Erdélyi Géza Halk és szelíd hang című kötetéről

Könyvről könyvre – írta  Kulcsár Ferenc
Élet és világosság  – A megvilágosodás a lélek természete
Miután elolvastam Erdélyi Géza Halk és szelíd hang című könyvét, s becsuk-ván magam elé tettem, egykori esszémnek egy mondata jutott eszembe: Az ember ki van nyitva, mint Isten könyve, s éppúgy örökre becsukhatatlan, mint emez.

 Igen, Isten könyve, a teremtett világegyetem olyan kimeríthetetlen remekmű, melyet az ember évezredek óta olvas, s eme olvasás által lesz önmaga számára örök feladat; ezáltal lesz örökké nyitott a jövő végtelenségére, annak a jövőnek a végtelenségére, mely önmagunk mélyén mint egy nálunknál végtelenül nagyobb valóság jelenik meg, az a Valóság, amely, mint később látni fogjuk, maga Isten. Miután eldöntöttem, hogy a Halk és szelíd hang olvasása közben támadt gondolataimat papírra vetem, úgy találtam célszerűnek, ha Schaefler axiómájából indulok ki, miszerint a keresztény is éppen olyan törekvő, mint a filozófus, és amint a filozófus csak azért keresheti az igazságot, mert már az előzetesen „nála van”, a keresztény sem ke-reshetné Istent, ha Isten már előbb nem talált volna rá.

Ha jól meggondolom, íróember lévén, negyven évig a pályán nem is tettem egyebet, mint hogy meghatározzam magamat mint embert, azt az Örök Embert, aki az Isten képére van teremtve, ezért keresnie kell az igazságot, hiszen az embert az igazsághoz való viszonya teszi emberré. S rá kellett ébrednem, hogy az igazság nem az ember birtoka; nem, mert az igazság kegyelmi ajándék: élet és világosság és szabadság, amit mindenki megkaphat, mert aki kér, az kap, és aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik. Igen, az Istennel való találkozás világítja meg elménket, ajándékoz meg a belátással, hogy ne kívül keressük az igazságot, mert az a ke-gyelem által immár önmagunkban van. Ez a megvilágosodás, a Szent Ágoston-i illuminatio nem természetfölötti adomány, hanem a lélek természete, eleve elrendelt kapcsolata az igazzal, a jóval, a léttel, azaz Istennel. Az Isten Lélek és Igazság. Ő a létezők léte, aki közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz. Igen, rá kellett ébrednem, hogy az ember élete Isten, s az ember szívének helye is Isten – így a szív eleve elrendelt módon tud az örök szeretetről és a benne lelhető örök boldogságról. Ahogyan Szent Ágoston fogalmaz: „Aki tud az igazságról, az Istenről tud, a változhatatlan fényről, és aki tud a változhatatlan fényről, az tud az örökkévalóságról. A szeretet tud róla.” A megvilágosodás eseménye Isten párbeszéde az emberrel, Isten és az ember szabadságának színtere, a transzcendencia és az emberi történelem együttes megvalósulása. Igen, szükségünk van erre a megvilágo-sodásra, vagy ahogy Jézus mondja, az újjászületésre, hiszen Isten elválasztotta a sötétséget a világosságtól, hogy a börtönből kijuthassunk a szabadságba, s ezáltal Isten egyetemes, tökéletes és örök törvénye vegyen lakozást a szívünkben, magunkra öltve azt a gyönyörűséges igát és könnyű terhet, mely élővé teszi szívünk-ben a kőtáblára holt betűkkel írt törvényeket, s az Istennel való szövetség által megélhetjük a tökéletes szabadság törvényét.

Jeleztem már, az alább sorjázó gondolatokat a Halk és szelíd hang olvasása szülte, s nagyon is fontosnak tartom elmondani őket. Hogy miért, az majd a könyv méltatásának a végén lesz nyilvánvalóvá.

Erdélyi Géza könyvéből is kiviláglik, hogy a halmozott próbatétel, a veszen-dőség korát éljük, a világháborúk, éhínségek, globális bűnök és globális betegségek korát, mintha az ember elfeledte volna, miféle okból létezik, benépesítve a világot, és miért van a világ. Vagy ha úgy gondolja, hogy tudja, tévesen tudja, mert sem az esze, sem a történelme nem lehet biztos támaszték. Márpedig legtöbbször az eszéhez vagy a történelméhez csatlakozik, mindenesetre egy viszonylagossághoz. Holott a vi-szonylagos érték: kétséges érték – állapítja meg Török Endre.

A technikai civilizáció, amelyet az ember kifejlesztett, a kétséges értékek civi-lizációja, az észbe és a történelembe vetett bizalomé, miközben, persze, a roppant ismereteké is. De az ismeretek hatalmas arányaiban rejlik éppen a csábítás, annak a képzete, hogy az ember előtt végül is, az időben, nincs akadály. E világnak a böl-csessége, a filozófia kimutatja ugyan a tudományok megismerőképességének korlátait és határait, ám Isten üdvözítő tettét e világ bölcsessége, a filozófia már nem fogadja el, mert ahhoz el kellene fogadnia Isten Igéjét, új szemet és új fület kapva ajándékba, hogy Isten e jelét meglássa és szavát meghallja, ne pedig arra a képtelen feladatra vállalkozzon, hogy a tudat saját erejéből alakítsa át a tudatot. Akár akarja, akár nem, az ember folyvást ütközésbe kerül vélt öntörvényűségével. Hiába talál ki elméletet attól az elgondolástól vezetve, hogy az esze által, mondjuk, kollektív boldogságban részesülhet, ez az ész ismét és ismét csődöt mond. A civilizált ész gőg-jével szemben a léleknek tudomásul kell vennie azt az elemi tapasztalatot, hogy az élet, amelyben az ember hurcolja magát, elrontott, méltatlan, jószerivel beteg élet.
Az élet méltatlanságát azonban nem lehet jóváhagyni, mert az egyet jelent a megsemmisüléssel. A tények szétszórtságából az ismeretek sokasága fölé, egy egyetemes tudásig kell eljutni, ahonnan minden, ami különváltnak látszik, egymásra mutat. A dolgok világa ugyanis, amely töredékes, alá van rendelve az univerzum egységének: a teremtett világnak és Teremtőjének. Minden emberi kiterveltség, amennyiben a töredékességet szolgálja, a teremtett világ harmóniája, mi több, Isten egész világra kiható kegyelme ellen hat. Tagadja, hogy az ember mint az univerzum része a világ egyesítésében érdekelt, mert miként az Isten egy, úgy az emberiség is egy.
Ezek után számunkra a legfőbb kérdés, hogy valóban az embernek szentelt hely-e a föld, és valóban kijelölt lény-e az ember. A Szentírás azt mondja, hogy Isten megáldá az első emberpárt és monda nékik: „Szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá”. Vagyis legyetek a föld istápolói és gazdái. Tehát ezen kinyilatkoztatás szerint az embernek van útja, tart valahonnan valamerre, mégpedig nem önakaratából, hanem egy felsőbb jóindulat kegyeként.

De igaz-e ez a tanítás? A léleknek az a tartománya, amely az örökkévalóság jegyében működik, nem merő képzelgés-e csupán? – kérdezzük mi is sok-sok előttünk járó gondolkodóval. A történelem, amelyben az ember folyvást elbukik, majd talpra áll, nem azt bizonyítja-e, hogy az ember sorsa örökös körforgás, és nem vezet sehová, nincs sem célja, sem értelme? Viszont, ha nincs célja, sem értelme az ember létének, miért törekszik egy cél és értelem megfogalmazására korunk civilizációjában önmaga szerint. Nyilván azért, mert nélküle az emberi nemnek nem volna létjogosultsága. De éppen mivel létjogosultságát maga szerint akarja előadni a történelemben, a történelem pedig olyan, amilyen, az embernek a saját bűne által előidézett katasztrófákkal kell szembenéznie, kétségbe vonva ezzel azt, amit állít, uralmát a történelem felett.

A Nyugat nagy tanítója, Szent Ágoston szerint a történelemnek kezdete, iránya és célja van. Az embert és történelmét a történelem feletti Istennel való találkozás alkotja: az emberi történelem kezdete a megvilágosodás, a vége Isten tökéletes megnyilvánulása. A történelem értelme Isten kinyilatkoztatása s az ember egyesülése Istennel. Az emberi történelem Isten elfogadásának vagy elutasításának: az üdvösségnek vagy a kárhozatnak a története. Mivel csak azoknak az eseményeknek van értelmük, amelyekben Isten belép a világba, a kárhozat története fölfoghatatlan számunkra, s csak a történelem végén válik egyértelműen nyilvánvalóvá. Akkor, amikor nemcsak az állam, hanem az egyház is megszűnik, mivel az utóbbi is csak előfeltétele az idők végezetével megnyilvánuló Isten országának.

E dilemmát az ember évezredek óta észleli, és keresi rá a válaszokat, ugyan-is amikor történelemként és személyként, a teremtett világtól és a Teremtőtől elszakadva értelmezi magát, egyre messzebb távolodik mind saját lényegétől, mind helyzetének belátásától, vagyis attól, hogy ő nem szekuláris, hanem szakrális lény, aki Isten mellé van rendelve.

Miért gondolom ezt igaz kijelentésnek? Heisenbergerrel szólva: Mert tudom, hogy ez a világ van. Tudom, hogy valami problematikus a világban, amit úgy hívunk: az élet értelme. Tudom, hogy az értelem nem a világban rejlik, hanem kívüle. Tudom, hogy az élet a világ, s akaratom áthatja a világot. Tudom, hogy akaratom jó vagy rossz, s a jó és a rossz az élet értelmével valahogyan összefügg. Az élet értelmét, azaz a világ értelmét Istennek nevezhetjük. És Istennek mint atyának a hasonlatát ehhez kapcsolhatjuk. Hogy tehát Isten mint az élet és a világ értelme az egyetlen Valóság, s mi, a teremtményei, akiknek Isten ad leheletet, ebben a Valóságban élünk, mozgunk és vagyunk.
Azt mondtam, az ember évezredek óta keresi e dilemmára a válaszokat, de Erdélyi Géza könyvével kapcsolatban ezt úgy kell módosítani, hogy maga a ke-reszténység immár nem a válaszokat keresi, hanem a Szentírásból kiindulva a válaszokat értelmezi és hirdeti. Alapvető tétel, hogy a Szentírás Isten szava az emberhez, az Egyház szava pedig az ember szava Istenről. Amikor a keresztény ember a Divina Bibliothecát, az isteni könyvgyűjteményt olvassa és értelmezi, az Isten szavának visszhangja akar lenni. A Halk és szelíd hang szerzője úgy tekint a Bibliára, mint aki kimondatlanul is hiszi, hogy a Szentírás fényt vet a mindenség-re és Istenre. Tudja, hogy a Szentírás kristálytiszta egysége egyszerű, mint Isten, és hatalmas, mint a teremtés: egyedül Isten képes átfogni egy egyszerű tekintettel. A püspök úr éppen ezért alázattal, szelíd és halk hangon fejti fel olvasói, hívei számára a megváltó Ige üzenetét, az élet minden helyzetére keresve és találva olyan választ, melyet a Szentírásból merít – egy pillanatig sem kételkedve, belülről fakadó meggyőződéssel és hittel. A Bibliából tudjuk, hogy a kinyilatkoztatások az ember fiaiéi és a titkok az Istenéi. Erdélyi püspök úr Isten kegyelméből hiszi és vallja, hogy a Biblia sugalmazott könyvei kinyilatkoztatások az ember számára, amely-lyel mindennapi kenyérként lehet és kell élni: hirdetni általuk a maga dicsőségét kereső világban Isten dicsőségét; hirdetni az önzésre és gyűlölködésre mindig haj-lamos embernek Isten önzetlen szeretetét és jóságát, amit Jézus Krisztus áldozata oly meggyőző módon jelenített meg mindenki számára.

Fontos elmondani, hogy a kinyilatkoztatás nem csodaszerű égi szózat, nem titok és nem rejtély, hanem az egyetemesség hangja az egyetemes, Örök Emberhez. Amikor az ősatyák és a próféták a kinyilatkoztatás szavára érzékennyé váltak, nem rendkívüli állapotban voltak, hanem épp akkor érték el a normális és törvényes állapotot: visszatértek a helyükre, a Teremtő mellé, hogy előrevetítsék annak az eljövetelét, akiben, akiért és aki által Isten a világot teremtette; az Isten mellé visz-szatérő, Istennel járó Mózes, akinek az Úr nemcsak a Törvényt adta, hanem látomásban meglátni engedte neki a világ és az emberiség kezdetét és jövőjét is, szóval ez a hatalmas szellemmel megáldott ember világosan megjövendölte, Hamvas Bélával szólva, a teremtő Ősszónak, a Logosnak, azaz a testet öltött Igének, Jézus Krisztusnak az eljövetelét, amit maga Jézus is megerősített, kijelentve, hogy az írások, köztük Mózes könyvei is róla tesznek bizonyságot.

Az Újszövetség az ószövetségi kinyilatkoztatás szimbolikájának végső és teljes igazolása: az Isten Fia eljött, hogy közöttünk éljen; így a testté lett Ige maga a megvalósuló kinyilatkoztatás. Megvalósítja a szó és a tett tökéletes egységét – ezért lehet a mindennapi kenyerünk. Erdélyi püspök úr is ezt vallja: Isten Igéjében a legszerényebb földi valóságok is értelmet kapnak, ugyanúgy, mint az atyák történetének dicsőséges eseményei. Amikor Jézus beteljesíti őket, az Ószövetség vizét alakítja át az Újszövetség borává, a kőtáblára írt törvényt a szívbe és elmébe írt törvénnyé, hogy az ember immár azt akarja, amit Isten: az egyetemes törtvényt. Ahogy Jézus mondja: „Nem azért jöttem, hogy eltöröljem a törvényt és a prófétákat, hanem hogy beteljesítsem őket.”

Az Ó- és Újszövetségnek fent említett egységét egyedül a hit állítja biztosan; az a hit, amely a püspök úrban is munkál, s mondatja vele, hogy az Evangélium, a jó hír, Isten országa táguló világegyetem, és a kinyilatkoztatás növekedése is a történelem ritmusára ment végbe. A Halk és szelíd hang elsősorban ezért ihlető olvasmány, szóljanak egyes írásai bármiről: karácsonyról, újévről, templomszentelésről, húsvétról, a lélek szabadságáról, családról, nemzetről, forradalomról, Európáról, Petőfiről vagy Kálvin Jánosról. Erőt adóak, mert Jézus Krisztusnak a történelemben való megjelenését úgy interpretálják mint Isten ígéretének beteljesülését, az új Ádámnak, a megelevenítő Szellemnek az eljövetelét, az ember megváltását, Isten országának és az Úr végső eljövetelének hitét.

Sokat kellene és lehetne még beszélni a Halk és szelíd hang című könyvről, vagy Koncsol Lászlónak mint a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház (volt) főgondnokának a püspök úrral készített szerteágazó és tartalmas beszélgetéséről, mely érinti a Református Egyház életének a folyamatát, az egyházigazgatást, a református szeretetintézményeket, az oktatási intézményeket és iskolákat, a lelkipásztori munkát és a lelki életet, a gyülekezetek, a családok, a nemzet sorsát, a református egyház vagyonát, a lelkészállományt, a teológusképzést, a cigánymissziót, a szórvány- és külmissziót, a kántorképzést, az egyházzenei  életet, a börtönmissziót, a tudományt és a könyvkiadást, a külkapcsolatokat, az ökumenizmust és még hosszan sorolhatnám. És talán még többet kellene beszélnünk az Úrnak ama halk és szelíd hangjáról, amely Illés prófétát és Pál apostolt üldöztetésük és megpróbáltatásuk idején megszólította, munkába híva őket megerősítő kegyelme által. Mert nem a lemondás, nem a rejtőzködés a helyes út egyetlen ember számára sem. Az Úr ma is válaszra vár: mit csinálsz itt, Dunaszerdahelyen, Bátorkeszin, Búcson, Királyhelmecen és Kassán, Rozsnyón, Rimaszombatban, szülőföldeden, hogy emberhez méltó, szabad életet élhessen a családod, testvéred, barátod, nemzeted. „Testvéreim! – szól mindannyiunkhoz a szerző. – Veszedelmek, fenyegetettségek, rombolások, vagy ellenkezőleg, az öröm s nyugalom idején, az építkezések napjaiban, esztendeiben figyeljünk az Ige szelíd hangjára, engedjünk neki és megtapasztaljuk, hogy az Úr kegyelme mindenre elégséges. Elégséges megmaradásunkhoz, gyarapodásunkhoz, szaporodásunkhoz. Ezt a biztató, erősítő üzenetet hordozza és hozza el nekünk a Bibliába foglalt örök Ige.”

Természetesen az Ige hirdetése nem légüres térben és nem az időtlenségben történik, hanem valóságos időben és térben, a mindennapok sűrűjében. „Küzdel-meink között nem lankadva – írja Erdélyi Géza –, a megígért jövendő felé haladva a hit és a szeretet dolgában mindannyiunknak szükségünk van a támaszt, menedéket jelentő, élő, egyben éltető kis és nagy közösségekre: családra, gyülekezetre, egyházra, történelmi létünk tekintetében nemzetünk közösségére. Zűrzavaros korunkban, a társadalmak egyensúlyvesztése idején, valós és nélkülözhetetlen önazonos-sági tudatunk megőrzése és fejlesztése dolgában e két szilárd pont: az egyház, valamint a nemzet nyelve, kultúrája, történelme igazíthat el bennünket megfelelő módon. Az bizonyos, hogy mindkét vonatkozásban legfontosabb feltétel a hűség.”

Ezért üzeni a Halk és szelíd hang írója az eltévelyedőknek és gáncsoskodóknak, hogy a Biblia és hitvallásaink tanítása, másrészt a szilárd, egészséges öntudat, történelmi múltunk mélységeinek ismerete és ihlete soha nem engedheti meg, hogy akár beszédben, értékítéleteinkben, állásfoglalásainkban elkalandozzunk, vagy eltérjünk a megismert igazságtól, s helytelen magatartással, megnyilatkozásokkal, egyéni érdektől vezettetve egyházi vagy nemzeti közösségünknek bárminemű kárt okozzunk. Ellenkezőleg, mondja, egyházunk célja más nem lehet, mint a megismert igazság, az evangélium továbbadása, az egy nyelven beszélés, az együtt könyörgés több szeretetért, Isten és egymás jobb megismeréséért, hogy életünk és szolgálatunk ezáltal örömtelibb és teljesebb legyen.
(Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2009)

*(Elhangzott a dunaszerdahelyi Budapest Kávéházban, a Vámbéry Irodalmi Estek keretében, 2010. február18-án.)