Tóth Elemér versei
Krizantémos délután
Szép krizantémos délután,
ajtónkon november kopogtat.
Az élők komor napja ez –
föl, szívemig kúsznak a holtak.
A fák sorfala szomorú,
az ősz ruháján sárga foltok.
Árvák kegyteljes ünnepe –
virágos sírok közt bolyongok.
Szavak nélkül fohászkodom.
Gyászruhás madarak köröznek.
Hasogatják kék vásznait
a békességes, puha csöndnek.
Már csak…
Már csak a szobám négy faláig.
Már csak a könyvekig a polcon.
Már csak az asztalon fehérlő
papírokig – dohogom, morgom.
Már csak az asztalnál a székig.
Már csak a versig a papíron.
Már csak a meglódult reményig,
a tollamig, amellyel írom.
Már csak a puha, meleg ágyig.
Már csak az álmot termő csöndig.
Már csak az ablakban a holdig –
kerek képén vigyor vöröslik.
Már csak a gödörig a földben.
Már csak a rút férgek hadáig.
Már csak várni, hideglelősen:
éj lopakszik. A lélek fázik.
Gyere velem
Gyere velem – zokog a szél.
Gyere velem – ragyog az ég.
Gyere velem – s beszélj, beszélj,
mert szeretem a hangodat,
mert számomra te vagy a nap,
s te vagy a puha alkonyat.
Gyere velem – a táj remeg.
Gyere velem – jön ránk a fagy.
Gyere velem – megvédelek,
mert mondok bűvös éneket,
mert elűzöm a rémeket,
s könnyeket adok – életet.
Régen királyfi voltam
Régen királyfi voltam,
holdfényben kóboroltam.
Szerelmeket kerestem,
mert ahhoz volt csak kedvem.
Gyöngédséget reméltem,
de kétely volt a részem.
Magány. Tékozló hajnal
járta a táncát rajtam.
Vadállat nyargalt este,
a végtelen terekre.
Hol hosszú, szívós kínban,
aggályok között nyíttam.
Hol láncolt szívvel álltam,
s átkozódtam. A társam,
a semmi maradt rendre,
ég talpára szegezve.
Egykor királyfi voltam,
holdfényben kóboroltam,
s a langyos virradatban
ébredtem rá: Tavasz van!
Az éjszaka dala
Az éjszaka
hűvösödő köpenye
a falu fölé lebben.
A kenyérillatú szél
a konyha felől közelít
a gyökérfogakkal földbe
harapó eperfához,
minden igazi porta,
minden igazi gazda jelképéhez.
A hasas égbolt
éppen csillagokat fial
az egyre mélyülő sötétségbe,
s a hold fényes,
ezüst csipkéket terít a tájra,
ahol a források szemét
kóbor őzek nyalogatják.
Zsibongó madarak karcsú fák hajában.
Cirpelő tücskök vén bokrok homlokán.
Vicsorgó ebek rozzant palánkok mögött.
Az éjszaka dala:
Csönd!
Játék
Örökké
fényes hidakat vertem hozzád.
Reméltem,
az örömöd azon hozod át.
Örökké
a remény kaptatóját jártam.
Reméltem,
találkozunk hűségben, vágyban.
Örökké
kapaszkodtam volna a fényre.
Reméltem,
csillagnak állsz fölém az égre.
Örökké
biztattam magam fájva, esdve.
Reméltem,
hitet varázsolsz a szívembe.
Örökké –
mint kit az élet már kifosztott.
Reméltem,
megtréfáljuk együtt a sorsot.
Látomásos dal
A napok véres bozótján taposva
a sebzett este lábad elé hever,
s kuvikhangon nyöszörög fájdalmában.
A szél virágokat sikoltva rohan
neki az árva domboldalnak, ahol
fehér zászlaját lobogtatja a meggy.
Egyébként minden nyomorultul csöndes.
A csillagok egymás hátára másznak,
s az ezüstfejű pásztor képe ragyog.
A karom őserdejében megbúvó
simogatás éppen indulni készül,
hogy megérintse a botor világot.
Látod?! A sebzett napok, esték szíve
kalimpálva veri az öreg időt,
és mindannyiunknak fogja a kezét.
Nehéz út
Gyüre Lajosnak szeretettel
Nehéz az útja annak,
kinek tiszta a lénye,
vén szívébõl harapnak
a tolvajok ebédre.
Nehéz az útja annak,
akiben fáj a lélek,
akit magára hagytak
már régen a tündérek.
Nehéz az útja annak,
aki nem tud hazudni,
akit rendre becsapnak,
kinek nincs hová futni.
Nehéz az útja annak,
ki szembemegy az árral,
aki minden kalandnak
a sûrûjébe lábal.
Nehéz az útja annak,
kinek békés a híre,
akin mások aratnak,
kinek nincs igaz híve.
Nehéz az útja annak,
kiben szelíd a lélek,
vén szívén lakomáznak
hiú, öntelt sintérek.