Kő-ország fia Amerikában (Beszélgetés Cselényi László, József Attila-díjas költővel)

Cselényi Lászlónak van egy készülő trilógiája, azért mondom, hogy készü-lő, mert a harmadik kötet még nem íródott meg. Nem is tudom, miért így fogalmazok, talán azért, mert a munka, ha nagyon meg akar születni, megírja önmagát, vagyis szinte rákényszeríti a szerzőt, hogy foglalkozzon vele, a világra segítse.

* Szóval ezt a kötetet, László, még nem írtad meg, de ez minden bizonnyal hamarosan megtörténik, hiszen már szinte pontosan tudod, mit szeretnél benne összefogni. A már említett hármas könyv első kötete a Kő-ország, amely visszavezet, Gömörbe, a gyökerekhez, a második kötet a Danubiana, a Duna-mítosszal, amely a közép-európai motívumhoz kapcsolódik, a harmadik könyvben pedig többek között a párizsi tartózkodásod élményei kapnának teret, s tágabb kitekintésre adna alkal-mat. Egyébként arra gondoltál, hogy a harmadik, „párizsi” könyved megírásához még egyszer fel kellene keresned a szeretett várost, de erre már aligha lesz alkal-mad. No de most történt valami. Párizs után sok évvel következett be a másik nagy világélmény: Amerika, s ez tollért, papírért kiált. Ezek szerint tartalmilag talán módosítani kellene a készülő könyvön. Beleférne Amerika is. Hat hetet töltöttél az Egye-sült Államokban, és ez alatt az idő alatt szinte állandóan úton voltál. Nyilvánvaló, hogy a magadfajta embert általában más érdekel, mint az alkalmi turistát, tehát az élmények lecsapódása is más „szabályok” szerint történik. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy a költő más, mint a többi ember, de mégsem egészen olyan. Nos, Cselényi László mit látott Amerikában? Egyáltalán hogyan kerültél oda, és korábban tervezted-e valaha is, hogy Amerikába utazz?

– Jók az értesüléseid, az utolsó mondatoddal megsejtetted, hogy nem volt tervbe véve, és számomra jelentette a legnagyobb meglepetést. A helyzet ugye az, hogy a lányom lassan húsz éve Amerikában él. Kinntartózkodása azzal kezdődött, hogy angol szakosként, rögtön a rendszerváltás után, kijutott egy amerikai egyetemre, aztán hazajött, befejezte tanulmányait, majd visszament, és végül ott kötött ki.

* Férjhez ment.

– Ott ment férjhez, majd rövid időn belül megözvegyült. Fájdalmas, hosszú történet. Ráadásul most már az eddig Prágában élő másik lányom is ott van, nála. Mindezek ellenére szó sem volt arról, hogy bennünket is ki tudnak vinni, látogatóba. Arról már nem is szólva, hogy nekem soha eszembe sem jutott, hogy Amerikába mennék, egyrészt sejtettem, mennyibe kerül az ilyesmi, és ha nekem lett volna is kedvem valahová utazni, akkor Görögország vagy Egyiptom lett volna az úti cél.

* Meg még egyszer Párizs.
– Meg Párizs, úgy, ahogy mondod. Ráadásul elég közel volt a párizsi utazásom lehetősége. Ugyanis nem mindenki tudja, hogy Tornalja város díszpolgára lettem, és díszpolgárságomhoz egy születésnapi életműdíjat is kaptam, egy párizsi utazást. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy hallom, a tornaljai önkormányzat elég bonyolult gazdasági helyzetbe került, nem tudom, mi lesz az én párizsi utamból, úgy-hogy erről ennyit. De vissza a beszélgetés elején általad emlegetett könyvekhez és írói elképzeléseimhez. Valóban, az elképzelt életrajzi trilógiám harmadik kötetére várok, amelynek ugye az első része a Gömör-problematikát fogja egybe, ez a Kő-ország. A másik Közép-Európa általam prezentált témakörét tartalmazza, a harmadik kötetem alaptémája pedig, mindig is úgy terveztem, hogy Párizs lesz. A kötet lényege az én Közép-Európán kívüli kalandozásaim, ami bizony a valóságban nem túl sok helye a világnak, valamint három év Párizs, csaknem ötven nap Amerika, ami ugyan nem túl sok idő, de intenzív élményekkel járó rövid szakasza életemnek, és persze meg kell említenem az erre vonatkozó virtuális, gondolati, irodalmi kalandozásaimat is.

* De térjünk vissza a valóságos Amerikához, mit láthat belőle egy közép-európai, ilyen rövid idő alatt?
– Számomra ez, a megismerés vonatkozásában, valóban kevés idő volt, bár az ismeretlen élmények intenzívebben hatnak, erősen rögzülnek és maradandóak, s ez sem mellékes dolog. Mindenesetre úgy adódott, hogy végeredményben az egész Egyesült Államokat bejártuk. A „kirándulást” New Yorkban kezdtük, és Los Angelesben, a Csendes-óceánnál fejeztük be.

* Feltételezem azt, illetve szinte mondhatom, hogy Cselényi László sohasem volt és sosem lesz vérbeli turista (el sem tudnám képzelni ebben a minőségben), mert eredendően olyan ember, aki a primer élményeket úgy folyatja át magán, hogy abból később valami írás szülessen, persze semmiképpen nem egy útikönyvszintű munka.
– Ez valószínűleg így van. Véletlenszerűen jött össze, hogy miután megkaptuk a vízummentességet november 17-én, december 15-én már indultunk is a budapesti repülőtérről, ahol akkor éppen sztrájkkészültség volt, úgyhogy „jól kezdődött” az utazás.  Ez egy külön történet, amelyre most nem akarok kitérni, mindenesetre én időben közöltem Zsuzsa lányommal, hogy ha már kell, akkor utazunk, de én hónapokig „otthon”, Las Vegasban, biztosan nem fogok ücsörögni. Hallottam Duba Gyulától, aki Kanadában három hónapig volt a lányánál, hogy jóformán ki sem mozdult otthonról. A lányom ezt megértette és közös erővel előre megterveztük az utazást.
De visszatérve az induláshoz… New Yorkban szálltunk le, és négy napot tudtunk ott eltölteni. Mondanom sem kell, hogy mennyire kevés ez a négy nap, de élmények szempontjából gazdag volt, sok mindent láttam, múzeumokat is meglátogattunk, belefért egy gyönyörű hajóutazás is a Szabadság szoborhoz. Ez mind afféle alapélményül szolgált. Gyönyörű időben jártuk végig az érdekesebb helyeket, semmi bonyodalom, gond nem volt, kivéve az utolsó napot, amikor egy olyan hóvihar keletkezett New Yorkban, amilyen ott talán száz éve nem volt. Mi meg hazulról, Szlovákiából kaptuk az aggodalmas e-maileket, hogy mi történt velünk. Nos, ezt még megúsztuk, kivéve az utolsó estét. Terveink szerint ugyanis másnap reggel Indiana államba kellett volna utaznunk, és bizony elindultunk reggel a repülőtérre és egész estig ott várakoztunk, mert a hóvihar miatt nem fogadott bennünket Indiana.

* Laci, kalandot akartál. Meglett.
– Igen, igen, meglett. A pesti repülősztrájk után ez volt a következő igen kellemetlen élmény, de túléltük. Végül aztán úgy jutottunk el Indianába, hogy egy más, helyi repülőgéppel Philadelphiába utaztunk, majd Indianapolisba, onnan pedig tovább, megtervezett következő úti célunkhoz.

* Miért vonzott benneteket éppen Indiana?
– Hogy miért? Mert a lányom a híres blumingtoni egyetemen doktorált, és akkor volt az avatása.  Sok minden más mellett ez is az egyik oka volt annak, hogy éppen akkor utaztunk, az év végén, s így a karácsonyt és a szilvesztert meg az újévet is ott töltöttük, együtt a család.

* Talán még néhány tőmondatban arról, mégis, merre jártál még… aztán, ha majd elolvassuk a már emlegetett könyvet, bizonyára ott lesznek benne az amerikai élmények is.
– Legutolsó állomáshelyünkről Las Vegasba mentünk, mert a lányom ott telepedett le. A dologhoz hozzátartozik, hogy férje a hadseregnél dolgozott, egészségügyi vonalon, és az volt a terv, hogy Irakba vezénylik majd. Beoltották őket mindenfélével, s végül ennek lett az áldozata. Meghalt. Ezt követően hosszú, bonyodalmas jogi procedúrák után elismerte a hadsereg, hogy valóban áldozat volt. Mire a lányom megkapta a kártérítést, becsapott a mennykő a gazdasági válság képében, de végül a kártérítésből sikerült neki egy telket és egy házat vennie Las Vegasban. Oda telepedett aztán a másik lányom is. Ezek után a bonyodalmak után mindenképpen találkozni szerettünk volna velük, utaznunk kellett, mert már a feleségemmel nagyon vágyakoztunk utánuk. Nos, az emlegetett hétnek a nagy részét ott töltöttük. Las Vegasról külön is sok mondanivalóm lenne, de most nem térhetek ki mindenre. Már az elején említettem, hogy ha én valahová nagy nehezen elindulok, akkor ott látni is akarok valamit, nem szeretem láblógatással múlatni az időt. Nos, ilyen szempontból Las Vegas nagyon jó helyen leledzik, mert közel van a két legfontosabb dolog, ami Amerikából a legjobban érdekelt.
  Körülbelül négyórányi autós utazással elérhető a Grand Canyon, a másik vágyam pedig az volt, és sohasem gondoltam, hogy megvalósul, eljutni egészen a Csendes-óceánig. Mivel én már csak olyan vagyok, aki gyakran gondolkodik szimbólumokban…

* Az értől az óceánig… Gömörtől a Csendes-óceánig. Csak nem erre célzol?  
– Pontosan fogalmazol, hiszen nekem nemcsak az Ady-vers nyomán, hanem már eredetileg is az volt az elképzelésem, hogy Gömörtől a Csendes-óceánig fogom át a következő kötetem anyagát. A magam mítoszvilágát. Az „érben” nemcsak Gömör van benne, hanem minden, ami a mi kis világunkat jelenti, tehát a legmélyebb vagy időben legtávolibb ponttól kezdve egészen a nagy vízig. A Csendes-óceán már maga is szimbólum, a legnagyobb víz, vagy ha úgy tetszik, természeti határtalanság, határ nélküliség. Ezzel korrespondálnak az én vízről írt dolgaim is.

* Te írtad ugye a Víz, víz, víz című munkát…
– Az nem vers. Ebből alakult ki később a Danubia sacra cím alatt megjelent opusom… igen, így kapcsolódnak egymáshoz és függnek össze a dolgok, néha véletlenszerűen. Aleatória című verskompozíciómmal kapcsolatban is gyakran felmerül a véletlen, akár mint filozófiai fogalom is, de itt irányított véletlenről van szó.

* Ez nem fából vaskarika?
– Egyáltalán nem. A véletlennek sokszor elébe kell menni, mert különben nem következik be, de a tartalmát illetően… nos, ez egy más kérdés.

* De ugye arról beszéltünk az imént, hogy az értől, a Sajótól, a szülőfaludtól, Gömörpanyittól végül mégiscsak az óceánig vezetett az utad. Hirtelen most az jut az eszembe, amivel Gömör-tematikájú könyvedet indítottad, a Kő-országot. „Pelsőc – Párizs” – áll a könyvben. Te akkor, az antivilágban, a szülőfaludhoz, a Gömörpanyithoz közeli Pelsőcön, ugye felszálltál a vonatra és Párizsban szálltál le róla. Ez így utólag szinte hihetetlen. Az amerikai úttal ezt már nagyon nehezen lehetett volna megtenni. Sőt, ma már Pelsőcről Párizsba sem igen lehetne eljutni vonaton sokszori átszállás és egyéb bonyodalmak nélkül. No, de ez csak egy közbevetés volt. Itthon vagy már néhány hete, és feltételezem azt, hogy nagyjából megfogalmazódott benned, amit a harmadik kötetben össze szeretnél foglalni. Ez az amerikai út tulajdonképpen ajándék volt az írónak. Ráadás.
– Ráadás, igen. Természetesen ennek előzményei meg következményei, folytatásai is voltak. Például emlékszem rá, amikor Duba Gyulával beszélgettünk, neki is volt már ilyen élménye, három hónapot töltött a tengeren túl, és hát éppen ezzel kapcsolatban kételyeimet fejeztem ki, hogy hogyan is alakul ki majd a Párizs-könyvem. Igaz, én elég sokat írtam Párizsról, naplóféle dolgokat is, de mégiscsak negyven éve voltam ott, nagyon régen, s ha nincs új élmény, ami mindezt kiegészíti, akkor az emlékezés egy kicsit nevetségessé is válhat. Nos, éppen Duba adta az ötletet, hogy kezdjem Párizzsal és Amerikával fejezzem be. Ez elég jó ötletnek bizonyult.

* Nem akarod ezt útirajzszerűen megírni? Nem klasszikus útirajzként, hanem inkább valamiféle önéletrajzként, amelybe ezek az élmények is beleférnének.
– Hisz ez itt a probléma, hogy mindenki elvárja tőlem az élménybeszámolót, de egy kicsit már kiöregedtem az útirajzírás műfajából és nem is érdekel. Nem beszélve arról, hogy bizony mostanában már nincs hol elhelyezni írásokat, és nincs kedvem ilyen meg olyan igényeknek eleget tenni, csak hogy megjelenjenek. Az én egész eddigi életművem oda kezd torkollni (és ezt már sokan kezdik észrevenni), hogy vagy ellenzik, vagy jóváhagyják mindazt, amit írok. Úgy látszik, nincs kö-zépút. Túlságosan „megrontott” engem ez a Mallarmé-féle, egyetlen könyvbe szub-limálni az életművet megoldás. Nos, ez talán kezd sikerülni, legalábbis a verseket illetően. De hát miért ne lehetne ugyanezt megcsinálni a próza területén?  

 Úgy gondolod, hogy a prózai írásaidból is megalkotnál egy hasonló szer-kezetű opust, mint az Aleatória?
– Valami ilyesmi kezd kirajzolódni előttem, s most elsősorban ez a jó ötletnek látszó, „az értől az óceánig” téma köré szerveződne a kötet, a munka. A Kő-ország számára megejtettem egy hosszabb írást, Érzelmes utazás az eltűnt idő nyo-mában Gömörországban címmel. Tehát ha most azt mondom, hogy végeredményben ez is egy útirajz, és ehhez hozzáteszem a könyvben még nem megjelentetett, párizsi élményeimet felvonultató írásaimat, nem beszélve eddigi naplóim megfelelő részeiről, és ha mindehhez hozzákerülnek az amerikai élményeket, az Aleatória négy szólama végeredményben, prózában is megvan.

* És már készen is van a könyv.
– Igen, jól tapogatózol, szóval itt tartok most éppen. Csakhogy amikor én ezt szépen elképzeltem Amerikában, elfeledkeztem egész Közép-Európáról, a felvidéki magyarságról. De amint hazacsöppentem, ismét szembesültem az itteni körülményekkel és főleg azokkal a viszonyokkal, amelyeket néhány hétre odahagytam (példának okáért, hogy mennyi pénz várható, vagy nem várható a könyvkiadásra). Innentől aztán már egészen más fényben kezdem látni a dolgokat és csak arra tudok gondolni, hogy valamiképpen teljesen függetleníteni kellene magamat attól, hogy ezt most hová, kinek írom…

* Hogy megjelenik-e rögtön, lesz-e rá pénz…
– Hogy lesz-e rá pénz, és így tovább. De ezt nem szabad csinálni.

* Hogy érted azt, hogy ezt nem szabad csinálni? Tehát ha nincsen meg a konkrét lehetősége annak, hogy megjelenik a munka, a könyv, akkor nem szabad megírni, megszerkeszteni?
– Pontosan azt mondom, hogy ettől kell magam valahogy függetlenítenem. Annak idején, Duba Gyula idézte – meglepetésemre éppen az én szövegemből, én nyilatkoztam valahol –, hogy én mást, mint verset soha másképp nem írtam, csak külön megrendelésre, szerződés alapján. Ez így volt, és most is, ha nem szerződöm le valahová, valamely újsághoz, amelynek hasábjain hétről hétre meg kell jelennem, tehát rendszeresen írnom kell, akkor csak terv lesz az egész. Tehát most pillanatnyi-lag itt vagyok a keresztúton, s el kell dönteni, hogy végül is hogyan tovább.
Azt azért már eldöntöttem, hogy megkísérelem megírni a már említett munkát, megvalósítani a tervemet, megírni nemcsak amerikai élményeimet, hanem megalkotni egy újabb könyvet. Önmagában Amerika nagyon szép, számomra a legmesszebb van, meg a legújabb élmény, de hát ez csak a hab a tortán, mert ugyan-olyan élmény nekem a régebbi utazás is, sőt a nagy élmény elsősorban Párizs volt és talán az is marad. Párizs óta, persze Amerika a következő nagy világélményem.

* Megvannak a primer élmények, mint alap, és ehhez Cselényi László feltehetően sok mindent hozzá fog még olvasni.
– Így van és így lesz. De ennek is van egyéb akadálya, például az, hogy ma már korántsem bírja a szemem a sok olvasást. Aztán ne felejtsük el, hogy az úgyne-vezett Aleatória című verskompozícióm, amelyet annak idején, úgy tíz évvel ezelőtt befejezett főművemnek gondoltam, egyáltalán nem befejezett, tovább lehetne rajta dolgozni. De hogy aztán mennyi esztendő adatik még ehhez, ez itt a nagy kérdés.

* Eszedbe sem jutott, hogy esetleg végleg ott maradj Amerikában a lányaidnál?
– Ez nem jutott eszembe, komolyan fel sem merült bennem. Minden kétely nélkül tudom ezt mondani azzal – majd ennek is lesz egy függeléke –, hogy számunkra Amerika valójában semmit nem jelent.

* Az élményen, a primer élményen túl, gondolom.
– Sokan kérdezik, mi Amerika? Mit tudom én! Globálisan ránk erőszakolta magát, látjuk, hogy ami Amerikából jön, az nem minden olyan, ami minket érdekel. Ezzel kapcsolatban azt tudom csak mondani, ami már annak idején ott is eszembe jutott, és azóta újra meg újra érzem a valós voltát az egésznek, hogy ugye, aki valamikor a saját falujából ki sem lépett, az volt a legboldogabb, mert elképzelése sem volt arról, hogy azon kívül, amiben él, van valami más is.

* Ez az egyszerűség boldogsága.
– Pontosan erről van szó. Én nem voltam korábban Amerikában, de – ha sokat tudtam is róla – a valóság mindig más. Ezt az ember nem tudja pontosan megjeleníteni a képzeletében, akármennyit tud róla – elméletben. Szóval, ami az embert a valóságban megérinti, az valami egészen más dolog, mint az elképzelés, a képzelgés vagy az elméleti tudás. Minél többet látsz a világból, minél messzebb mész, annál inkább érzed a nosztalgiát, meg azt, hogy végül is te csak egy kalitkába vagy bezárva. Még Amerikáról talán szó sem volt, egyszer, emlékszem, telefonon beszélgettünk Tőzsérrel, aki azt mondja nekem, hogy most kezdi csak érteni Goethének azt a mondatát, hogy csak egynek örülök, hogy nem most vagyok fiatal. Mondta ezt a csaknem hetvenöt éves Tőzsér. Annyira meghökkentem én magam is, hogy hát miről is beszélünk most? Hogy Goethe mit értett ezen, nyilván ő tudja. De miért mondja ezt Tőzsér, aki a háborúba, kitelepítésbe beleszületett nemzedék képviselője, és most mi örülünk annak, hogy nem most vagyunk fiatalok? Pedig a mai fiatalok tizenévesen látják a piramisokat Egyiptomban, hiszen a szüleikkel a világot járják!
Mindezt amerikai kirándulásom után kezdem megérteni. Azt, amit az előbb már mondtam, hogy aki ki sem lépett a falujából az azért boldog, mert nem tud sokat a világról, s ha tud is, ez nem tapasztalati ismeret. Minél messzebbre jutsz el, minél többet látsz – s lehet, hogy Tőzsérnek a párhuzama erre vonatkozik, meg ma én is így látom –, annál elégedetlenebb vagy, annál többet akarsz látni, annál többre vágysz. A mai fiatalok mehetnek bárhová, utazhatnak a világban, akkor mi a gond? Nem az-e, hogy ha túl sokat látunk a világból, még többet akarunk, s ezért örökké elégedetlenek vagyunk?
Kérdezted, nem akartam-e kint maradni? Biztos, hogy nem. Az amerikai út előtt három hétig egy fürdőhelyen voltam, Szlovákiában. Rövid idő ez, de számomra még az a három hét is kínszenvedés volt, mert nem szeretek olyan helyen lenni, ahol nincs ott a könyvtáram meg a lemeztáram. Ugyanez volt Amerikában is. Elképzelni még talán el tudnám az ottlétet, mert végül is lehet, hogy öreg korunkra oda kényszerülünk, de az én tízezer kötetnyi könyvtáramat hová fogom vinni, mi lesz vele? Anyámat nyolcvanéves korában hoztuk el Gömörből Dunaszerdahely mellé, és ma már látom, hogy ilyet soha többet nem lenne szabad megtenni senki-vel, hogy valakit 70-80 éves korában nemhogy Amerikába elvinni, de még Gömörből a Csallóközbe se.
Úgyhogy nekem a lehetséges amerikai lét emiatt sem jutott soha eszembe. De mondok neked valamit, ami összefügg ezzel, meg azzal az előbb emlegetett, a falujából szinte soha ki nem lépő emberrel, aki, ha egyszer mégiscsak világot lát, utána viselheti az egésznek az ódiumát. Szóval már három hete itthon voltunk Amerikából, a feleségem, Magda elment Ipolybalogra, én pedig itt maradtam hétvégére egyedül a gondolataimmal, s akkor egyszerre hihetetlen erős nosztalgiám támadt. Hiányzott Las Vegas. Ebben, persze az is benne van, hogy végül is ott van a családom. Ennyire bonyolultak és összefüggőek a dolgok. Én már teljesen világosan látom, meg tudom, hogy itt más megoldás nincsen, csak az, hogy ezekkel az érzésekkel együtt kell élni. No, most ebből csak azt akarom kihozni, hogy el tudom képzelni, amint luciferi énem azt mondja, minek kellett neked odamenned?

* Váltsunk témát, mert nagyon elszomorodunk. Milyen kész kézirataid várnak megjelenésre?
– Itt az alapszó a várnak.

* Ebben a korban már nemcsak a múzsára várnak az íróemberek, hanem arra is, hogy mi lesz a könyvükkel.
– A látszat azt mutatja, hogy általában gyakran jelennek meg könyveim, de ez azért nem teljesen így van.

* Tavaly voltál hetvenéves, akkor több könyved is megjelent egymás után. Ez azért nem sikerül mindenkinek.
– Így jött össze a dolog, de ehhez az kellett, amit én már neked régebben is elmondtam, amikor csodálkoztál, mennyit bírok dolgozni, hogy hát ez végeredményben életmű. Én életműben gondolkodom. Hogy rövidre fogjam, ugye a Ma-dách-Posoniumnál az ismert okokból, pénzhiány miatt megszakadt az én életmű-sorozatom, de remélem, folytatódni fog majd, és ennek újabb könyve lehetne éppen ez a párizsi „útirajz”. Másik, rejtett sorozatom a Lilium Aurumnál megy. Ott van egy kéziratom, amely az irodalmon kívüli dolgokról – zene, filmek, képzőművészet, stb. – írt ismertetéseimet fogja egybe, de hogy mikor kerül sorra, nem tudom, mert ugye most a válogatott, Kimeríthetetlen tenger című munkám megjelenését kell megvárni. Leadtam a naplóm további részét is a Nap Kiadónak…

* Akkor te elárasztottad az összes kiadót…
– Nem árasztottam el, mert abban ugye megegyeztünk, hogy a Lilium Aurumnál majd csak a következő évben próbáljuk megpályázni a kötetet, viszont a Madách-Posonium kiadónál most nem saját könyvem jelenik meg, hanem mindaz, ami velem kapcsolatos, amit rólam írtak, az eddigi pro és kontra vélemények gyűjteménye, egy Escorialhoz hasonló könyvet fogunk kiadni, aminek az lesz a címe, hogy a Cs-tartomány pro és kontra.

* Gondolom, ez egyelőre munkacím. Sajnálhatod azt, hogy a Csehy Zoltán- tanulmány, amely most jelent meg az Irodalmi Szemlében, már nem kerülhetett bele, vagy még bele lehet tenni a kéziratba? A szerző beleegyezésével természetesen.
– Ez lenne az egésznek a kicsúcsosodása. Ráadásul éppen Csehy írta az Escorial kapcsán – kifogásolva és kritizálva –, hogy miért csak a pozitív véleményeket vettük bele, hisz a Cselényi-életmű elbírná a negatív véleményeket is. Magamévá tettem a gondolatot, valóban így láttam jónak én is, és ezt el kell mondanom önkritikusan, én javasoltam a Madách-Posonium kiadónak, hogy az életmű-sorozatom megszakítása árán is, fontosabbnak vélném, ha előbb egy ilyen könyv jelenne meg.

* A rólad szóló írásokból?
– A rólam szóló írásokból, de nemcsak a pozitív tartalmúakból, hanem a keményen bírálókból is. Látnivaló, mennyire ellentétes vélemények jelentek meg, és vannak rólam. Most ugye Csehy írását említettük, és attól kezdve, hogy vannak olyan vélemények (megírva, vagy meg nem írva), hogy olyan abszolút dilettáns, amilyen ez a Cselényi…

* Csehy Zoltán eléggé bonyolultan ír a te Aleatóriádról, a zenei párhuzamokat hangsúlyozva elsősorban. Akit érdekel, elolvashatja az Irodalmi Szemle februári számában.
– Én 1989 óta új verset nem írtam. De ami „mást” 1989 óta papírra vetettem, az egész eddigi életművemnek a folytatása, egy hipertext. Variációs költészet az Aleatória, amelyet a végtelenségig lehetne írni. Pontosan erről van szó, s most egy kicsit én is rosszmájú leszek. A Ludas Matyi egykori mottója szerint egy újszülött-nek minden vicc új. Ugye? Aki ki sem lépett a falujából, ahogy mondtuk az imént, az azért boldog, mert csak a falut és környékét ismeri. Csehy írásából számomra is az derült ki (negyven év után), hogy van valaki, aki tudja, verskompozíciómat elsősorban a zene, főleg a modern zene felől lehet megközelíteni.
– Aki ehhez nem ért, meg nem tudja… annak hiába magyaráznám. Ilyen szempontból Csehy azért érdekes, mert tudom, hogy ért hozzá. Nekem mondta már olyan ember – aki valóban a legalaposabb ismerője mindannak, amit írok –, hogy ő ehhez nem tud hozzászólni, sőt el sem olvasta végig a munkámat, mert nem ért a zeneelmélethez. Én meg itt vagyok megfürödve, mert sajnos úgy látom, hogy nem-hogy a csehszlovákiai, szlovákiai, felvidéki írástudók között, hanem az egyetemes magyar irodalom írástudói között is nagyon kevesen vannak, akik értenek a modern zene elméletéhez. Ráadásul megmondom neked őszintén, én sem értek hozzá. Pontosabban annyira biztos nem értek hozzá, mint Csehy Zoltán. Mindenesetre én 1968-ban, 1969-ben ennek a modern zenének a bűvöletében éltem. Hogy mikor fog ehhez a modern zenéhez és az általa is megihletett költészethez „hozzáférni” a közönség, az egy másik kérdés. Nekem mindenképpen elégtétel, ha van egy ember, és ráadásul a fiatalok között (s már nem is csak egy van, hiszen ott van H. Nagy Péter meg Mekis János), akkor az már azt jelenti, lehet, hogy valami értelme is van, meg lesz is a munkámnak, költészetemnek. Keresztúthoz érkeztem. Két út van előttem. Hogy melyik lesz a helyes? Vagy melyiken indulok tovább? Ez majd elválik.

* Laci, a beszélgetés végére kívánok neked jó egészséget ahhoz, hogy a terveidet meg tudd valósítani, jelenjen meg neked is, és a többieknek is – akik írással foglalkoznak –, minél több könyvük, mert hiszen ezekben a könyvekben vagyunk benne mi, itteni magyarok, ki így, ki úgy.
– Szóval, tény hogy bonyolult egészségi gondokkal vágtunk neki ennek az amerikai útnak, én is, és a feleségem, Magda is. A végeredménye az, hogy nemcsak megúsztuk épségben, nagyobb baj nélkül, hanem mind szellemileg, mind fizikailag tíz évet fiatalodtunk.
    
* Köszönöm a beszélgetést!
                                                                                    Lacza Éva