SZÁZ PÁL: Ovi (2)

(Folytatás az előző számból)
(3 – 4)
– Megmóllak! – Mondta nekik még egyszer Gömböc. Arca remegett, kinyújtotta húsos kezét, öregujját mereven feltartotta merõlegesen ökölbe szorított tenye-rére, és rájuk szegezte (így kell mondani a megmóllakot). Szegényt mindig csúfolták, mert kövér volt.

Úgy húzott el mellette, hogy észre sem vette. Azok meg fülsértõ hahotában törtek ki. Igazán kegyetlenek tudtak lenni olykor.

– Csináljunk nekik autópályát! – Javasolta Piszkavas, és lendületesen elõretolta a kicsi sárgát.

– Nem, az nem jó, olyat már csináltunk és különben is unalmas. – Földelte le Olló.

– Inkább rendezzünk akadályversenyt nekik. – Mindenki tetszését elnyerte Partvis ötlete, így hát nekifogtak az akadályversenyesdinek.

(Úgy változott át ez a sárga utálkozás, mint Olló színváltoztatós kisautója, amit most is szorongatott, és lila volt.) Igazából csatlakozni szerett volna hozzájuk, ami sikerült is pár barátságtalan üdvözlés után, és nojósan beleegyeztek. Akkor aztán jöhetett a meglepetés. Ki is húzta a zsebébõl, volt is csodálkozás, és (a többiek nagy tudósan megállapították, hogy) ez bizony porse! Mit tudta õ, kit érdekelt milyen fajta, fõ hogy nekik tetszik. Olló persze vérszemet kapott:

– Noésakkormivan? Az enyém meg színváltoztatós, és ha dörzsölöd, lila, ha hidegre rakod, vagy bevizezed, akkor meg narancssárga, és ferrári, és az különben ám sokkal jobb… – (Micsoda bosszúság, így megnyirbálni az ember sikerét!) Ráhagyta, és azért végül csak elkezdõdött az akadálypálya megépítése, és a verseny.
Egy idõ után azonban ráunt.

5

(Minden kocka eltűnt, felszívódtak kiálló színükkel. A lassúdad fény egyre hurcolkodott odébb, ahogy telt a nap; laposabb lett a négyszöge, fuldoklottak benne a szõnyeg indái. A firhang kacskaringós hajtódásai árnycsíkokat húztak rá, néha lábak is – hol kisebb, hol nagyobb. Mintha megindulna az egész, mint a vonat – és nem-csak benn, hanem kint is látni lehetne az események körmenetét) – és ha figyelsz, hallani a zakatolást. Kanizsára! No persze, vonatozás; az meg már aztán igen izé. Csak aki akarja, az autókázással együtt. Mindenki be van érte szarva, hát legyenek.
A szétszóródás eltűnt, egymáson sorakoztak a kockák mind, eltűnt a bosszúság is, épülgetett a kényes-fényes várpalota. Ha már egyszer az ember csak magára számíthat.
„Úgyhogymoszt jáccásziból tevagyaz apa, ész rájöszhogy megcal, északkor”
A nagy narancssárgán jól mutat a lila
„Vigyá, Dzsoni, meg akar támanni”
A két sárga hasábot föléhidalni, az lesz a harangtorony
„Óh, kedves Paula, úgy örülök, hogy elfogadtad a meghívásomat. Kerülj beljebb, gyere teázzunk”
A harangtornyon oszlopai között kicsúszik a fény, mint macska a kerí-téscölöp között, elkenõdik, kinyúlik, mintha ferdén állna a harangtorony, és le akarna omlani.
„Miáúú” – szólt a cica, és eliszkolt. „Wauff, most elkaplak” – szólt a kutyus és uzsgyi.
A templom mögött kicsi házikó épül, mögötte A farm. Vajon milyen állatok lakják?
„Akibújtakinem…”
(És az élet hangjai csak úgy pattogtak körülötte, lassan átvették az uralmat, felszálltak, lebegtek kicsit, aztán begurultak valahova. Idegenszerűek voltak, ugyan-akkor hamisítatlanok – mintha kút mélyérõl, vagy egy távoli templomtoronyból hangoztak volna. Az igazi élethangok, fölülkerekednek a valóságon, lehasalják azt – nem hallani Paula affektált „rendkívüli”-jeit, a hunyorító harcosok lövéseinek „ttuff”-ogását, és a kutyacsaholást egy sokkal igazibb váltotta fel. Azé a kutyáé, aki ott lohol a lovagló gazda után – „aki nem a vadakatterelõ juhász, és a várkastély mögött áll a vityillója, és az õ kertjében is van szilvafa” – és segít neki az lanyha alkonyatban a nyáját karámba terelni. Most kongatnak – ez már az esti harangszó.
    Vajon mi történik ha vége a játéknak?

6

Két kislány áll a kis teaasztalka mellett. Beleéléssel magyaráznak, mutogatnak is, szélesen, mint a karmester, vagy magától értetetõdõen, mint az öreg nénik.
– Jólvanakkor, lesek azs apa. De miazshogy: megcsalni?
– Hát az, ha más lányokkal megy fagyizni, és jitkán van otthon, mejt mindig azt mondja hogy dolgozik, meg ilyenek, tudod! Mint a tévében…
– Aha. Servus drágám. Képzseld, nagyon fárastó napom volt. Így jó most?
– Valóban, nekem is fájasztó napom volt, eccejűen szöjnyű.
– Milyen sép finomillat van, mit sütöttél?
– Csináltam neked almás pitét, tudom, hogy imádod. És mondd, mi tajtott ilyen sokáig? De most te elkezdesz hazudozni, és játszásiból azt mondod, hogy tájgyalásod volt.
(Vajon ha Drágám megöregszik a férjével, és öreg néne lesz, akkor is süt almás pitét? és ad belõle túlra a gyerekeknek is? )
– Hát tudod igazsából egy rendkívül fontos megbesélésen kellett rést vennem.
– Pejsze, azt hiszed öjökké az ojjomnál fogva vezethetsz, nagyonis jól tudom, mi az igazság. Na, most feleselj, mejt a… (tévében is így csinálják)

     „Jaj, Klotildka, kimennél kérlek, úgy látszik meghozták.” Persze röpült ki-fele az ipséhez. Manci mosolyogva nézett utána. No nem baj, nagyon helyes – gondolta –, már igazán foghatna magának egy kandúrt, mert az egyik esztendõ a másik után, aztán meg már egyre nehezebb. De sohasem sértette meg, még csak nem is ingerelte õt megjegyzéseivel; igen, tisztelte kolléganõjét, és teljes mértékig biztos volt benne, hogy elõbb-utóbb eljön az õ ideje. Kedvelte õt, és benne a sedreségét, a hirtelenkedéseit, vagy az idegbajoskodását – bár ájtatos-alázatos arcot vágott, titokban nagyokat derült azon, hogy is lehet ilyen apróságokon felcseszõdni. Míg õ ült és kötött vagy olvasott békén, addig õ sürgött-forgott körülötte – mintha õ lenne a tengely és körülötte imbolyogna –, röpült utána tarka sála, klattyogott a pamacsos papucsa. Csak le ne késse; bár nem tudta éveinek számát, de következtetni lehetett a szeme köré fonódó sűrű, apró ráncokból, és hosszú nyaka csíkosodásából. Kü-lönös, hogy ide-oda röppenéseikor rászólt a rendetlenkedõkre (de azok nemigen hallgattak rá), míg õ ahogy ott ült egy helyben, a nyüzsgés közepén – mint kövér méhkirálynõ, nagy hasán keresztbe tette kezeit, leeresztette a kötést (de ez ritkán esett meg), mert miközben kötött, csápjait kiélezte a külvilág eseményeire, így aztán semmi nem kerülhette el a figyelmét – mindig akkor avatkozott be a fajuló dolgokba, mikor az már végképp szükségessé vált. De akkor is elég volt egy tarisznyából elõszedett jellegzetes nézés, a „nono” meg már egyenesen vészjelnek számított; nem ugrált fel. Tekintélye befurakodott az óvoda összes helységébe. Milyen cso-dálatos is – gonolta most egyik ritka felfigyelése alkalmából leeresztett kötéssel, hasán keresztbevetett karokkal –, sõt egyenesen ragyogó, hogy végre mindenki megtalálta a helyét. És a rend helyreállásának biztonságot nyújtó érzete jelent meg elõtte. A boly összes tagja, az egész nyáj karámba van terelve – hála Klotild segítségének (mert ide-oda rohangált körülötte megint) –, minden szétcsúszott dolog a helyére került; a dolgok az élet (autó)pályáján siklanak, a ferrári, a színváltoztatós, a porse együtt. Megbillen, helyreáll, évek óta már; megbillen, helyreáll az élet, folyamatosan és feltartóztathatatlanul billeg – s ahogy az esztendõ esztendõbe csú-szik, õ maga nem változik, csak a tagok cserélõdnek folyamatosan és feltartóztathatatlanul. Generációkat pecsételnek le itt, aztán pedig kipostázzák õket az életbe, annak szerte tengerébe, hogy ott folytatódjon a billegés. „Itt ezeknek a szülei is az én szányam alól tanultak repülni, aztán egyszer csak elfelejtettek visszarepülni” – de ez a dolgok rendje.
– Jól van djágám, megbocsájtok, hiszen tudom, hogy szejetsz. És én is szejetlek. – Azzal Mormoc és Szaloncukor (vagyis inkább Mojmoc és Saloncsukor) szájon puszilták egymást (mintha e kényes-fényes várpalota létezését írták volna alá, most, miután az összes kocka tökéletesen illeszkedik, a színek egymásra játszanak, a forma biztos, a tornyocskák felfelé merednek – szél nem viszi. Ekkor döbbentek csak rá, mit is jelent ez – milyen kockázat és talán veszteség – mi akar lenni e narancsból lilába játszó délelõtt derengése. S a fölismerés után nyomban mintha hasítás játszott volna, szétválltak) és szégyenlõsen megtörölték a szájuk. (Valami titok birtokosai lettek, olyané, amit nem beszélhetnek meg, mert nem lehet szavakba szabni, oly parttalan, de amit mindketten egyész biztosan érzékelnek, így hát nem is kell megbeszélni.)
Õ is csókolózott már – de arról senki sem tud (A tagjai megteltek bizsergéssel, és minden forróságármalat a gyomra környékébõl sugárzódott ki. És minden felszabadult és most kódorgó erelyét össze kellett fognia és be kellett vetnie, hogy megtörténjen), ott és akkor aztán megpuszilta az arcát.

7

Megszólal a kakukkosóra. De most senki sem figyel. Mindenki el van foglalkozva.
1, 2, 3,..hány óra?, megszámolom.
A dédinél is van kakukkosóra, de az sokkal nagyobb, hatalmas, magasabb tõlem is. (Cirádák vannak rá faragva, alul hosszú száron leng az inga, kis üveges vit-rinben.) Egyszer a dédi kinyitotta nekem. Aznap nála voltam, elkültek hozzá szol-gálni. Aztán jött értem apu. Leültek a konyhába a dédivel, az elõbb elõhozta a vékony nyakú üveget, töltött. Nekem is akart önteni, de csak viccelt. Kortyintottak, lötyögtették a szájukban, bólogattak. A bor bordó volt (szinte lila, csillogtt, a nefelejcses abroszon bólingó vörös folt jelent meg ahogy letették. Hosszúra nyúlt a csönd, ahogy az olajos bor lefutott a pohár martjáról, itt-ott megmaradtak a verej-tékcseppek, és abban a feneketlen csöndben, szinte sercegett, ahogy belefutott.) Dédi olyan volt mint mindig (álmatagon) kinézett (a függönyös kisablakon) – régen voltak a párkányon muskátlik, de azokat elvitte a dédimama, és nem jött vissza velük; sajnáltam õket is. Most csak száraz diófalevelek voltak ott kívülrõl, odafújta õket a szél, narancssárgállott, mert átvilágította a nap (és az ereit is ki lehetett venni. De apu nem volt olyan, hanem más. (Igaz fanyar volt, de nem lehetett látni rajta a durvaságát. Fanyar és lágy mint az a bor.) Én nemigen szeretem. Egyszer azt mondta, hogy lehet, hogy itt fogunk lakni, építünk ide egy nagy házat, ha meghal a dédi. Nem tudom, hogy tényleg, vagy csak viccelt-e, de majdnem sírni kezdtem; én nem akarok itt lakni, mert a dédinek…
    …7, 8, 9, Tíz óra van. Jön a reggeli: A Szakács néni nagy tálcákon hozza be a halas-kenõs kenyereket. Fúúj.
    Kell menni kezet mosni, meg pisilni – már mondják is.
    Azzal az állatfigurákat betologatta az istálóikba, biztonságba helyezte õket az éjszaka idejére, zárórát csinált. Mondta nekik, jók legyenek, és otthagyta õket.  (…)

8

Már mindenki a helyén van. Gombolyag ül csak egyedül, magára maradt most is, aztán Szaloncukor és Piszkavas ülnek le melléje, de csak mert máshol már nem volt hely. Szaloncukrot Klotild tanító néni tessékeli, mert az nem akar Gombolyag mellett ülni. Van még szégyenasztal is szégyenszékkel. Oda nem ül senki. Csak ha szégyent csinált. A szégyencsinálásról igazából annyit lehet tudni, hogy az nem jó. Mert akkor oda kell ülni, és nevetnek. Szégyen az, ha valaki rendetlenkedik, csúnyán beszél, vagy „rútul” viselkedik, rosszalkodik. Most már csak azt nem értem, hogy akkor mitõl szégyen a szégyen? Mert az nem az, hanem csunyán beszélés, meg rendetlenkedés, nem szégyen. Anyu is mondja, nehogy szégyenben maradjak miattad. Tehát olyasminek kell lenni, amiben benne lehet ragadni, és nehéz a kijövés belõle…
    Most senki sem ül a szégyenszéken. Amúgy is: legtöbbször csak fenyegetnek vele. Gombolyag, Piszkavas és Szaloncukor mellett maradt még egy hely, az jó lesz nekem. (Gombolyag bárgyún ül, azok meg fintorognak. Szaloncukor durci, remeg a piros masni a hajában. Õ szólal meg legelõször: )
– Hogy lehet ezst megenni, vüö! – És Piszkavas bólingat rá.
– Nem is olyan rossz ez. – Próbálja Gombolyag. Szaloncukor összehúzza a szemét, száját, orrlyukai kitágulnak, az egész – eredetileg kerek – arca kígyószerűvé válik.
– Perse, nálatok bistos mindig ilyenek vannak, ilyeneket zsabáltok, mi?, mert azs anyád csak egy takarítónõ! Éhenkórás, éhenkórás, …

***
hát amint el hagyja a rézerdõt újabb folyóhoz érkezik azon pedig újabb hidat lát átmegy a hídon és láss csudát minden ezüstbõl volt abban az erdõben

9

Mondok neked mesét, jó?
Volt egyszer egy igencsak sedre tünér, Lukréciának hívták. Nagyon fiatal volt még, az ükanyja nevelte a vén Erdõtündér, a Szállómezõk és Mélyerdõk királynõje – persze minden alattvalója tisztelte, ahogy az már lenni szokott, de legfõképpen a kis nyuszik, mert azok voltak olyan félõsek. Mikor Lukrécia anyja nagyon öreg volt, felkerekedett a hatalmas útra, a mezõkön túlra, ahol az öreg tündérek laknak. Lerántott az égrõl egy bárányfelhõt, fülébe súgott, azzal meglovagolta és elsuhant vele. Elõbb azonban Lukréciára hagyta minden tudományát, a varázsigés könyvet meg az üstöt, de legfõképpen a varázspálcáját. Lukrécia – mivel bár szeleburdi, de ügyes tanonc volt – persze szívesen fogadta, enyhítette a bánatát ükanyja távoztán.
    A kicsi tündér máris hozzálátott, hogy kipróbálja új hatalmát. Elhatározta, hogy mókás varázslatokat visz véghez, és örömet fog vele szerezni. Akkor nyílt erre az elsõ alkalom, midõn a kis nyulakkal társalgott, akik így szóltak hozzá: „Segíts rajtunk, olyan szerencsétlenek vagyunk! Állandóan bújkálnunk kell az erdõ vadjai elõl, olyan egyszerű a madaraknak, azok csak kitárják a szárnyaik, és máris megmenekülnek, vajon mitévõk legyünk?” Ekkor Lukréciának támadt egy ötlete, és menten szárnyakat varázsolt a nyusziknak. Azok meg vígan repkedve alig gyõztek hálálkodni. Megörült ennek Lukrécia, s mint aki jól végezte dolgát, hazatért. Még be sem léphetett gyökérkunyhójába, máris ott termett Gábriel angyal. „Kicsi Lukrécia! Tudod-e hogy e pillanatokban is egy seregnyi angyal próbálja összefogdosni a szárnyas kis nyulaid? Hát nem tudod, hogy a világ rendje az, hogy a nyulak nem repülnek, hanem négy lábon járnak, és ha szükséges, hát bujdosnak? És hogy így lesz ez mindig, míg a világ ki nem fordul tengelyébõl?” A kis tündér hát hogyne vörösödött volna fülig. De Gábriel megsimizte ezüst fürtjeit, és rámosolygott, hiszen tudta, hogy jót akart. Aztán eltűnt, Lukrécia pedig nyugovóra tért.(…)
A rá következõ napon eltökélte, hogy ma mindenképpen, tűzön-vizen által is véghez viszi a tervét, úgy hogy senki se haragudjon miatta. Este megint felült egy alkalmas, arra somfordáló fellegre. Szállt, szállt, szálldogált, meg sem állt a város határáig. Ott aztán lecsusszant róla. Elég kietlen vidékre pottyant, csupa vas volt minden. Elõször néhány egymás mellett álló fát vett észre. Idegesen rázták ágaikat. Lukrécia megkérdezte õket, mi bajuk. „Ugyan mi lenne, nem látod azt a sok lámpát, ezt a világítást, fényözönt, hát lehet így aludni szerinted? Ráadásul mi fák, még csak el sem mozdulhatunk a helyünkbõl. Gyökereinket beton nyomja. És szomjazunk is. Nincs mit tennünk” – felelték neki mogorván. Õ pedig nagyot derült ezen és gyorsan meglengette a pálcáját. Erre a fák lomhán kiemelték a gyökereiket a földbõl, és elindultak. Örömükben még köszönetet is elfelejtettek mondani neki. Nekirontottak a lámpaoszlopoknak, elkezdték õket kitépegetni, csokorba gyűjteni. Ekkor eget-földet rázó mennydögés hallatszott. Ott termett az égtelen haragra gerjedt Gábriel, és kiabálni kezdett a megszeppent Lukréciára. „Ó, te nyomorúság kergetõje, hát nem megmondtam, hogy nem zavarhatsz össze mindent, hordd el ma-gad, de izibe!” De azután megesett rajta a szíve, és igencsak elszégyellte magát, hogy angyal létére hogy viselkedik. Tudta, hogy Lukrécia nem akart rosszat. Lehajolt hát hozzá, megtörölte könnyeit, de semmi használható javaslat nem jutott eszé-be arra, hogyan használja Lukrécia az erejét.
    A kicsi Lukrécia fogta magát, mérgében kettétörte a pálcáját, azzal felugrott az elsõ bárányfelhõre, és hazasüvített. Ott élt az erdõn-mezõn kedves állatkáival nagy békességben, míg meg nem halt.
– No-ó! De ez nem jó mese! Ez szomorú.
– Tudom, de most ez jutott eszembe. Nem tehetek róla.
– És ha valaki megjavítja a pálcáját? És ha varázsolhat kedvére, ha nem is így történik, és…
De vajon varázsolhat kedvére?

***
mert hogy ezüst erdõbe ezüst fákon ezüstlevelek ezüst virágok alattuk de õ rá sem hederített ment csak ment tovább egyenesen a király kis asszony kegyeiért tündér ilona irányába

10

Akkor folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Menjünk vissza a várkastélyhoz.
Még ténfergett egy ideig, õgyelgett a megbomlott viszonyok között, ki erre, ki arra.
Lám, nincs több várpalota; romokban minden. A kockák újra szerteszét, négy-szög nélkül, mert az idõközben elmászott. És idõközben elmásztak a kockák is, oda minden, most újra fel kell görgetni a sziklát, fel, aztán úgyis visszagurul – mért nem mondja már senki, hogy ez a dolgok rendje? – és mit van mit tenni.
De hát-tehát: menni tovább: élni élet.
De jaj, pisilni kell menni, jaj ne, jaj ne, jaj de. Fú, szerencsém volt. (…)

11-– 13
Hogy süthet így a napocska! – gondolta miközben indult ki a többiekkel. A tanító nénik persze akkor is azt mondták, hogy melegen kell öltözni. Kínzószép, sötétkék korai órák után irány ki, kint pedig ez a nyílt fény… úgy szóródik, mindenhol meg van bújva egy darabkája. Most pedig kirohan az egész csorda, és leteperi. Vhááá, nyomás teperni!(…)
A lányok pimpimpárét szednek, kötögetik koszorúba. Most sok van, tele vele minden. Bolyhos és sárga, és a hüvelykujjal le lehet pattintani a fejét, és lelõni vele valakit. Ott a túlon valakik fogócskáznak. A lányok mind körben, fonnak is serényen. Hallani a harangszavat, -szavakat, idehallatszik – vagy idelátszik – a tornya, egész közel van, jön, jön, közeledik egyre, majdnem rálép a diófára, a lányok fölé hajol, sötét lesz hirtelen árnyékától, belekongat a körbe, gyűrűzik a sok lila kongás. Összeolvasztja a sok dumát, harsogást, susogást, sipákolást, bele-gabalyodik a boglyakba, ágakba-bogakba – mind a tizenegy.
Micsoda béke, csak úgy zajlik,  hullámzik, s kerül mindenki a helyére.(…)

14
Jaj, már nem is himbálódznak a füvek, nem is imbolyognak az árnyékok. Jaj de meleg lett. Gondolta Manci tokáját törülgetve, aztán ki is mondta. Klotild egyetértett. Aztán ültek. Klotild rászólt Piszkavasra, mert már megint olyan volt, mint a fehér biliárdgolyó, akit azért lõttek ki, hogy egy másik biliárdgolyónak ütközzék, az meg egy következõbe, és kezdõdhet a csetepaté, patáliástul – míg végül legalább egy el nem tűnik a lyukban. A két tanító néni volt csak az akadály, õk voltak a két figura a zöld mezõ – vagyis posztó közepén. Piszkavas célt vétett, rossznak ütközött – lefülelték.
Aztán ültek tovább. Már minden pletykát megtárgyaltak, az összes kapcsot kifejtették, meghányták-vetették a stratégiákat. Na meg meleg is volt.
Manci tanító néni akart neki szólni, visszaterelni, mikor látta az udvar távolában, hogy szem elõtt legyen, de aztán meggondolta magát. Különben se hallaná, oda kéne menni, meg minden. Furcsa gyerek – gondolta – és még mielõtt elkezdett azon gondolkodni, kire is üthetett, arra gondolt, mi is lesz belõle. De nem kezdett el gondolkodni, a kettõ közül az egyiken se. Csak figyelte egy darabig, hogy mit figyel õ a fűben. (…)

15

Kicsi csiga kuncsorog (fogalma sem volt, mit is jelenthet ez a szó)   
Meleg van, és nem vacog (de mondjuk amúgy se, mert télen alszik asszem)
A fű között hunyorog (lám a pici szeme, kimeresztve)
Költötte meg hirtelen felindulásból. Most nem volt kedve szöcskészni, haj-kurászni õket eszetlenül. Meg ilyen szárazságban felmásznak a csigák a fűszálak végére, kitudja, miért.
Otthon, a a legközelebbi parkban van a Csigatemetõ.
El kell õket temetni, de persze nem élve, csak ha má megdöglöttek, csak a házuk – mert ezek olyan lassúak, hogy közben megdöglenek, meg rendetlenek, széthagyják a házaik. Amik mondjuk szépek. Igen, szépek, csavarodnak, lehet belõlük csinálni mindenfélét… – na és feltépni egy mohát, alátemetni, vagy három göröngy alá, mindig mást kell kitalálni.
(…)
Már jön a szag az ebédlõbõl megint kezet kell mosni mi lesz ebédre na ne löködj jó megyek nem is vagyok olyan éhes szerintem oda nézz alá most jön nem sikerült nem baj most már vigyázz kiteszem a csigát az asztalra mert megfullad – azzal kitette.
– JóójétváágytkiváánogGyerekekésTaníttóóNééni!
– DobrúKugyvámPrajemGyetyiaaPanyiucsityeelká! – jódlizák a naposok. Ez volt a világ leghülyébb szokása. Kiáll két gyerek és aszongya, mint a díszmajmok, meg aztán a naposoknak kell elrakni a játékokat, úgyhogy aztán mindig mindenkire duzzognak, mert persze senki nem rakodik el, meg nekik kell megöntözni a virágokat, de Klotild tanító néni inkább elveszi tõlük, és maga csinálja, meg néha fölügyelniük is kell, az a legrosszabb, mert akkor sose lehet tudni, hogy megmondanak-e vagy sem, vannak, akik undokok és vannak, akik nem.
Már épp megette a levest, várta a másikfélét – mert ez még csak bemelegítõ volt mikor hirtelen megjelent fölötte Klotild tanító néni a maga fenyegetõ, teljes valójában:
Fuj nem szégyelled magad behozni a csigát ráadásul kitenni az asztalra nem mész rögtön kezetmosni hogy lehet így enni a csigamániás mindened naposok kérjetek a Borisnénitõl egy rongyot hányszor mondjam még neked mindent occor kell elmondani na menjél szépen kezetmosni aztán fejezd be szépen. Azzal kidobta a szemétkosárba; csak úgy landolt szegény csigusz. Épp mikor már kezdett felbátorodni, már meresztgette a szemeit, mászott ki. Na mindegy, nem döglött meg, kint van még sok. Majd ha megyünk ki megint kimenekítem – de a többiek! Rohadt kölkök! Olyan csúnyán röhögtek… egyszer még valahogy megbosszulom. (…)
(15 –18)
Ebéd után jön az ebéd utáni alvás. Az hol jó, hol nem, de ezt már elmondtam eccsomószor, itt minden ilyen. Most eggyóra van. Kezdõdik az idõ elõlrõl. (Õ vette csak észre a kakukkot, és örült magának, mert ekkor csak egyszer kukkant ki és vakkant a kakukk. Különben nemigen figyelte senki – néha ha épp, de általában mindenkin átment egy idõ után ez a csodálkozás, s megszokássá vált – õt azonban fogva tartotta ez a rejtvény, vagy talány, hogy) hol a ménkűbe fészkel az a nyamvadt kis kakukk. (De emellé odafurakodott valami különös megérzés, hogy ez a kakukk) mégsem lehet valami hideg masina, mint a mosógép – aminek az égvilágon semmi különösebb haszna nincsen – hiszen pontosan tudja mikor kell elõjönnie, és tarka, és ugrál, és faragott házikója van, és lógnak a vastobozok nehezékként a láncon. Pontosan tudja hányszor kell kikukkantani és kikakkantani, és igen, az egész kattog és ketyeg. Azért muris lehet kakukkosórában vagy kakukkosházikóban lakni. Mi is lehet benne…
(…)Aztán szépen lassan mindenki befeküdt saját kis ágyacskájába. Piszmogás és nyihelõdzés volt egy ideig, Manci persze mindenkit lenyugtatott, hogy „elég volt az eszetlenkedésbõl” meg hogy „lesz majd mese ha felkeltek, már így is sok idõ van, most aludjatok gyorsan egyet”. Sok idõ… a kakukk csak egy idõt jelentett. Vagy lehet, hogy van több idõ, úgy mint van egy bögre tej, de az egyre fogy, mégis csak egy bögre. Vagy lehet, hogy nem fogy, de több lesz, hisz az elõbb kezdõdött. Fenetuggya.

19

Fárasztó volt ez a fél nap, ráadásul még vége sincs – valami ilyesmire gondolt és elnyúlt az ágyon. A paplant a nyakába húzta. Még egy percig fontolgatta hogy büszkén ellenáll a regulának, és nem alszik el, csak úgy csinál, de aztán le-hunyta a szemét.
– Ne aludjá el! – súgta oda Olló haverjának, a Piszkavasnak. Az beleegyezett. Megint úgy csináltak mintha aludnának.
Elképzelte maga elõtt amint Piszkavas Ollóstul és Partvisostul az ágyához kötözve ordít, és nem szabadulhat.
– Ne mocorogj, mer… – lebukás veszélye azonban koránt sem volt olyan borzasztó, mint amilyennek kiszínezték.
Olló és Piszkavas meg Partvis most épp neki könyörögtek, hogy szabadítsa ki õket. Teli pofával ordítottak. De jó! De õ nem mozdult. De tudta jól, hogy ezt nem lenne szabad, de most tudta, hogy nem kell hogy érdekelje mi a szabad és mi nem…
Partvis visszakacsintott: „jóvan”. Manci testes hátsójának mozgását figyelte a szeme sarkából, amint elhaladt elõtte.
Ott hagyta õket a sorsukra. Víg lábbal indult kifelé, fütyörészve a klementínát, mint aki jól végezte dolgát. Most már biztosan tudta, hogy valami szörnyűség fog történni odabenn, illetve velük, de nem bánta, elindult kifelé, még hallotta a kiabálást, az ígéreteket…
Olló már nagyon nyugtalankodott, egyre nagyobb kedve támadt izegni-mozogni, mert melege volt a paplan alatt.
Ment rendíthetetlenül, az udvarra, az udvar kissé furcsa volt, a fák levelei narancssárgák voltak, és a fű is narancssárga, de nem olyan, mint õsszel, hanem olyan mintha drágakõbõl lenne, vagy inkább ez lenne a mesebeli rézerdõ, arra, túl, pedig más színek más erdõk…
Manci kislattyogott (a leforrázott kávé reményében – amit Klotild már remélhetõleg elkészített – abban a hitben, hogy már mindenki alszik). Kezdõdhetett a buli, kezdõdhetett a só. Kávészag terjengett. (…)

***
ment csak ment tovább míg nem egy rengeteg erdõbe nem ért hát abban az erdõben láss csudát minden aranyból volt a fák is a bokrok és a füvek

***
Észrevétlen eltelt az idõ, és belépett Manci, aki csodálkozást és megrovást mutatott, de titokban nagyon jól tudta, hogy sokszor szó sincs itt alvásról. Aki esetleg nem aludt, azt felébresztette, és mindenkit öltözni küldött. Elõbb a lányok, aztán a fiúk. Sajnos. Dongott az óra kettõt. Künn a szilvák szégyenlõsen betakaróztak leve-leikkel. Észrevétlen eltelt az idõ.

***
hát amint kiér az arany erdõbõl és átmegy az arany hídon hirtelen nem tudja mi tévõ legyen elmajszolgatta hát a hamba sült pogácsáját tudta jól hogy most a nap király udvarába kell mennie túl a hídon ment egyenesen elõre

(20 –22)

Semmi sem lehet végtelen messze. Gondolta. Elképzelte ahogy megépítenek egy „jó hosszú létrát, nekitámasztják a felhõknek és felballagnak rajta. Vagy ha hosszítják a létrát, akkor felgyalogolnak a holdra. Aztán meg a csillagokra.” Ezt teljes képtelenségnek tartotta – mármint hogy valami a nagyon messzinél messzebb legyen, mondjuk végtelen távolságban. Inkább a szilvák a végtelenek. A kakukkosóra nem, mert megáll, ha nem húzzák újra meg újra le a vastobozokat a lánc végén. Bár az idõ nem. Meg a szilvák se – akik már megkezdték az éredést, egy szem a sok között, egy éredést a kitudjamennyi közül – mert ha ki is vágják ezeket itt, attól marad még fa amin tovább. Az egy mellé párt halkan a kikukkantó kakukk vakkant amint kibukkan. A narancssárga eltünedezett a termekbõl.
(Folytatjuk)