Bárczi Zsófia: A hollét bizonytalansága

„Arra gondolt Iván, hogy nem lehet Isten akarata szerint való az emberek sokféle országa, mert hiszen nincs annak semmilyen nyoma a föld végtelen tenyerén. A bűnbeesett emberiség találta ezt ki, hogy már ezen a földön megkezdhesse purgatóriumi gyötrődését.”
Tamás Mihály: Két part közt fut a víz
    
A Magyarország szétdarabolása után szükségből létesülő csehszlovákiai – vagy ahogy akkoriban nevezték: szlovenszkói – magyar irodalom számára az államfordulat következtében egy új önmeghatározás kialakítása jelentette a legnagyobb kihívást legalább két évtizeden keresztül. A „ki vagyok én?”, helyesebben a „kik vagyunk mi?” kérdésre azonban – legalábbis eleinte – nehéz, vagy majdhogynem lehetetlen volt egyértelmű és konkrét, a hangzatos általánosságokat és az önmitologizációs igyekezetet meghaladó választ adni. A kérdés olyan aspektusaival szembesült a korabeli felvidéki értelmiség, amelyek a Monarchia szétesése előtt az akkor többségben élő magyarság számára rejtve voltak, mint például a nemzeti állam területein kívüliség és a nemzeti hovatartozás kérdése, a felvidéki szlovákok viszonya a magyar államhoz, a mindennapi életet meghatározó kulturális koncepciók összefüggése a nemzetállami léttel, a gazdaság, az egyéni egzisztencia és a nemzet-állami lét összefonódottsága stb.
Az 1920–1930-as években esszék, értekezések, tanulmányok egész sora tanúsko-dik az önmeghatározás igyekezetéről. Az önmeghatározás első lépésben egy hiány tudatosítását, a haza jelentése legalábbis időszaki kiürülésének tudomásulvételét, majd a jelentésbeli űr fokozatos új tartalommal való feltöltését eredményezte. A szlovenszkóiak számára a trianoni döntés után megszűnik a haza magától értetődő nemzeti jellege, s maga a haza kifejezés is jelentésbeli változásokon megy át, variánsokat hoz létre, földrajzi értelemben pedig erősen leszűkül.
Magyarország már nem, a csehszlovák állam pedig éppenséggel nem tölti be a haza kiürült fogalmát, ez utóbbi nyilván a nyelvi-kulturális, sorsközösségbeli hagyományok hiányában sem. A csehszlovákiai magyarság tehát területen kívülivé válik, a magyar nemzetállamnak földrajzi-politikai értelemben nem képezi már a részét, a csehszlovák nemzetállamnak meg azért nem, mert bár földrajzilag Cseh-szlovákia területén él, de nem államalkotó nemzet. Így az önazonosság keresése lényegében annak a térnek a metaforikus kialakítását is feltételezi, amelyben nemzeti közösségként tudja önmagát elképzelni, s amely – ez a korabeli regényekből egyként kitűnik – a politikai államalakulattal szemben inkább néprajzi táj jellegű.
Annak a modern nemzeti diskurzusnak az érvényessége kérdőjeleződik meg tehát, amely – írja Gyáni Gábor – „úgy állítja be a dolgot, hogy az egyén közösségi lényként csupán adott nemzetállami territórium tartozékaként létezik”.1
A felvidékiek önmeghatározásában a területi elv tehát hiányként, mégpedig megszüntetendő hiányként mutatkozik meg. Krammer Jenő ezt a hiányt a szlovenszkói magyarság elsődleges létélményeként és ambivalens nemzettudata alapjaként vélte felismerni: „De szigorúan magyar szempontból nézve Szlovenszkó nem jelentett vagy csak igen ritkán a történelem folyamán különálló magyar történelmi sorsközösséget sem, hanem az ittélő magyarság az államfordulat előtti időkben szellemileg teljesen Budapest köré fonódott, mint gyújtópont köré. Úgyhogy […] elvesztette élő kapcsolatát a multjával, szellemi talajával. […] Nem tudunk tősgyökeresen, őstermészetesen magyarok lenni, mert ha azoknak mutatkoznánk, hazug szerepet játszanánk, nyelvünknek nincs íze, zamatja, képeinket nem az őseredeti magyar képzeletvilág formálta, magyarságunk hivatás, hídszerep, állandó kifeszítettség két világ között.”2
A hiány azonban éppen a speciálisan szlovenszkói – Szvatkó szavaival élve – „magatartás” kialakulásának lesz az előfeltétele. „Az új magatartás azt jelenti, hogy másképp nézzük és látjuk a dolgokat, mint régen, mert más körülményeink másfajta látási módra kényszerítettek s új meggyőződésünk tiltakozik a régi s a mi állapotainkban feltétlenül elavult világfelfogás ellen. […] Mindenütt megvan az ellentét az apák és a fiúk között, de nálunk nagyobb a rendesnél, mert nemcsak a kor, hanem a helyzet is belejátszik a »másság-érzet« kialakításába s ez teszi merőben újjá a mi szellemi magatartásunkat.”3
Az új önazonosságtudat alapja tehát egy homályos másságérzet,4 amely nemcsak az anyaországi magyaroktól lenne hivatott megkülönböztetni a felvidéki magyarságot, hanem az idősebb nemzedékektől is a fiatal, háború után induló korosztályt. A szlovenszkói önmeghatározás tehát szorosan összefügg a haza átértelmezésének kényszerével.
A korszak szépprózájában, sőt, eleinte a lírában is, az önértelmezési szándéknak ugyanúgy megtaláljuk a különböző módozatait, mint a fentebb említett esszékben.
Az 1920–1930-as években mérvadónak számító regények szerzői már mind Csehszlovákiában kezdik írói pályafutásukat. A Darkó István, Tamás Mihály, Szenes Piroska nevével fémjelezhető csoportnak a fellépése tehát nemzedéki változást is jelent, de a háború előtti s az azt követő nemzedék gondolkodásmódja, mentalitása közti különbség a generációváltással egybeeső határváltozás, s a határváltozásnak az élet minden területére kisugárzó hatása miatt lesz ennyire hangsúlyos a szlovenszkói irodalomban.
A határváltozás és annak következményei három különböző módon jelennek meg a korabeli szlovenszkói regényekben: 1. a már említett generációs szakadék fokozott tudatosításán keresztül; 2. a társadalom addigi rendjének felbomlásában, amely az addig erősen differenciált szlovenszkói magyarság bizonyos mértékű homogenizációját eredményezi; 3. az addig hazaként megélt nemzeti territóriumnak szülőfölddé való beszűkülésében.
1.
Az a homályos másságérzet, amit korábban említettem, éppen a generációs szakadék kapcsán a legnyilvánvalóbb. „Az új fiatalság higiénikus lélek-tisztító és észvasaló intézetéből került ki ez is, amelyet a konokul okos és lehiggadt háború utáni legújabb fiatalság a több-hit és több-szív hazug jelszavaival emelt magának, az idősebbek általános lenézésének a fundamentumán”5 – jellemzi sommásan az „újarcú magyarságot” fiatal ismerőséről beszélve Béri Mihály, a Szakadék című Darkó-regény főszereplője. Az idősebb generációval való konfliktus forrása azonban nemcsak az elvekben vagy az ideálokban keresendő, hanem a megváltozott viszonyokban is. Darkó másik regényében, az Égő csipkebokorban szinte tézisszerűen fejti ki a magába zárkózó, a valóságot makacsul figyelmen kívül hagyó, egy, a háború előtti értékrendhez a hazugság árán is ragaszkodó középosztálybeli idősebb nemzedék, s a fiatalok közti konfliktus forrásait. A nemzeti illúziók Darkó szerint éppúgy ott vannak az összeütközések mögött, mint a társadalmi osztályhazugságok. Tamás Mihály Két part közt fut a víz című regényében szintén e két problémát írja le a nemzedékek közti permanenssé vált konfliktus forrásaként.
2.
A szlovenszkói magyar társadalmat értelemszerűen létében érintették a határmódosulás kapcsán változó kulturális koncepciók. Az 1920–1930-as évek regényei számot adnak a mindennapi élet rendjének megváltozásáról, s ennek a változásnak a szlovenszkóiak önmagukra vonatkozó tudására gyakorolt hatásáról is. Niedermüller Péter szerint „Minden társadalom kulturális koncepciókon keresztül, azok segítségével működik, hiszen ezek azok a nyelvi és vizuális formákban megjelenő szimbolikus eszközök, amelyek valamely társadalom kulturális kereteit és kognitív horizontját meghatározzák. Ugyanakkor a kulturális koncepciók azt a tudást is rep-rezentálják, amelyek alapján egy adott társadalomban kialakul a mindennapi élet rendje, az, amit az abban a társadalomban élő individuumoknak tenniük kell, lehet és szabad.”6 A Tamás-, Darkó- és Szenes-regények szereplőinek gyakori döntésképtelensége mögött éppúgy az addig érvényes kulturális koncepciók érvénytelenné válása áll, mint a megszokott társadalmi rend felbomlása és az osztályok közti addig jóformán áthághatatlan határok elvékonyodása mögött. Áttételesen az államhatár változása eredményezi, hogy az a tudás, amely addig az egyén és a csoport viselkedését irányította, érvényét veszti. Az új tudás kiépülése sokáig tart, s az egyén – és csoport – önazonosságának újrafogalmazását tételezi fel.
Az egyéni életeket irányító társadalmi rend megszűnte, s egy új rend fokozatos kiépülésének a felvidéki magyarságra gyakorolt hatása Darkó István Deszkaváros és Tamás Mihály Két part közt fut a víz című regényében bontakozik ki a leglátványosabban, de nyomokban megtalálható Szenes Piroska Csillag a homlokán című művében is, bár ott elsősorban a szlovák identitás megerősödésén, s a szlovákságnak az új országban megnövő társadalmi szerepén keresztül mutatkozik meg. Darkó is két szempontból, a szlovákság nézőpontját is figyelembe véve írta meg a felvidéki élet új rendjének kialakulását, melyben a nemzeti-nemzetiségi szerepcsere mellett a társadalmi hierarchia átrendeződése volt a legszembetűnőbb. A Deszkaváros egyik mellékszereplője, Barinkó, a szlovák vasutas fogalmazza meg a legpontosabban ezt a változást: „Ugyan kérlek – mondja Tamásnak –, most más viszonyok következnek. Elég is volt abból, ami eddig volt. A fordulat csak igazságosabbá teheti a helyzetet. A földről van szó, nem másról. A földről, amelyen a város épült, és földről szólva, csak helyeselni lehet a váltógazdaság elvét. Én hozzászámítom a földhöz a rajta élő embereket is. Forgatni kell a földet, az embereket is. Alulról föl és föntről le, így értem a felváltást.”7
Ebben a változásban egymás mellé kerülnek – a szó szorosan vett jelentésében is – az addig egymás számára idegen társadalmi csoportok képviselői, akiknek a változást megelőzően egyedüli közös vonásuk a heterogén felvidéki nyelvi és kulturális térben a magyarságuk volt, ám a határváltozás után az egy nemzethez való tartozás olyannyira hangsúlyossá válik, hogy tökéletesen elfedi a közösség addigi differenciáltságát. Darkó Deszkavárosában egymás mellé kerül a város nagy múltú építészcsaládjának otthon maradt sarja, az egzisztenciáját vesztett kishivatalnok, a leszerelt ezredes és az egyszerű szabó. A felvidéki magyarság életében bekövetkezett, s az önértésébe is szükségszerűen beépülő változás drámai mélységét valószínűleg ez a regény érzékelteti a legmeggyőzőbben. A mű elején a közösségtudat alapja még nem nyelvi vagy nemzetiségi, hanem a társadalmi hovatartozás, a város életében elfoglalt hely, a regény végére azonban a csoporttudat legelemibb meghatározója az egy nemzethez tartozás, s a helyhez való ragaszkodás lesz. A nemzeti összetartozás tudatosítása a többnyelvű (magyar–szlovák–német), szimbolikus névvel ellátott Véghelyen külső befolyásra történik; a városi szlovákság egy olyan diskurzust alakít ki, amelyben az egymástól nagyon különböző társadalmi státusú magyar polgárok a különbségre való tekintet nélkül az „ők” kategóriájába kerülnek, s ekként idegenként definiálódnak. A helyhez való ragaszkodás, a város el nem hagyása azonban minden esetben egyéni döntés, s ez az egyéni döntés, a szülőföldön maradás Darkó regényében nagyobb súllyal esik latba a közösség új önazonosságának létesülésében, mint a nemzeti hovatartozás. A regény szereplői végső soron nem magyarokként, nem is felvidékiekként, hanem véghelyiekként, azaz a Deszkaváros lakóiként mint végújhelyiek definiálják önmagukat. Vagyis Darkó regénye egy olyan új identitást mutat fel, amely elsősorban lokális meghatározottságú. Tamás, a regény főhősének záróbeszédében lényegében tételesen is megfogalmazza ezt: „Hibátlanul érezi ittlevése értelmét, elindúlva annak okától, keresztűl bizonytalankodva útjain, egészen a jelenlevő percek kristálytiszta eredményéig. A tűzrakás felé fordúl és beszélni kezd bőségesen. Ünnepi szónok, aki az ujfajta élet értelmét magyarázza. Még inkább a tűzvész után felépített község birája, aki a változás történelmét sorolja elő. – Végujhelynek keresztelem deszkavárosunkat – kiáltja –, kinyilvánítom önállóságát és azt a szándékunkat, hogy hajlékot és védelmet adjon mindenkinek, aki odakint elvesztette… És mondja és magyarázza, szavaival fényesíti és háládatosan ünnepli a deszkaváros történetét.”8
3.
Ezzel tulajdonképpen eljutottunk a határváltozás harmadik, a szlovenszkói regényekben megmutatkozó következményéhez: az addig hazaként megélt nemzeti territórium szülőfölddé való beszűkülésének kérdéséhez. A földrajzi helyek eleve mindig hordoznak valamilyen társadalmi és kulturális jelentést,9 a korabeli szlovenszkói regényekben azonban bizonyos földrajzi helyek metaforizálódnak is, s nagyon erős önálló jelentésmezőre tesznek szert. Darkó regényében, az Égő csipkebokorban ilyen, összetett jelentést hordozó földrajzi hely lesz a Tátra, s annak ellentéteként az alföld is, a Deszkavárosban pedig, ahogy az előbbiekben láttuk, maga a város metaforizálódik. Tamás prózájában a Tisza két partja jelképezi a nemzetiségi lét kettős meghatározottságát. Regénye címében is utal rá: Két part közt fut a víz. De megváltozik – ahogy erre már utaltunk – az addig hazaként funkcionáló Magyar-országhoz való viszony is. Magyarország egyszerre lesz a remények földje, s Tamás Mihály főhősének, Bodák Ivánnak a szavaival élve „agyonsúlytott nyolcmilliós or-szág”, amely már képtelen annak a védelmi és irányító funkciónak a betöltésére, amelynek a Felvidéket is magában foglaló nemzetállamként eleget tett. A Felvidék végérvényes magáramaradtsága csak Tamásnál, s nála is csak egyszer nyer ennyire világos, már-már publicisztikai ízű megfogalmazást; Darkó regényeiben, s a kérdéshez egészen más szemszögből közelítő Szenes Piroskánál rejtettebben szólal meg. Szenes Piroska Csillag a homlokán című regénye egy szlovák cselédlány élettörténetét követi végig, így ebben a felvidéki magyarságot érintő államfordulat csak mellékesen, s a tanyasi szlovákok alsó perspektívájában jelenik meg, mint olyan esemény, amely alig érinti a regény szereplőit. Egyaránt érvényes azonban Darkó, Tamás és Szenes prózájára is, hogy szereplőik szűkebb régióban mozognak: az ország, a nemzet egészére csak utalások vannak, helyét a város, a szülőföld és annak lakosai töltik be.
A Magyarországhoz való tartozás élményét nemcsak a politikai változások, hanem az azok nyomán megszűnő közlekedés és a levélkézbesítés szünetelése is rombolja, megváltoztatva az addigi tértapasztalatot: a közelinek tudott Budapest egy-szerre szinte elérhetetlen távolba kerül, napokon keresztül tartó veszélyes utazással lesz csak megközelíthető – Tamás regényében többször is leír egy-egy ilyen utat. Az a Prága viszont, amelynek a háború végéig a puszta léte is csak afféle passzív föld-rajzi tudásként élt a felvidékiekben, hirtelen jóval közelebb kerül. Tamás regényének kereskedői már ebben az irányban tájékozódnak a szinte megközelíthetetlenné vált Magyarország helyett. Csakhogy az új államalakulat kulturális idegensége miatt alkalmatlan arra, hogy a felvidéki magyarság hazájaként azonosulhasson vele. Ez az idegenkedés a korabeli regények tanúsága szerint elsősorban a csehekkel, s a csehek által meghonosított új renddel szemben ölt testet. A felvidéki magyarság territorizációs igénnyel egybekötött öndefiníciós szükséglete jobb híján a szülőhelyre irányul a korszak regényeiben.
A tér kisajátítása az 1920–1930-as évek szlovenszkói öntudatában az irodalmon keresztül következett be. A többnyelvű, többkultúrájú Felvidéken hiányoztak azok az irodalmi hagyományok, amelyek alapján a szlovenszkói magyarság saját, specifikusan hozzájuk tartozó területként ismerhette volna fel a Magyarországtól elszakított, s így a Csehszlovákiában élő nemzetiség számára önálló életre kelő térséget. Úgy látszik, Mikszáth egzotikus és Krúdy nosztalgikus Felvidék-rajza nem tudta betölteni ezt a funkciót. Darkó István, Tamás Mihály és részben Szenes Piroska ezen időszakban megjelent regényei a Felvidék irodalmi ki- és elsajátítását végezték el, megteremtve egy olyan diskurzust, amelyben erről a térről mint a haza  szerepét átvevő szülőföldről lehetett beszélni.

    Jegyzetek

 1    Gyáni Gábor: A tér nemzetiesítése: elsajátítás és kisajátítás. Helikon, 2010. 1–2. szám, 241.
 2    Krammer Jenő: Szlovenszkói magyar irodalom – lélektani szemszögből. In Szlovenszkói magyar írók antológiája. Negyedik kötet. Szerk.: Dallos István – Mártonvölgyi László. Híd, Nyitra, 1937, 27.
 3    Szvatkó Pál: Mit adott Szlovenszkó az új magyar irodalomnak? In uo., 10.
 4    Ez a másságérzet nyer lírai kifejezést Győry Dezső A láthatatlan gárda és Újarcú magyarok, illetve Mécs László első köteteiben is.
 5    Darkó István: Szakadék. Kazinczy Kiadóvállalat, Košice-Kassa, 1928, 153.
 6    Niedermüller Péter: A lokalitás metamorfózisai. Replika, 56–57. szám, 2006. december, 34.
 7    Darkó István: Deszkaváros. Tátra kiadás, Bratislava-Pozsony, é. n., 171.
 8    Uo., 260.
 9    Niedermüller Péter: A lokalitás metamorfózisa, i. m., 35.