Gál Sándor – Katonásdi és a T–34-es lakókocsi (2) – Napló

Nekem a parancsnoki föladatokat kellett megtanulnom, vagyis mindent – rádiózást, lövészetet, a harckocsi vezetését, taktikai és műszaki „mindenfélét”.       
Ennek a drezúrafolyamatnak részbeni lezárása akkor történt meg, amikor a féléves altiszti kurzus befejeződött. Néhányad magammal a vizsgák után őrvezetői rangra „emelkedtünk”: megkaptuk az első vörös csíkot – frtyaszt – a vállunkra.
Ebből következően kiképzett harcosok lettünk, alkalmasak a harci feladatok teljesítésére – az ölésre, a pusztításra. Egyik megdöbbentő felismerésem az lett, hogy százával, ezrével vannak olyan embertársaim, akik azzal keresik a kenyerüket, hogy fiatal férfiak tízezreit ölni tanítják…
Új, hátborzongató ismereteimre azonban egyáltalán nem voltam büszke. Sze-rencsémnek tartottam ellenben, hogy mindez akkor még csupán elvont, elméleti lehetőségnek látszott, annak ellenére, hogy a világ akkori hatalmai folyamatosan egy-másnak feszültek.
Janovicei időmnek ez az első szakasza legfeljebb – az iméntiek mellett – any-nyi személyes hozadékkal járt, hogy elég hamar megtanultam csehül. Persze, a szlo-vák nyelv ismerete mellett ez nem volt különösebben nagy teljesítmény. Ha nagyon rosszul éreztem magamat a bőrömben, akkor Adyhoz menekültem. Amikor pedig kiderült, hogy viszonylag gazdag könyvtára is van a janovicei helyőrségnek, ezt   később a lehetőségekhez mérten ki is használtam. Csak az érdekesség kedvéért említem meg, hogy még Fábry Zoltán valamelyik könyvét is megtaláltam, mert hogy volt egy „magyar” regál is a hadi bibliotékában… De például itt került a kezembe Thomas Mann József és testvérei c. regénye – cseh fordításban —, s amikor kiköl-csönöztem, a könyvtáros egy ideig úgy bámult rám, mintha nem is e föld lakója volnék. És az is a könyvtár gyakori látogatása nyomán következett be, hogy rábukkantam a kortárs cseh irodalomra.
Az ide járó cseh folyóiratokban találkoztam első ízben šotola, Holub, Siktanc és mások verseivel. Az első felemelő cseh olvasmányélményem šotola Venuše z Mélu c. verse volt, amelyet akkor megpróbáltam lefordítani, de nem sikerült. Feltehetően még nem tudtam elég jól „versül”.  Pedig ilyen csodálatos sorokat találtam šotola ódájában:
    Magamhoz vennélek! magamba rejtenélek!
    Ki találna meg ilyen sírban téged?

Mostanról visszanézve nem is az volt a fontos, hogy mire jutottam a fordítás-kísérlettel, hanem az, hogy ezek az ott olvasott, harmatfriss versek rádöbbentettek arra, hogy létezik olyan cseh kortárs költészet, amely érdemes a megismerésre és a megismertetésre. Amit – lehetőségemhez és erőmhöz mérten – később meg is valósítottam. A már említettek mellett Vladimír Holan költészete lett egyik nagy élményemmé, s azt hiszem, tőle fordítottam a legtöbbet – de ez már a hatvanas , s a még későbbi évek része.
Itt a šumavai egyenvilágban bekövetkezett egyféle rend, de úgy is mondhatnám, hogy konszolidálódott az életünk, az életem. Altisztként – beosztásom szerint harckocsi-parancsnok – motorizált lövészzászlóalj kötelékébe kerültem egy SHD–100-as parancsnokaként. A T–34-es és az SHD–100 között annyi volt a különbség, hogy az utóbbinak nem volt forgótornya. Hadászati-taktikai szerepe pedig a támadások után az áttörési szakasz biztosítására szolgált. Műszaki para-méterei megegyeztek a T–34-esével. Akciórádiusza ugyanúgy 300 kilométer volt, motorja is megegyezett amazéval – SV–500-as dízel –, csupán a lövegek kalibere különbözött. Az SHD–100-as 100 milliméteres löveggel volt felszerelve. ( A T–34-es lövege „csak” 80 milliméteres volt.)
Egyébként mindkét harckocsi személyzete – békeidőben négy – háború ese-tében öt főből állt. Az ötödik harcos az alsó nehézgéppuskát kezelte, és tartaléksofőrként is szerepelt – szükség esetén. A harckocsik tűzerejét a lövegeken kívül két nehézgépfegyver alkotta. Ezen kívül a személyzet négy tagja – akkor már – egy-egy Kalasnyikovot és oldalfegyvert használt. Nekem, lévén parancsnok, csak oldalfegy-verem volt, s egy rakétapisztolyom. Természetesen a KS kezelését is el kellett sajátítanom. Azt hiszem, a klasszikus fegyverek közül a T–34-es harckocsi és a kalasnyikov volt a szovjet hadsereg, később a Varsói Szerződés fegyverzetének a csúcsa. A T–34-es továbbfejlesztett változatát[-it] a T–52-est és a T–58-ast akkor kezdték hadrendbe állítani, amikor én már az utolsó száz nap „visszaszámlálását” megkezdtem. Különben a janovicei garázsokból a lekonzervált harckocsikat folya-matosan adták át a „fejlődő” országoknak. A  mi parkunkból az egyiptomi hadsereg kapott jelentős mennyiséget, amelyeket később, az első, 1967-es izraeli-egyiptomi háborúban változtattak az izraeli rakéták acélroncsokká. Egészen véletlenül ezt a „hétnapos háborút” – újságíróként – Moszkvában éltem meg, s láttam a híradóban egykori „járgányaim” pusztulását a sivatagban…     
    Csupán az érdekesség kedvéért említem meg, hogy abban az időben még minden T–34-es harckocsinak volt saját dokumentációja. Nos, egy ideig – még az altisztiben – olyan harckocsinak a parancsnoka voltam, amelyet Sztálingrádban gyártottak a harcok idején, s a dokumentációja szerint eljutott Berlinbe. Sztálingrád és Berlin között háromszor lőtték el a forgótornyát…
A janovicei napokban azonban az ilyen bizarrnak tűnő tények legfeljebb néhány  pillanatra állítottak meg, gondolkodni felőlük nem tartottam érdemesnek, meg idő se volt rá. Mintha bizony nem láttam volna gyerekkorom nagy háborújában a karvai út mentén szétlőtt harckocsik roncshalmait… A janovicei valóságban mintha a kettő irgalmatlan távolságra lett volna egymástól, s holmi analógiát vonni közöttük, a lehetőség okán, meg sem fordult a fejemben. Csak később, sokkal később, már az Arc nélküli szobrok írása idején mutatkoztak meg előttem a párhuzamok történelmi mélységei.
Az egykori, otthoni „katonásdi”, a játék és történelem, nagyapáim történetei, s az 1944–45 telén megélt valóságos háború tömörült eggyé tudatomba úgy 1963– 64 táján…
E kitérők látszatra eltávolodnak a janovicei emlékezés közeléből, én azonban azok későbbi lecsapódásainak geneziseként őrzöm őket, amelyek búvópatakként alámerülnek, majd előbukkannak az emlékezet mélységeibe, mélységeiből egy-mást kiegészítve és hitelesítve.
Az előbb már említett konszolidáció rendjéből következet, hogy naponta – délutánonként – a „parancsolvasást” követően, jutott két-három  órányi szabadidő, amit ki-ki tetszése szerint használhatott ki, vagy fel. Volt, aki elment sörözni a kantinba, voltak, akik levelet írtak, vagy olvastak, kártyáztak… Nos, e szabadidő birtokosaként a már említett cseh írók további felfedezése lett a cél, fordítottam verseiket, meg olvastam és írtam is. Az egyik hétvégi kimenőmön beutaztam a közeli Klatovyba, minden különösebb cél nélkül – el a hétköznapi taposómalomból, várost nézni, beülni egy kávéházba vagy étterembe, elfelejteni néhány órára a zsíros „kezeslábasokat”, az olajbűzös acélkoporsók, a félhülye tisztek és tisztesek világát…
Klatovy abban az időben helyre városka volt – bár tömve katonával –, amelyben létezett valami „civil”,  ha úgy tetszik, polgári hangulat. Az utamba kerülő első kereskedésben vettem egy  vastag, barna fedelű füzetet, azzal a határozott céllal, hogy teleírom versekkel. Zsákmányommal aztán betértem egy „németes” fazonú étterembe és megebédeltem. Az asztalon fehér abrosz, az „esusz” helyett – három-részes sajka – tányér, továbbá kanál, kés, villa… Pénzem volt, hát úri lakomát rendeztem. Ebéd után, kávézás közben pedig kipróbáltam a frissen vett füzetet…
Ez volt az első alkalom, hogy több, mint fél év elteltével, jutott időm felmérni a történteket, s átgondolni ezen belül egy lehetséges életforma kialakítását a ma-gam számára.
Ami igazán reám nehezedett, az a már korábban is létező megkésettségérzet ismételt megjelenéséből fakadt. Hogy elveszítek ismét két évet, két fontos évet, bután és haszontalanul. Mert a folyamatos tiltások, állandó fenyegetettség, függőség, megaláztatások közepette remény is alig mutatkozott valamit is megvalósítani civil elképzeléseimből. Ennek ellenére mégis úgy találtam, hogy azt a kevéske lehetőséget – a cseh irodalom további megismerésére, olvasásra, írásra stb. – nem adom fel. Az előttem lévő barna fedelű füzetbe pedig megkísérlem ennek a „másik valóságnak” az arctalan, parancsra mozgatott létezésnek a mozdulatait rögzíteni – versben!
És azt is eldöntöttem akkor, hogy – ha ezt lehetséges lesz megoldani – havonta egyszer kérek kimenőt, s ez a nap ünnep lesz. Hogy ennek a döntésemnek később következményei is lehetnek, meg se fordult a fejemben.
Azon a szombat délutánon valamit lezártam magamban, s valamit elkezdtem. De annak a pillanatnak a lényegét sokkal, de sokkal később ismertem fel igazán. Később, úgy a hatvanas évek közepén, amikor Marcelló Venturi Fehér zászló Kafelónia felett c. regényét olvastam: „ Ha felöltjük az egyenruhát – írja Venturi –, egy szervezett társadalom részévé vállunk. Megszűnik az egyéniségünk, de megszűnik felelősségünk is. Attól a pillanattól kezdve,  hogy uniformis van rajtunk, van, aki helyettünk is óriási terveket sző, helyettünk is parancsol és határoz. És ez jelenti a gyermekkorunk végét.”
Lényegében akkori elszánásomban efölé a „rend” fölé igyekeztem volna jutni, másrészt valóban az a janovicei huszonhét hónap jelentette gyermekkorom végét…
Itt ért véget  a katonásdi — a játék!
Mert a T–34-es lakókocsi „kettős valója”, az élet és a halál páncélburka – oce-lová rakva –  zárt magába.
A hadsereg gyakorlati – hétköznapi – működésének fogaskerék-rendszerében az ilyen egyéni elszánások vagy fogadalmak legfeljebb az ábrándok közé voltak sorolhatók. Megvalósításuk bizonyos fokú fatalizmust kívánt. Ennek ellenére a hadsereg falanszter voltával szemben mégis csak adott némi reményt, mondjuk egy könyv elolvasására vagy az írásra…
Csakhogy!
Csakhogy, amiként Venturinál olvashattuk, „van, aki helyettünk is óriási terveket sző.” Janovicén is szőttek ilyen-olyan terveket, elsősorban a „béketábor” megvédésére.
A harci alakulathoz kerülve,  az első század első szakaszába kerültem, s mi-vel nem volt elég hivatásos tiszt, őrvezetőként lettem szakaszparancsnok. Három harckocsi került „vezetésem” alá. Ezzel nem is lett volna gond, csakhogy az én szakaszom egyben „felderítőegység” volt, amiből az következett, hogy nekem – nekünk – folyamatosan készültségben kellett lennünk. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a harckocsikat teljes harci felszereltségben kellett tartani. Feltöltött üzemanyagtartályok, lőszer stb., s riadó esetén, meghatározott időn belül el kellett foglalni a kijelölt és bemért lőszektort a nyugati, megerődített övezetben, s élesre töltött löveggel várni a további parancsokat… Ennek harcászati lényege az volt, hogy egy támadás esetén addig kell a támadást feltartóztatni, amíg az ezred további alakulatai is elfoglalják állásaikat a mögöttünk lévő zónában vagy a kiépített erőd-rendszerek valamelyikében. Egyébként abban az időben támadás esetén nekünk húsz percig kellett volna az ellenséget feltartóztatni. Ennyi volt egyébként a „tervezett” életben maradásunk ideje is – kereken húsz perc!  
Hogy elérjük  az előírt föladatok teljesítését, heteken át a lőszektorokba való kijutást gyakoroltuk egyrészt, másrészt a műszaki tennivalókat, a terepismeretet, s  az álcázást… Ezek a gyakorlatok általában egy nap alatt lefutottak, de a három harc-kocsit a kaszárnyába érkezést követően újra kellett tankolni, ha műszaki hiba keletkezett, azt elhárítani – volt, hogy éjfélkor még a lánctalpakat javítottuk. A šumavai terep alattomosságait folyamatosan éltük meg.
Ebben az egészben elsősorban minden alkalommal a bizonytalanság játszotta a főszerepet. Mert soha nem lehetett előre tudni, hogy egy-egy ilyen riadó mikor ér véget. A tapasztalatok megtanítottak arra, hogy a legénység bizonyos feladatokat minden riadó esetén elvégezzen – a saját érdekében. Például a lövész a parancs elhangzása után a raktárból vételezett legalább egy kenyeret, más az italról gondos-kodott  ugyanekkor stb. A kenyérhezvalót pedig folyamatosan feltöltöttük, s egy-féle vastartalékként a harckocsiban tároltuk. (Szalonnát, konzerveket stb.) Ezek az óvintézkedések ilyen-olyan biztonságot jelentettek, mert megtörtént, s nem egy alkalommal, hogy hajnaltól napestig a kaszárnyában senkinek sem jutott az eszébe, hogy kihozzák, mondjuk a négyes lőszektorba a menázsit…
Ha a határ túloldalán az amerikaiak nagyobb mozgásba kezdtek, akkor napokat töltöttünk kint  a harcállásban. Ilyenkor meg kellett szervezni az őrséget, elosztani a váltásokat, hogy ne érhessenek váratlan meglepetések. Ez már nem volt játék, nem lehetett könnyelműsködni: a lövegek, a fedélzeti gépfegyverek, s a kalasnyikovok is élesre voltak töltve. A kijelölt harckocsiban az ügyeletes parancsnok a bekapcsolt fedélzeti adó-vevő készülék mellett ült – parancsra várva.
   Amikor kiderült, hogy több napig az állásokban maradunk, akkor az élet alapvető feltételeit is meg kellett teremteni. Nyáron ez nem jelentett különösebb gondot – ástunk egy latrinát, s ezzel a fő kérdést meg is oldottuk. Aludni nyár-időben bárhol lehetett, ha nem esett az eső. Egyébként a T–34-es lakókocsinak is megfelelt. A söfőr a saját ülésében aludhatott, ketten a tank padozatán, a „jascsi-kokon” elfértek, amelyekben  az ütegbe való lőszer jelentős hányadát tároltuk. (A jascsik  magyar neve: doboz.) Én magam leginkább a motor feletti platót kedveltem, kiterítettem rá a vászonponyvát, amely matracnak és takarónak egyként megfelelt. A többnapos kintlét alatt az élelemmel való ellátás szervezetten történt.
Aztán ha a túloldalon az „amcsik” megunták a szórakozást, mi is betemettük a latrinákat, s visszazakatoltunk Janovicére.
És ez az élet így mozgott valami abszurd perpetuum mobileként hétről hétre, hónapról hónapra. S benne az alapvető emberi szükségletek elvégzése is külön erőfeszítést igényelt. Mert egy pocsolyában megmosakodni, netán fogat mosni, nem valami  felemelő érzés, hogy a borotválkozást ne is említsem. E nyomorúságos körülmények ellenére, mégis inkább szerettem – a „szerettem” ugyan  némi túlzás – odakint lenni az erdők, a hegyek, mocsarak között. Itt nem ért semmit a kaszárnyai rend és folyamatos buzeráció napi jelenléte. Meg akkor már Kovács tanárom által megfertőztetvén, folyamatosan használtam az orosz zsebszótáramat. Itt az erdőben a „háborús állapotok” közepette, bármennyire is elképesztő, nyugodtan tanulhattam. Azt a módszert alakítottam ki a magam számára, hogy naponta megtanultam – bemagoltam – tíz új orosz szót. Általában ezeknek a felét persze elfelej-tettem, de még így is naponta átlagosan négy-öt új szóval gyarapodott az orosz szókészletem. Azokban az időkben egyébként az is megfordult a fejemben, hogy ha már a szláv nyelvek közül hárommal úgy-ahogy elboldogulok, némi erőfeszítéssel a többit is elsajátíthatom, legalább olyan mértékben, hogy megértsem az olvasottakat. Mivel a szlovák és az orosz nyelvtan alapjait már ismertem, föltételeztem, hogy a többi – lengyel, ukrán, a délszlávok – rendszere is nagyjából megegyezik az előbbiekkel. Így az olvasva értés lehetősége elérhetőnek látszott… Hogy ez irányú igye-kezetemben meddig jutottam el, az nem a šumavai időszámítás része.
Itt a létezés másféle sodrásában kellett megtalálni az eligazodás lehetőségeit. Mert néha az országban zajló társadalmi és politikai fordultok olyan helyzeteket teremtettek, amelyek a hadsereg betonszilárd rendjét is képesek voltak megváltoztatni vagy legalábbis nagymértékben befolyásolni.
Ilyen volt például az Országos Szpartakiád rendezése.
Amikor tudomásomra jutott, hogy ebbe az őrültségbe minket is besoroltak, borzongani kezdtem tehetetlenségemben. S nem ok nélkül. Diákkoromban az első szpartakiádot végigkínlódtam. Ipolybéltől Zselizen és Nyitrán keresztül a prágai Strahovig… A mindennapi gyakorlás, hóban, fagyban, tavaszi latyakban a legfőbb, országosan teljesítendő érdek és föladat volt. A szocialista társadalom vívmányai, sikerei összegződtek és ragyogtak benne, elmúlhatatlanul… Hogy belebetegedtünk, hogy a tanítás, a tanulás helyett heteken keresztül a gyakorlatokat tanultuk és ismételtük, nos ennek a kínlódása tudatomba-csontjaimba ívódott, kitörölhetetlenül. Már az a drezúra is megalázó volt és embertelen! De hogy itt a hadseregben ez megismétlődik, az a pokol néhány hónapos kínjainak a vízióját vetítette elém. Sze-rettem a sportot, imádtam focizni – legfőképpen gólokat rúgni –, úsztam, síztem, de utáltam a „tömegsportot,” amely a szpartakiád megalomániájában öltött testet. Or-szágos politikai programként az „önkéntesség” blöffjét emelve az egekig. Prágában megépült a negyed millió nézőt befogadó Strahovi stadion, a szocialista Csehszlo-vákia egyik különös jelképe…
Ahogy az imént már leírtam, megjártam az odáig vivő utat, még az ötvenes évek elején, és abban a hitben éltem, hogy azt soha többé nem kell megismételnem. De az élet, a sors meg a hadsereg vezérkara másként döntött. Az Országos Szpartaki-ádon való sikeres szereplést a sereg első, legfontosabb feladataként jelölte meg, s adta parancsba! Nyilván abban az időben volt ebben egy nagy adag propaganda a szocializmus és a béketábor frázistárából egybehordva, az azonban tény, hogy megvalósítását halálosan komolyan vették. És – amilyen az én szerencsém – belekerültem ebbe a „második” idomítási zúzdába, és abból nem volt lehetőség a kihátrálásra.
Holott akkorra már úgy-ahogy megoldottam – vagy legalábbis megoldottnak véltem – a seregen belüli magánélet különös, de egyben törékeny lehetőségét.
A hétköznapi harci – harcászati – föladatok teljesítése lényegében rutinmunkává változott, hozzáedződött a test és a szellem, az előbbi hozzáerősödött, az utóbbi – ha nem ügyelt magára az ember – hamarosan eltompult, de elbambult állapotában is képessé vált a parancsok teljesítésére.
Ebben az időszeletben a barna füzetben már,  ha lassan is, de versekkel teltek a lapok, amelyek közül a Szabad Földműves, az A Hét is közölt egyet-egyet, ami által anyagi helyzetem – a havi zsolddal együtt – tűrhető szintre emelkedett. Ellenben abbéli elhatározásom, hogy havonta egyszer beutazzak Klatovyba fehér ab-rosszal leterített asztalnál ebédelni, valahogy „nem jött össze”. Később – nem volt ez megalkuvás, inkább kényszermegoldás –, Janovicén, a hadsereg folklórjában Kulatá babának becézett étterem és kávéház lett  „civil” vacsoráim helyszíne.
Szóval az Országos Szpartakiád a kialakulófélben lévő belső „függetlenségemet” majdnem teljesen ellehetetlenítette. Még attól a kevéske szabad időtől is megfosztott valahányunkat, amely egyébként a napirend szerint megilletett volna bennünket. Valami olyan abszurd események részese és tanúja lettem, amely önma-gán belül, a létező hadi falanszterben egy másik falansztert épített föl. Mert a szpar-takiádon a sereg tornászainak talajgyakorlatában tizenhatezer katona szerepelt.    (Egy másik csapat szertornászai emlékezetem szerint 4–5 ezren lehettek.)
Maga a felkészülés pontos harmonogram szerint zajlott, tekintet nélkül az időjárási viszonyokra. Hó, fagy, eső nem akadályozhatta az összeállítás folyamatos gyakorlását. Egyébként a hétköznapokon viselt felszerelésben – zubbony,  nadrág, csizma – végeztük a gyakorlatokat. Ha valaki egyszer megpróbálná, hogy a katonacsizmában – púlitr – miként végezhetők az ilyen igényes összeállítás próbái, azt hiszem, megértené a hadseregben alkalmazott idomítás lényegét és embertelenségét. De nem ez volt az egész rend és rendszer csúcsteljesítménye. De nem ám! Hanem a tornászok „szerelésének” a kialakítása. Ami adott volt: egy hófehér tornanadrág, hófehér zokni és hasonló fehérségű vászoncipő. Deréktól fölfelé a csupasz katonahátak és katonamellek. Az egyik „harci feladat” szerint a tornászok felsőtestét napozással kellett egyszínűvé barnítani – az összhatás érvényesítése végett. Ezért elrendelték – parancsban, természetesen – a kötelező napozást. Több mint húszezer ifjú harcost érintett ez a parancs, ide számítva a „tartalékokat” is , ha netán egy váratlan esemény megtizedelné az állományt…
És napoztunk. Képzeljenek el öt-hatszáz katonát, ahogy – akárha lisztes-zsákok lennének – egymás mellett fekszenek a kaszárnya feletti réten, s negyedóránként – vezényszóra – hasukról a hátukra fordulnak, és viszont… „Barnulásunk” folyamatát pedig ellenőrizték. Sok bajuk volt az „északi”, gyér pigment állományú harcosoknak, nem barnára, pipacsvörösre sült a bőrük, többen hámlani kezdtek, bőrük felhólyagosodott…  Selejtezés, cserék, tartalékok bevonása zaj-lott…
De a prágai  szereplés kolosszális hatást hozott. A tizenhatezer harcosból „felépített” másfél emeletnyi magas gúlák záróképe, azt hiszem, a rendezvény egyik grandiózus látványa lehetett a negyed milliós nézősereg számára. Nekem, aki ott álltam az egyik gúla legalsó sorában, azonban erről teljesen más volt a véleményem már akkor is.
Egyébként a Strahovon halottunk is volt. A sereg éjszaka hangolta össze a stadionban a gyakorlatokat, s az egyik éjszakai próbán az egyik gúla „összedőlt”, akkor történt a baj. A hadsereg szóhasználatában az ilyen tragédia „rendkívüli ese-ményként” jelent meg és soha nem derült ki, hogy valójában mi is történt. (Később is megéltem néhány ilyen eseményt még, s a személyes érintettség okán megemlítem majd azokat is.)
Sokféle élményemlék maradt meg bennem a „szpartakiádos” prágai na-pok-ról, s  az itt leírtak ennek a monumentomániának csak töredékei. De inkább olyan adalékai, amelyek  érdeklődésre tarthatnak számot, hiszen e „hatalmas”, az egész társadalmat mozgásba hozó „belülről” megélt események ma már teljesen ismeret-lenek, aláhulltak a történelem mélységes vermeibe, s betemette őket a felejtés meg-kövült csendje… Holott a maguk idejében világraszóló szenzációként jelentek meg a nemzetközi sajtóban.
Ezzel szemben bennem ott és akkor jelent meg a „tömeg arctalansága” is, arcnélkülisége, ami a későbbiekben elvezetett az Arc nélküli szobrok megírásáig – az első verseskötetemig.
A legnagyobb esemény azonban a Václavákon ért, az ottani magyar könyvesboltban. Ebben a könyvesboltban találtam rá Juhász Ferenc  A tenyészet országa c. kötetére. Nagy László verseivel már Komáromban találkoztam, de Juhász Ferencnek akkor még a nevét sem tudtam.  A cseh irodalomban eddig megtett felfedezőútjaimat ez a verseskötet bizony elakasztotta. A hatalmas vers-Niagara-zuhatag sod-rása és szépsége pedig gyakran megdidergetett. De iszonyú megkésettségem tényét és leküzdhetetlenségét is ismét oda emelte elém. Hiszen Juhász Ferenc csupán kilenc évvel volt idősebb nálam. Ugyanakkor valamiféle összefüggés is fölsejlett a cseh és a magyar (magyarországi) kortárs költészet között, amit akkor – a hatvanas évek elején – megpróbáltam egybe fogni magamnak, kevés sikerrel. Később pedig feladtam – hogy miért, arra nem emlékszem – ez irányú igyekezetemet. A tenyészet országa akkor, 1960-ban, oda került Ady és József Attila kötetei mellé folyamatos használatra. Hétköznapjaim, de főleg a szombatok és a vasárnapok, telítődtek a Mindenség szerelmével,  A csönd virágával, A Krisztus lépesmézével meg a többi, nagy ívű Juhász-opusszal… Más világ volt ez, más  versvilág, mindenségre nyíló, s ugyanezt a mindenséget befogadó egység.
Ezt vittem magammal Prágából a janovicei falanszterbe, új kétségeimmel és elszánásaimmal egy batyuba kötve.
A nagy, országos eufória után igen gyorsan visszasüllyedtünk a hadi hétköznapok taposómalmába. De ekkorra már eljutottam odáig, hogy azt a kevéske szabad-időt, amit a napok – elsősorban a hétvégek – megadtak, úgy-ahogy kihasználjam a magam számára. Általában a rend és a hagyomány, s persze a lehetőségek szerint, a szombat és a vasárnap volt az az idő, amikor azok a katonák, akiket nem osztottak be őrségbe vagy egyéb szolgálatra, kérhettek és kaphattak kimenőt. Ebből következett, hogy a hétvégeken a kaszárnyában viszonylagos csend és nyugalom honolt. Így rendszerint szombaton délután a könyvtárba mentem, s ha voltak friss folyóiratok, azokat lapoztam át meg a hétvégi napilapokat is, mert azokban is közöltek irodalmat. A könyvtáros, látván érdeklődésemet, olykor egy-egy új könyvre is felhívta a figyelmemet… Vacsora után pedig beültem a „klubba” és írtam vagy olvastam. Ott és akkor kezdett kibontakozni bennem erőteljesebben a már korábban is említett „arc nélküli világ” képzete vagy víziója, amely lényegében a seregben megélt eddigi tapasztalataimból következett. Csak éppen írásban ezt igazából akkor még nem sikerült kiteljesítenem. Ami mégis megvalósult belőle, később az is elveszett… Meg a körülmények sem alakultak valami kedvezően. Azt a kimaradást, amelyet a szpartakiád okozott, törvényszerűen pótolni kellett, s így gyakorlat gyakorlatot követett  — többet voltunk kint a terepen, mint a kaszárnyában.
A „katonai terep” – vojenský prostor – itt, a nyugatnémet határ mentén sok ezer hektár egykori szudétanémet birtokot foglalt magában, ide értve a lakatlan, ki-ürített településeket is. Általában ezek a települések voltak gyakorlataink során a támadások célpontjai. Ha a gyakorlat éleslövészettel zárult, akkor  a még megmaradt lakóházak, iskolák, templomok, gazdasági épületek váltak romhalmazokká, s tűntek el a föld színéről. Meg a temetők is! Tanúként és sajnos, az események kényszerű részeseként idézem és rögzítem ezt az oktalan pusztítást, hogy megmaradjon egyféle „jóvátételként”, bárha ma már ez az égvilágon senkit sem érdekel.
De – hátha!…
Történtek azonban abban az esztendőben ennél fontosabb és nagyobb horderejű események is. Hogy mást ne mondjak, Hruscsov a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja kongresszusán bejelentette, hogy a Szovjetunióban 1980-ban – méghozzá január elsejétől – megvalósul a kommunista társadalmi rend. Ami ugye, első hallásra is fogyaszthatatlan marhaság. De akkor ezt halálosan komolyan vették. Olyannyira, hogy Csehszlovákia – követve a példaképet – azonnal Cseh-szlovák Szocialista Köztársasággá változott…
Ez – bár nagy volt a döntések sajtóvisszhangja – különösebben nem érdekelt. Hanem a seregben ezekről a tényekről az egységek politikai tisztjei tájékoztatókat tartottak. Mi sem lehettünk kivételek. A zászlóalj politikai tisztje – politruk, ezredesi rangban – a szocializmusba, illetve a kommunizmusba való átmenetről tartott épületes előadást. Amikor befejezte – ez általános szokás volt —, megkérdezte, hogy van-e valakinek kérdése vagy mondanivalója. Az is a hagyományokhoz tartozott, hogy sem kérdés, sem vélemény soha nem hangzott el. Én azonban elkövettem azt a szamárságot, hogy szót kértem. Körülbelül azt mondtam, hogy a társadalmi változásokat nem lehet sem előre tervezni, sem pontos dátumokhoz kötni, s hogy erre az emberiség eddigi történelme a legékesebb bizonyíték. Példának pedig a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat hoztam fel. Nagy csend támadt erre, majd az ezredes zubbonya felső zsebéből elővett egy noteszt s megkérdezte, hogy hívnak. Miután felírta a nevemet, „oszolj-t” vezényelt… Ennek a „mítingnek” a következményeit nem részletezem. Legfeljebb annyit, hogy  huszonhét hónapos szolgálatom alatt kétszer kaptam szabadságot – ezt nem lehetett elvenni –, de minden otthonról ér-kezett csomagomat az ezredes személyesen nézte át, s ha kaptam mondjuk egy liter otthoni bort, azt jelenlétében kellett a mosdóba öntenem, és nem volt előléptetés…
                                                                               (Folytatjuk)