Aich Péter – „…Asztali csevegések” – Hitler módra…

A II. világháború olyan személyiségeket (és „antiszemélyiségeket”) hozott az elõtérbe, akik a világégéstõl függetlenül is bekerültek volna a történelembe, az ese-mények csupán jobban kidomborították õket. Ha (elméletileg) nem vagyunk tekintettel a II. világháború eseményeire, akkor is el kell ismerni, hogy egy Sztálin, Hitler, s persze Churchill és még sokan mások beleszóltak a világ sorsába, s nem is elhanyagolható mértékkel.

Marxista tézis szerint a kor szüli a maga egyéniségeit – ám ez az (enyhén szólva) fatális megközelítés ellentmond a dialektikának, és kiszol-gáltatottá teszi az embert a kor objektív hatásainak. Mert másrészt ugyan ki és mi alakítja a kort? A tapasztalat azt mutatja, hogy a hatás kölcsönös, s csupán a jellem és a korszellem kedvezõ találkozásakor tud az egyik és a másik is megfelelõen hatni. Mert olyanok is vannak, akik megelõzik korukat (a zsenik), olyanok, akik nem kapnak megfelelõ publicitást (a föl nem ismert zsenik), sõt olyanok, akik lemaradnak róla (a divatjelenségeket, a három napig tartó szenzációkat pedig hagyjuk nyugodni békében).

Így van ez a XX. század talán legkevésbé vitatott „antiszemélyiségével” is, a III. birodalom Führerével, Adolf Hitlerrel is. (Ez úgy értendõ, hogy pontosan tud-juk, milyen kategóriába sorolandó Hitler; a holokauszt-tagadók és a neonáci hõbör-gések túl komolytalanok, semhogy itt vitatkozni kellene velük.) Ha úgy vesszük, hogy Hitler kizárólag a kor produktuma, akkor ez szükségszerűen a kollektív bűnösséghez vezet, ami azért eléggé vitatható fogalom, ráadásul félrevezet. Ugyan kit érintene ez a kollektív bűnösség? A németeket? Vagy az I. világháború gyõztes hatalmainak népét? Mert a II. világháború gyökereit, akárhogy forgatjuk, a Párizs környéki békesorozatban kell keresni. Egy posztfeudális világban feudális háborút vívtak a kor legmodernebb eszközeivel, hogy aztán feudális és (a szó legrosszabb értelmében vett) romantikus békét kössenek a végén. Az ilyen egyveleg nem végzõdhet jól. S aztán jön egy ember, aki nyíltan ki is mondja, hogy ez nem jó, azt mondja  megalázott népének, hogy föl a fejjel, ne hagyjátok magatokat. Csoda, hogy elhitték neki? A tragédia ebben az, hogy olyan eszközökkel és célokkal vegyítette ezt, amelyek vérfagyasztó, halálos következményekkel jártak.

Hitlerrõl, a háborút kezdeményezõ, embertelen, cinikus ideológiát terjesztõ és megvalósító tömeggyilkosról lényegében csak ezt tudjuk. A kérdést, hogyan volt ez mégis lehetséges, többnyire vállrándítással intézzük el, az érthetetlenség kategóriájába soroljuk, illetve a németekre kenjük (nem egészen alaptalanul, hiszen van néhány olyan tulajdonságuk, amelyekkel visszaélve negatív hatást lehetett elérni). Igaz ugyan, hogy ez a nép  Beethovent, Hegelt, Goethét stb. is adott a világnak, ám szörnyülködésünkben ezt sikeresen a háttérbe szorítjuk. Mert hiszen olyan valaki, mint amilyen Hitler volt, és olyan, aki akarva vagy akaratlanul követte, az csak negatív jelzõkkel illethetõ, s készségesen tartjuk hülyének, félnótásnak, vérszomjas gyilkosnak, aberrált, félresiklott szörnyetegnek, az ilyennek nem is lehet helyén az esze. Ezt pedzi Joachim Fest Hitler-monográfiájában1, amikor a Führer zsenialitásáról beszél: a zseni ugyanis pozitív jelzõként hat, s vonakodunk egy olyan személyrõl így nyilatkozni, mint amilyen Hitler volt. Csakhogy a világ nem kizárólag fehér és fekete, nincs ember, akinek csak negatív tulajdonságai lennének. Hitler szerette Blondi kutyáját, ám ezt csak cinikus megjegyzéssel körítve tálalták: mekkora képmutatás egy tömeggyilkosnál! De hát õ is ember volt, nem egy földön kívüli űrmanó: épp ez a borzasztó. És persze az idõ is tényezõ: a II. világ-háború még túl közel van, semhogy megfelelõ távlatban tudjunk ítélkezni fölötte, sok még a közvetlenül védenivaló, sok még a közvetlen érdek. És túl gyors a felej-tés.

Ha jobban belegondolunk, bármilyen közösség élére csak bizonyos elõföltételekkel lehet jutni. Olyan képességekre van szükség, amelyek másokkal elhitetik, hogy az adott személy a fõnök. S persze, nem kizárólag pozitív képes-ségekrõl, tulajdonságokról van ilyenkor szó. Ha viszont valakit nézetei, módszerei vagy akár erkölcsei alapján hülyének tartunk, az legföljebb a köznapi beszédben állhatja meg a helyét, amolyan általános értelemben, hangot adva ezzel elutasító hozzáállásunknak. Mert úgy igazából csak az hülye (értsd: szellemileg korlátolt), akinek észbeli képességei gyatrák – ez a racionális gondolkodás hiányának ismérve. Az intelligencia ugyanis nem kizárólag az ész képességeirõl szól, hiszen van emocionális és szociális intelligencia is. Akinek emocionális vagy szociális intelligenciája enyhén szólva hiányos (vagy kisiklott), azt hajlamosak vagyunk úgy megítélni, mint akinek nem is érzelmi vagy társadalmi képességei alacsonyak, hanem úgy, hogy az eszével nincs valami rendben, vagyis szellemileg fogyatékosnak, hülyének tartjuk. Csakhogy lehet-e valaki kiváló mérnök, aki viszont képtelen szocializálódni, vagy aki érzelmileg üres marad… A kérdés  fordítva  is érvényes.

Visszatérve Hitlerhez: tudjuk, hogy műveltsége, iskolázottsága foghíjas. Tudjuk, hogy nézetei eléggé zavarosak, rendszertelenek, szedett-vedett zűrzavar jellemzõ rájuk. De ez még távolról sem jelenti azt, hogy gondolkodása minden téren és teljességgel primitív (tehát hülye) lett volna. Mert azért csak gondoljunk bele: ügyesen kihasználva a helyzetet és okulva a történtekbõl lett Németország kancellárja. Meg tudta szerezni a nagytõke támogatását – s ez is egy sajátos paradoxon: munkáspártként szerepel, s állandóan pocskondiázza a nagytõkét. Márpedig ezek a kapitalisták sem estek a fejükre, nem voltak primitív, korlátolt emberek, miként õket a kommunista karikatúra szívesen ábrázolta. Például Hjalmar Schacht, ez a kiváló pénzügyi szakember, aki az I. világháború után kivezette Németországot az inflációból és helyre billentette a gazdaságot. Ez a konzervatív bankár és politikus hitt abban, hogy Hitler stabilizálni lesz képes Németországot, ezért támogatta (késõbb visszavonult, s a nürnbergi perben fölmentették). Vagy itt van Albert Speer, az építész, késõbb fegyverkezési miniszter, aki valóban kiváló képességű ember volt. Emlékirataiban többször jegyzi meg, hogy milyen kisugárzása volt Hitlernek, saját bevallása szerint képtelen volt kivonnia magát hatása alól – s ezt többen is állították, olyanok, akik nem voltak primitív egyéniségek. Mert valóban sok intelligens ember volt, aki úgymond „bedõlt” Hitlernek. De valóban,  így lehet ezt értelmezni? Schachtnak kifogásai voltak Hitler fegyverkezési programja ellen, ezért vonult vissza. Speer pontosan tudta, mi történik, javára csak az írható, hogy a háború végnapjaiban nem teljesítette Hitler parancsát a mindent elpusztításra, s õ volt az egyetlen, aki a nürnbergi törvényszék elõtt  vétkesnek vallotta magát. Ám õk – és több más okos, művelt, intelligens ember – támogatták Hitlert, gyakran bizony a végsõkig.  Hogy létezik ez? Nem elégedhetünk meg olcsó ítéletekkel, sommás negatív jelzõkkel. Túl egyszerű volna ez. És bizony a bűn is kisebbnek tűnne, ha csak a gonosz, primitív lelkületű, bugyuta bűnözõkkel volna dolgunk. Ezt állítva, vagyis képességei kiemelésével nem arról van szó, hogy a történelem egyik legnagyobb gazemberének vétkét, s vétkének súlyát kisebbítsük vagy relativizáljuk, hanem arról, hogy próbáljuk megvilágítani azokat az ösztönzõket, melyek olyan tettekhez vezettek, mint amilyeneket Hitler közvetlenül és közvetve elkövetett, illetve amit az õ nevében, az õ parancsára tettek. A dolgokat néven kell nevezni. Az orvos is csak akkor tud hatékonyan gyógyítani, ha pontos képet alkot a betegségrõl. Helyes diagnózis nélkül nincs kielégítõ gyógyítás. A tünetek szépítgetésével vagy semmibevételével inkább az ellenkezõje érhetõ el.

A kérdés tehát egyértelműen az, valójában milyen ember volt Hitler? A szak-irodalom általában csak a negatívumokat látja benne, mert így könnyebben elítélhetõ. Az érdemleges kivétel a már említett J. Fest, aki negatív zseninek tartja Adolf Hitlert, valamint Dušan Hamšík, aki A középszerűség géniusza címmel írt róla könyvet2. Ez utóbbi talán a legtalálóbb jellemzése, mert Hitler egyrészt  valóban egy középszerű nyárspolgár volt (populista képességei is innen táplálkoznak). Másrészt viszont (sajnos!) valóban zseniális húzásai voltak. Több millió halott és sok romba dõlt város és falu, mérhetetlen szenvedés a néma tanúja ennek.

Azon túl, amit a történelembõl ismerünk, sokat tudhatunk meg Hitler személyiségérõl a Mein Kampf (Harcom) c. könyvébõl, valamint a nevezetes Tischgespräche (= asztali csevegések) írott variánsából3. A kettõ között az a lényeges különbség, hogy míg a Mein Kampfot Hitler saját műveként jegyezte, az utóbbiról valószínűleg nem is tudott, mert titokban készült. Pontosabban: a Mein Kapmfot Hitler Hessnek mondta tollba, amikor a félresikerült müncheni államcsíny után 1923-ban a landsbergi börtönbe zárták. A könyvet elolvasni külön művészet, any-nyira értelmetlenül íródott. Arról nem is szólva, hogy mennyi üresjárattal, rengeteg hõbörgéssel; és igen zavaros ez a szöveg. Különben nincs mit csodálkozni ezen: Hitler szónok volt, ráadásul igen tehetséges. Nyilván azért volt egyszerűbb diktálni a szöveget. Csakhogy egy szónoki megnyilvánulás egészen más műfaj, mint a leírt szöveg. Persze, ha ma nézzük végig Hitler szónoklatait, már nincs az a hatása, mint annak idején: más a kor, más az ízlés, és azóta megtudtunk egy-két dolgot a volt Führerrõl is. Tudjuk, hogyan értsük mondandóját, és azt is, hogy szándékaiban hova vezetett ez a retorika, tudjuk persze azt is, hogyan értelmezzük. Ugyanaz leírva kész borzalom4. Ezzel szemben a monológjait a fõhadiszálláson titokban jegyezték föl Bormann, a náci párt és a Führer titkára utasítására – föltehetõen azért, hogy ne vesszenek kárba, s maradjanak meg az utókor számára a magasröptű gondolatok az „isteni Führer” szájából. Bormann a szárnysegédét, Heinrich Heimet bízta meg azzal, hogy emlékezetbõl írja le azt, amit Hitler szűk körben, a hivatalos dolgokon kívül mondott. Ez a pihenésnek, kikapcsolódásnak szánt idõ – Hitler szokásainak megfelelõen – éjjel, gyakran a hajnali órákig tartó filmnézéssel, illetve a fõnök monologizálásával telt. Heim csak itt-ott tudott titokban egy-két jelszót, kivételesen egész mondatot leírni, hogy aztán Bormann titkárnõjének diktálhassa a hallottakat. Ez a kettõsség a fogalmazáson meg is látszik: érezhetõ Hitler csapongó, helyenként eléggé zavaros gondolatfűzése, valamint az is, hogy az egyszemélyes szónoklat (ahogy már említettük!) a pihenés pillanataiban, közeli munkatársak társaságában zaj-lott, amikor nem kellett különösebb módon tekintettel lenni a hallgatóságra, és attól sem kellett tartani, hogy  alkalmatlan fülek hallják a vezért.   

Értelemszerűen tehát nagyon is ösztönös megnyilvánulásokról van szó. Vagyis oldott környezetben, eléggé szókimondóan történt mindez, ezért elfogadhatónak tűnik a föltételezés, hogy õszintén is, hiszen Hitler eléggé hiú volt ahhoz, hogy szeressen dicsekedni. Egyébként sem volt titkolózó természetű (ellentétben például Sztálinnal – de errõl még lesz szó). Ugyanakkor ez a szöveg nem olyan kusza, széthulló és szószátyár, mint a Mein Kampf, Heinrich Heim nyilvánvalóan jobban tudott fogalmazni, logikus és lényegre törõ mondatokba rendezte a hallottakat. Tehát nem tökéletesen „hiteles” szövegrõl van szó (vagyis nem egy hang-fölvétel pontos átiratáról), mindamellett híven reprodukált gondolatok ezek. Alátámasztja ezt az is, hogy a találkozó után a tollba mondott szöveget az odaadó, fõnökét csodáló Bormann azonnal  átnézte, és amilyen kutyahűséggel szolgálta a vezért, nem képzelhetõ el, hogy olyan szöveget hagyott volna jóvá, ami nem felelt volna meg a valóságnak – mármint annak, amit Hitler elmondott: Bormann ugyanis Hitler monologizálásainál mindig jelen volt. Az eltérés tehát csupán annyi lehet, hogy kultivált formába öntve „élvezhetõk” Hitler megnyilvánulásai, s minden okunk megvan arra, hogy  eredeti szövegként értelmezzük..

Ennek ellenére nehéz a gondolatokat csoportosítani, mivel valóban csapongó, sajátos asszociációkat követõ megnyilvánulásokról van szó; különbözõ apropókon bukdácsol a „vezér” gondolatmenet, képzettársítások alapján Hitler hol errõl, hol arról szónokolt, gyakran ismételve önmagát és „mulattatva” az õt  csodáló hallgatóságát. Néha olyan zagyvaságokat mond, hogy még utólag is égnek áll az ember haja, s nem tudja elképzelni, hogy mindezt normális emberek hallgatták, és kész-pénzként elfogadták. Esetleg kényszeredetten, kínlódva – vagy netán tényként – fogadták és elhitték a „lózungot”. 1942. január 29-én éjjel a vonatban Berlin felé haladva, azzal a történelmi fölismeréssel „szórakoztatta” a hallgatóságát, hogy a Római Birodalom azért omlott össze, mert az uralkodó gazdagoknak nem volt elég gyerekük. Éspedig azért nem volt, hogy ne kelljen túl sok felé osztani a gazdagságot, így aztán a kereszténység által az egyenlõségre nevelt tömeg egyszerűen elnyelte õket. Ezért is kell a németeknek sok gyereket nemzeniük. Ehhez nem is kell pszichoanalitikusnak lenni, hogy észrevegyük: Hitlernek sok katonára volt szüksége, ezért kellett a sok gyerek. Másrészt számára a kereszténység a náci ideológia konkurenciája volt, s azért volt „rossz” a Római Birodalom elnyelése, ám ez is csak részben magyarázza az agyalágyult fejtegetést.
Gyakran az a benyomása az embernek, hogy mindez amolyan hangos gondolkodás, fejtegetés, amely nem föltétlenül a gondolatmenet vége, s amely természeténél fogva minden önkritikát, belsõ bizonytalanságot mellõz. Ugyanakkor viszont valóban jó lehetõséget kínál, hogy egy tömeggyilkos diktátor lelkivilágába betekintést kapjunk. Helyenként meglepõen reális, amit mond. Sõt: az is elõfordul, hogy valóban élményszerű a szöveg. Talán meglepõ, de így van. Hogy aztán hirtelen megint olyat állítson, aminek a realitáshoz semmi köze, kizárólag vágyálmokat fogalmaz meg, s azokat  készpénzként tálalja. Ilyenkor megakad az ember, s elgon-dolkodik, ugyan honnan veszi ezt Hitler? Miféle információk alapján állítja ezt vagy amazt? Az ilyen fordulatok óvatosságra intenek annak megítélésében is, ami reális és hihetõ, mi több: a jövõbe mutat. Így például 1941. augusztus 2-án este alternatív energiáról beszél. Vegyük figyelembe ezt az idõpontot! Konkrétan a vizet, szelet, apályt és dagályt nevezi meg, s a cseppfolyós hidrogént, mint tüzelõanyagot. Meglehet, akkoriban ez is suta álmodozásnak, mellébeszélésnek tűnt, viszont vegyük figyelembe, hogy Németországnak nemigen volt saját energiaforrása, ezért az olajmezõkért való küzdelem sokat nyomott a latban. Az energiahordozókról szükségszerűen el kellett gondolkodni. S aztán ami mellett gyakran elsiklik a figyelem, mert csak propagandabeszédnek, handabandázásnak tartjuk: többször tesz nem egészen világos utalást a Szovjetunió megtámadásának a körülményeire. Lehet, hogy a téma Hitler bennfentes köreiben eléggé  ismert volt, ezért nem is kellett bõvebben kifejteni, következésképpen  elég volt csak utalni rá.  Ezek a szövegek azért fölkeltik a kíváncsiságot: ugyan mit tudott errõl Hitler, miféle információi voltak, miszerint ítélkezett így vagy úgy, s fõleg: vajon nem ez is az álomvilágok kategóriájába tartozik, miként sok más? A nürnbergi perben is fölmerül az a védekezés, miszerint Németország mentette meg Európát a bolsevizmus elõl, mert ha nem támadják meg a Szovjetuniót, akkor Sztálin lerohanja Európát. Hitler erre politikai végrendeletében is kitér, de privát jellegű beszédeiben is többször utal rá. Az olyan szövegek, persze hihetetlenül hangzanak, amikor egyúttal azt állítja, például 1942. január 26-án, hogy ha az Egyesült Államok nem fog hamarosan a réz helyett más anyagot használni, akkor csakhamar tönkremennek. Hogy ezt minek alapján állította, nem világos és annyira abszurd, hogy más állítást is kétségbe von. Két nappal korábban még azt állította, Anglia jobban tenné, ha nem támogatná az Egyesült Államokat, mert akkor az USA csõdbe jutna, és nem jelentene konkurenciát az angoloknak. Hogyan értékelhetõk az ilyen szövegek? Mi ez, ha nem vágy-álom?

Az üres és alaptalan hasbeszéd valóban értékteleníteni látszik a szellemes megfigyeléseket – bár ki tudja, valóban saját megfigyelései ezek, vagy az is csak átvett  szövegként értelmezhetõ. Hitler „műveltsége” ugyanis eléggé zavaros, útszéli firkászok irományaiból táplálkozik, egész zsidóellenessége és árja „elmélete” is innen származik. Egyébként kiváló emlékezõképessége volt, erre Horthy is fölfigyelt, amikor találkoztak, tábornokait pedig nemegyszer lepte meg az egyes fegy-vernemek technikai adatainak pontos ismeretével. Csak az a baj ezzel a memóriával, hogy szelektált adatokat tárolt minden rendszerezés és megindokolt elméleti háttér nélkül. Ezért lehetséges, hogy  fejtegetése azt a benyomást kelti, komoly tudományos háttérrel rendelkezik, holott gyakran csak valóban a vágyálmok alapján összehordott, az összefüggésbõl kiragadott adatokat köti össze. Ennek követ-keztében az egész gyakran csak arról szól, amit vágyálomként szeretne, viszont távol esik a komoly helyzetfölismeréstől. 1941. július 5-én is ilyen vágyálom jellegű árja elmélettel traktálja hallgatóságát arról, milyen lehetetlenek az oroszok (a vágy alapja világos: a Szovjetuniót már lerohanta és szeretné mielõbb legyõzni), ugyanakkor nagyon reális képet fest az energiahordozók (szén, kõolaj) tartalékairól. S ez – amolyan pars pro toto alapon – igen jó, pontos képet fest Hitlerrõl: ez az ugyancsak furcsa alak egyszerre volt primitív, felületes demagóg és szellemes megfigyelõ. A gond ezzel csak az, hogy az ilyen ellenõrizhetetlen keverék a  végletekre ösztönöz. Erre több példa is akad, nem kell föltétlenül tömeggyilkosnak lennie az illetõnek.

Voltak nagyon is gyakorlatias megoldásai. 1941. augusztus 2-án megjegyzi, hogy a bűnözõket (itt föltehetõen tyúktolvajokra gondol) börtönbe zárás helyett jobb volna alaposan elnadrágolni, mivel a börtönben csak további gazemberséget tanul: hogyan csinálja legközelebb jobban úgy, hogy el ne kapják. Ez persze, nem légbõl kapott tény, ez valóban így szokott lenni, csak éppen ellenkezik a mai jogfölfogásunkkal és a demokráciával. De nem is emiatt volt Hitler diktátor. Mert ha a garázdálkodókkal kapcsolatban bizonyos mértékig igazat is adnánk neki, ha végiggondoljuk az egészet, ijesztõ következtetésre jutunk. Azt állítja ugyanis 1941. szeptember 14–15-én éjjel, hogy a bűnösöket a jogászok csak védik és kényeztetik, holott likvidálni kellene azokat, hogy a söpredéknek ne legyen vezére, s akkor minden rendben lesz. Az ám, csakhogy a bűnözõket minden társadalom üldözte, gyak-ran eléggé drasztikusan, mégis mindig akadnak új bűnözõk, akik a régiek helyébe lépnek. Likvidálásuk tehát nem megoldás, ez csak egy diktátor fejében születhet meg. Hitler – és Sztálin is, ezt ne feledjük! – fizikailag likvidálta vélt vagy valós ellenfeleit (meg akit bűnösnek bélyegzett). De likvidálni másképp is lehet, „demokratikusan”, különbözõ válogatott módja van ennek, s persze ez sem föl-tétlenül emberséges megoldás. Hitler azonban ezt a módszert nem alkalmazta. Nagyzási hóbortjában úgy dobálózik az emberekkel, emberélettel, akár a gyerek a homokkal. Nyilván ez is diktátori tulajdonság: az emberélet nem fontos tényezõ, nem érték. 1941. augusztus 20-ra virradó éjszakáján azt mondja: „Ha valami jót akarunk kívánni a német népnek, akkor az 15-20 évenként a háború.” Mert hogy ezáltal lehet szaporítani a lakosságot. Szerinte ugyanis a háború magasabb születési arányszámot eredményez. Nem egy nagy ember a család sokadik gyermekeként született – ha tehát nem születik annyi gyerek, akkor az ilyen tehetségek sem jönnek a világra. Világos szöveg, nem? Máskor, 1942. augusztus 26-án azt állítja, hogy minden béke, amely tovább tart, mint 25 évig, az minden  nemzet számára káros, mivel szükség van a regenerációs  fejlõdésre. Ezt követi – föltehetõen képzet-tár-sítás alapján – egy teljesen zavaros fejtegetés a középkori csatározásokról, érvágásról és a magas vérnyomásról, olyan értelemben, hogy a magas vérnyomást érvágással (vérveszteséggel) lehet kezelni. Az érvágást régebben valóban gyógymódként használták, csakhogy ezzel éppen az ellenkezõjét érték el annak, amit akartak, hiszen tovább gyengítették a már úgyis legyengült beteg szervezetet. Ebbõl is látható, hogy Hitler számára válogatás nélkül bármilyen érv jó, mellyel saját zava-ros elméleteit elfogadtathatja..

Az ilyen ijesztõ „logikából” több is akad. Hitler antiszemitizmusa is ilyen, útszéli, szennyes szájú szerzõk szövegeibõl kotyvasztotta össze. Amit emberrõl rosszat, elmarasztalót mondani lehet, azt mind a zsidókra fogja. Ez végül minden rasszizmus alapja: az én fajom mindenben jó, a tiéd mindenben rossz. Hogy ez ki-zárólag rasszista alapon történik, ahogy azt Hitler gyakorolta (ebben egyébként Hitler legalább õszinte volt: kendõzetlenül fejtette  ki a véleményét. Abban persze azért elbizonytalanodik az ember, vajon pozitívumként értékelheti-e az ilyen fajta õszinteséget), vagy osztályalapon, ahogy a kommunisták tették, esetleg nemzeti alapon, miként azt napjainkban a fejletlen és pszeudodemokráciákban láthatjuk kriptofasisztoid pártok és politikusok szintjén. Tulajdonképpen egyre megy, hiszen a kiválasztottak és a kitaszítottak megkülönböztetése a döntõ. Márpedig ez valóban fasiszta jellegű – még akkor is, ha a bíróságoknak általában más véleményük van errõl. A hitleri üres locsogás a németek kizárólagos nagyszerűségérõl és a zsidók alsóbbrendűségérõl, sajnos nem maradt hatástalan – csak manapság éppen másként nevezik a dolgokat. Ám a lexikális meghatározás nem változtat a lényegen. Hitler odáig elmegy, hogy azt állítja (1941. november 5-én este), a zsidók „nem adtak a világnak egy igazi zenészt, gondolkodót, sem művészetet, egyáltalán semmit sem adtak! Õk csak hazudozók, hamisítók, csalók.” Művelt ember ilyet legföljebb részegen mondhat, de mint ismeretes, Hitler nem ivott. Memóriájában ugyan sok (és gyakran hamis) adatot tárolt, de műveletlen volt, bár az ilyen nyilatkozat nem csupán műveletlenségrõl szól, hiszen az ilyen üres locsogás, teljesen agyalágyult félrebeszélés a zsidókról, minden reális alapot nélkülöz. Létezett ugyan olyan nézet, miszerint a zsidók a betegségek hordozói, ám ezt a rasszista ideológia fölnagyítva úgy értelmezte, hogy azért kell a nemzetet a zsidók ellen védeni, nehogy elkapja ezeket a betegségeket. Elméleti kérdés, vajon az antiszemitizmus hatott-e így az ilyen nézetek  kialakulására, vagy valójában ebbõl lett-e az antiszemitizmus. Persze, teljességgel fölösleges kérdés ez, arra hasonlít, mi volt elõbb, a tyúk vagy a tojás. Egyre azonban vigyázni kell: az ilyen „elméleti vita” nem téveszthet meg, s nem kisebbítheti sem a rasszisták, sem Hitler emberirtó szerepét. Mert hiszen a nézet abszurditásáról, gondolom, nem kell külön értekezni: sem a betegségnek, sem a hazugságnak nincsen sem faja, sem nemzetisége. Hitlernek viszont volt ideológiája és módszere hozzá – meg hatalma: a zsidókat ki kell irtani, mondja 1942. augusztus 30-án este, csak akkor lesz rend. És hozzáteszi: „érdekes, ahogy Tiso, ez a katolikus papocska a zsidókat küldözgeti nekünk”. Aki nem tudná: Tiso úgy küldözgette a zsidókat, hogy még fizetett is értük a németeknek. Ötszáz birodalmi márkát fejenként.

Hitler agyában még abból is rasszizmus születik, amit egyébként szimpatikusnak vélhetnénk. 1941. augusztus 2-ára virradó éjszakán kirohan a bürokrácia ellen. Arról beszélt, hogy nem jó, ha az egész birodalomban egységes minden, mivel ami keleten jó, az nyugaton nem biztos, hogy szintén megfelel. No de, a pártfunkcionáriusok majd föltalálják magukat, vigasztalja magát, mivel új embertípus születik, mármint a párt tisztségviselõi, akik uralkodni fognak. E gondolat nem veszett el, s nem meglepõ, hogy épp a Szovjetunióban (és a csatlós államokban) karolták föl: ott is az új embertípusról álmodoztak, aki már nem lesz orosz, lett, grúz vagy manysi, hanem szovjet. Hát nem aranyos? Azt már nem részletezték, hogyan kívánják ezt elérni, vajon neveléssel, „tenyésztéssel” vagy hogyan, a dolgok logikája inkább az ideológia hatására utal. Persze, az sem világos, hogyan lehet ideológiával az emberi természetet megváltoztatni, a „természetes kiválasztás”, ahogy eleinte az SS-tagokat kiválasztották (de csak eleinte, késõbb már nem; késõbb más „természetes” kiválasztást alkalmaztak, amikor az SS-tagokat törvénytelen gye-rekek nemzésére bátorították), tűnik még a legkézenfekvõbb megoldásnak. Egy más alkalommal (1941. november 16-án) a jogászok ellen fakad ki. Valahol tulajdonképpen igaza van, amikor azt állítja, hogy a paragrafusok gyakran bonyolítják, nehezítik az életet, akadályozzák a racionális megoldásokat. Persze, egy diktatúrában is emberek alkotják a törvényeket, s ha van hozzá megfelelõ akarat, azo-kat meg is lehet változtatni. Hitler kirohanása ezért nem egyéb, mint egy diktátor jajveszékelése, hogy nem teheti azonnal azt, ami az eszébe jut. Álságosan úgy tesz, mintha ez különösképpen zavarná, hiszen a törvényeket, szerzõdéseket mindig csak addig tartotta be, s betartásuk látszatát is csak addig tartotta fenn, amíg az neki megfelelt. Végül olyan törvényeket hozatott mindig, amilyenek neki megfeleltek. Ezek a (félig-meddig privát környezetben kifejtett) nyilatkozatok is arról tanúskodnak, hogy Hitler esetenként õszinte volt, ami a szívén, az a száján. Ha valamiben, akkor ebben különbözött Sztálintól (és a kommunistáktól), aki sokkal szófukarabb volt, többet ködösített, titkolózott, vagy költõien szólva: inkább nyilatkozott metaforákban, mint közvetlenül.

Világhódító, vagy talán így pontosabb: nagyhatalmi céljaiban Hitler szemében Anglia a kiindulópont, bár a tulajdonképpeni példa a Szovjetunió. 1941. augusztus 8–11-e közötti napokon, tehát még a Szovjetunió elleni háború elején arról értekezik, milyen nehézségekbe ütközik az angolok világuralma, a gyarmatok féken tartása és igazgatása. Rájön, amire a cári birodalom, majd Sztálin is rájött: a szomszédos kolónia jobb, mint a tengerentúli. Egy naiv és primitív rabszolgatartó gyalázatos szószátyárkodása ez, abszurd és irreális, mivel egy könnyű gyõzelem utáni „fölhasználásban” reménykedik,  hogyan fogják majd kordában tartani a ha-zai lakosságot, s mit fognak ott csinálni a németek. A keleti területeket munkaerõforrásnak és éléskamrának tekinti, és az önellátásról álmodozik 1941. október 26-án. Akkor még szó sem volt a globalizációról, a hatalmasok úgy vélekedtek,  az a jó, ha minél több szükséges áru otthon (tehát a saját hatalmi szféra határain belül) terem meg, illetve ott gyártják, s minél kevesebbet kell a behozatal által fedezni. Az elfoglalt területek ilyen értelemben „hazai” területek, ahonnan bármit „meg lehet lovasítani”, és (legálisan!) el lehet vinni.. A műkincsek rablásának is sajátos filozófiáját adja elõ 1941 karácsonyán: mindent a zsidók vásároltak össze, ezért el kell tõlük venni. Ugyanúgy természetes számára a hadifoglyok kizsákmányolása. 1942 újév napján mondja: „Amellett vagyok, hogy a háborúban az alagutak építését és hasonló építkezéseket a foglyok végezzék. Romokat eltakarítani betanított majmok is tudnak. Az ilyen munkálatokat németekkel végeztetni a munkaerõvel való visszaélésnek tartom.” Ez így talán megmosolyogtatóan  hangzik, csakhogy Hitler komolyan gondolta, s annak értelmében is cselekedett. Az elfoglalt orosz területek ki-használásához többször is visszatér (pl. 1942. augusztus 11-én). Nyíltan kolóniáról/ gyarmatról beszél, s elmondja, hogyan fogja használni. S meg kell hagyni: ez nem amolyan fejre esett süket duma, hanem nagyon is okosan, megfontoltan, precízen tervezgetett jövõkép volt, hihetetlenül kegyetlen szándékokkal és  következtetéseiben könyörtelen „végszavakkal”.
Ilyen komolyan gondolt „szellemeskedés” több is akadt. Sztálinhoz hasonlóan õ is mindenhez a legjobban értõ polihisztornak képzelte magát. Még költõnek is, mert ha majd lesz ideje, mondja 1942 január elején, olyan mondatokat ír majd le, amelyek mindenkit lehengerelnek. A Mein Kampf („Életem”) fogalmazása alapján sejthetjük, miféle remekbe szabott mondatokról maradtunk le. Jósnak is beáll: 1942 vízkeresztjén megjósolja, hogy a háború után a világ legnagyobb változása történik majd. Ebben igaza lett, csak nem olyan változás állt be, amilyet szeretett volna, a változás sokkal inkább Sztálin szája íze szerint alakult: megszületett a szocialista tábor, a Szovjetunió csatlós államaiból álló védõ gyűrűje és potenciális fölvonuló területe, a szovjet „gyepű”. Meg nyelvészkedni is tud, miként Sztálin elvtárs (1942. március 7-én). Na, és persze a művészetekhez is jól ért ez a fiatalkorában aránylag ügyesen pingáló amatõr. Persze, támogatja is, igaz, némileg egyoldalúan és szelektálva, a náci ideológia és a fajelméletek alapján, a koncentrációs táborok és az ottani kemencék segítségével. Mert az el nem ismert művész – Adolf Hitler – ugyan-csak sajátosan pártolja a művészetet: még azt is fölveti, hogy a tehetséges embereket föl kellene menteni a katonai szolgálat alól. Akiket a koncentrációs táborokba zárt, azokat valóban fölmentették a katonáskodás alól. S nem voltak azok sem kevesen. Egyébként is föltűnõen sok a párhuzam Hitler és Sztálin között. Sokban nagyon is hasonlítanak egymásra, s van olyan is, „bõviben”, amiben meg sajátosan különböznek egymástól. Ilyen az a fölfogás is, miszerint nagy szerencse az ural-kodó számára, ha a nép nem gondolkodik, miként azt 1942. január 18-án kifejtette.

S van még egy terület, ahol hasonlóan cselekszik a két diktátor: mindketten fölismerték, hogy az ellenzékbõl forradalmat csinálni, illetve gyakorolni a hatalmat két különbözõ dolog, amihez eltérõ típusú ember kell. A diktatórikus hajlamú fõnököknél ez jobban kidomborodik, és ami számukra ebben egyúttal elõnyös, az, hogy az ilyen „személycsere” hatalmuk megszilárdításával jár. Hitler is pontosan látja, hogy forradalom és evolúció/fejlõdés  két eltérõ tényezõ, s nem lehet permanens forradalmat csinálni, át kell térni az evolúció útjára. Ehhez, mint 1942. február 26-án mondja, három dologra van szükség: le kell bontani a rendi határokat, hogy bárki fölemelkedhessen, biztosítani kell mindenkinek a minimális lét föltételeit, s mindenki számára hozzáférhetõvé kell tenni a kultúrát. Ez így elméletileg rendben is volna, csak ugye meg kellene nézni azt is, mit értettek a diktátorok a kultúra alatt.

Egy diktatúrában az sem meglepõ, ha a vallást ellenségesen kezelik – ameny-nyiben nem használható ki közvetlenül a diktatúra alkalmazásában, mivel konkurenciát látnak benne. A nácik a zsidó vallást nem vallási, hanem rasszista okokból üldözték, a zsidókkal együtt, a kereszténységet viszont föltehetõen az Újszövetség, a Vatikán, s az eléggé egyértelmű konkurencia miatt. Monologizá-lásában Hitler többször is visszatér e témára. 1942. augusztus 28-án egy teljesen abszurd filozofálás apropóján arról szellemeskedik, hogy a kereszténység nagyon unalmas, s hogy jobb lett volna az iszlámot elfogadni, mert akkor a germánok, mint kiváló harcosok már régen meghódították volna a világot, mivel az iszlám a harcosoknak a hetedik mennyországot ígéri. A világ meghódításától viszont idáig csak a kereszténység tartotta vissza. A kereszténység tehát nem is egyszerűen szálka, hanem gerenda a szemében. Ami nem akadályozza meg abban, hogy állandóan Istent, illetve (Istent behelyettesítve) a Gondviselést emlegesse amolyan új/helyettes vallás szellemében, amelynek, nemde, õ a prófétája. 1942. február 27-én nem érti, Isten miért nem tesz arról, hogy mindenki helyes nézethez jusson. Az, hogy szerinte mi a helyes, nem nehéz kitalálni. Egyúttal azonban Hitler nem érti, hogy bár Istent emlegeti, hogyan hihetnek benne intelligens emberek, hiszen Isten még meg is bünteti õket, s Isten nevében ráadásul még kínozták is az embereket. Hogy a náci ideológia nevében koncentrációs táborokat építettek, hogy a rasszizmus és a háború nevében tömeggyilkosságok történtek, ez nyilvánvalóan nem zavarja. Még attól sem riad vissza, hogy (1942. február 3-án) elítélje az inkvizíciót, amiért embereket a máglyára küldött. Megható, igaz? A hitrõl, kereszténységrõl, a katolikus egyházról egyáltalán sokat filozofál, nagyon a gyomrában fekszik. Jellegzetesen egy félművelt hõbörgése ez, sok realitással megtűzdelve, de zavarosan és öncélúan egy-oldalú megítéléssel, amolyan „bizonyítsuk be, hogy” alapon. Mindig talál valami kivetnivalót, bárkit és bármit zsidónak és bolseviknak kinevezve, miközben ez az egyház- és vallásellenessége a megtévesztésig hasonlít arra, amit késõbb a kommunistáktól hallottunk. Vajon õk is tanultak Hitlertõl? Vagy mindez a diktatúrák lényegi hasonlóságából ered?

Állandóan visszatérõ téma Hitlernél a Szovjetunió elleni háború miértje. Mintha megfelelõ kifogást keresne, hiszen kirobbantása ellentmond annak, amit õ maga állított a Mein Kampfban az I. világháború elvesztésének okaiól. Nevezetesen annak, hogy Németország kétfrontos háborúba keveredett. S ugyanakkor mintha csak célozna valamire, ami köztudott, mintha csak olyan tényeket idézne, amelyeket fölösleges újból megismételni, annyira ismertek. De nem mondja ki, így legföljebb sejteni lehet, s találgatni.

Milyenek voltak az elõzmények? Azon kívül, hogy két szemben álló diktátorról van szó, aki politikai sakkpartit játszik egymás ellen – két olyan ellenfél, aki lenézi egymást, és mégsem, aki tiszteli egymást és nem is, aki nagyon jól ki tudna jönni egymással, ha nem volnának azonos, kölcsönösen keresztezõ érdekeik. Amíg Lengyelországról volt szó, minden simán ment, már csak a látszat kedvéért (na meg stratégiai okokból) ez így nagyon jól megfelelt mindkettõnek5. Így következett be 1939. szeptember 1-je. Errõl a napról úgy emlékezik meg a világ, hogy a csúnya Németország egy kikonstruált, vagy jobban mondva egy maga gyártotta hazugságokra (határ menti provokációra6) fogva megtámadta Lengyelországot, s ezzel elkezdõdött a II. világháború. Azt már viszont nem teszik hozzá, hogy Hitler ezt Sztálinnal karöltve s egyeztetve tette, magyarán: a II. világháború kirobbantása a Szovjetuniót minimum 50 százalékos arányban szintén terheli, hiszen ugyanolyan mértékben részesült Lengyelország megtámadásában, ugyanolyan mértékben bűnös tehát, mint a hitleri Németország: a felelõsség, a háborús bűn közös, az nem Lengyelország, amit ketté lehet osztani, s ezáltal mérsékelni. A különbség csak az, hogy Sztálin ravaszul megvárta, míg Hitler letöri a lengyel ellenállást, megsemmisíti a hõsiesen harcoló lengyel hadsereget, s aztán gyõzelemittasan és kegyesen bevonul a megnemtámadási szerzõdés titkos záradéka által megállapított, a Szovjet-unió számára kijelölt lengyel területre, s azt állítja, hogy csak védeni jött az ottani lakosságot. Azután következik Katyn, amit máig ködösíteni igyekeznek az oroszok.

A bűnrészességnek ez volt – mondhatni így is – a leglátványosabb része. Ami kevésbé látszott, az a diplomáciai handabanda, amit a szovjetek műveltek. Ilyen volt például a müncheni megállapodás elõtti garancia Csehszlovákiának, hogy majd megvédik, holott se Németországgal, se Csehszlovákiával nem volt a Szovjetuniónak közös határa. München után egy év sem telik el, s Sztálin megnemtámadási szerzõdést köt Hitlerrel. Az ilyen aljasságot persze lehet rugalmas diplomáciának is nevezni, bár sokkal kézenfekvõbb a gyanú, hogy mindezzel más célokat akartak leplezni. S hogy megalapozott ez a gyanú, tanúsítja az, ami a diplomáciában, a külpolitikában, s ne feledjük: katonailag is a Szovjetunió lerohanásáig történt a szovjetek részérõl a nyugaton szomszédos államaival.

Amikor aztán Hitler lerohanja a Szovjetuniót, Sztálin csodálkozik egy na-gyot, el sem akarja hinni, és sokkot kap, a Vörös Hadsereg pedig vereséget vereség-re halmoz (Hitler meg azt hiszi, ez is olyan gyorsan megy majd, mint a franciákkal). Kézenfekvõ az a gyanú is, hogy a kezdeti vereségek, illetve a német hadsereg gyors elõrenyomulása annak tudható be, hogy Sztálin nem rendezkedett be a védelemre (ahogy azt mindig hangsúlyozták), hanem a támadásra. Nos Hitler éppen erre utal többször is, nevezetesen arra, hogy az õ háborúja a Szovjetunió ellen valójában preventív háború. A szakirodalom ezt „történészek vitája” címen tartja számon, többnyire Ernst Nolte történészre hivatkozva. Van, aki úgy látja, hogy Hitler preventív háborúja csak válasz a bolsevik agresszióra, csakúgy, mint a holokauszt is „csak” válasz Sztálin gyilkosságaira. Ez a szemlélet valójában a náci bűnök kisebbítését, bagatellizálását, ártalmatlanná tételét jelentené. Pedig ha tényleg így is volna (mármint hogy Hitler csak replikázott Sztálin tetteire), végképp nem jelentené a nácik rehabilitálását: a bűnök egyszerűen nem oszthatók kisebb részekre (ha ketten gyilkolnak meg valakit, nem lehet azt mondani, hogy az egyik nem egészen, hanem csak félig gyilkolt, ezért a gyilkosság ügyében ártatlan). Arról nem is beszélve, hogy a náci gaztettek aligha lehettek válaszok Sztálin gulagjaira meg arra, ami ott és a kommunizmus építése ürügyén történt, mivel afféle hírek nemigen jutottak ki a Szovjetunióból, na meg miért is zavarta volna Hitlert a gulag. S bár Hitlert bizonyos szempontból Sztálin gyenge inasának tekinthetjük, nem közvet-lenül tõle tanulta mindazt, amit uralma alatt a nácik elkövettek. A bűn tehát oszt-hatatlan: ha ketten gyilkolnak, az ugyanúgy bűn, mintha csak egy. A preventív háború elmélete (ténye?) is legföljebb magyarázatként használható, nem pedig fölmentõ ítéletnek.

De mire is utal Hitler asztali beszédeiben? 1941. november 12-én arról szónokol, hogy az orosz földet nehéz lesz elfoglalni, már csak azért is, mert nincse-nek ott országutak, „de jaj volna nekünk, ha kocsijaik a mi útjainkra jönnének!”. Ez eléggé világos utalás a megelõzõ háborúra, de persze nem bizonyíték. Amint Hitler Sztálint és az oroszokat jellemzi, abban sok a találó fölismerés (például, hogy Sztálin nem a bolsevik eszmék gyõzelmét segíti elõ, mert valójában a cári pánszlá-vizmus folytatója), ugyanakkor egy egész sor teljesen alaptalan dolgot állít (például hogy az oroszok sosem találtak föl semmit, minden, amijük van, azt külföldrõl hozták be stb.). Ez fölveti a kérdést, tulajdonképpen mit is tudott Hitler a Szovjetunióról? A német hírszerzés eléggé sánta lábakon járt arrafelé, ráadásul Sztálin is értett a blöfföléshez és ködösítéshez. Hitler egyébként is hajlamos volt ítéletét kívánságaihoz igazítani: szeretné, ha olyan lenne valami, amilyennek szeretné, azért tartja olyannak. Hitler személyisége a háború vége felé – érthetõ okokból – összeomlik, elveszti reálérzékét. Az, hogy hol kezdõdik ez a folyamat s mi váltja ki, minden valószínűség szerint kívánságalapú, ítélete ennek alapján változik ebbe az irányba. Minden kétségen felül áll, hogy ideológiájában vakon hitt, s amikor a rea-litások kezdenek nem egyezni azzal, akkor az ideológia válik meg-határozóvá s válik – szubjektíve – realitássá (ez a folyamat egyébként más politikusoknál is tetten érhetõ). Mert amikor a tények egyre kevésbé hasonlítanak elképzeléseire, kívánságaira, ideológiájára, elrugaszkodik a tényektõl – annyira, hogy a háború vége felé már nem létezõ divíziókat mozgatott.

De akárhogy kételkedünk Hitler tényfölismerésében, illetve annak képes-ségében, az utalások egy megelõzõ háborúra tovább folytatódnak. Így például 1942 január végén, miután az angolok elfoglalták Bengházit, Hitler szerint emelt fõvel kiszállhattak volna a háborúból. Csakhogy „Churchill Oroszországra gondolt, anélkül, hogy rádöbbent volna arra, hogy a világrész csak akkor kerül egy nagyhatalom kezébe, ha Oroszország legyõzi Németországot”. A megjegyzés fölöttébb érdekes, mivel megengedi a föltevést, hogy Anglia támogatásával az oroszok le-gyõzhetik a németeket. Ha tehát Hitler az angol–orosz háborús együttműködés megrontásán fáradozik, akkor tulajdonképpen az oroszok európai hatalmát igyekszik meghiusítani. S közel áll a föltételezés: azért támadta meg a Szovjetuniót, hogy ennek elejét vegye. Aztán 1942. február 22-én kereken ki is jelenti: „Ha Német-országnak nem lett volna az a szerencséje, hogy 1933-ban átvettem a hatalmat és hogy semmit sem hagytam ki, ami az újrafegyverkezéshez vezetett, s ha nem döntök az oroszok elleni támadásról, minden európai államot elsöpörtek volna!”. Ez azért elég világos. Igaz, lehet ezt is puszta gyűlölködõ hasbeszédnek nyilvánítani, fõleg, ha csak úgy egymagában állna ez az állítás, de hát több is van ilyen. Meg nem csu-pán állítások vannak. Azt, hogy a nácik Európa megmentõjének látták magukat, gátat emelve a bolsevizmusnak, nevetség tárgyává igyekeztek tenni – ez elsõsorban a Szovjetunió részérõl volt így (s ennek, minden jel arra mutat, a nyugat is bedõlt). Ennek egyszerű a magyarázata: egyrészt azért, hogy a nácikat kiáltsák ki az egyetlen háborús bűnösnek, másrészt azért, hogy a kommunisták világuralmi ambícióit ködösítsék, azt hangoztatva, hogy a kommunisták, a Szovjetunióval az élén (na meg Sztálin elvtárssal) mindig csak a békéért harcoltak (sic!). Hitler azonban olyan állhatatossággal utal Sztálin háborús elõkészületeire, hogy akaratlanul is fölmerül a kérdés, ugyan mit tudott, vagy mit sejtett a terveirõl. Mert hogy ez nem csak olyan üres rágalmazás volt, azt a háború utáni fejleményekbõl elég jól láthattuk (hogy csak egy példát említsünk: a Szovjetunió volt az egyetlen állam, amely a II. világháború után új területeket szerzett, ehhez járult még az érdekszférájukban kialakult csatlós államok gyűrűje). A gondolatot 1942. augusztus 9-én megismétli: szerinte Sztálint hidegen hagyja az emberek halála, s ha még tíz éve lett volna, Európát elsöpri, mint annaki dején a hunok. „A német Wehrmacht nélkül már nem lennénk”, teszi hozzá. Politikai végrendeletében is szóvá teszi ezt, de ott sem szolgál kielégítõ magya-rázattal, bizonyítékról nem is beszélve. Olyan föltehetõen nem is létezik, s ha létezne is, a Kremlben nagyon jól elbújtatnák. Csak a közvetett indíciók maradnak, amelyeket nem lehet egy kézlegyintéssel félresöpörni, alaptalannak minõsíteni, mivel eléggé meggyõzõek. Egyetlen bajuk az, hogy valóban csak indíciók, nem bizonyítékok.

Mindent összevetve sajátos egy alak lehetett ez az Adolf Hitler. Valóban nehéz elhinni egy emberrõl, hogy ennyi intelligenciával, éleslátással (mert ezt sem lehet megtagadni tõle!) ennyi hülyeséget, gazemberséget, gonosztettet, embertelenséget lehet elkövetni. Nem csoda, hogy mindig akadnak, akik kételkednek ebben, s tagadják a holokausztot meg egyéb kegyetlenséget, amit a nácik elkövettek (bár nem csak õk, ezt következetesen hozzá kell mindig tenni). Az sem biztos, hogy e kételkedõk valóban olyan jóhiszemű, jóakaratú, önzetlen emberek, mint amilyeneknek tettetik magukat. Másrészt nem csökkenti a bűnösséget, ha az elkövetõt intelligensnek, vagy akár kultiváltnak is tartjuk, vagy ha úgy látjuk. Hitler teljesen normális dolgokat is művelt, mint bármelyik más nyárspolgár. S bűnösségét a legkevésbé sem csökkenti, ha hozzátesszük: hasonló disznóságot, galádságot más is elkövetett.

JEGYZETEK

1 Joachim C. Fest: Hitler, Verlag Ullstein GmbH, Frankfurt/M, Berlin, Wien, Propilän Verlag, 1975
2 Dušan Hamšík: A középszerűség géniusza, Tatran, Bratislava 1968; a cseh eredeti: Génius prùmìrnosti, Èeskolskovenský spisovatel, Praha 1967
3 Ez Monologe im Führerhauptquartier 1941-1944 (= monológok a Führer fõhadiszállásán 1941–1944) címen jelent meg. A jelen elemzés a cseh fordítás alapján készült: Adolf Hitler, Monology ve vùdcovì hlavním stanu 1941–1944, Aurora,  Praha 1995
4 Cseh fordítója, Jiøí Hájek úgy kommentálja ezt, hogy dilemmája volt, vajon a hű fordítás érdekében olyan rossz csehre fordítsa-e, mint amilyen rossz németséggel van megírva.
5 A titkos záradékkal ellátott meg nem támadási szerzõdés aláírásakor Sztálin dicsõítõ tósztot is mondott Hitlerre.
6 Ez volt a gleiwitzi rádióadó „megtámadása” Sziléziában a német kommandósok által, amit Hitler magas rangú tiszteknek 1939. augusztus 22-én ígért.