Kulcsár Ferenc / Gyöngyök és göröngyök

(Napló)

Nem a jövőt kell tudakozni, hanem a múltat. Mert az hozza a jövőt. Egyetlen példa: Trianon. 60–70–80–90 évvel ezelőtt – és utána is –, aki világosan és felelősen gondolkodott, tudta, mit hoz Trianon a jövőben Európára és a magyar nemzetre: pusztítást és veszteségeket, a magyarság lélekszámának apadását. És Trianon, a múlt még mindig alakítja, pontosabban rombolja a jövőnket, mindaddig, amíg e kalamitásra gyógyszert nem talál Európa.

* * *
Az európai egységesítési folyamat többszintű igazgatási rendszert, azaz a régiók Európáját tételezi – az egyre inkább eltűnő, s annyi tragédiát okozó nemzetállamok helyébe. Egyre többen ismerik fel a tényt, hogy a 20. századot elsősorban Trianon mérgezte meg, nemcsak a magyarság s még csak nem is Közép-Európa, hanem egész Európa tragédiáját okozva, mindenekelőtt megszülve a fasizmust és a kommunizmust, majd a második világégést, azt követően pedig a hidegháborút. Közép-Európa pedig? Trianon következtében lett a nagyhatalmak játékszere, az oszd meg és uralkodj elv alapján. Éppen ezért a Trianon okozta sokkot és földrengést folyamatosan és megalkuvás nélkül orvosolni kell, mert e nélkül elképzelhetetlen az európai integráció.
Közép-Európa államai már jó ideje az Európai Unió tagjai, s láthatjuk, mi-lyen nehezen vánszorog előre az egységesítés folyamata – éppen Trianon orvosolatlansága, a Beneš-dekrétumok érvényben léte, diszkrimináló alkotmányok megléte miatt. Fölénk tornyosuló paradoxon ez: a közép-európai kis államok úgy akarnak az európaiság feltételrendszeréhez igazodni, hogy közben nacionalista politikusok, sőt kormányok szítják a szenvedélyeket, jogtalanságot szülő törvényeket alkotva.

* * *
„Aki hazát veszít, még mindig nyerhet hazát. Nehezebbet, elkötelezőbbet: Európát” – írta Fábry Zoltán.

* * *
Szükség van arra, hogy a kisebbségi magyar irodalmak adják fel azt a defenzív magatartást, amelyet, kétségtelenül az adott ország nemzetiségi és kulturális politikájának nyomása alatt, időnként tanúsítottak. A hagyományos „kisebbségi beszédmód” helyett egy új beszédmód kialakítására van szükség, amely elutasítja a történelmileg kialakult kisebbségi önkorlátozást és a túlzó óvatosságot, meg tud küzdeni a szabad beszédért és valóban a „sajátosság méltóságát” képviseli. A kisebbségi magyar irodalmak ugyanis nem állnak egyedül, hanem éppen az egyetemes magyar irodalom lelki közössége és belső szolidaritása következtében egy tizenötmilliós nemzet és egy európai „kulturális középhatalom” integráns részét alkotják – írja Pomogáts Béla Kisebbségben és magyarságban című könyvében.
 Igen, tehetjük hozzá, véget kell már vetni annak a „többségi” politikának, amely tudatosan s hosszú évtizedek óta lelki sérülést okoz „kisebbségi” polgárainak, azt az abszurditást eredményezve, hogy egy szabad polgár a saját szülőföldjén „kisebbséginek” érezze magát.

 * * *
„Ki kell amellett tartanunk, hogy ezen a földön, mely évszázadok óta a miénk, nincs többé magyar elemnek mit keresnie” – mondta Jozef Šoltész antifasiszta harcos, Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának és a Szlovák Parlamentnek a tagja, munkaérdemrenddel és csehszlovák háborús kereszttel kitüntetett „államférfi” 1945. október 9-én egy kassai manifesztáción.

 * * *
„A szlovákság fél önmagától, emberi gesztusra való képtelenségétől, kapcabetyárkodó politikájától, patologikus tekintetnélküliségétől. Ezt a hirtelen kitörő imperiális totalitást, annak egész nyomorúságos kicsinyességét másképp nem lehet jóvátenni és elhallgattatni, mint az áldozat negligálásával, létének tagadásával, egyszerű kiküszöbölésével” – írta Fábry Zoltán 1945-ben a Noteszébe.
Változott azóta valami?

 * * *
Alabán Ferenc: „A kisebbségi magyar nemzeti irodalmak keretében létrejött irodalmi művek jelentős része a kisebbségi lét kezdetétől érintik a kisebbségi problematikát. Az írói életművekben megnyilvánuló fejlődés a bizonyítéka annak, hogy ez az ihletforrás az idő múlásával és a körülmények változásával új tartalommal és értelemmel telítődik, de mindig szerves kapcsolatban van/marad az önazonosság keresésével és újbóli megfogalmazásával. Ez a sajátosság bizonyítja a kisebbségi magyar nemzeti irodalmak létét, de nem minősíti azokat sem kevesebbnek, sem többnek más nemzeti vagy éppen kisebbségi irodalmaknál. Másrészt: a természetes indítékokból történő identitáskeresés, sorsproblémás vonás és sajátosság semmiképpen nem lehúzó tehertétele ezeknek az irodalmaknak, s az eszmeiséghez való ragaszkodásuk sincs kárára az esztétikai hitelnek. Nyilvánvaló tény, hogy az értékes irodalmi alkotást kisebbségi kontextusban is kizárólag az esztétikai érték hitelesíti, ahol a gondolat a műalkotás belső világában jelenik meg, annak leválaszthatatlan szerves része.”
Mit lehet e pontos fogalmazáshoz hozzátenni? Talán annyit, hogy konkrétan a szlovákiai magyar irodalomban elég régóta egyszerre van jelen a kisebbség sorsát, léttapasztalatát, szorongattatását megjelenítő művek sora és az ún. szabadelvű, személyiségközpontú műveké. Mindegy, ki melyiket műveli vagy szereti, a lényeg mindig egy marad: ha e művek bármelyike kiváló esztétikai szinten valósul meg, „szlovákiai magyar irodalom” létére is értéktöbbletként gazdagítja az egyetemes magyar irodalmat.
 De talán nem is kell idézőjelbe tenni a szlovákiai magyar irodalmat, hiszen – ahogy Alabán fogalmaz –, az átgondolatlanul feltett kérdés: Létezik-e szlovákiai magyar irodalom?, minden manipuláció ellenére nem volt több üres provokációnál. Minden ilyen eddigi eszmefuttatásból hiányzik ugyanis annak az alapvető ténynek a figyelembevétele, miszerint a magyar irodalomtörténet és kritika által eddig számba vett kisebbségi magyar irodalmi sajátosságok már akkor is az egyetemes magyar irodalom megkülönböztetett értékei maradnának, ha a magyarság élménybeli széttagoltsága egyetlen varázsütésre megszűnne.

 * * *
Mifelénk ha valakit „nagy” költőnek kiáltanak ki, többé az Isten se mossa le róla ezt a gyalázatot. Nem, mert a „nagy” költőt mifelénk fétissé emelik, s némelyek már szellenteni sem tudnak anélkül, hogy ne a „nagy” költő nevét zengjék; a költészet napja is csak az ő napja, a vízcsapból is az ő neve folyik az irodalmi sznobok szomjának oltására, s nincs az a Mózes, aki imádatra emelt aranyborjú-szobrát összezúzza. S ez még hagyján; szomorúbb az, ha a „nagy” költő – hiúsága miatt – nem utasítja vissza ezt a bálványozást, nem tudva, hogy a hiúságnak nincs olyan aranyserlege, amelyben a víz borrá válna.
 Pedig „nagy költők nincsenek, csak jó versek vannak” – mondja Márai Sándor, s egy másik Sándor, Weöres, hozzáteszi: „…nékem kedvesebb: a nagyság álmából kibújni, valamennyi dicsőség fogadja ásításomat. Természetes emberi méret vonz engem, nem a szörnyű talapzat. Létrehozni a velem született s a szerzett képességtől telhető legjobbat, ha cipőt szegelek, ha fát ültetek, ha verset írok: ennyit kívánok önmagamtól. Munkámat használni lehessen, ne szájtátva csodálni. Nem akarok óriás hulla lenni, melyen tízezer évig araszolva majszol megannyi […] katedraéhű hódolat; se példakép, mellyel az új kezdeményeket dermeszti meg a múltba mutató zsandárkodás; se fennkölt szobor a sarkon, melyről csurog a vidám ve-rebek és galambok kritikája nem is őróla – mit bánják, kifene volt? –, hanem az élet-ről, kinek szobra nincsen.”

 * * *
Ha igaz, hogy a vers Isten megszólalása bennünk – „Istenem, a te szemeddel néznem – az én szememmel – ó, hogy azt adod nekem” –, szóval, ha igaz, hogy a vers nem isten túlharsogása, de nem is rettegve való hallgatás előtte, hanem az ő teremtésének megszólítása „kinyújtózás” és „zsugorodás” nélkül, akkor a vers legvégső lényege szerint a világ hiúságának visszavétele. Az az út, melyre a lelkek hívatnak, hogy elteljenek élettel: az élet tejével és mézével – a világ erős, életmegtartó ízeivel és forrásaival.
 A vers a kenyér bonyolult egyszerűsége: föld és erő és fény és levegő, mely az azúrkék és királykék egekben, a hegyek csillogó csúcsain rebeg, erdőségek levelein susog s hullámzik a gabonaföldek felett, belengi a magasságot és mélységet, a sivatagok forró homokjában éget és a völgyek illatában szendereg. Igen, a vers színek és hangok millioma, melyek körülölelik az embert – a költőt –, mint óceán hullámai a cethalat, mint süvítő szél a madarat; olyan telítettség, szépség és jóság, múlt és jövő, azaz az örök jelen olyan ölelkezése, melyet a hiúság nem képes szétszakítani. Annak ellenére sem, hogy ő, a hiúság a világ nagyobbik része, s mint ilyen, örökké kísért: siserahadával benépesíti a széles utat, hogy kitörölje az életből az igazi szépséget, az örök jelent, egyszóval, hogy elvegye a világ versét.
 Miért nem számíthat sikerre?
 Egyszerűen azért, mert a hiúság cifra nyomorúság, göncökbe öltözött bábu, bankjegyekkel kitapétázott éden.
 A felszín fecsegése – jobbik esetben.
De ennél is több, ha hazugsággal szövetkezik, s fegyvert visel: mert akkor szobor állíttatik neki, és ő akar vers lenni, azt akarja, hogy a vers belőle gyökerezzen és érette boruljon virágba, hogy ő legyen az Írás és miatta legyen az Írás, mert fejének látásai megháborítják őt, mint a bibliai Nabukodonozort és az összes despota társát.
 Persze, még így is hiábavalóság ez, mert a hiúság vásárán minden elbukik.
Diadalmas csak egy marad: a szépség és az örök jelen.

 * * *
A legjobb, ha a költő – Szókratészhez hasonlóan – nem tud semmit, csak egy életen át folytatja magánpárbeszédét a léttel, valahogy úgy, ahogyan egy újszülött beszél Istennel és az ő angyalaival.

 * * *
Végül minden tisztességes léleknek be kell látnia, hogy a lét felfoghatatlan, ám ez nem jelenti azt, hogy „nincs”, éppen ellenkezőleg: teljes súlyával van, itt van, s a porszemtől az univerzumig minden bele van vetve – mondhatatlanul és halhatatlanul. S ebben a létben, ahogy Sherryl Sutton mondja, mindannyian semmik vagyunk, de épp ezt a semmit nem szabad megsemmisítenünk. Ezt a létet úgy kell szemlélnünk és megélnünk, mint egy csodát; amennyire lehetséges, úgy tekintenünk rá, mint a „gyerekek, az őrültek és a szentek”.

 * * *
A költészet nem valóság, és nem is a valóság utánzata. Elsősorban azért nem, mert sejtelmünk sincs róla, mi is a valóság. Pontosabban csak sejtelmünk van róla, még pontosabban hitünk: abban az esetben, ha hisszük, hogy a végső és egyetlen valóság Isten, mindennek oka, eredője és forrása. Ezért gondolom hát, hogy a költészet nem lehet sem Isten, sem Isten utánzata. A költészet sokkal inkább ennek a Valóságnak a kitalálása, olyan értelemben, hogy ebben a „teremtő kitalálásban benne van a megkerülhetetlen hasonlóság”.

 * * *
Talán az az igazán jó vers, amely valamiképpen modellje tud lenni az univerzumnak, a beláthatatlan egésznek, valahogy úgy, mint a gótikus templomok. Ahogyan Pilinszky János mondja: a struktúra csupán egy vidéki bankár, ezzel szemben a modell – a jó vers – sírig hű cselédlány.

 * * *
Gyilkos-e Ábrahám? – teszem fel magamnak a kérdést, elolvasva Kierkegaard Félelem és reszketés című könyvét. S a válasznak úgy kell ragyognia, mint ahogy maga Ábrahám, az emberiség ősatyja ragyogja be Isten könyvét, a Bibliát.
Ábrahám vagy gyilkos, vagy hívő. Íme, a híres, sőt hírhedt kiergegaard-i mondat, amely annyi kalamitást okozott a gondolkodás történetében.

Miért?
Legalább három okból.
Először, mert a Félelem és reszketés, amelyben ez a mondat kígyóként meg-lapul, kétségtelenül remekmű, minden poklával és mennyével együtt. Másodszor, s ez az első ok következménye, mert igazságként tételeződött, és így – igazságként – úgy „viselkedett” a szellemtörténetben, mintha az etikumot teleologikusan fel lehetne függeszteni egy „szent” pillanatra, amikor a gyilkolás nem bűn, hanem a hit üdve. Harmadszor, mert azt a meggyőződést hívta életre, hogy Isten utáni időben élünk, amikor Ábrahám „gyilkos vakhite”, az inkvizíció máglyája, a fasizmus gázkamrája és a sztálinizmus lágere egygyökerű: mindegyik gátlástalanul feláldozza a maga Izsákját az Eszme (hit, fasizmus, kommunizmus) győzelmének érdekében, ezért mindezeket – beleértve a Biblia Ábrahámját is, mi több, magát Istent – mint végzetes életellenességeket meg kell haladnunk „valami” által. Természetesen azt, hogy valójában mi is lehetne ez a „valami”, nem tudjuk meg! Méghozzá azért nem, mert Kierkegaard hírhedt paradoxona (Ábrahám vagy gyilkos, vagy hívő) egyszerűen nem paradoxon, mert a tétel nem igaz, s így nem is sorolható az életellenes eszmék közé – következésképpen vissza kell térnünk hozzá.
Ó, igen, félelem és reszketés fog el a gondolatra, az embernek (Kierkegaard-nak) arra a „teljesítményére”, amellyel – ki tudná megmondani, milyen titok folytán – egyetlen gesztussal elutasítja az Időt és a Teret (amelyben az ember Igazsága gyökerezik és kilombosodik), hogy ezáltal megalkothassa a egzisztencializmus „paradoxonát”, a történelem és örökkévalóság, az ember és isten abszurd ellentmondásosságának elvét, a vagy-vagyot és a sem-semet, ezt a hősies kudarcot – a teljes kiégettségbe rántó tragikomédiát.
Előzőleg már megkíséreltem kifejteni, miért nem működik Kierkegaard böl-cselete. Most még el kell mondanom ezt: Kierkegaard Ábrahám hitének egy pillanatát kiragadva állít fel paradoxont anélkül, hogy észrevenné, ő maga, az ő léte és létének értelme vált e kitépett pillanat által paradoxonná. Miért? Azért, mert a pillanatban akarta megragadni az örökkévalóságot, és nem úgy, ahogyan érvényes, az örökkévalóságban a pillanatot; az idő csapdájába esett, és ezáltal ő maga vált paradoxonná.
Kierkegaard hiába ugrik kétségbeesetten a hitbe egyensúlya visszanyerése végett, ha úgy született, hogy eredendően elvesztette Édenét – mondja Határ Győző, s a lényeget tekintve igaza van; ha nem is eredendően vesztette el Édenét, de igaz, hogy a hitet rosszul értette meg, ami azt jelenti, hogy nem értette meg. Egész Ábrahám-interpretációja, ez a hideg zsenialitás, erről árulkodik.
Miért?
Ábrahám története – és minden emberé – a születés, pontosabban a nemzés pillanatában kezdődik. És nem százéves korában, ahogyan Kierkegaard megragadja az agg Ábrahámot, mintegy kitépve a Bibliából Mózes első könyvének 22. ré-szét, hogy – bölcselete eredetisége, a „paradoxon” kedvéért – kijelenthesse: Ábrahám vagy gyilkos, vagy hívő.
Kierkegaard úgy tesz, mintha nem tudná, hogy a Szentírás az ember végtelen és megszakíthatatlan imádsága Istenhez, illetve Isten végtelen és megszakíthatatlan imádsága az emberért.
Mózes 1:17:1: Mikor Ábrahám kilencvenkilenc esztendős vala, megjelenék az Úr Ábrahámnak, és monda néki: Én a mindenható Isten vagyok, járj én előttem, és légy tökéletes.
Mit jelent ez?
Pontosan azt, amit Kierkegaard elhallgat! Értsük meg, ezek a Biblia szavai, ezért csakis a Biblia szellemében kell és szabad értelmeznünk. Vagyis: Isten tökéletességet kíván Ábrahámtól, az embertől; önmagát, az isteni tökéletességet: hogy a teremtmény azonosuljon a Teremtőjével. És Ábrahám tudja, hogy ez a lehetetlen lehetséges, hiszen Noé, akinek Isten megígérte, hogy többé nem pusztítja el özönvíz által az Életet, szintén tökéletes volt, mert (!) Istennel jár vala Noé. Vagyis ő, Ábrahám, igenis tökéletes, mégpedig abban a minőségében tökéletes, hogy tökéletesen igyekszik tökéletessé válni. Mit jelent ez az ő esetében? Azt, hogy Isten Igéje által teljes hitbeli átadással igyekszik Isten felé közelíteni, mégpedig állandósult egyidejűséggel, ezért lelki fejlődése minden fokán tökéletes, hiszen tökéletesen igyekszik Teremtője felé. Hisz egy értékben, ezért hisz annak elérhetőségében is: a mélyén ragyogó szépség és érték, azaz az Abszolútum törvényei szerint él, ezért színtiszta etikai – és egyben esztétikai – életet él. Vagyis szó sincs itt a kierkegaard-i etikum teleologikus felfüggesztéséről, hogy ezáltal gyilkosként feláldozhassa fiát, Izsákot egy eszmének. (Természetesen, mint látni fogjuk, ezt valóban senki nem is kívánja tőle – aki mást állít, az nem tudja, mi az a példabeszéd!)
Isten négyszer biztosítja Ábrámot és hétszer Ábrahámot (miután: És ne neveztessék ezután a te neved Ábrámnak, hanem legyen a te neved Ábrahám, mert népek sokaságának atyjává teszlek téged.) élete során arról, hogy nagy nemzetté teszi őt, felette megsokasítja az ő magját, vagyis fiáét, Izsákét (megáldom, hogy legyen népekké; Az én szövetségemet pedig megerősítem Izsákkal).
Röviden: ezek után – és a Biblia szellemében – az egy igaz Isten, aki tizen-egyszer tesz ígéretet Ábrámnak-Ábrahámnak, hogy őt és magját népekké teszi, szóval ezek után mit gondoljunk Ábrahám megpróbáltatásáról, hitéről és engedelmességéről? Hiszen ha Ábrahám egy pillanatig is kételkedne a tizenegyszer megerősített ígéretben, akkor – értsük meg pontosan – minden értelmét veszti, akkor a világon nincsen semmi, sőt maga a világ sincs: nincs Isten, nincs Biblia, nincs Ábrahám, nincs Izsák, következésképp nincs gyilkossági vád, nincs teleologikus felfüggesztés-elmélet, nincs Kierkegaard, és én sem vagyok, hogy megérthessem Ábrahámot, aki nincs. De hát mindez van.
Hallgassuk hát a Bibliát:
Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földjére és áldozd meg itt égőáldozatul a hegyek közül egyen, amelyet mondándok néked.
A légy tökéletes etikai, esztétikai és hitbéli Ábrahámja pedig felkele jó reggel (…) és megnyergelé az ő szamarát és maga mellé vevé két szolgáját, és az ő fiát Izsákot, és fát hasogatott az égőáldozathoz. Akkor felkele és elindula a helyre, melyet néki Isten mondott vala.
És monda Ábrahám az ő szolgáinak: maradjatok itt a szamárral, én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérÜNK hozzátok.
(A Bibliát olvassuk, amiből csak Egy van; Kierkegaard is ezt olvasta Mózes első könyve 22. részének 5. versében: …azután majd visszatérÜNK hozzátok. Akinek van szeme, lát, akinek van füle, hall, mondja szintén a Biblia: Ábrahám többes számban ígér visszatérést, mert ő tud valamit, amit Kierkegaard nem akar tudni, vagy nem tud tudni: azt, hogy Isten nem hazudik; ugyanis ha hazudna, akkor nem lenne, következésképp az ő – Ábrahám – története sincs, amit Kierkegaard félremagyarázhatna.)
S a krimi, a sci-fi, a botrány, a szégyen, a bölcselet és a balgaság folytatódik:
Vevé azért Ábrahám az égőáldozathoz való fákat, és feltevé az ő fiára Izsák-ra, ő maga pedig kezébe vevé a tüzet és a kést, és mennek vala ketten együtt.
(Íme, a világirodalom egyik legszebb mondata: esztétikailag is, etikailag is, hitbelileg is; apa és fia áldozatra való fákkal, tűzzel és késsel mennek Isten felé, a Mórija földének azon hegyére, amelyet a Mindenható mondándott Ábrahámnak, hogy ott MINDEN megtörténjen, amit ég és föld, fönt és lent, még a legegyszerűbb ember is érez: hogy ÉLNI SZÉPSÉG.)
De a krimi, a sci-fi, a botrány, a szégyen, a bölcselet és a balgaság folytatódik:
És szóla Izsák Ábrahámhoz az ő atyjához, és monda: Atyám! Az pedig monda: Ímhol vagyok, fiam. És monda Izsák: Ímhol van a tűz és a fa; de hol van az égőáldozatra való bárány?
(Mi ez, ha nem Isten beszéde, aki szavai mélységével egyensúlyban tartja az arany mérleget?)
És monda Ábrahám: Az Isten majd gondoskodik az égőáldozatra való bárány-ról, fiam.
(A Bárány! Nem Izsák az, akit fel kell áldozni, hanem Isten Báránya, aki már volt, mielőtt Ábrahám van: Aki eleve el volt rendelve, a világ megalapítása előtt. Izsák „feláldozása” csupán egyetemes jelkép: utalás Jézus áldozati halálára a Golgota halmán [= Mórija hegye]. Ábrahám és Izsák szamárháton vonulnak a Mórija felé, az egyetlen fiú [Izsák = Jézus] az áldozati fát [= Jézus a kereszt fáját] maga cipeli fel a hegyre, s az Ábrahám nem kedvezett egyetlen fiának ezt jelenti: Isten, aki az Ő tulajdon fiának nem kedvezett, hanem feláldozta, hogy utána feltámassza. Itt minden-minden csupán példabeszéd, hiszen az Úr ezt mondja: Elsőszülött fiam az Izráel, azaz a Bárány, akit fel kell áldozni, s akit Egyiptomban is fel kellett az Izráelnek áldoznia üdvössége, szabadulása és feltámadása szimbólumaként; mi több: még a szamárnak is, Jézus Jeruzsálembe való bevonulása jelképének minden első fajzását báránnyal váltsd meg; és: Az embernek is minden elsőszülöttét megváltsd a te fiaid közül. Ha az elsőszülött fiú az Izráel, akkor világos: Jézusban a szellemi Izráel feszíttetett keresztre, hogy a feltámadás által megváltassék, s Jeremiás próféciája beteljesedjen a messiási békebirodalom felállításáról és az Izráel megtéréséről: a tékozló fiú megtéréséről az Atyához.
Éppen ezért nincs Isten utáni és szeretet előtti idő, hanem mindig Isten ideje van: a szeretet ideje.)
De a krimi, a sci-fi, a botrány, a szégyen, a bölcselet, a balgaság és a szintézis folytatódik:
Hogy pedig eljutának arra a helyre, amelyet Isten néki mondott vala, megépíté ott Ábrahám az oltárt, és reá raká a fát, és megkötözé Izsákot az ő fiát, és feltevé az oltárra, a farakás tetejére.
(Íme, a majd történelmileg is eljövő – de valójában mindig létező – Evangélium építése: Ábrahám rakja a forró fészket, minden teremtmény közös hazáját, az isteni centrumot, és közben tökéletesen hisz az igaz és tökéletes Atyában, az egyetlen olyan Valóságban, amely nem öl, hiszen ő a szeretet és a megtartás: a színtiszta igazság és szépség – az etikainak, az esztétikainak és a hitbelinek a centruma.)
És kinyújtá Ábrahám az ő kezét és vevé a kést, hogy levágja az ő fiát.
(Igen, Ábrahám fölemelt keze, a KÉS most készül Istenbe hatolni; ha Isten hazug, ha nem ő a szépség, az igazság és a szeretet, ha nem ő a tökéletesség, akkor meg kell halnia a fiában, Izsákban; akkor nincs esztétika, nincs etika, nincs hit! Ó, szó sincs itt az etika teleologikus felfüggesztéséről! Itt a Mindenről van szó! És a Semmiről! Arról, hogy lehetséges-e az Élet, vagy nem.)
De Isten nem hazudik, mert ő az Élet: a szépség, az igazság és a hit forró fészke, az egyetlen hármas Valóság – mind a Biblia, mind a Gondolat végső erőfeszítése szellemében. Hiszen tudjuk, tizenegyszer odaígérte Ábrahámnak és Izsáknak a föld nemzetségeit, a királyságot, minden eljövendő életet. S ha Ábrahámnak, akkor Izsáknak, s ha Izsáknak, akkor az Izráelnek, s ha az Izráelnek, akkor egyszülött Fiának, Jézusnak.
Akkor kiáltá néki az Úrnak Angyala, és monda: Ábrahám! Ábrahám! Ő pedig felele: Ímhol vagyok.
És monda: Ne nyújtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt: mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek én miattam.
 És felemelé Ábrahám az ő szemeit, és látá hogy íme háta megett egy kos akadt meg a szarvánál fogva a szövevényben. Oda méne tehát Ábrahám, és elhozá a kost, és azt áldozá meg égőáldozatul az ő fia helyett.
Nos, minden, ami Élet, azt sugallja, hogy a Szépség és az Igazság: Egyszerűség. Olyan Egyszerűség, ami tűzből való, vagyis égő Egyszerűség. Aki kiküzdi, aki megérti, az ég: esztétikailag, etikailag és hitbelileg. E „háromságban” ismeri Istent, az egyetlen Valóságot, a történelem egyetlen izzó Realitását: a Megtartást, a megtört Kenyér és a kiontott Vér bonyolult Egyszerűségét.
Mórija hegye az Úr hegye: a gondviselésé, ahol nem gyilkolás van, hanem élet; a Bibliának ilyen az olvasata akkor, ha nem hallgatjuk el az Időt és a Teret, melyben az embernek élni adatott; ha nem a pillanatból látjuk az örökkévalót, hanem az örökkévalóból a pillanatot mint az emberi tetteket megvilágító jelképet. És aki így lát, az a Minőséget igényli; őt látja, aki a vizet borrá változtatja, és nem fordítva.
Ábrahám – van. Izsák – van. Élet – van.
De nincs vagy-vagy, és nincs sem-sem.