Gyüre Lajos – A rebellis (2) (Történelmi rádiójáték)

Kollonics: Abban nem, leányom, de abban igen, hogy egyáltalán ez a gyerek a kolostori nevelés és intelmek dacára kész lenne egy ilyen alpári játékba belemenni! Ne becsüljük le a gróf szellemi képességét! Próbáltam, tudom, mit beszélek!
I. udv. h:  De ha a császárnő így kívánja? Miért akarja elrontani a játékunkat?
III. udvarhöly: Igen! Igen! Ne akarja elrontani!
Eleonóra: (a II. udvarhölgy felé) Mit szól hozzá grófnő?…Vállalja?… A fiamnál elintézem a dolgot. Tudni fog róla!
II. udvarhölgy: Ha a császárnő így akarja, vállalom. De a következményekért nem felelek!
Kollonics: Kedveseim! Rosszabbak vagytok a piaci kofáknál!
III. udvarhölgy: Jaj, de izgulok!… Melyik teremben lesz?… És mi hova bújunk, hogy mindent lássunk és halljunk minden szót?
Eleonóra: Várjuk ki az alkalmas pillanatot! Vagy tudjátok mit? Behívatom a csá-szárhoz  audenciára, hogy miért nem fogadja el jegyesének a császár által felkínált                  braunschweigi grófnőt!
III. udvarhölgy: Nagyszerű! Ez elől nem térhet ki!
Kollonics: Csak rosszul ne végződjön!
Eleonóra: Hát akkor rajta! Holnap, a császári palotában a fogadáson!
– fény lemegy –
                           
5. jelenet

A császári udvar egyik szobája, a bútorok az előbbi jelenet szerint
Jelen vannak: II. udvarhölgy, II. Rákóczi Ferenc

II. udvarhölgy: (egy ablakmélyedésben várja Rákóczi jövetelét, aki néhány perc múlva megjelenik) Kis Rákóczim! Végre találkozom egy igazi magyar gróffal! (Rákóczi el akar mellette menni) Várjon! Hadd nézzem meg közelebbről! Hogy maga milyen fess legény!… És milyen írigylésre méltóan fiatal! Csak úgy árad magából a fiatalság illata!… Hova, hova, ilyen sietősen?
Rákóczi: (megáll, de úgy, mint aki nem akar hosszabb ideig maradni) A császár   őfelségéhez!
II. udvarhölgy: Szabad tudnom az okát?
Rákóczi: Nem, nem, személyes jellegű!
II. udvarhölgy: (kérlelőn) Árulja már el! Olyan kiváncsivá tesz!… Maga engem nem vesz komolyan!… Pedig ha tudná!…
Rákóczi: Mit, ha tudnék?
II. udvarhölgy: Azt így nem mondhatom el! Ugye maga még nem volt szerelmes? És kedvese volt-e már?… Jaj, hogy is kérdezhetek ilyet, hisz a kolostorban ugye nin-csenek hajadonok! Én buta! Hogy is kérdezhetek ilyet? Ó, hogy elpirult!… Jaj de édes így, ilyen szűzies arccal! Igazán nem volt még dolga lányokkal? Maga akkor olyan, mint egy szent! (látja, hogy nincs meg a kellő hatás) Pedig ha tudná, a papok se nagyon igyekeznek megtartani a ……. parancsolatot! Vagy Neuhausban nem vittek be a kolostorba nőket?… Szép apácák nem jártak oda gyónni?… jaj, miket kérdezek!
Rákóczi: (majdnem gorombán) Nincs tudomásom róla!… Mennem kell!
II. udvarhölgy: (nem engedi) Kis csacsi! Csak maga nem tudott róla. Gondolja, hogy ha a papokon szoknya van, akkor alatta nem olyanok, mint más halandó ember? Nekik nem csüng a lábuk között semmi? Hajaj! Ha én egyszer elkezdenék beszélni!
Rákóczi: Grófnő, nekem menni kell!
II. udvarhölgy: Ezt még el kell mondanom!… Tudom, hogy önt meg akarják házasítani egy öregecske grófnővel… ne szabadkozzon, én jobban tudom, mint maga!… Sőt azt is tudom, hogy a sógora kijárta a császárnál a nagykorúsítását.
Rákóczi: Igen, de…
II. udvarhölgy: Várjon, hadd fejezzem be! Például, mihez kezd a nagykorúságával? Megnősül? Kit vesz el?… A császár által kijelöltet?… Nem szokásom ajánl-kozni, de szívesen volnék a tanácsadója szívbéli dolgokban! Mit szól hozzá? (közelebb megy hozzá) Maga kis harmatos rózsa! Hadd símogassam meg az arcát! Tud már egyáltalán csókolózni?… Adjak egy nyelves puszit?… Csak úgy bevezetőül!… Olyan izgatót, amitől ágaskodni kezd a férfiassága!… Nocsak, próbáljuk ki! Miért húzódik el tőlem? Talán nem vagyok elég szép?… Nézze meg ezt az alakot!… (széttárja a ruháját)
Rákóczi: (megdöbbenve) Grófnő, én nem tudom mit mondjak! Ön visszaél a helyzetemmel! Ha a császár véletlenül meglát, vagy valaki más az udvarból, mit fog rólunk gondolni? (menekülni próbál)
II. udvarhölgy: Ne törődjön vele! Úgyis fognak beszélni!… Akkor legalább legyen miről! (Rákóczi kiszabadítja magát, ellöki a grófnőt, és elfut.)
– fény le –

6. jelenet

Újból a császári udvar a császárnővel, udvarhölgyekkel és Kolloniccsal. Ott folytatják, ahol az előbbi jelenetnél abbahagyták.

Kollonics: Na látják! Megmondtam! Nem fog sikerülni! Így is lett!
II. udvarhölgy: Buta kis kölyök!… Méghozzá neveletlen is!… Hogy eltaszított!
III. udvarhölgy: De már bajusza az van! Növeszti, mint a magyar grófok!
I. udvarhölgy: (gúnyosan) Herceg! Így hívatja magát! „Herceg”! (nagy nevetés) Mit szól hozzá édes Eleonórám?
II. udvarhölgy: És táncolni sem tud! A múltkor is úgy a lábamra lépett, hogy majdnem elájultam.
III. udvarhölgy: Jaj, de érdekes lett volna! A gróf karjai között elalélni! (mutatja)
Kollonics: (csak úgy magának) Buta liba!
Eleonóra: És igaz, hogy mindig csak az itáliai palotákról beszél?
II. udvarhölgy: Meg valami Ovidiusról, akit elűztek a hazájából, mint őt.
III. udvarhölgy: És ki az az Ovidó vagy kicsoda? Mert ha gróf, vagy netán báró lenne, akkor ismernünk kéne. Nem igaz, Exellenciás uram?
Kollonics: (gúnyosan) Bizony, ismerned kéne! (félre) Káráló tyúk!
Eleonóra: De ha annyira vágyik abba az Itáliába ez a rebell kölyök, akkor kedves bíborosom mi lenne, ha egy-két évre elküldené egy itáliai körútra? Ha annyira érdeklődik a művészetek iránt?
III. udvarhölgy: A birtokai pedig addig, míg visszatér, maradna az ön kezelésében!
I. udvarhölgy: (gúnyosan) A férjedet pedig nevezze ki a bíboros úr a birtokok felügyelőjévé, ugye kedvesem?!
Eleonóra: Nem szólt még semmit, atyám, az újabb tervemhez. Ez a rebell még csak 18 éves. Bírja rá, hogy mielőtt megházasodik, tegyen egy nagy utat Itáliában. Gyönyörködjön a római palotákban, adjon neki ajánlólevelet a pápához! Csináljon akármit, csak ez a házasság ne jöjjön létre!
Kollonics: Ez nem is olyan rossz ötlet! (félre) Én is kitalálhattam volna! (a csár-nőhöz) Ráhibázott, leányom!
III. udvarhölgy: És rendeljen mellé egy vigyázót, aki küldené nekünk a viselt dolgairól a jelentéseket! Csak összejön egy kis botrány valamelyik itáliai könnyűvérű grófnővel!
II. udvarhölgy: És a férje bosszúja! Egy tőr a sötét sikátorban! Ugye jól mondom?
Eleonóra: Azt bízzuk inkább egy jól vívó hírében álló katonatisztre. Van elég belőlük!
Kollonics: (tiltakozva) Felséges asszonyom, ezt már én nem vállalhatom! (a II. udvarhölgyhöz) Ha kitudódik, amit bizonyosan sose lehet tudni, akkor mehetek valamelyik itáliai kolostorba életem végéig. Nem, ezt nem vállalhatom! A jezsuita rend még nem áll olyan erős lábakon Magyarországon, hogy fej nélkül maradhatna a nyáj! A magyar főurak egynéhány kivétellel, ha vissza is tértek az igaz egyházba, a legtöbbje azért azokhoz az eretnek luteránusokhoz, de inkább a kálvinistákhoz húz. Ha semmi másért, hát már ezért sem vállalhatom!
III. udvarhölgy: De hát miért nem? Olyan jót mulatnánk!
Kollonics: (magában) Buta némber! (Eleonóra felé) Az az itáliai út nem is olyan rossz! Egyelőre egy év, tekintve fiatal korát, a házasságra még alkalmatlan. Nem is olyan rossz! Hogy én erre nem gondoltam!
Eleonóra: (felkiált) Megvan! Levelet küldünk utána Itáliába, hogy (sirósan) „fájdalom, a jegyese, Darmstadti Madlen hercegnő, az én unokahúgocskám, hirtelen elhalálozott”.
III. udvarhölgy: Erre elszomorodik, és kolostorba vonul!
Kollonics: (méreggel, félre) Csak ez meg ne szólalna! Azt ugyan várhatod, ha én nem bírtam meggyőzni!
I. udvarhölgy: Akkor küldjön, felség, Madlen hercegnőnek is egy levelet, hogy je-gyese, graf Franz Ragozzit szicíliai kóbor banditák felkoncolták. Üssünk két legyet egy csapásra!
Kollonics: Nem is olyan rossz! (fel-alá járkálva) Lám, a vak tyúk is talál szemet! Úgy látszik, a rosszindulat élénkíti az agytevékenységet. Bár sok társam így tudná kamatoztatni ebbéli tudományát a rendünk javára!
III. udvarhölgy: És ha kitudódik?
Eleonóra: Nem tudódik! Megkérem a császárt, ne engedje, hogy ez a hálátlan kölyök Darmstadtba utazzék. Különben is, ha egyszer a császárné azt írta egyiknek is, másiknak is, hogy elhaláloztak, akkor abban ne kételkedjen senki. Jól mondom, kedves atyám?
Kollonics: Akkor távolítsa el, kedves lányom, az udvarból a leányzó nagybátyját, Darmstadti György herceget is, mert tőle a gróf, ha hazatér, könnyen megtudhatja a valóságot!
Eleonóra: Atyám, ez csak egy szavamba kerül a csácsár előtt, és a „kedves rokon” már itt sincs, és még valami: a levelet nem a kis rebellnek fogom küldeni, hanem annak a leányszöktető sógorának, gróf Aspremontnak! Hadd tudassa vele ő a „jó hírt” (gúnyosan) a „Szent Római Birodalom örökös hercegével”!
Kollonics: Maradjunk akkor ebben. (intőn felemeli az ujját) Ha pedig ebből valaki egy szót is kiejt a száján, számolhat az egyházi átkommal! Ezt jól jegyezzék meg a hölgyek!
– fény le –

7. jelenet

Szín: függöny előtt. Jelen vannak: Magdolna, Rákóczi jegyese és Rákóczi. Mind-ketten hosszú köpenybe burkolódzva, félhomályban.

Rákóczi: Titokban jöttem elbúcsúzni, mielőtt elindulnék Itáliába. A császár, de még az a goromba fráter Kollonics is megtiltotta, hogy ide jöjjek. De sem a császár, sem Kollonics haragja nem riasztott vissza attól hogy elbúcsúzzam öntől, kedves Madle-nom! Tudom, ön okos leány, tud titkot tartani, s nem árulja el, hogy megszegtem a császár tilalmát. Képzelje el: azt a vén csoroszlyát jelölték ki számomra, hogy nőül vegyem. Hisz tudja, már beszéltünk róla: a braunschweigi matrónát! Hát abból nem lesz semmi! Tudok én magam is választani! Ugye, kedves Madlenom?!
Madlen: És tudatta ezt Kolloniccsal? Vagy kérte a császár beleegyezését?
Rákóczi: Nem. Úgyse egyeznének bele.
Madlen: De akkor önt, gróf Ragozzi, börtönbe zárják!
Rákóczi: Azt nem merik megtenni. Végtére is, én fejedelmi családból származom. Nincs más bűnöm, minthogy nem fogadom el azt a jegyest, akit ők jelöltek ki számomra. Kedvesem! Mi lenne, ha most, mielőtt elindulnék itáliai utamra, titokban megtartanánk az esküvőt?!
Madlen: Az lehetetlen! A családom nem fogadná el ezt a házasságot, sem a császár nem ismerné el! Meghurcolnák önt is, engem is. Énrám a zárda várna, önre pedig a jezsuiták szabnák ki a penitenciát! A rokonaim pedig pert perre halmoznának, hogy a birtokaim szétmarcangolhassák! Tudja, apám már rég megnyugodott az Úrban. Anyám pedig új házasságban él. Nincs, aki védelmezzen. Várjon, Ferencem! Az az egy év, míg Itáliában lesz, nem nagy idő… Elolvad, mint a tavalyi hó!… Bízzon bennem. Az az egy év, s akkor nem választ el bennünket egymástól  semmiféle ostoba császári hóbort, visszavonás.
Rákóczi: De én…
Madlen: Tudom, önök férfiak mind csak arra vágynak, hogy kedvüket töltsék az áhított hölggyel. Aztán meg jön a vadászat, a politika, a kártya, mulatozás, a feleség meg üljön otthon és várjon valamelyik hideg, huzatos várban vagy ódon kastélyban, hogy mikor vetődik haza országjáró körútjáról a hőn szeretett férj!
Rákóczi: Istenemre fogad…
Madlen: Ne fogadkozzék! Inkább térjen be valamelyik itáliai katedrálisba, és kérje a Mindenhatót, hogy szerencsésen hazatérhessen az útjáról… Én várni fogom!
Rákóczi: Így akar engem elengedni? Még egy idegennek is kijár egy búcsúcsók! Hát még nekem, a választott mátkámtól?!
Madlen: Hogy maga, kedvesem, milyen követelődző!… Legyen, nem bánom, de csak olyan testvéri!
Rákóczi: Nekem annyi nem elég!… Én hitvesire… szeretők kedves, forró csókjaira vágyom! (hosszú ölelés)
Madlen: Maga… te telhetetlen!… (a csók után kissé eltolja magától, évődve) Így csó-kolni! Vajon ki tanított rá?
Rákóczi: Nem kellett tanítani… Jön magától, mint isten ajándéka… Vajon a madarakat, a galambokat ki tanította csókolózni?… Nemzeni utódokat!?… Nem a Megváltó mondta?: „Menjetek, szaporodjatok, népesítsétek be a földet!”
Madlen: De én hallottam egyet-mást, ha hitelt lehet adni az udvari pletykának! Hadd halljam, igaz-e, amit a verebek is csiripelnek?! Csak nem a császárné benfentes magyar udvarhölgye?… Hogy mást ne mondjak!… Vagy valaki más?… Hadd halljam!
Rákóczi: Szóval te is hallottad az udvari pletykát?
Madlen: Én  sem vagyok kivétel… Hozzám is eljutnak a hírek, ha nem is vagyok szívesen látott vendég a császári udvarban… na halljuk, hogy is volt az a találka?
Rákóczi: Nem volt találka… Fatális véletlen találkozás… semmi több!
Madlen: Azért mégis szeretném hallani. Hátha én másként hallottam…
Rákóczi: Jó, akkor elmondom… De hitemre: se hozzátenni, se elvenni nem fogok belőle… Nem történt semmi, amit te, Madlenom, ne tudhatnál meg… Tehát:

– közjáték –

8. jelenet

Szín: a császári udvar egyik szobája, akár egy ablakmélyedés is lehet
Jelen vannak: II. udvarhölgy és Rákóczi

II. udvarhölgy: Hova, hova olyan sebbel-lobbal, gróf úr?
Rákóczi: (meglepődve) Őfelsége, a császárhoz, audenciára.
II. udvarhölgy: És elő van jegyezve?… Mert csak úgy berontani a császárhoz nem lehet. Erre nem tanították meg Neustadtban?… Vagy ott csak az ájtatoskodásban, a szemforgatásban, a félrehajtott fejtartásban buzgólkodott, nemde? Jöjjön csak ide!… Egy magyar gróf így tartsa a fejét! (Kezébe fogja Rákóczi fejét, és szinte simogatva igazítja.)
Rákóczi: (szabadkozik) De grófnő!
II. udvarhölgy: Ugyan már!… Na nézzük!… Hogy elpirult!… Maga édes kis bolond!… Semmi az…  vagy talán zavarja, hogy mit pletykálnak rólam az udvarban?… Ne higyjen el mindent!
Rákóczi: Én nem…
II. udvarhölgy: Természetesen! Ön jól nevelt, főúri sarj, ön senkiről semmi rosszat nem mond, csak gondol, és úgy is viselkedik… Menekül előlem, mint az ördög a szenteltvíz elől. Jól mondom?
Rákóczi: Grófnő, én önt tisztelem, és nagyra becsülöm….  Sok jót tesz az udvarban hazánk javára.
II. udvarhölgy: Sok jót!… Azt igen!… De nem látja, hogy csak akkor jönnek hozzám a maga magyar grófjai, ha megszorulnak, ha bajban vannak!… Máskor elke-rülnek, mint a bélpoklost… A trónörökös ágyasa!… Talán azt hiszi, nem tudom, mit tartanak felőlem? De nem látja bennem egy se a nőt, akinek vágyai vannak! Aki férjhez menne szívesen akár egy isten háta mögötti helyre, csak hogy szabaduljon ettől a mindennapi tehertől, nyálas tapogatástól, mert másra nem képes!… Ön szerint nem vagyok elég szép, viruló teremtés?… Miért húzódik el tőlem?
Rákóczi: De ön, grófnő, valóban szép.
II. udvarhölgy: Akkor miért akart elmenni mellettem csak úgy szó nélkül?… Ha olyan szépnek tart, miért nem kedvesebb hozzám?… Sem rühös, sem tetves nem vagyok! Mindennap fürdök, illatos kenőcsökkel kennek a szolgálóim… Szagoljon meg! (közelebb húzza magához).
Rákóczi: (szabadkozva) Igen, de….
II. udvarhölgy: (kinyitja a ruháját a keblén) Nézze meg ezt a patyolat inget!… A császárnénak sincs különb!
Rákóczi: Grófnő!… De itt!?… Jöhet valaki!
II. udvarhölgy: Fél, kis grófom?… Láttak már engem így ezek a falak… Nézze meg, milyen selymes a bőröm… Jöjjön még közelebb!… Simítsa csak meg!… Adja a kezét! (erővel odavonja a kezét) Nahát!…  Hogy maga milyen szégyenlős!?
Rákóczi: (kissé emeltebb hangon,visszautasítón) Grófnő! Engem várnak! A sógorom!…
II. udvarhölgy: Mondja, kis grófom! Nem tudna maga engem egy kicsit is szeret-ni?… Maga átkozottul fiatal!… Talán még azt se tudja: mi az a szerelem… Megtaní-tom… Van némi tapasztalatom, elhiheti… Tudom, mi kell a férfiaknak!… Nézze ezeket a melleket!… Dávid király se kapott különbet!… A tomporom!… Na, fogja már meg!… Nem harap!… nem lüktet a vére, kisfiú? (magához rántja).
Rákóczi: Ne!… Ne!… Engedjen!… (kirántja magát az ölelésből és elfut)
II. udvarhölgy: Így is jó!… Ha nem kellek, tudok én más is lenni!… Majd meglátjuk, kis grófocska!
– fény le –

9. jelenet

Szín ugyanaz, mint az előző Madlen és Rákóczi jelenetében
Jelen vannak: Madlen és Rákóczi

Rákóczi: Hát így történt.
Madlen: Elhiszem… Attól a császári ágyastól minden kitelik… De mi másként látjuk a dolgokat… Sokkal inkább érezzük, mint tudjuk. Nem beszélve arról, hogy a sorsot irányítani is lehet. Hátha a grófnő tudott róla, hogy te Ferencem, éppen akkor mégy a császári audenciára… vagy pedig egyszerűen várt rád!… Tetszett neki az érintetlen fiatalságod… nem beszélve egy lehetséges házasságról… Ki tudja?… Az is lehet, hogy valóban szabadulni szeretne a már terhessé vált császári kapcsolatból. Netán újabb ágyasra vágyik a tisztelt rokonunk, a trónörökös csemete… Könnyen megszabadul ily módon a megunt szeretőtől… Íme, a rajtakapott szerelmespár a császári udvar belső szobájában!… Innen már csak – ha gáláns a lovag – az oltárhoz vezet az út, ha nem akar valamelyik várbörtönben sínylődve várni a császár nagylelkű bocsánatára. Ezernyi lehetőség!… Viszont egy elutasított nő mindenre képes!… Azt ajánlom, óvakodj tőle… ez még az elveszté-sedre is képes!
Rákóczi: Ezt nem gondolod komolyan!
Madlen: De még mennyire! Látom, nem ismered még a hiúságában megsértett nők bosszúra éhes természetét!… Ha csak egy mód adódik előtte, bosszút áll rajtad!… Azt ajánlom, válogasd meg az embereidet, akikkel elindulsz Itáliába! Nézd meg jól, kivel kötsz barátságot! Ki férkőzik a közeledbe mindenáron!… És ha időd engedi, értesíts mindenről, ami az úton történik veled… Ne felejtsd, várni foglak!
Rákóczi: Minden állomáshelyről, ahova megérkezek, értesíteni fogom az én hűséges Penelopémat!
Madlen: Külön futár viszi majd a válaszom az én kedves Odüsszeuszomnak.               De még mielőtt elbúcsúznánk (a nyakából kivesz egy medailont, és azt Rákóczi nyakába teszi) Erről a medailonról mindig az eszedbe jutok… Talizmán!… Nagya-nyámtól kaptam… Megőriz minden gonosztól!… De most már menj, hercegem, visz-sza kell térnem a kastélyba, nehogy feltűnjön hosszas hiányzásom!… Isten veled!…
Rákóczi: Ne még!…
Madlen: És még valami!… Minden lépésed figyelni fogják. Orgyilkosoktól sem riadnak vissza, ha az érdekük úgy kívánja! Ne menj bizalmas embered nélkül, egy lépést se tégy sehova!… Az ételedre pedig különösen legyen gondod! Hiszen tudod, egyszer már megakartak mérgezni! Hát vigyázz magadra! Várni foglak! Most már igazán mennem kell. (megölelik egymást, mindketten el)
               
10. jelenet

Szín: Rákóczi bécsi palotájának konyhája. Asztalok, székek, konyhai berendezés, tűzhely stb.
Jelen vannak: szakácsné, szobalány, kocsis, lovász

Kocsis: Szóval az úgy vót, hogy éppen Venéziában voltunk, mikor a kisurunk meg-kapta a jegyese elhalálozásáról hírt adó levelet a sógorátul, a nagyságos gróf úrtul.
Lovász: (belevág) Ne errül járjon a szád, hanem inkább azt mondd el, miért maradtál el a kisurunktul, mikor meg vót neked mondva, hogy egy lipist se mellűlle!
Kocsis: (méltatlankodva) Mondanám, de mindig közbeszóltok! Szóval hol is hagytam abba? Mán megvan!… Az úgy vót, mikor Venéziában időztünk vóna… tudjátok ott a paloták közt úgy folyik a viz, mint a Duna, ha hiszitek, ha nem… A garádicsrul ami a palotába visz, egyenesen a ladikba száll az ember…
Szakácsné: Száll a te eszed! Biztoson berugtál valamelik csapszékben, oszt beleestél a kanálisba!
Szobalány: Hagyjátok már beszélni!
Lovász: Nem emlékszik ez semmire! Azt se tudja, hol hagyta el a málháját!
Kocsis: Nem-e? Csak te jártál vóna ott, majd megtudtad vóna! Ahogy a kisurunk megkapta az üzenetet, egy minutumba se telt, mán málházni kellett, oszt jönni, jönni, hazafele. Se a lovak, se ű, nem pihent egy órát se! Neki a nagy meredek he-gyeknek, pedig ott még olyan hó vót, hogy csizsmaszárig irt! A lovainkat otthagytuk a hegyek lábánál. Azt monta a sváb, aki vezetett, hogy azok nem birnák ki a he-gyi utat. Ű adott osztán olyan kis hegyi lovakot. Hát azok osztán mentek, mint az istennyila!
Lovász: De a málha!
Kocsis: Az úgy vót, hogy a hegyszorosban egy sziklában beakadt a tengelyem, oszt a kocsi felborult. Osztán mig én ott veszkelődtem a kerekkel, a kisgazdámék elhagytak. Hisz olyan hózivatar vót, hogy a lovak farát se láttam, nem az utat! Hát elmaradtam tüllök! (kettős csengetés, a szobalány felugrik, és kimegy)
Lovász: De a keszkenő, amit Lizinek hoztál, bezzeg nem maradt el tülled!
Kocsis: Az a nyakamba vót egy tarisnyába!
Szobalány: (sietve jön) Hamar forralt bort a kisurunknak! Meg forró tömlőt az ágyba! (a szakácsnénak) Tegyék bele nádmézet! Úgy szereti!
Szakácsné: Nekem te ne parancsolj, ott a kocsisod, hozott neked keszkenőt, annak parancsolj! Égnek emelni a dárdát! Úgy bizony! (nagy nevetés) Tudom én azt ma-gamtul is, nem most szakitottak le a szilvafárul! Elébb ismertem a kisurunkat, mint hogy apádnak eszébe jutottál volna! Én mán Munkácson is szakácsné voltam hugocskám! Hát ahhoz tarcsad magad!
Kocsis: Osztán azok a farkasok…
Szakácsné: Elég volt már a lotyogásból! Mindenki menjen a maga dolgára! ne lopjátok itt a napot! Isten szent napját!… Itt a tömlő, fogd meg és vidd!
Lovász: De nagy az ijedelem! De nagy! Pedig nem szolgált rá a kisurunk! Alighogy visszatért abbul az Itáliábul, abban a minutumban kilovagolt a strasszéra a deres cső-dörön. Az meg mintha tudná, ki ül a nyergében, úgy ment táncolva, hogy öröm volt nézni! Csak az a baj, hogy mikor a strasszé közepére ér, mindig ott ganajol.
Szakácsné: (mérgesen, mert a lovász eléje állt) Ne állj az utamba! Látod, most le-vertem a serpenyőt! Mi közöd hozzá! Ha ganajol, hát ganajol! (a serpenyőre mutat, de a lovász elejti) Szedd fel!
Lovász: Hát azt már nem! Hogy én szedjem fel azokat a gombócokat? Az nincs benne a kontraktusomban! Nem én!
Szakácsné: Nem azt, te ángyorodott lélek! A serpenyőt!
Lovász: (szégyenkezve) Az más! Akkor úgy szóljon!
Szakácsné: (kezébe nyomja a boros edényt) Vidd hamar Lizi után!
– fény le –
  (folytatjuk)