Philosztratosz / Képek
Részletek az Eikonész című képleírás-gyűjteményből
Szkamandrosz
(I. 1.)
Felismerted, fiam, hogy ez a festmény Homéroszon alapszik, vagy nem jöttél rá, s természetesen csodának tartod, hogyan is maradhat életben a tűz a vízben? Gondolkozzunk el hát az értelmén, te pedig fordítsd el róla a tekinteted, hogy megvizsgáld a forrást, melyen a kép alapszik.
Bizonyára ismered az Íliásznak azt a szakaszát, amelyben Homérosz újra csatázni küldi a Patroklosz halála miatt feldü-hödött Akhilleuszt, s harcra kelnek egymás ellen az istenek is. Nos, a festmény az istenek harcának egyéb részleteiről nem vesz tudomást, csak arról ad képet, ho-gyan rontott Héphaisztosz a Szkamandroszra, hatalmas erővel, féktelenül. Most nézz vissza a képre: az egész Homéroszból fakad. Itt magaslik a fellegvár, itt van Ílion városfala, itt a síkság, mely elég nagy volt ahhoz, hogy Európa csapjon össze rajta Ázsiával. Itt a hatalmas tűz, melynek egy része szétárad a síkon, más része a folyó meredek partja mentén kúszik, így ott nem maradt már egy fa sem. A Héphaisztoszt körülvevő tűz ömlik rá a vízre, a folyó szenved, és Héphaisztoszhoz könyörög irgalomért. Ám a folyó nem hosszú hajú a képen, hiszen megperzselődtek a fürtjei, Héphaisztosz sem sántikál, hanem rohan, s a tűz sem ragyog vörösen, ahogy azt megszoktuk, inkább az aranyat vagy a nap tüzét idézi. Ebben a tekintetben nem követi a festő Homéroszt.
Szatírok
(I. 20.)
A források és a barlang alapján megállapítható, hogy ez a vidék itt Kelainai; csak Marszüász hiányzik: ő biztosan a nyájat legelteti vagy éppen most esett túl a vetélkedésen. Ne a forrás vizét dicsérd: igaz, hogy a víz szemmel láthatóan kellemes és csendes, mégis kellemesebbnek fogod találni Olümposz1 alakját. Ez a bájos ifjú bájos virágok közé feküdt le fuvolázás után, verejtéke a rét harmatjával vegyül, Zephürosz szólongatja, bele-belefújva a hajába, ő pedig azzal válaszol a szélnek, hogy a kebléből fújja vissza rá a levegőt. Olümposz mellett nádszálak hevernek, melyeken zenélni lehet, és vasszerszámok, melyekkel lyukakat lehet fúrni a fuvolába.
Egy csapat kipirult és vigyorgó szatír bámulja az ifjút: az egyik szeretné megtapogatni a mellét, a másik bele akar csimpaszkodni a nyakába, a harmadik egy csókot próbál belőle kicsikarni. Virágokkal borítják be őt, és leborulva imádják, akár egy istenszobrot. A legfurfangosabb szatír a másik, még meleg fuvola felé nyújtja a nyelvét, szinte befalja, s közben arra gondol, hogy így Olümposzt csókolja, hiszen – mint mondja – így még a leheletét is élvezheti.
Hermész születése
(I. 26.)
Ez a még egészen kicsi gyermek itt a pólyában, aki egy földhasadékba tereli a marhákat, s már ilyen kisfiúként is elcseni Apollón nyilait, nem más, mint Hermész. Nagyon szórakoztatóak az isten lopásai: azt mondják ugyanis, hogy Hermész, alighogy Maia megszülte, máris élvezte a tolvajlást, és értett is hozzá. Mivel isten volt, nem az ínség vitte rá őt erre, pusztán szórakozásból és játékból tette. Ha szeretnéd ezt lépésről lépésre nyomon követni, nézd csak meg a festményt.
Hermész az Olümposz csúcsán született, a legtetején, ahol az istenek lakóhelye van. Ott, ahogy Homérosz mondja, nem érezni az esőt és nem hallani a szél süvítését, s nem hull a hó sem, hiszen annyira magas. Egészen isteni tehát és mentes minden szenvedéstől, melyek az emberek hegyeit érik. Itt Hermészt, miután megszületett, a Hórák vették gondjaikba. A festő őket is lefestette, mindegyiket a maga évszakának megfelelően: bepólyázzák őt, s a legszebb virágokat szórják rá, nehogy szokványosnak tűnjön az a pólya. Amint a Hórák Hermész anyja felé for-dulnak, aki az ágyon fekszik, a gyermek kibújik a pólyából, máris járni kezd, s lesétál az Olümposzról. Megörül neki a hegy (ezért tűnik úgy, mintha emberi módon mosolyogna): a mosoly arra utal, hogy az Olümposz boldog, mert Hermész épp ott született.
De hogyan is történt a lopás? A teheneket, melyek az Olümposz előhegységében legelésznek, azokat az aranyozott szarvú és hónál is fehérebb állatokat, melyek Apollónnak voltak szentelve, hátrafordítva egy szakadékba terelte – nem mintha el akarta volna őket pusztítani, csupán el akarta tüntetni egy napra, hogy Apollónt felbosszantsa. Ezek után – mintha neki semmi köze sem lenne a dologhoz – visszabújt pólyájába. Apollón Maiához érkezik, hogy a marhákat visszakövetelje: Maia persze nem hisz neki, s meg van győződve róla, hogy amit az isten állít, az képtelenség.
Szeretnéd tudni, mit mond? Úgy tűnik ugyanis nekem, hogy arckifejezése nemcsak a beszédét, hanem annak értelmét is elárulja. Mintha ezt készülne mondani Maiának: „Megsértett engem a fiad, akit tegnap szültél. A teheneket, melyek annyira a szívemhez nőttek, betaszította egy szakadékba, nem tudni, hogy a föld melyik részén. Meg kell hát halnia: szakadékba fogom hajítani, még a teheneknél is mélyebbre!” Maia csak csodálkozik, és nem hiszi el, amit hall.
Míg ők egymással vitatkoznak, Hermész megáll Apollón mögött, fürgén a hátára szökken, s először csendben kilazítja az isten nyilait, majd észrevétlenül el is lopja őket. A lopás azonban ezúttal lelepleződik. Ez a jelenet jól példázza a festő ügyességét: remekül ábrázolja ugyanis azt, ahogy Apollón szíve meglágyul és felvidul. Az isten nevetése kicsit kimért: olyankor árad szét ilyen nevetés az arcon, amikor a vidámság úrrá lesz a haragon.
Kasszandra
(II. 10.)
A férfiak lakószobájában elszórtan heverő testek, a borral összevegyülő vér, az asztalok mellett lelküket kilehelő haldoklók, ez a vegyítőedény, melyet a mellette vo-nagló férfi rúgott fel, és az öltözete alapján jósnőnek tartható lány, kinek tekintete a felé irányuló kétélű bárdra mered – mindezek azt mutatják, hogyan fogadta Klütaimnésztra a Trójából hazaérkező Agamemnónt. Míg ugyanis társai végeztek a többiekkel, akik már annyira részegek voltak, hogy még maga Aigisztosz is bátran mert cselekedni, addig Klütaimnésztra cselesen egy köpenyt dobott Agamemnónra, hogy ne tudjon belőle szabadulni, majd lesújtott rá kétélű bárdjával, mellyel hatalmas fákat lehetett volna kivágni; Priamosz lányát pedig, akit Agamemnón a legszebbnek tartott, s akinek jóslatait sosem hitték el az emberek, ugyanazzal a bárddal ölte meg, mely még forró volt a vértől.
Ha drámaként vizsgáljuk mindezt, fiam, nyilvánvaló, hogy rövid idő leforgása alatt egy nagy tragédia játszódott le itt; ha azonban mint festményt nézed, sokkal több mindent észrevehetsz majd. Figyeld meg: itt ezek a fényt adó fáklyák (bizonyára éjszaka történik ugyanis mindez), amott az italt szolgáltató, aranyból ké-szült, a tűznél is ragyogóbb vegyítőedények, ételektől roskadozó asztalok, melyek-ről a királyi hősök lakmároztak, még sincs elrendezve semmi – van, amit a haldok-ló lakomázók lerúgtak, van, amit széttörtek, van, ami egészen távol került tőlük. A poharak kihullottak a kezekből, legtöbbjük csordultig van vérrel, s a haldoklókban semmi ellenállóerő, hiszen részegek.
Ami az elterültek testhelyzetét illeti, az egyiknek épp akkor vágták el a torkát, mikor az ételt és italt nyelte, a másiknak akkor ütötték le a fejét, mikor a vegyítőedény fölé hajolt; volt, aki épp a poharát tartotta, mikor lenyesték a kezét, volt, aki magával rántotta az asztalt is, ahogy lezuhant a kerevetről; van köztük, ahogy a költő mondaná, „fővel előre bukó”,2 hiszen a vállán és a fején fekszik, van, aki még kételkedik a halálban, és van, akinek ereje sincs, hogy elfusson, mintha a részegség verte volna bilincsbe: egy sincs azonban az itt fekvők között, aki sápadt lenne, hi-szen azoknak az arcát, akik italozás közben halnak meg, nem hagyja el rögtön a pír.
A színpadi jelenet középpontjában a fekvő Agamemnón, aki nem a trójai síkon, nem is a Szkamandrosz partján esett el, hanem zsenge ifjak és fiatal hölgyek között, mint barom a jászol előtt3 – fáradságos munka után, lakmározás közben. Még inkább kiemelkedik azonban a szánalmat ébresztő Kasszandra alakja, aki mellé épp most lépett oda szekercét tartva Klütaimnésztra, tébolyult tekintettel, lobogó hajjal, könyörtelen kézzel. A gyengéd és átszellemült Kasszandra, ledobva magáról koszorúit, épp rá akar borulni Agamemnónra, mintha jóstudományával képes lenne védelmezni őt – de visszafordítja szemeit a már felemelt bárdra, s olyan keservesen kiált fel, hogy még Agamemnón is, mielőtt végleg kieresztené lelkét, meghallja és megsajnálja: beszámol majd erről Odüsszeusznak is az alvilágban, a lelkek gyülekezésekor.4
Pán
(II. 11.)
A nimfák szerint Pán rossz táncos: úgy ugrál, hogy az már túl van az illendőség határán, s úgy ágaskodik és szökell, akár egy öntelt kecskebak. A nimfák persze hajlandóak lennének őt újfajta, élvezetesebb táncra tanítani, de Pán olyankor – ahe-lyett, hogy az oktatásra figyelne – inkább megpróbálja őket elcsábítani, miközben ruháját szinte szétfeszíti a vágy. Ezért támadtak rá most, dél tájban, amikor Pán, felhagyva a vadászattal, állítólag alszik. S ő, aki egyébként gondtalanul, orrlyukait is ellazítva szokott aludni, s minden indulatát el szokta simítani az álom, most különösen mérges, mert megrohamozták a nimfák, hátrakötözték a kezeit, s félő, hogy a lábait is megkötik, hiszen teljesen a hatalmukba akarják őt keríteni. Rávetették magukat nagy becsben tartott szakállára is, és késsel levágták, Ekhót pedig állítólag rá akarják beszélni, hogy bánjon megvetően vele, s ezentúl ne válaszoljon neki.
Itt vannak a nimfák, egy hadrendbe tömörülve, de te nézd meg őket „had-osztályok” szerint: vannak köztük nedves hajfürtű naiászok, aztán pásztorok körül élő nimfák, akiknek száraz hajdísze semmivel sem értéktelenebb az előbbiek harmatjánál, s ott vannak a virágnimfák is, akiknek lobogó haja a jácint virágára hasonlít.
Polgár Anikó fordítása
PHILOSZTRATOSZ (i. sz. 165 k.–244 k.): ógörög író, szónok, szofista. Lémnoszról származott. Egy ideig Rómában élt, Septimius Severus feleségének, Julia Domnának a köréhez tartozott. A császárné halála után feltehetően Athénban telepedett le. Megírta többek között a csodatévő tüanai Apollóniosz életrajzát (Ta eisz ton Tüanea Apollónion), a szofisták életrajzait (Bioi szophisztón), és ismert egy szerelmeslevél-gyűjteménye is.
JEGYZETEK
1 Olümposz mitikus zenész, Marszüász tanítványa és fiúszeretője.
2 Vö. Homérosz: Íliász 5, 586: „fővel a földre zuhant, vállával a porba bukott le” (Devecseri Gábor fordítása).
3 Vö. Homérosz: Odüsszeia 11, 411: „vendégelvén – mint ha ki barmot jászol előtt öl” (Devecseri Gábor fordítása).
4 Vö. Homérosz: Odüsszeia 11, 421–422: „Legszörnyűbb volt, mint sikitott Priamosznak a lánya, / Kasszandré, akit oldalamon szúrt át a gonosz nő”
(Devecseri Gábor fordítása).