Turul Emese – A szakrális szubjektum:a szinkronikus létélmény

(Egyetemes és örök élmények Weöres Sándor költészetében)

„Egy lépés önmagadban, befelé,
az eseményen és káprázaton túl
a változatlan űrbe, önmagad
kútjába – ott lakik mind:a vidám
közlékeny kedvű Venus, a sugárzó
pompás Apollo, életen s halálon
 általvezérlő Merkur, hallgatag,
de legbölcsebb Saturnus, és a többi
nem sejtett, messzi, fenséges segítő.
Ha tán eléred és érinted őket,
megzendülnek, hatalmasan felelnek,
s mit ők üzennek, szóba öntheted,
mint isten és mint istennő dalolhatsz;
s a föld megborzong és táplálkozik,
beléd hal, aztán újjászületik
íly daltól. – Más dal:legföljebb ügyesség.
(Két világ határán)

Weöres Sándor költészetének teljességét monográfusai, recenzensei, kritikusai és olvasói az idő- és a térkoordinátáktól függetlenül, az önmaga határpontjain megújuló költészetként élik át a harmadik évezred kezdetén is. A szubjektum önmaga határpontjainak érintésével folyamatosan új utakat nyit: külső és belső kulturális értelmi tereket. Vízszintes és függőleges értékrendek metszőpontjaiban hangsúlyozottá válik a nyelv önreflexivitása, a nyelvi játék, az antropologizáló olvasás, a szöveg mediális karaktere, mely az értelem határpontjainak transzformációját segíti a szinkronikus létélmény felé, amikor is az egy(ed) idő pillanataiban megéli az Egy(ség)et: az egy(ed)et az Egy(ség)be. Weöres költői szóhasználatával élve a szubjektum pillanatonként belehal és újjászületik a létbe, az átváltásokban él és formálódik a magasabb tudatszint felé „A durva földi-jóhoz mi közöm, ki égi dolgok közelében élek?”(Naplójegyzet). Weöres keleti útja során írt naplójegyzetei1 arról tanúskodnak, hogy a durva földi-jóban élő egy(ed), és az égi dolgok közelében élő Egy(ség) szubjektum létszimbiózisa egyre szélesebb körű összefüggésrendszert teremt a szakrális szubjektum számára. Feljegyzései2 utalnak arra, hogy régóta kutatja, mi az, ami a tudásban érvénnyel bír, egyre felszabadultabban élvezi a nem teremtett állapot nagyszerű szabadságát a hagyományok ritmikus ütemével szemben. Feledi az e világi szavak, s mondatok eredetét. Az értelmezési síkok kiteljesedését az írástudókra, a befogadókra bízza. A keleti népi témák és műfajok több magyar alkotót is ösztönöztek a XX. században. A magyar származású képző-művészek közül Viktor Vasarelyt, Nicolas Schöffert; a zeneszerzők közül Bartókot és Kodályt, a filmművészek közül Jancsó Miklóst, Szabó Istvánt; a Magyar Műhely vezető egyéniségei közül Nagy Pált, Papp Tibort, Bujdosó Alpárt. A fordí-tásirodalomban is igen jelentős szerepe volt. A lírai szubjektum határpontokon vállalt szereplehetőségeinek dialektikus viszonya a befogadói játéktérben önértel-mezésre serkent: „önmegnyugtató, önismereti állomás, amelyekre létünk stabili-tásának képzete miatt feltétlenül szükségünk van”.3 Ricoeur megközelítésében az önreflexiónak egy olyan rétegezett szerkezetéről van szó, mely „azt követeli tőlünk, hogy elvessünk minden olyan eszmét, mely szerint a tudatiság önmagát tételezhetné a tisztán immanens időiségen belül. Azért létezünk, mert foglyai vagyunk azoknak az eseményeknek, melyek velünk történnek. Teljesen megváltoztatják létezésünk menetét. Önmagunk megértésének feladata ezeken keresztül nem egyéb, mint az a feladat, hogy az esetlegest a saját sorsunk részévé formáljuk át. Az ese-mény az úr. E tekintetben a mi egyéni létezésünk hasonló annak a közösségnek a létezéséhez, melyhez mindannyian hozzátartozunk – feltétlen függésben vagyunk bizonyos megalapozó eseményektől. Ezek az események nem múlnak el nyomtalanul, ezek az események fennmaradnak. Önmagukban ezek: esemény-jelek. Saját magunk megértése azt jelenti, hogy tanúskodunk és bizonyosságot teszünk ezekről az esemény-jelekről”4.

Nemcsak az események keretezik be a szubjektumot, az egy(ed)et, hanem önmaga is: „Csak kerete vagy magadnak”(Egysoros versek). Önreflexiója folyamán a szubjektum önmagában, önmagáért újra járja az átalakulás meg-meg újuló köreit. Az önmegismerés játékterét a költészet nyelvi jelrendszere teremti meg. Kosztolányi Dezsőhöz írt levelében (1932) e témakörben ily vallomást tesz: „… minden költészet belső ellentmondásból születik, és a vers nem más, mint a két ellentétes elem, a pozitív és negatív ideiglenes kiegyenlítődése, akárcsak az elektromos kisülés – ennélfogva egy költészet lelki-arcát csak vibráló és ellentmondó mozaikdarabokból tudom összerakni.” A szubjektum önreflexiója során, az egy(ed)  versben való pillanatnyi léte pusztán kísérlet az ideiglenes kiegyenlítődésre az Egy(ség)gel: „Kísérlet annak kipróbálására, hogy teljesen fellazított gondolatsorokon keresztül, a nyelvtani szabályok szétbomlása és a szavaknak szabálytalan összezavarása révén keletkezhetik-e esztétikum, szép vers.”5 Az ideiglenes egyensúlyteremtés folyamán az egy(ed)nek türelmesnek kell lennie a túlnyomóan racionalista látásmódú befogadókkal, világszemléletűekkel szemben: „…amikor a szokatlan ellen fellépnek a józan ész és a közérthetőség nevében: valami baj van a racionalizmusukkal. Hiszen az ész természete az ismeretlennek a kutatása, nem pedig tilost jelezni az ismeretlen határán(…) Nem egy remekmű csak kommentárral érthető, sőt olyan is van, amelynek prózában elmondható tartalma nincsen, látszólag értelmetlen és érthetetlen. Az ilyennek ereje a hangulatban, szerkezetben, di-namikában, hangzásban rejlik; tartalma, értelme, mondanivalója megfoghatatlan, mégis létező, mint a muzsikáé: nem tudjuk pontosan, mit jelent, mégis felemel, átalakít.”6 Tamás Attila Weöres-monográfiájában a költő egyedi szerkesztésű és hangzásvilágú szövegkompozícióit zenei-iparművészeti nyelvi alkotástípusnak ne-vezi7. Georg Henrich von Wright a költészet határozott  feladatát abban látja, hogy „a maga végtelenül sokszínű variációival állandóan újraalkossa a világról kialakított képünket és a hozzá fűződő viszonyunkat; mégpedig úgy, hogy az élményekkel felrobbantja a meglévő tapasztalati mintákat”8. Az olvasó szubjektuma egybeesik és együtt érlelődik az olvasott költemény szubjektumával, így Weöres orpheuszi szellemisége napjainkban is rendelkezik létformával, mert mindent tud, mindent elő tud hívni – vallja róla Nemes Nagy Ágnes –, de nem ezt teszi. Költészetfelfogása nem Európa-középpontú. Nemcsak topográfiailag nem az. Olykor lélektanilag sem. Költői ízlése meg-megkérdőjelezi fehér emberi civilizációnk nem egy tényét, pél-dául az egyéniséget, a romantika szülte büszkeségünket, sürgő-forgó, emberevő tech-nikánkat, képmutatásunkat, fontossági sorrendjeinket, s legfőképpen a személyhez kötött emóciót, mint a líra elsődleges tárgyát.(…)9 Költeményeinek egyedi szellemisége több funkciót lát el, és a kollektív emlékezet által meghatározott ese-ménysort mond el, akár önmegszólító és/vagy „én” és „te” alakformában.
A költő gondolatai a legmeghatározóbbak és a legmélyrehatóbbak a sajátos, egyedi szubjektumszemléletének tükrözésére, amit az Egybegyűjtött írások Köszöntőjében oszt meg a III. évezred egyedeivel, befogadóival: „Mást akarok: eleven áramot sugározni, melytől megrázkódik az ösztön, érzelem, ész, képzelet, szellem, az egész lény; ne csak az ember olvassa a verset, a vers is az embert. Átvilágítani és felrázni óhajtalak, hogy átrendezhesd magad zárt, véges, egzisztenciális énedből nyitott, szociális, kozmikus, végtelen énné.”10 Ezt a lírai önkifejezésben tervszerű, céltudatos hatásra törekvő „eleven áramot sugározni”, „Átvilágítani és felrázni” tudó szubjektumot, aki önmagában „kozmikus, végtelen én”  mestere, Hamvas Béla meghatározásával élve nemcsak a III. évezred, hanem a minden idők szakrális szubjektumának nevezhető: „A modern szakrális szubjektum: a nagy élettervező – aki az életeket tervezéseknek, messiási terveknek látja és tudja beállítani, a nagy anarchia, kallódás és sötétség közepén tervszerűen az embereket tudatos koncepcióra tanítja.”11 Weöres Sándor Lovász Pálnak írott levelében (1957. okt. 12.) ugyanezt fejti ki egyéni költői gyakorlatából: „Arra szolgálnak ezek a versek, mint a mintaképeik: hogy az emberi lelket megszabadítsák az individualista erre-arra hányódástól, mélyebb és magasabb lehetőségeire ébresszék, az egyetemes és örök mértékre figyelmeztessék. A gépkorszak embere csak akkor tud ember maradni, ha ezt a tanítást megérti: nem csak gyomra, ágyéka és praktikus gyűjtőképessége van, mint az állatnak; birtokba kell hogy vegye tudatalatti ösztönvilágát; tiszta tudatát (mely az elhanyagolt ösztönvilág szuggesztiójára kapzsivá, vágykielégítővé beszer-zőszervvé csökkent); és tudatfeletti intuitív, szellemi világát (melyről már azt hiszi, hogy nincsen). Csak így tud egymással és a kezébe vett erőkkel harmóniába jutni; másképp kipusztítja magát, és a kezébe kaparintott erők kipusztítják őt.”12A figuratív értelemkereső játéktér keretében mindenki akkor nyerhet, ha önmagává válhat egész egyéniségének anyag- és élményvilágát átépítve: „Elmentem messzire és itt vagyok,/magamból nem térhetek vissza soha.” (Rongyszőnyeg 44.) Weöres Sándor szakrális szubjektumának gazdag metrikai-ritmikai verstechnika-eszköztár segítségével ad új hangot, ami egyedi jelenség volt a magyar költészetben. Szerdahelyi István verstani kézikönyvében e jelenségről így nyilatkozik: „a magyar vers törté-netében Weöres Sándor költészete egyebek között azzal is valóságos metrikai forradalmat robbantott ki, hogy az addig sosem használt verslábformák ritmikai lehetőségét feltárta.”13 Fülep Lajoshoz írt levelében (1938) maga a költő így szól: „Ami a verseket illeti: megúntam a nyugat-európai ritmus kész kaptafáit. Átnyer-gelek a pindaroszi verselésre, a hellén tragikus kórusok verselésére. Most körülbelül harmincféle verslábbal dolgozom. Olyan hajlékony ütemeket tudok létrehozni velük, amilyenre a modern verselés álmában sem képes. – Gyors, pattogó ütemeket nyerek a prokeleusmatikus, daktylus, molossus, kettőzött spondeus segítségé-vel.(…)A lehetőségek száma fölmérhetetlen. Mintha féltucat pasztellkréta helyett egyszerre csak a napsugárral pingálhatna a festő.”14
Lao-ce, Hérakleitosz, Nietzsche, részben Goethe Hamvas Bélával egyetemben az embereket tervszerűen a tudatos koncepcióra tanította a változó erőviszo-nyokban. A kallódás és a sötétség közepén rámutattak arra, hogy az emberi egy(ed) az ős Egy(ség)hez mérten anakronisztikus, nem művészien megtervezett és megformált alkalmi, improvizált létmódban van jelen: „Már elhasznált, kiszívott, konvencionális életsorsokat alkotunk, kommersz árut, tömegcikket önmagunkból.”15 A költő önnön szubjektumáról tud humorosan is szólni: „Hárman vagyunk, ha egymagam vagyok. A háromságomat ki érti meg?/ Egyikünk a bölcs, mint a kő és épp-oly rideg-hideg./ Másikunk nyárspolgár és langyos-meleg, akár a szörp a nyári napon./ Harmadikunk dilinós kicsit és költő is és gyerek nagyon.” (Önkarrikatura) A négy sor közül az első kettő rímelése a megértés fricskájára játszik rá ki érti meg – rideg-hideg. A második és a harmadik sor az állítmány és a hasonlat inverzével él. A negyedik sorban megjelenített háromfajta minősítést, tréfás fokozást az és kötőszó kapcsolja össze és nyomatékosítja a fokozást dilinós – költő – gyerek.  
A metabeszéd retorikája, a poétikai dialógus, az intertextualitás, a szimbólumvilág révén teremtett Weöres-életmű szöveguniverzuma az ezredfordulót követően önanalízis során a modern szakrális szubjektum tudatos megalkotására kínál ismételten lehetőséget. A mindenkori szakrális szubjektum az Egy(ség) tudat szinkronában él, összekapcsolva a tudat és az anyagi világ szféráját a jelen pillanatban, a születés és az elmúlás emléke nélkül: „Mikor születtem?/Semmikor./Két jó marék port/könnyedén/a teremtésből/hoztam én (…)/ős kezdet óta/itt vagyok,/de a lepkével/meghalok.”(Toccata) Az emberi életet a külső és a belső valóság össz-hangja telíti meg értelemmel. A szinkronicitás előfeltételezi a világmindenség egységét, hiszen csak így képzelhető el, hogy az oksági szempontból egymással kapcsolatba nem hozható események mégis összefüggjenek, és együttesen a tudatos emberi lény számára fontos tartalmat fejezzenek ki szakralitásukban rejlő Egy(edi)ségükkel: „Véremben isten-őseim,/bíráim, az égiek mozdították kezem,/vezették tőröm, töltötték bürök-poharam,/még-sincs részemre oltalom: velük egy vagyok/s engem vámolnak-e,vagy tulajdon keblüket:csak a neve más, de a test és lélek egy-ugyanaz.”(Medeia)

Az univerzum teljességének gondolata a mítoszok világához hasonlóan központi helyet foglal el az emberi gondolkozásban, de nem történelmi vonatkozásban, ami William Thompson világnézetében a civilizáció egójának útvonalaként vált ismertté. A mítoszok a tudatalatti termékei, s a háttérből befolyásolják a jelenléti észlelést. A középkori ember nem ismerte a holizmus fogalmát elméleti szinten, de ennek szellemében élt. Magától értetődőnek tartotta, hogy minden mindennel összefügg, analogikus viszonyrendszerben áll. A teljesség gondolatától és a szak-rális szubjektum Egy(ség) szinkronától elválaszthatatlan a kozmikus léttudat. Smuts holista szemléletmódja szerint a rész-egészek szüntelen evolúciója, bonyolultabbá válásuk állandó folyamata tagadhatatlanul az élet sajátja, egy szerves világegyetem jellemzője, amely a gondolat és az anyag, rendezettsége szempontjából párhuzamos jelenséget képvisel.  A szinkronicitás olyan világegyetemet feltételez, amelyben egy-mástól látszólag független események, egy(ed)ek teljességgé formálódnak, és a szak-rális szubjektum tervszerűen tudatos koncepcióvá formálja: „Én nem vénülök sohasem,/amíg a perc és év rohan./Csak bámulok. Tekintetem/ tökéletes, mert céltalan.” (Fajankó)
A modern fizika nyomán, a művészi ágakon belül és a korrelációs kapcsolataik között keletkező világképek közül David Bohm holografikus rend-elmélete kínálja a legjobb keretet a szinkronikus létélmény megértéséhez. A hologramhoz hasonlított világegyetem alapjában véve holisztikus elképzelés, amely megengedi a függetlennek látszó, de egymással mégis kapcsolatban álló események létezését, amelyeket nem az okság elve fűz össze. Ahogyan a mikrokozmosz részegységként magában hordozza a makrokozmosz teljességét, ugyanúgy hordozza Weöres Sándor irodalmi galaxisának teljességét a szakrális szubjektuma: „Egy másik világ küldött engem,/hogy mílyen volt, már nem tudom,/de tört sejtése vissza-fénylik/szinek nélkűli fátyolon./S ahogy a föld sok látomásán/régi hazám nyit néha rést:/onnan túlról majd vissza-sejtem/az örömet s a szenvedést.” (Egy másik világ)
 Az emberi tudat jelenségei és a külső történések együtt rezegnek. A szinkronicitás16 jelensége azért érdekes, mert a belső és a külső világ között hidat képez, s ezáltal egységessé teszi a valóságot. Hozzájárul az emberi élet kiteljesedéséhez, gazdagabbá tételéhez és jobbításához. Az adott események, szimbólumok és jelek – amelyeket nem fűz össze oksági lánc – fontos üzenetet hordoznak a befogadó számára – ez volna a szinkronicitás lényege –, így a holografikus világképben nemcsak lehetségesnek, de magától értetődőnek is tekinthetőek az ilyen történések. Weöres Sándor költői univerzumának ars poeticája: „Ismerd meg önmagadat”17,   ami szellemi magvában megegyezik mesterének, Hamvas Bélának hitvallásával:  „Akkor nyertem, ha mindenki önmaga lesz”18. Valóságos Ars Magna az ősi táptalaj, amelyben ismét csomópontként összefutnak az ismeretek, tanulmányok, tervek, kondíció, tudattalan törekvés, a gondviselés teljes megélése. A szakrális szubjektum teljes egyéniség, anyag- és élményvilág egymásra ható „átépítése – modernizálni, mozgósítani, virtualizálni, aktivizálni, konkretizálni, tényleges élettervet alkotni. Az életfonalat nem találom, hanem teremtem.”19
    Weöres költészetében a szakrális szubjektum fél évszázadon át a pillanat örök jelenében – az időn kívül helyezve magát – 40 000 verssoron20 át tanúbizony-ságát adja az ön /lét – teremtés metamorfózisának: „százszor halok minden pillanatban,/s vége nincs sosem.”(De profundis) A szakrális szubjektum legfontosabb hordereje, hogy a lehetőségeket mindig nyitottnak tartja, nem előre megrendezett, megformált tényeknek. Önmagát éli, tudatában van, hogy a múlt és jövő, a föld és ég, a fény és sötétség, a világ és túlvilág emberi és isteni tulajdonságokat hordozó gyermeke. Az embert olyan teremtmény mivoltában szólítja meg, aki képes és tud együttműködni az evolúciós erővel, hogy felgyorsítsa szellemi fejlődésének folyamatait, amelyek már nem a külső változásokra vonatkoznak, hanem a tudat belső állapotaira. Azon az úton indít el, amely a személyes kapcsolat révén vezet a teremtés és rombolás kozmikus ciklusának isteni lényegéhez, felülemelkedve a földi korlátokon, átlépve a tér és idő mélységei felett, megcsillantva az élet, az értelem és a tudat éteri szféráit. A tudatfejlődés lehetőségének a feltárása abban rejlik, hogy képes elindulni  önnön kimondhatatlan misztikumának megértése és megélése felé. Tudatosodott lényként részéltetője és formálója az univerzumnak. Önmagából holisztikus világ- és lét-képet sugároz a világegyetemek folyamatos megújulásának alkotójaként. A meditációsorozat végigvonul a bezártság és nyitottság v. szabadság, ill. külső és belső elhelyezkedés ellentétei mentén. A lélek egyfelől teljesen kitölti a teret, amelybe foglaltatik, másfelől azonos annak körvonalaival, megfosztva annak minden mélységétől, a képet szemlélő és a képen jelenlévő szubjektum viszonylatában. Senki se képes megfejteni önmagát külső segítség nélkül. Ez a felszín és mélység feltárulkozása. Megteremti az érzékelés és az önreflexió egységét.
„Weöres Sándor a fogalom hagyományos, irodalomtörténetileg használatos értelmében nem nevezhető Én-költőnek, élményköltőnek.”21 A kritikusok is egy-ségesen megegyeztek ebben az irodalmárokkal: az Én-líra, a személylíra lángja Weöresnél kioltódott. A költő önvallomásaiban, ars poeticáiban létének és művé-szetének Ariadné fonalaként hangoztatta, hogy az ember élete, léte transzfigurációk és metamorfózisok folyamatából áll: „A modern, XX. századi lelket túlságosan görcsösnek, túlságosan a saját énjébe merevedettnek, individuálisnak érzem. A célom az, hogy a görcsös, zárt, XX. századi lelkületből, amennyire tőlem telik, nyi-tott lelkületet formáljak, aki a saját individuumától, a saját énjétől el tud távolodni, fel tud oldódni.”22 Az önmaga szabadságáról megfeledkezett embert, költészete révén szembesítette az örök Embert a saját szabad lehetőségeivel. „A múltbeli ember mindig másokat hódított meg”23 a külső érvényesülésnek adva teret. Jelenünk-ben a belső értékek kerültek előtérbe: „testi-lelki önmagát emeli egyre értékesebbé. Én erre az önmagát meghódító emberre gondolok”24. A szabadság teljességének megéléséhez előbb le kell vetni a szerepeket, hogy önmaga mivoltát megtapasztalva egyéniségét is elveszítse. „Az egyéniség nem elhatározott karlendítések sorozata, nem önmagunk jellegzetessé-csonkítása, hanem átlagfeletti többlet, rendkívüli szellemi terrénumokra eljutás, szellemi szabadmozgás. Az egyéniséget károsnak tartom, elszigetelőnek, leszűkítőnek. Csak akkor tudok minden hanggal, mindenféle kultúrával azonosulni, ha az egyéniségtől szabadulok.”25 Az intuíció fokán éltetve az ős-egészet „a mélységet és magasságot kutatom, nem a közvetlenül érzékelhető szintet. Az ösztönvilág mélyeit és a szellemi régió magasságait”26, mellyel a szak-rális szubjektum egyenrangú és szétbonthatatlan egységet képez. „A költő – hangszer; anyaga a vadrózsaágé, és  – ha szerencséje van – Orpheusként tündérsíp-hangszínt is adhat akár a dalnak, amely az idők kezdetétől eleve ott fészkel a létezésben.”27 Az élet egészének varázsában a zárt gondolatszerkezeteket szeretné feloldani, mert „E világ szűk nekem:/ha kinyujtom kezem,/egy csillagot fogok/s csak egyhelyben vagyok.” (Rongyszőnyeg 51.)
A szubjektum önreflexiója során önmagát nyitottá, összefüggés-keresővé teszi a belső és a külső összhang – őshang számára: „Mondanivalóm lényege: igyek-szem az olvasókat emberi lényük tágabb regiszterére ébreszteni, a reflexek dinamikus működésére, az ösztönök hullámmorajára, az értelem rendező-tágító és nem korlátozó, leszűkítő hivatására, s a tudat fölötti alig dimenzionált tág térségekre. »Ismerd meg önmagadat«: ez a célom. Úgy vélem, hogy a tágabb önismeretű ember kevésbé rabja személyes igényeinek és szenvedélyeinek, békésebb munkájában eredményesebb, szociálisabb és kozmikusabb. Igyekszem költészetemet súlyosabbá, szellemibbé tenni, hogy az önző elanyagiasodással, individuális széthúzással szemben ellenhullámokat támasszak, a lelkek felemelése és megművelése, a kommunikáció létrehozása végett.”28 Weöres a „az ősegészbe visz-szaforrni nem tudó emberi egzisztenciasebének ilyen tudatos és szüntelen viselője volna, s ennek ellenére sem az emberi szubjektumból táplálkozó alanyi líra ezeregyedik változatával »nyitott új mezőt a költészetnek«, hanem a mitikus – és történelmi – veszteség előtti állapot nosztalgikus vándoraként a létezés objektív lírának adott új hangzást és hangszínt. Üveglap-személytelenséggel, üveglap-alázattal átengedve önmagán mindent, ami nem én, ami nem az övé, hogy a lírikus személyiség feláldozásával a mindenségnek készítsen fészket a verseiben. Ez az igazi személytelenség.”29 A szakrális szubjektum szabad szellemisége nemcsak a reális társadalmi kibontakoztatásokat, hanem az örökös lelki igényt, az emberekből soha el nem tűnő szellemiséget táplálja. „A szakrális költészet gáttalan repülése az életnek, tudatnak, humánumnak ismeretlen rétegeibe hajol, újat vagy elfeledettet tár fel az emberiségnek.”30 A szó eredeti értelmezésében a misztikum az Istennel, a világlélekkel való egyesülést jelenti, a belső mélységeken keresztül a végtelen felé tárulkozó lélekét, az univerzumi titkok kutatójáét. A költészet hivatása, hogy olyan szellemi energiákat tartalmazzon, hogy az emberiségnek egyfajta szellemi erőtartalékot képezzen, melyből korokon és évezredeken át meríthet.31
Hogyan kaphatja vissza az ember saját lehetőségeit? Weöres költészetében a szakrális szubjektum létmódozatai kínálnak rá gazdag tárházat:
„Halálommal semmibe térek?(…) Halálom után tovább élek?” (Oldódó jelenlét);
„Holtom után leszek-e még?”/Nem nyűgöz többé kötelék,/ személyemtől megszabadultam,/hát mért kivánnám vissza holtan?”(Fogy a zavaros ital és átlátszik a pohár alja);
„A halott, ha léte nincsen,/oly szabad, mint maga Isten.”(Magna meretrix);
„Míg él s lót-fut, halott vagyok,/s ha ő nincs, megszabadulok,/vissza, az Isten szerelmébe,/nem vagyok semminek se része,/önmagammal nem osztozom/testi vagy lelki koncokon,/vagyok a gát-nélküli bőség,/az észrevétlen lehetőség/aki mindent magába-fogva/teljes kincsét szüntelen osztja.”(Nocturnum);  
„a másik lét, a változatlan/ahonnét minden rügy fakad,/ahova minden visz-szahull”(Venus és Tanhuser).
Az emléknyomok táplálta ős Egy(ség)et az ittlétben keresi és éli meg, az autentikus idő részeként. Ráébred önmaga létezésére, és ezzel egy időben az Embernek a létezésbe való folytonossága is tudatosodik a számára. Ősi meghatározottságára ébred rá a létfolytonosságban, amelyben a lét és (nem)létezésének összefüggései, kapcsolódásai felcsillanhatnak „Cselekszem és szenvedek, mint a többi,/de legbenső mivoltom maga a nemlét.”(Rongyszőnyeg 4.)
Költői univerzumának spiráljai az ember szellemi magjában örökké eleven összefüggéseire vetít fényt. Az ember eddig nem merte tudatosítani a hagyományban a jelenlétüket. Létmozaikokból történetet, történetből életet, erotikából a létezés titkait érzékeltető mitológia nyelvezetet keltett életre a szimbólumok szinkronikus világával: „Vendégként sétáltam én az élet kínja közt/(…) S nem tudtam, hogy nem vagyok./(…) Idegen vagyok a lég-alatti tájakon,” (A Venus bolygóhoz) A vers születésekor a költői gondolatvilággal szinkronban olyan emlékező mechanizmus kezd dolgozni a kollektív tudattartalommal, amely a mesék, mítoszok, népdalok, barlangrajzok létrejöttét is ihlette. A szakrális szubjektum kollektív tudattartama révén felszabadítja az embernek a létezésben való helyke-resését. Játékra invitál a metafizikai mezőben az ősrobbanástól a beteljesülésig. „Weöres a jelen embere számára a metafizikus élményeket teszi érvényessé. Méghozzá a legmindennapibb ténykedésében, „csak” azáltal, hogy e ténykedésnek méltóságot ad: dignum et iustum est. Arra ébreszt rá, hogy minden emberi mozdulat a rítus része, másrészt ezáltal minden egyes ember minden egyes mozdulata metafizikus meghatározottságú. Önmagunk méltóságáért harcolunk, ha tetteink rangját önmagunkkal elismertetjük.”32 A szinkronicitás révén Weöres szakrális szubjektumszemlélete azáltal ébreszti rá az embert saját lehetőségeire, hogy ugyanazon rácsodálkozással néz szét minden versében, amellyel a tudatára ébredt ember először tekinthetett vilá-gára. A tettnek nem a mechanizmusa, de a mozdulat érdekli, a jelenetben nem a történet, de a katartikusan megszülető létezés. Az önmagát bontogató létérzés által nemcsak versei világát tárja fel, hanem a személyes létezés rejtelmeit is: „Lelkem, füstté vált virágom! szétröpültél/s csak alkotód kezében tündökölsz újra.” (Triptichon) Ily módon személyiségünkön önmagunkat áttörve – a világ létfelfedező labirintusa fogad magába. Weörest idézve hermeneutikai élmény kínálkozik: „aki beléjük akar hatolni, fel kell hogy ajzza az intellektusát, fantáziáját, intuícióját, teljes emberi re-giszterét”. A tér-időbeli világmodell a tudatos és érző ember nélkül színtelen, néma és megfoghatatlan. Hiányoznak belőle az érzékminőségek. A költők és művészek a tudatos, szemlélődő és érző szubjektummal való kapcso­latformájukat keresik elsősorban. Az erkölcsi, esztétikai és mind-azon értékek megszólaltatásáért, ami kapcsolatban van a léttörténések értelmével, céljával és éltetésével.  Az ön- és létértelmezés folyamában Ady a monologikus Én-líra szerepkörében az Egész darabokra való széthullását élte meg. Szabó Lőrinc a részek között teremtett dialógust, a keleti kultúra33 megszólaltatásával tendál a szintetizáló jelleg felé. A modern szakrális szubjektum, aki a messiási terveket látja és a sötétség időszakában az embereket tudatos koncepcióra tanítja, aki túljutott önmaga örökké változó énjének főszerepén, idő- és térsíkok között a dialógusok keresésén, mert ő maga az ősegész, „a külsőkben tájékozódva/kutasd ki belül-valód.” (Az eltűnt után) Létezése akkor nyer létjogosultságot, ha mindenki önmaga lesz! Az ősegészben létező és az ősegészet éltető, az emberlét nagyszerű esélyeit idéző.
Nemes értelemben Weöres Sándor szakrális szubjektuma révén annak a költői mindent tudásnak a teljességét sejteti meg – amitől éppen szabadulóban van –, amely a befogadót visszavezeti abba az idilli állapotba, amikor nem a részletek diszharmóniája a központi szervezőerő, hanem az a tudat, midőn az ember valamilyen teljességben, kozmikus harmóniában létezhetett: „költészetem az emberi lélek különböző vetületeit kutatja a biológiai, érzéki, érzelmi, értelmi szférától az imaginatív, intuitív szellemi szférákig, s szándékom igényem szerint a humánum szolgálatában, ha még csak homályosan feltárt különféle mélyrétegeket kutatok is.”34 Az emberlét nagyszerű esélye idéződik meg költői világa által.

A szakrális szubjektum önreflexiójának metafizikai vonásai

A metafizika fogalma az irodalom keretében a szó alapjelentését gazdagítja a gondolat, az értelem és az érzelem jelentéshálója és a szavak jelentésmezői között, analogikus összefüggéseket teremtve. Az összefüggések részek, mozaikok révén válnak élővé a gondolat számára, hogy felidézhetőbbé váljon az egésznek és a teljesnek a felidézhetősége. Az érzelmi teljesség iránti vágy mindig helyet hagy, hogy a befogadó a saját részeivel a befogadás pillanatába a teljességépítés részesévé váljon. A szöveg interaktivitásáról is szó van, mert a szöveget gondolatilag aktívvá tevő egyén önmagát is beleadja. Kiválaszt, kiemel, érzékelhetőbbé teszi a szöveg teljességhiányosságát.
A metafizika és az irodalom integrációja az olvasó előtt megnyitja az önmaga felé vezető utat az érzelemvilágán át a szellemi tér irányába, az önmaga és az általa élt, élhető és éltethető világ egészének megismerése felé. A befogadót irodalmi élménye és megélt létélményének ötvözésére serkenti azáltal, hogy felcsillantja a metafizikai létállapotot az ember által élhető szellemi kiteljesedés irányába. Weöres költészete a befogadó belső útját ösztönzi önmaga megértésére és analogikus kap-csolatok feltárására a spiritualitás áramkörében, azaz a belső és külső szellemi ener-giaforrások analógiás áramkörében formálódó anyag számára.
Weöres Sándor költészete közlésformája által is szem előtt tartja a teljesség élménykörének megszólaltatását, hangzatosságát. A Genézis Könyvében olvasható, hogy Isten az embert saját képmására teremtette, egyszerre férfinak és nőnek. A nemek közötti kétpólusos feszültség bibliai szempontból magára, Istenre alapul. Izaiás így szól: „Mint a fiút, akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én is titeket.”  (Izaiás, 66,13) A embernek az elengedő szeretet által el kell engednie anyját és atyját is ahhoz, hogy szelleme újjászülethessen. Ez által válik lehetővé a tükröztetett (hamis)valóságon túl a valódi valóság meglátása, a valós önmagunkra való rátalálás, ami a szakrális szubjektum metafizikai jellegének sajátossága. A költőnek, mint a férfi princípium képviselőjének metafizikai szemlélete a női princípiumról azért is előnyös, mert minden emberben megvan a maga női és férfi oldala, s hogy önmagunk és az ellentétes pólus egészben való megtalálásához és egésszé válásá-hoz éppen az ellentétes nemű aspektusok feltárása és integrációja vezet. Az a nő, aki elhanyagolja önmagának racionális, aktív és önálló aspektusát, mindig csak fél lélek marad. Az a férfi, aki nem fejleszti önmagának „női” oldalát, soha nem lesz egész ember. Létértelmező útját járva Weöres Sándor a befogadó női princípiumának misztikumát is feltárja, tehát: a nő önnön női mivoltára való ébredését, az önszembesüléstől való félelem oldódását, az önkritikus rálátást és az önfelsza-badulást az évezredek óta játszott kényszerű szerepektől. A kutató szellemiségben minél több oldalról világítódik meg a női princípium rétegződött fogalomköre, annál több tudatos felfedezés lesz, és folyamatosan, a szüntelen átalakulás folyamatával teljesíti ki a jelen teremtő pillanatát.  Az ember léte a pillanatok teljességéből szintetizálódik, az ember folyamatos vágyából, törekvéséből, hogy egésszé válhasson. A személyiség saját határainak lebomlása szinkronban zajló esemény az univerzumi őstudat felsejlésével, megmutatkozásával az emberi tudatban. A metafizikus egyesülés misztikus élményét Schrödinger egy 13. századi perzsa-iszlám misztikus Aziz Na­sa­fi egyszerű gondolatával teszi érthetőbbé a nyugati kultúra számára: „Az élőlények halálakor a lélek a lélekvilágba, a test a testvilágba kerül vissza. De eközben csak a testek változnak. A lélekvilág egyetlen lélek, amely fényként áll a testvilág mögött, s minden egyes létrejött lényen, mint ablakon át-csillan. Az ablak minőségétől és nagyságától függően több-kevesebb fény hatol a világba. A fény maga azonban változatlan marad”.35 Weöres Sándor Grádicsok éneke című vers-ciklusának záró darabja szintén a folyamatosan zajló metamorfózis jelleget érzékelteti a makrokozmoszban, ami a mikrokozmoszban is tükröződik. Párhuzamban érzékelteti a „testvilág”-ot:
        Vagy azért kell-e élnem,
        hogy haldokolva, kedvét
        messziről sóvárogjam kiszakadtan,
        örvényben ingva nézzem,
        mily diadalmenetként
        vonúl, nem nőve-fogyva, mozdulatlan!
és a „lélekvilág”-ot:
        A változó világon
        átnyúlva szakadatlan,
        fürdöm oly végtelen harmóniában,
        mit a művészi álom
        nem rögzíthet szavakban,
        belőle a versben szilánk van.

        Ez a szünetlen élmény
        eltávolít a földtől,
        fejemet kéken-túli égbe ásom,
        többé már nem remélvén
        táplálékot göröngytől,
        zord idegen lett boldog vallomásom.
        Nem gyarapodni többre,
        nem élni, oda vágyom,
        honnan hűségesen kísér szerelmem,
        izzón olvadni benne,
        legyen szabadulásom
        attól, mi én, s nem az ő tükre bennem.

A költészetben hangot kapó külső és belső világtér átlényegülései  az egy-én tudattartamában nemcsak az individuális szabad akarat teherpróbája, hanem a személyes létezés elrendezettségének megnyilvánulása. A transzcendentális fordulat előtti művek elgondolása szerint a filozófiai analízis anyagát az empirikus világban tapasztalatokat szerző én élményei képezték, pontosabban azok az élmények, amelyek a megjelenés semleges struktúráiként bomlottak ki, és amelyek a természettel való kölcsönhatásban mintegy elkerülhetetlenül adódtak az ember számára. Ennek megfelelően értelmezte Husserl a Logikai vizsgálódásokban az ‘én’-nek mint nyelvtani kifejezésnek a grammatikai szerepét is. Személyes névmási funkciójában az ‘én’-t az úgynevezett okkazionális kifejezések osztályába sorolta. Így a mutatószavakhoz, az időmegjelölésekhez és a többi személyes névmáshoz hasonlóan az ‘én’-t is demonstratív kifejezésnek tekintette, amelynek folyton változó jelentéstartalmát az élőbeszédből és az ahhoz tartozó szemléletes körülményekből kiindulva lehet megállapítani. E felfogás szerint az ‘én’ személyes névmással ki-zárólag a „külső”, empirikus értelemben vett énre lehet utalni, amit úgy ragadhatunk meg, mint bármely más külső dolgot. Erre az énre rámutathatunk (osztenzíve definiálhatjuk), oppozícióba állíthatjuk saját énünkkel, mint empirikusan szintén jól meghatározható tér-időbeli pólussal, megérinthetjük, szemrevételezhetjük cselekvései során. Kant fogalmi gyakorlatához hasonlóan az ‘én’-kifejezés referenciális használatával  semmiféle szubsztanciális ego jelenlétére nem tett utalásokat. Ez a grammatikai megjegyzés egyben azt is jelentette, hogy a leírás és az episztemikus hozzáférhetőség tekintetében ekkor még nem választódott el éles határral az én közvetlen és apodiktikus valóságszférája a világ aspektuális evidenciában megjelenő dolgaitól. A filozófia kiindulópontja ezekben a szövegekben már nem a világon belüli  természetes szubjektivitás élményszférája.
      A reflexiónak – azaz a reflexív epokhénak – az élményvilág teljes terjedelmére kell vonatkoznia. Ez azt jelenti, hogy az epokhé aktusában az akaratot önmagam felé kell fordítani, szemléletemet, ami eddig a külvilág tárgyaira irányult, és reflexió nélküli közvetlenségben megpihent azok objektívnek hitt egzisztenciáján, most úgy kell irányítanom, hogy a természetes élményfolyam medréből hirtelen ki-lépve a világhoz való viszonyom egészében önmagam válhassak szemlélhetővé.  A tapasztalat hérakleitoszi folyamában olyan alanyiságot fedezünk fel, amihez elszakíthatatlanul hozzátartozik az elevenen reagáló tudati élet. Ez a tudat személyesen énszerű tudat, melynek modalitása a hozzátartozó világ minden lehetséges reprezentációjára kiterjed. Ugyanakkor azt is felfedezzük, hogy az érvényességében megragadott világ mint birtokolt világ, nem a tevékeny tapasztalat világon belüli én-jéhez tartozik. Az önreflexió aktusán keresztülhaladó gondolat elháríthatatlanul beleütközik a reflektáló én és a reflektált én, a világfeltárás és a világ közt fellépő differenciába, ám mindjárt azt is hangsúlyozza, hogy a reflexióban ennek a diffe-renciálódásnak a rejtett forrása is napvilágra kerül: a reflexióban hírt ad magáról a szakrális szubjektum Hamvas Béla megfogalmazásában. A szakrális szubjektumot semmiféleképpen sem olyan általában vett szubjektumként kell elgondolni, ami a figyelem fókuszába kerülve ne válhatna objektummá, miként azt egykor Kant állította. Az egymásra rétegződő reflexiós aktusok során a szakrális szubjektum éppen hogy objektum formát ölt, működő és teljesítő mivoltában. Objektiválódása és megmutatkozása ellenére a szakrális szubjektum anonim marad. Az önreflexió ismeretelméleti értelemben meghatározható szerepét így kétségtelenül abban jelölhetjük meg, hogy az iteráció fokozatain áthaladva felszínre hozza és megőrizze ezt az anonimitást, és konstituálja magának a szakrális szubjektumnak a megjelenését. Ezzel a felismeréssel gyakorlatilag elhárult az akadály a reflektáló és a reflektált én identitásának meghatározása elől: a reflexió tematizáló aktusa eredetileg nem tudatos aktus, de eme nem tudatos aktus tematizálásának alkalmával felismerhetővé válik, hogy a nem tematikus tevékenységben mindig jelen van egy fungáló centrum, amiből táplálkozva a reflektáló én mint világi létező elnyeri értelmét és érvé-nyességét. A személyes azonosság empirikus és transzcendentális rétegének szükségképpeni egységét a reflexió tükrében lehet felismerni. A fenomenológiának ezzel látszólag sikerült lazítania az én-azonosság egyik rendkívül ellenállónak bizonyuló problémáján, amire Kant és Fichte erőfeszítései ellenére hosszú időn keresztül többnyire csak aporetikus választ tudtak adni az idealista hagyomány képviselői. De megfogalmazható ugyanez a reflexió dinamikájára vonatkoztatva is: hogy meg-teremtse az empirikus én és a szakrális szubjektum közötti összefüggést. A reflexió a maga sajátos természete miatt ezek szerint genezisében leginkább úgy lenne megragadható, mint a kogníció életből kiemelkedő élményszerű poiesise, a gondolatok gondolati előzmények nélküli, önteremtő előállása: „A testet, ha keresztre jutott,/nem kérem vissza. Learatva fekszem a pusztán,/a magot, mely a csűrbe került, nem kérem vissza. A halál dobja pereg, én forgok a táncban örökre,/az ének, a véremtől termő völgyet teletöltő,/a halál lugasa fonja be titkos örök-életem.” (A megölt Orpheus)

JEGYZETEK

1     Weöres Sándor számára a keleti út régi vágyának beteljesülését jelentette. Már 16 éves korától érdekelte behatóbban a keleti bölcselet. 1933-tól szoros barátsága és munkatársi viszonya Várkonyi Nándorral még csak ezt elmélyítette. Várkonyi bevonta Weörest a harmincas évek közepétől a Sziriat osz-lopai című munkába, mely az emberiség régi műveltségéről, az elporladt kultúrákról szól. Várkonyi kérésére fogott a Gilgames eposz fordításába. Magában ráismert az ősköltőre. Az ősköltő találkozott az ősköltészettel, s e felismerés ősmagként hordozza magában a szakrális szubjektumot.
2  Weöres Sándor és Nyisztor Zoltán keleti útja. Összeállította, a szöveget gondozta és az utószót írta  Steinert Ágota. Terebess Kiadó, Budapest, 1998.
3     Paul de Man: Esztétikai ideológia. Janus/ Osiris, Budapest, 2000. 228. p.
4     Paul Ricoeur: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest. 1999. 156. p.
5  Domokos Mátyás: Imbolygás Weöres Sándor körül. In Kortárs 2002/2–3. 32. p.
6     Uo. 36. p.
7     Tamás Attila: Weöres Sándor. Akadémia Kiadó, Budapest, 1978. 87. p.
8     Georg Henrich von Wright, 1971. 8 p.
9    Weörestől Weöresről. Szerk. Tüskés Tibor. Nemzetközi Tankönyvkiadó, Budapest, 1993.  267. p.
10  Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások. Hatodik kiadás, Argumentum Kiadó – Weöres Sándor örököse, Budapest, 2003. 7. p.
11  Hamvas Béla: Napló 1948. In Híd, 2008. május. 36. p.       
12 Weörestől Weöresről. Szerk. Tüskés Tibor. Nemzetközi Tankönyvkiadó, Budapest, 1993.  194. p.
13  Szerdahelyi István: Kis magyar verstan. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984. 142. p.
14  Schein Gábor: Weöres Sándor. Élet-kép sorozat. Elektra Kiadóház, Budapest, 2001. 48–49. p.
15  Hamvas Béla: Napló 1948. In Híd, 2008. május. 37. p.
16  A szinkronicitás fogalma  Carl Gustav Jungtól származik és az ember spirituális fej-lődésének egyik erős rugóját képezi.
17 Egyedül mindenkivel. Weöres Sándor beszélgetései, nyilatkozatai, vallomásai. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1993. 58. p.
18  Hamvas Béla: Napló 1948. In Híd, 2007./május 36. p.
19  Uo. 37. p.
20  Érdekességként és összehasonlítási alapként Ady negyedszázad alatt, Petőfi pedig hét év alatt írt kb. 35 000 sort.  Arany János pedig 50 000 sort négy évtized alatt.
21  Domokos Mátyás: A porlepte énekes. Weöres Sándorról. Nap Kiadó, Bp., 2002. 22. p.
22 Egyedül mindenkivel. Weöres Sándor beszélgetései, nyilatkozatai, vallomásai. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1993. 48. p.
23  Domokos Mátyás: A porlepte énekes. Weöres Sándorról. Nap Kiadó, Bp., 2002. 26. p.
24  Uo.
25  Uo. 35. p. (Nyugat, 1939.)
26 Egyedül mindenkivel. Weöres Sándor beszélgetései, nyilatkozatai, vallomásai. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1993. 59. p.
27 Domokos Mátyás: A porlepte énekes. Weöres Sándorról. Nap Kiadó, Bp., 2002. 126 p.
28 Egyedül mindenkivel. Weöres Sándor beszélgetései, nyilatkozatai, vallomásai. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1993. 58. p.
29 Uo. 127. p. (Magyar Rádió, 1978.)   
30 Uo. 80. p.
31 Uo. 216–217. p.
32 Kabdebó Lóránt: „Ritkúl és derűl az éjszaka”. Harc az elégiáért. Csokonai Kiadó, Debrecen, 2006. 213. p.
33 Új kérdező horizontot nyitott a magyar poétikában megjelenő keleti gondolkozásmód József Attila, Szabó Lőrinc és Weöres Sándor életművében. Prózánkban  Szent­ku­thy Miklós:  Szent Or­pheus Breviariuma – Europa Minort. A viszonyítási szempontok az irodalomtörténeti kutatásokkal folyamatosan bővülnek.
34 Egyedül mindenkivel. Weöres Sándor beszélgetései nyilatkozatai vallomásai. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1993. 52. p.
35 Schrödinger, Erwin: Válogatott tanulmányok. 269. p. A német eredeti szöveg így hangzik: „Beim Tod jedes Lebewesens kehrt der Geist in die Geis­ter­welt und der Körper in die Körperwelt zurück. Dabei verändern sich aber immer nur die Körper. Die Geisterwelt ist ein einziger Geist, der wie ein Licht hinter der Körperwelt steht und durch jedes entstehende Einzelwesen wie durch ein Fenster hindurchscheint. Je nach der Art und Größe des Fensters dringt mehr oder weniger Licht in die Welt. Das Licht aber bleibt unverändert” (73.).