A lázadó ember zárolt kézirata
Margó – Csicsay Alajos írása
Szeretek könyvtárba járni, órák hosszat böngészni a könyvespolcokon, belelapozni egy-egy agyonolvasott könyvbe. Úgy közeledek hozzájuk, mint régi ismerősökhöz, ifjúkori barátaimhoz, ilyenkor mintha velük szorítanék kezet, s érdeklődnék hogylétük felől. Jó érzés tölt el, hogy még megvannak, igaz, kissé öregesen, sokat bóbiskolva, de még élnek, s időnként még látogatójuk is akad. A jó múltkor Nagy Lajosnál időzgettem. Sorra vettem novellásköteteit, A lázadó – és A menekülő embert, a Kiskunhalomból több példányt is találtam, biztosan azért, mert valamikor kötelező olvasmánnyá tették. Kár. Ő biztosan tiltakozott volna ellene. A sor végén egy vékonyka valami (inkább füzet, mint könyv) szerénykedett. Hát ez meg mi? Nézegetem a kissé zord borítólapját, rajta fent: visszatérés, alul: Tízezer kilométer Szovjetoroszország földjén, belül: Interart Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest, 1989. Kivettem. Ám az igazi meglepetés (a meglepetések sora) otthon ért.
A könyvecske szövege még 1934–35-ben íródott, és folytatásokban közölte Baj-csy-Zsilinszky Endre lapja, a Szabadság. Csakhogy az „útirajz”, aminek a kiadó minősítette, befejezetlen. Méghozzá hogyan? Érdemes idézni utolsó szavait: „Csuvasziának nem egészen egymillió a lakosa, az országnak jelentékeny az állatállománya, sok az erdője, tele van most létesült gyárakkal, melyek legutóbb a fát –” (164. old.) Pont nincs, nem is lehet, mert a mondatnak sincs vége. Hát ilyet még nem láttam.
Nézem a Függeléket, ami nem más, mint az író feljegyzésének töredékei. Ami még inkább megdöbbentett, Kónya Juditnak, az Utószó írójának mondatai: „Köte-tünk első részében a megjelent útinaplót közöljük, tehát a megformált szöveget. Függelékben adjuk a lejegyzett, de megformálatlan megfigyelések ránk maradt részét, amelyet Nagy Lajos emlékeztetőnek szánt. A jegyzeteket a Petőfi Irodalmi Múzeum, illetve az Országos Széchényi Könyvtár őrzi; a kéziratot mindeddig zárolt anyagként tárolták.” (187–188. old.) Olvasom a kézirat befejező sorait: „Három ember végezte eddig az egyetemet. – 1 esztergapad mérnök (doktorátus). 2. energet(ikai). 3. mezőgazdasági. Most 7 ember tanul főiskolán… (Itt vége szakad a szövegnek)” (186. old.) Vajon mi következett volna még, hiszen az olvasó érzése szerint az író minden fontosat elmondott. Viszont e kötet szövegének sorsa – joggal mondhatnánk – akár tükörképe is lehetne Nagy Lajos hányatott életének. Aligha vonható kétségbe, hogy Nagy Lajos a 20. századi magyar irodalom legkiválóbbjai közé tartozott. Ám igazi értékét életében kevesen ismerték fel. Ilyen szempontból még az sem bizonyíték, hogy 1948-ban az elsők között tüntették ki a Kossuth-díj arany fokozatával. Hozzá az indoklás: „A kritikai szellem és a kíméletlen realista szemlélet érvényesítője szűkszavú, rideg s tömör írásaiban.” Ez a lakonikus „méltatás” szerintem nem annyira őt, mint inkább azt a szemléletet jellemzi, amely igye-kezett az írót beskatulyázni, majd okot találni a mellőzésére. „… a felszabadulás pátosza nehezen szívelte túl józan ridegségét, majd a személyi kultusz merev éveiben zavaróan hatott örökösen kritikus magatartása. Tisztelték, de nem kapta meg méltó helyét az élő irodalomban” írja róla Hegedűs Géza A magyar irodalom arcképcsar-nokában, s a portréját így fejezi be: „Csak amikor meghalt, döbbent meg az egész irodalom. Temetése olyan volt, mintha az irodalom, s körülötte az egész ország vádolná magát, amiért nem becsülte meg eléggé nagy íróművészetét. Ebben a percben vált nyilvánvalóvá, hogy klasszikusát temeti a nemzet.”
Érdekes, hogy mint sokan mások, akik igyekeztek Nagy Lajost az őt megillető helyre beilleszteni az írók hierarchiájába, Hegedűs Géza sem említi meg művei között a szóban forgó „útinaplót”. Pedig ha valaki, ő biztosan tudott róla, meg az okokról is, amiért kötetben nem jelentették meg. Sőt, még a folytatásos közlését is leállították, ellentétben Illyés Gyulának a vele egy időben írt Oroszország című élménybeszámolójával. (Köztudott, hogy ők ketten kaptak meghívást, azaz utaz-hattak ki 1934 júliusában a szovjetírók I. kongresszusára.) Hogy feltételül kapták-e az útibeszámolók megírását, arról nem szól a fáma, legfeljebb gyanítani lehet. Meg azt is, hogy a félig legális hazai baloldalnak, de főként a szovjetunióbeli emigráns magyar íróknak, politikusoknak a két delegátustól mik lehettek az elvárásaik. Ezeknek Nagy Lajos őszintesége – mérget lehetne rá venni – a legkevésbé sem felelt meg. Sőt még az útleírás kritériumainak is csak hellyel-közzel, mert inkább lehetne nevezni egy különös szociográfiának, ami tán még lélektanilag is motivált, mivel nem egy alkalommal tetten érhető benne Kiskunhalomnak a hangvétele, amely éppen az író kiutazásának az évében jelent meg, s nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy József Attila helyett őt hívták meg a világszenzációnak szánt – legkevésbé sem irodalmi jellegű – politikai színjátékra.
Közismert, hogy József Attilát mélyen lesújtotta a szerinte indokolatlan személy-csere, viszont Nagy Lajos inkább ímmel-ámmal indult el az útra, s kelletlenségét az első, a szovjetekre kezdettől fogva jellemző rendetlen szervezés folytán létrejött bonyodalmak csak fokozták. Már a határról, ha lehetett volna, visszafordul, de nem lehetett, s ha egyszer ott kellett maradnia, elkezdett élni, tán nem túlzás, vissza is élni a külföldi vendég jogaival. Mivel a kongresszus kezdésének idejét húzták-halasztották, kísérőinek egy kívánságlistával rukkolt elő. Minden nagyobb várost látni akart, szinte követelte, hogy vigyék el őt a tengerhez, mind az északihoz, mind a délihez – ha már a Balatonhoz nem juthatott el. Kísérője és tolmácsa L. J. mindent elkövetett azért, hogy az „író elvtárs”-nak az óhajai maradéktalanul teljesüljenek.
Hogy ki volt L. J. , Nagy Lajos még a jegyzeteiben sem árulja el, viszont az ottani jó beosztású emigránsok közül M(atheika) – nyilván Matejka János – nevét kétszer is leírja. Következtetéseim szerint L. J. Lengyel József lehetett, aki végül maga is elismert (Kossuth-díjas) író lett, miután Sztálinék megjáratták vele a poklot. Hazatérését 1955 nyarán Nagy Lajos már nem érte meg, mivel 1954 októberében meghalt.
A nyomor, mint téma, már az I. világháború előtt megjelent a magyar irodalomban. Hogy kik voltak kiváló művelői, fölösleges lenne most felsorolni, de hogy írónk a maga stílusával, művészi ábrázolásának módjával magasan kiemelkedett közülük, kétségtelen. Sokan megkeseredett embernek tartották, amire bőven adódott is oka, de kevesen vették észre sajátos humorát, finom, de mindig elevenbe vágó iróniáját, sőt öniróniáját. Viszont gúnyt soha senkiből és semmiből nem űzött. Ami azonban legtávolabb állt tőle, az a mesterkéltség volt. Ha ilyesmivel találkozott, okvetlenül papírra vetette. Tán ez a legszembetűnőbb, ami a szóban forgó kötetének minden lapjáról felénk árad. Ítéletet soha nem mond ki, csupán tényeket közöl, de nem lélektelen, száraz tényeket, ami a tudományos munkákra jellemző. Éppen ebben nyilvánul meg szépírói mivolta.
Annak ellenére, hogy már a 20-as években közel került az illegális kommunista párthoz, magában semmilyen illúziót nem táplált Szovjet-oroszország iránt. Valószínűleg ezért volt képes az odalátogatók közül elsőként észrevenni az idilli el-képzelések és a nyers valóság között tátongó mély szakadékot. Már odafelé utazva a vonat étkezőkocsijában tapasztalnia kellett, amit aztán az ország belsejében lépten-nyomon, hogy más kiszolgálásban (elbírálásban) részesülnek azok, akik kül-földi valutával fizetnek, mint azok, akik rubellel. A szovjetrendszer ahelyett, hogy megszüntette volna a kiváltságokat, s meg persze a nyomort, csupán átrendezte azokat, mintha azt tűzte volna zászlajára, a szegények legyenek gazdagok, a gaz-dagok pedig süllyedjenek nyomorba, lehetőséget adva ez által az ügyeskedőknek és a képmutatóknak. Szélesre tárta kapuit a rendszer a műveletlenség és az üres pózolás előtt. El akarta hitetni a világgal, hogy iskolázottság nélkül is bárkiből lehet faragni egyik napról a másikra értelmiségit.
Aligha sejthette Nagy Lajos, hogy amit a harmincas évek közepén tapasztalt tényekként leírt, azok húsz év elteltével közel fél évszázadra eluralják Közép-Európa felét. Megdöbbenve látta, hogy mindent, az irodáktól, gyáraktól kezdve az istállókig elborítanak a szovjet vezetők, leginkább Lenin és Sztálin képei, szob-rai, itt-ott egy-egy Molotov-, Bugyonnij-, Vorosilov-mellképekkel tarkítva. Alighanem magyarul ő írta le először a személyi kultusz szavakat. S tette ezt elmarasztaló ki-csengés nélkül.
Följegyezte, hogy az ő ellátása, ami kitűnő volt, az államnak napi 90 rubeljébe ke-rült, míg egy munkás havi átlagkeresete 160 rubel. Persze az „udarnyiké”, amit rohammunkásnak fordított, a 300-at is meghaladja. Csakhogy az a dicsekvő „udarnyik”, akivel találkozott, családjával egy szobában lakott, s a konyhát és a mellékhelyiségeket pedig meg kellett osztaniuk szomszédjaikkal.
Persze volt Szovjetoroszországban egy rövid életű kísérleti korszak, ami eleve bukásra volt ítélve, de azért megpróbálkoztak vele. Nagy Lajos figyelmét ez sem kerülte el. „A NEP kényszerű engedmény volt a magánvállalkozásnak, a ma-gánkereskedelemnek. A termelés emelkedett, elrejtett készletek kerültek elő, s mind-ez egyszeriben virágzó életet eredményezett. Az üzletek megteltek remek árukkal, a parasztok buzgón dolgoztak, az egész lakosság táplálkozása megjavult. (…) A moszkvai élet világvárosias lett, a szó rossz értelmében is. Volt tőzsdejáték, kártya, ügynökölés, kereskedői haszon, kamat, csempészés, valutaspekuláció, prostitúció. Némely fezőr milliomossá vált. Minderre persze előre lehetett számítani, amikor Lenin a NEP-et életbe léptette, cselekedete olyan óriási megütközést keltett a kommunisták között, hogy sokan sírtak, sokan átkozódtak, sokan kiléptek a kommunista pártból, nem akarván aktív részeseivé válni a szerintük retrográd folyamatnak. Nem is tudta volna a radikális változtatást senki más megcsinálni, csak Lenin, az ő óriási tekintélyével. De ahogy szükségszerűség volt a NEP életbeléptetése, mert a hadikommunizmus bukással fenyegette a rendszert, úgy néhány év múlva, 1928-ban, ugyancsak szükségszerűnek látszott, hogy véget vessenek a NEP-nek. Az irányt újra a szocializmus felé kellett beállítani, mert most meg a virágzás buktatta volna meg a rendszert.” (101–102. old.) Megbukott az anélkül is, csak ötvenöt évet váratott magára. Nagy Lajos meglátását nem jóslatnak szánta, mint ahogy a követ-kezőt sem: „A pályaudvarról kilépve egy teret látok magam előtt, melyen elég szép lovas szobor áll. Megtudom, hogy a szobor III. Sándort, az utolsó előtti cárt ábrázolja. A szobrot tehát, noha cár szobra, nem robbantották fel a bolsevikek, pedig bizonyos, hogy holmi ellenforradalmi uralom Lenin valamennyi szobrát megsemmisítené.” (94. old.) Meg is semmisítette, vagy legalábbis eltüntette a közterekről. Tehát III. Sándor szobrának megkegyelmeztek, de nehogy a nép véletlenül a cári rendszer dicsőítésének tekintse, a talapzatára „Demjan Bjednij, a forradalomnak afféle hivatalos verselője…” szövegét vésték rá: „Te itt maradtál gyalázatul örök madárijesztőnek”. Ez már sok volt Nagy Lajosnak. Nem állhatta meg szó nélkül. „Hát ez elég ostobaság. Mert madárijesztő csak az lehet, ami groteszkül rút, márpedig a szobor szép, III. Sándor is fess ember, sőt még a paripa, amelyen ül, az is igen jóállású kis ló.” (94. old.)
Ami leginkább nyugtalanította Nagy Lajost, a rengeteg koldus, köztük az aránytalanul sok gyerek, akiket a „milic” rendületlenül üldözött. Meg is kérdezte L. J.-t, és másokat is, mi lehet ennek az oka? Legtöbbször azt a választ kapta, hogy azok, akiket koldulni lát, a volt burzsujok és gyerekeik. Ha pénzt adott nekik, kísérői szóvá tették. Nem szabad olyan embereket támogatni, akik dolgozhatnának, csak nem akarnak. Azt már nem kérdezte meg senkitől sem, hogy hol állhatnának munkába, viszont talál rá alkalmat, hogy leírja, a kulákokat nem fogadták be a kolhozokba, sőt legtöbbjüket tehervagonokban hurcolták ki Szibériába. Alighanem abban is ő volt az első külföldi, aki észrevette és tudósított arról, hogy tömegeket zártak munkatáborokba. Sőt, emlékeztetve a cári idők embervásáraira, miként vették semmibe az ember értékét, zárójelben megjegyzi: „(Nem hinném, hogy az ember helyzete valami különösen változott, ha azokra gondolok, akikkel a Leningrád– Murmanszk közti csatornát építették, mely csatorna természetesen Sztálinról van elnevezve, s a Balti-tengert összeköti a Fehér-tengerrel. Így azon keresztül el lehet jutni az Északi Jeges-tengerre is.)” (115. old.) Egy szóval sem jelzi, hogy mennyi emberéletbe került, de tudja, hogy az elhallgatás ilyenkor több, mint a számokkal való bizonyítás.
Elkalauzolták Nagy Lajost olyan helyekre is, ahová nem kívánkozott menni, de vitték. Például a rosztovi gépgyárba, ahol kombájnok és más modern mezőgazdasági gépek készültek. (Hozzánk csak az ötvenes években jutottak el.) Bejáratták vele a sok ezer holdas „Verbljud”, azaz „Teve”- állami gazdaság területét. Az ottani példás rendről, a munkások és parasztok életszínvonaláról mindent följegyzett, még a Lenin képe alatti feliratokat is. Végül hozzáfűzi: „Az angol feliratok azt mutatják, hogy ez a Verbljud egy kissé mégis csak kirakatintézmény. Bár ez nem sokat változtat lényegén.” Csakhogy a lényegben az is benne volt, hogy a feltört sztyeppe mennyire sivár, s a bevetett táblák több gyomot teremnek, mint gabonát. De ami leginkább elgondolkodtatta, a rengeteg fiatal író volt, akikről hamar kiderül, hogy csupa munkástudósítók, és arról, hogy az irodalom mi fán terem, halovány fogalmuk sem volt. Tapasztalnia kellett, hogy mindenütt a tanulást, a tudás megszer-zéséért való lelkesedést propagálják, így a színházakban és a mozitermekben is. Még a Cseljuszkin jégtörő hajótöröttjei jégtáblán sodródva is ismeretterjesztő előadásokat tartanak, és faliújságot szerkesztenek. S erről még film is készült, amit a vendégírónak is megmutattak. Ez valóban groteszk lehetett. De hát láthattunk mi ilyeneket annak idején bőven, sőt számtalan „látványosságnak” mi magunk is részesei voltunk. Megmorogtuk ugyan némelyiket, mi mást is tehettünk volna. Könnyű utólag bölcsnek lenni. Nagy Lajos azonban jócskán megelőzött bennünket.
Már csak egy kérdés maradt hátra. Miért éppen nyolcvankilencben jelent (jelenhetett) meg az addig zárolt kézirata, holott már harmincötben sem akadályozta volna meg kiadását az uralmon levő politikai hatalom?