) A latinos párja, az Adriána szintén előfordul a magyarban. (Az Adrián is férfinév; magyarosabb változata az Adorján.)
Érdekes keletkezésű név a fentebb említett Adrianna. Ezt a szlovákiai ma-gyarok hozták létre; nyilván azt gondolva, hogy ez a szlovák Adriena magyar párja. A névadók a saját nyilatkozatuk szerint azt hitték, két név összetételéből keletkezett: az Adrienn és az Anna név alkotja, tehát hasonló, mint pl. az Annamária. Meglepődtem, amikor csallóközi egyetemi hallgatóim közül egyik-másik ezzel a névvel jelentkezett a pozsonyi egyetem tanárképző karának magyar nyelv és irodalom szakjára. Ekkor az Adrianna még nem szerepelt Ladó János Magyar utónévkönyvében sem. Ők meg azon lepődtek meg, hogy ez nincs a hivatalos ma-gyar utónevek között. De nekik valamilyen módon engedélyezték az itteni hatóságok, mert a személyi igazolványukba is ez került be. A Magyar utónévkönyv 1998-as kiadásában (Ladó János Magyar utónévkönyvének Bíró Ágnes által való átdolgozása) már az Adrianna is megtalálható az Adriána alakváltozataként.
Közkedvelt név nálunk az Alica is. Számos szülő választja leányának utó-névként. Valójában ez is szlovákos alak, még az újabb Magyar utónévkönyvben sincs benne ez, csupán az Alicia alak található ott a magyar Aliz latinosított formájaként.
Az Iveta, Henrieta típusú, franciásnak és latinosnak is beillő szlovák ne-veknek tetszés szerint két megfelelőjük lehet: vagy a francia eredeti (Yvette, Henriette) alapján az Ivett, Henriett, vagy a latinosított formájú Ivetta, Henrietta. Más azonos típusú nevek esetében is igazodhatunk ehhez az analógiához (pl. Aneta: Anett vagy Anetta; stb.).
* * *
Tudom, sok adattal terheltem meg írásomban az olvasót. Talán sikerült ezeknek az adatoknak a segítségével meggyőznöm mindenkit, akinek volt türelme elolvasni ezt a néhány oldalt, hogy elsősorban anyanyelvünk védelmének szándéka íratta velem ezt a cikket. S mivel az olvasónak sem lehet közömbös ez a szempont, az pedig jól felfogott egyéni érdeke, hogy saját nyelvhasználata tekintetében se állít-son ki rossz bizonyítványt magáról, bízom abban, hogy felülvizsgálja eddigi viszo-nyát ehhez a kérdéshez. Sok erőt kívánok ahhoz, hogy elhatározását eredményes tettek kövessék.