Gál Éva / Kisebbségi ideológiák és magatartásmodellek a határon túli magyar közösségekben I.*

Kisebbségi ideológiák

Az első világháborút követő béketárgyalások Európa új földrajzi felosztását hozták magukkal. Az Osztrák–Magyar Monarchia széthullott, utódállamok jöttek létre (Csehszlovákia, Jugoszlávia, Magyarország, Románia, Ausztria), melyekbe a trianoni döntést követően jelentős számú magyar lakosság került. Az új magyar állam határain kívül rekedtek új társadalmi, politikai, kulturális helyzetben találták magukat. A Trianon után megosztott magyarság megnevezése a mai napig problematikus. A határon túl élő nemzetrészt hol nemzetiségnek, hol kisebbségnek nevezték. A trianoni határokon belül élő magyarság napjainkig anyanemzetként szerepel a szakirodalomban. Hasonló bizonytalanság uralkodik éppen a Trianon utáni kényszerű decentralizálás után kialakult „új” magyar irodalmak megnevezésében. E kérdésben Görömbei András fogalomelkülönítését tartom irányadónak, elfogadhatónak. Szerinte három fogalmat kell megkülönböztetnünk: „Az egyetemes magyar irodalom magában foglalja az összes magyar irodalmakat és az emigráció irodalmait. A nemzetiségi magyar irodalmaknak fontos, egymástól és a magyarországi irodalomtól egyaránt megkülönböztető jellegzetességei vannak, ezért a nemzetiségi magyar irodalmakat a romániai, csehszlovákiai, jugoszláviai, szovjetunióbeli jelzővel illetjük. Mivel a többi magyar irodalomnak van megkülönböztető jelzője, ezért a magyar-országit egyszerűen csak magyar irodalomnak nevezzük. Az egyetemes magyar irodalom aspektusából nézve a magyar irodalom és a nemzetiségi magyar irodalmak az egész–rész viszonyában vannak a virtuális egyetemes magyar irodalommal, egymással pedig rész–rész viszonyban.”1 Tehát a kisebbségi-nemzetiségi irodalmak történelmükkel, kultúrájukkal a magyar nemzeti tudathoz kapcsolódnak. Ugyanakkor egy másik állam keretein belül élve, annak gazdasági, kulturális állapota döntően befolyásolta/ja fejlődésüket. Ez a kettős kötődés sajátos jelleggel telíti a kisebbségi-nemzetiségi irodalmat.2
A határon túl élő nemzetrészek megnevezésére így egy összetett fogalom látszik a legkézenfekvőbbnek, melyet Görömbei András használ: a kisebbség-nemzetiség. Az előtag kifejezi a más államhoz való tartozást, az elhatárolódást a többségi nemzettől, ugyanakkor az utótag fenntartja a kapcsolatot az anyanemzettel.
Manapság, a 21. század elején, ez a fogalom megkérdőjeleződik. Sem a kisebbség, sem a nemzetiség, sem a határon túli magyar irodalom fogalma nem vált egyértelműen használatossá az adott magyar közösségek irodalmának megnevezésére. Az előbb felsoroltak helyett a ’regionális irodalom’ fogalma kezd teret hódítani. Ezt a kategóriát tapasztalatom szerint a Magyarország határain túl élő magyar közösségek nem tartják szerencsésnek. A megnevezésben ugyanis – bár igyekszik semleges maradni, és objektív nevet adni a problematikus kategóriának – a provincionalizmus érződik. A két világháború közötti kisebbségi irodalmakat a maguk idejében gyakran illették váddal, hogy nem hoznak létre esztétikailag magas nívójú szépirodalmat. Amit nyújtani tudnak, az csupán az ottani közösségek provinciális színvonalát elégíti ki. A második világháború utáni korszakban hasonló kritika már kevésbé érte a kisebbségi irodalmakat, ily módon a szóhasználathoz kapcsolódó kód megmaradt.
A fogalmak megkérdőjelezése, valamint új fogalmak bevezetése e területre azt bizonyítja, hogy a magyar irodalom fogalomtára a megváltozott ezredvégi politikai, társadalmi, kulturális tényezőkhöz próbál igazodni. Átmeneti megoldásként célszerű lehet a fogalmat – akár a kisebbséget, akár a nemzetiséget – dinamikus fogalomként felfogni. A „romániasággal” kapcsolatban veti fel ezt az elgondolást Gáll Ernő, aki a fogalmat dinamikus kategóriaként értelmezi, olyan fogalomként, mely a folytonosságot biztosítja, ugyanakkor a változások eszmei foglalata is egyben.3 A rögzült fogalmak felcserélése, megfelelő fogalommal való helyettesítése, még hoszszú folyamat végeredményeként jön, jöhet létre. Addig azonban a fogalmak ilyen „dinamikus kategóriakent” való használata, aktuális tartalommal való újraértelmezése megoldást jelenthet.
1918 után rövid időn belül kiderült, hogy a kisebbségek-nemzetiségek csak saját erejükben, akaratukban bízhatnak. A megmaradáshoz, túléléshez valamiféle stratégiát kellett kidolgozniuk. Természetesen a más-más fennhatóság alá kerülő nemzetiségek egyéni ideológiákat teremtettek maguknak.
A szlovenszkói magyarságnak nem volt egységes, az egész korszakot meghatározó ideológiája. Próbálkozásai, kísérletei voltak, de olyan átfogó elméletet, mint a délvidéki couleur locale vagy a mai napig ható erdélyi transzszilvanizmus, nem tudott teremteni. Ennek fő oka az egység hiánya. Ha a korszak esszéit, irodalomtörténeti munkáit tanulmányozzuk, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a két világháború közötti felvidéki magyar kultúra az egységért küzd. Az egység nem tévesztendő össze az egyformasággal, ez távol állt a korabeli „kultúrmunkásoktól”. Az eszmei, lelki, érzelmi egység hiányzott. Minden olyan próbálkozás, mely egy szervezetbe, egy intézménybe próbálta állítani a szlovenszkói magyar kultúrát, sorra elbukott (a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság, az ún. Masaryk Akadémia, a Magyar Írás, a Tátra című lapok, a Szentiváni Kúria). A magasabb érdekek, az egységes magyar nemzetiség, mely közös igényeket támaszthatott volna a többségi nemzettel szemben, mindvégig kudarcba fulladt az alantasabb politikai érdekek miatt. Ennek okai egyrészt: a felvidéki magyarság eleve nem kompakt egységként került az új helyzetbe, hanem heterogén tömegként. A pozsonyi és a kassai polgárság, nem beszélve a prágai és a beregszászi lakosságról, nem találtak közös hangot. Míg Pozsony Bécs és Budapest vonzáskörében élt, addig Kassa a magyar, német, szlovák, ukrán, ruszin vidékek keveredésének gócpontja, viszonylag távol a nagyvárosoktól. A keleti és nyugati országrészeknek más-más mentalitásuk van. „Sok száz kilométer hosszú elnyújtott sáv formájában terült el a magyar határ mentén, csak rátapadt, nyugati széle sohasem tudja, mit csinál a keleti, s egyáltalán a nyugati rész mentálisan sem azonos a keletiével. A nyugatszlovenszkói magyar, aki erős osztrák behatás alatt állott, nem ismerte a keleti magyart, aki intenzívebb és impulzív életű, de távol áll a nyárspolgáriasan tökéletes kultúrá-tól, amit például a pozsonyi polgár képvisel. Heterogén, fej és központ nélküli magyar massza került át Szlovenszkóra…”4
Másrészt a történelmi múlt a felvidéki magyarságot soha nem kényszerítette önállóságra. „A szlovenszkói magyarság nem perifériakisebbség. A nemzet alaptestének része volt […] és amikor jött az államfordulat, mint levágott láb, élettelenül maradt a helyén.”5 Ami még ennél is fontosabb, a régióknak más-más a gazdasági hátterük. A nyugati mindig sokkal gazdagabb, fejlettebb volt a keletinél. A nyugati területeken a kultúra hamarabb virágozhatott fel, mint a keleti vidékeken.
Megállapíthatjuk, hogy a szlovenszkói magyarság a másik két magyar kisebbségi közösséghez képest (Erdély, Délvidék) hátránnyal indult. Ott ugyanis heterogenitás nem létezett. Délvidék, de főként Erdély történeti egységet alkottak, ami lényeges hivatkozási alap lehetett. „A régi Magyarország nincs többé számunkra, de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transilvánia, vagy bármely nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, minthogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs, és csak Magyarország van. Akkor is volt, de most is van, és akárhogy is akarja akármilyen akarat, lesz örökkön örökké. […] A fundamentum, amire nyugodt lelkiismerettel és bízó lélekkel építhettünk: kétmillió magyar. […] Velünk, Erdély magyarságával minden időben számolnia kell annak, aki szuverenitását reánk kiterjesztette.”6 Az Erdélyben kiforrott transzszilvanizmusban éppen ez a történelmi hagyomány válik fontossá. A múlt eszméit próbálja továbbvinni: az Erdélyben régóta gyakorolt vallási türelmet, a három nemzet – magyar, szász, román – együttélését, a történelmi Erdély hagyományainak ápolását. A transzszilvanizmus eszméje a múlt felé fordította az írók figyelmét. Mintha kevésbé váltak volna hangsúlyossá a kisebbségbe került magyarság napi, aktuális gondjai. A múltba menekülve, a hősies helytállást hangoztatva próbáltak kiutat találni a nehéz helyzetből. (Bár hamar, még az 1930-as évek legelején átértékelték a transzszilvanizmus elméletét.)
A délvidék couleur local a tájat abszolutizálja. Szinte misztikus múzsájává akarja tenni az ottani irodalomnak. Az elmélet megalkotása Szenteleky Kornél nevéhez fűződik, aki a helyi színek teóriáját Taine elmélete nyomán dolgozta ki. Úgy vélte, hogy a délvidéki ember mássága a legjobban a helyi adottságok hatásának lenyomataként ragadható meg. „Bácskának és Bánátnak geopszichológiai arca körülbelül azonos. Az időjárási, a klimatikus és talajviszonyokban nem találni lényeges eltérést. A hosszú nyár mindenesetre magával hozza a forróságok, a nagy kisugárzások hatását az e tájon dolgozó emberre, ami kifejezettebben a forró égöv alatt észlelhető. Nem testi lustaságban nyilvánul meg ez a hatás, hanem a szellemi nehézségben, az elhatározás lassúságában, »megfontolt«-ságában. Ez általában a közép-európai paraszt tulajdonsága, de hatványozottabban fellelhető a mi magyar parasztjainkban. Érdekes azonban, hogy ez a nehéz, maradi, minden kezdeményezéstől tartózkodó lelkiség nemcsak a kisgazdákra illik, hanem a földnélküli zsellérekre, kiskereskedőkre, iparosainkra, sőt sok tekintetben szellemi munkásainkra is. Szinte úgy látszik, hogy a geopszichológiai tényezők erősebbek a társadalmiaknál, a gyen-ge kulturális tényezőkről nem is beszélve.”7 Ugyanakkor hangsúlyozza: „…első az, hogy a sokat emlegetett couleur locale-t nem szabad szó szerint érteni. Nem az a fontos, hogy a történet Bácskában, vagy a Bánátban játszódik le, hogy a környezet színei megjelenjenek az ide vágó táj színeiben. A szellem, amit az író a színeken túl megérez, és amivel az író némi közösséget érez.”8
Ezzel szemben a felvidéki magyarságnak három korszakában három különböző, bár egymáshoz kapcsolódó ideológiája volt. Az első generációt – a világháborút megjártakat és a még idősebbeket – felváltó második nemzedék a passzív ellenállás, múltsiratás helyett, mely az első generáció sajátja, új felfogással jelentkezik. Ők voltak az „újarcú magyarok”. Nevükként Győry Dezső verseskötetének címét választották, mert kifejezte másságukat, programjukat. Ez a második generáció már az új államban nőtt fel, itt tanult, jól beszélte a többségi nyelvet. A kisebbségi helyzet adott volt számára. Nem kellett átélnie azt a traumát, amikor egyik napról a másikra többségi nemzetből kisebbségi nemzetté váltak. Másságukat Szalatnai Re-zső három főbb pontban foglalta össze: „Ennek az új nemzedéknek első éles vonása: a generációs öntudat. Második: elszakadás minden illúziótól, a dolgok reális látása. Harmadik: a szocializmus egy körvonalazatlan elképzelése, melyet ők magyarnak, középpolgárság nélkülinek, osztálytalannak tartanak.”9 Ez volt az 1920-as évek ifjúságának sajátos lázadása apáik nemzedékével szemben, a passzív rezisztenciát elutasító cselekvés.
Ezenkívül úgy gondolták, hogy innen, a kisebbségi létből, a végvárból tudnak hatni az anyaországi irodalomra; nem másra törekedtek, mint a kisebbségi lét etikai fölényéből megváltani az európai kultúrát. Ez a „messianizmus” szította a felvidéki ifjúságnak a cserkészmozgalomból kifejlődött országos szerveződését, a Sarlót. A sarlósok tudományos pontossággal akarták feltárni társadalmi helyzetüket, s teljesen és maradék nélkül szembenézni vele, felvenni a kapcsolatot a cseh, a német és a szlovák ifjúsági  mozgalmakkal. Tevékenységüket erős kisebbségi messianizmus jellemezte, s úgy vélték, hogy regösjárásaik, valamint szociográfiai és szociológiai tevékenységük publikálása közvetlen hatással volt a Magyarországon is elinduló dokumentumirodalom kialakulására, fejlődésére. „Szlovenszkó szellemi élete pillanatnyilag a Viharsarok-pszichózis hatása alatt áll, és ez az igazoló, de egyúttal bénító öröm, mert ez a fellelkesültség ma már az élősködés határát súrolja…”10 Fáb-ry Zoltán szavaiból is érezhető: mintha a szlovenszkói írótársadalom elfeledkezett volna arról, hogy Magyarországon a fehérterror idején leszorítottabbak voltak a kultúra lehetőségei, mint a demokratikusnak mondott Csehszlovákiában.
Az újarcú magyarok tehát az irodalomban, a kultúrában bízva próbáltak egy olyan ideológiát találni maguknak, mely egyértelműen igazolná másságukat. „Meg-lepő társadalmi jelenség ez. A háború utáni magyar szépirodalom ad ideológiát egy kisebbségi magyarságban a régi rendet bolygató fiatalságnak. Innen van, hogy az új magyar könyvet emelték föl maguk fölé, és használták föl a felelősségre vonásnál nemzeti tanúnak az apákkal szemben”11 – írja Szalatnai Rezső.
A sarlósok figyelmeztettek a Duna-medence soknemzetiségű voltára, a kis nemzetek évszázados együttélésére, keveredésére, közös sorsára. A Petőfi-megemlékezések során a közép-európai népek zászlóival díszített koszorút akartak elhe-lyezni a budapesti Petőfi-szobornál. Céljuk nem a botránykeltés, hanem a közös munka implikálása volt. Gondolatmenetük kapcsolódott Német László tejtestvériség elméletéhez, miszerint a Duna-medence népei egy Duna-Európában tudnának kiteljesedni, egy közös, tágas hazában, mely mindnyájuké. Hasonlóan a sarlósokhoz, Németh László is az egymás értékeinek megbecsülését tartotta a legfontosabb feladatnak, a nyugodt egymás mellett élés előfeltételének. A közös, nagy haza gondolatának az erdélyi transzszilvanizmus hívei is helyet találtak elméletükben. A kisebbségi helyzetet olyan műhelynek tekintették, ahol a jövő eszméi formálódnak, úgy, mint a kölcsönös türelem, a nemzetek közötti megértés és a Duna-medencei testvériség. A közös táj adta alap azonban nem bizonyult elégségesnek a tejtestvériség megvalósításához.
A sarlósok szociológiai feltárásaiból, regösjárásaiból egyenesen következik a Fábry Zoltán által meghirdetett valóságirodalom elve. Ez az elv a tartalomra s a valóság hű ábrázolására összpontosított, nemegyszer az esztétikai színvonal rovására. A fasizmus egyre rohamosabb előretörésével párhuzamosan azonban a valóságirodalom helyébe az emberirodalom eszménye lépett, s Fábry meghirdette a vox humana, az emberséges hang elméletét. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy maga Fáb-ry a fogalmat többféleképpen magyarázta, miként azt Görömbei András is megállapította „…mert a vox humana értelme az ő élete során is módosult, idomult a korhoz, s a mindenkori legsürgetőbb erkölcsi cselekedetek ösztönzője volt. […] A vox humanát ő »emberséges hang«-nak fordítja, és hangsúlyozza, hogy az emberség itt az emberi méltóságot jelenti, az emberhez méltó szót és az embert emberségre elkötelező tettet.”12 Szirák Péter idekapcsolódó megállapításával azonban csak részben tudok egyetérteni. „…publicisztikai diszkurzusában ugyanekkor megszületik az a kisebbségideológia, a Fábry Zoltán-féle vox humana programja, amely a nemzeti identitás etikai dimenzióját, s egyszersmind – egészen a nyolcvanas évekig – az esztétikai kánon regionális természetét is meghatározta. Feltételezte az irodalom közösségmegtartó publicisztikai feladatait, s ezzel együtt a »közérthetőség« kívánalmainak jegyében korlátozta az irodalmi kommunikáció regisztereit.”13 Ám a vox humana, bármennyire is alakult, módosult az évek során, Fábry felfogásában az emberi helytállás etikai imperativusát jelentette. „A pompei őrre gondol, ki futhatott volna, és nem mozdult. A pompei őrt a kötelesség állította őrhelyére. Őt a megismerés, meggyőződés és vállalás tudata köti. És ki ismer ennél magasabb elkötelezettséget?”14 De Fábry Zoltán a közérthetőséget soha nem kívánta mint esztétikai mércét bevezetni. Mindig a valóság, a realitások ábrázolására kívánta a hangsúlyt fektetni, s mint tudjuk, a közérthetőség és a realitás nem ugyanaz. Továbbá téves az a megállapítás is, mely szerint ez az esztétikai vagy inkább etikai norma határozta volna meg a felvidéki magyar irodalmat az 1980-as évekig. Maga Fábry módosítja és tolja elméletét az esztétikai érték felé és próbálja az 1920-as évekbeli túlkapásait korrigálni. Ugyanakkor Fábry valóságirodalmi programja hasznosnak bizonyult a kezdeti dilettantizmus visszaszorítására, kigyomlálására. Az elszakítás után az értelmiség nagy része elvándorolt, és így Felvidéken tulajdonképpen bárki íróvá válhatott, aki jobban fogalmazott az átlagnál, és valamivel szélesebb műveltségű egyén volt. Abban azonban teljes mértékig egyet értek Szirák Péterrel, hogy Fábry hitt az irodalom közösségmegtartó erejében, ennek tudatában fejtette ki irodalomkritikai munkásságát.
Ezek az elméletek önmagukban álló elméletek maradtak. Egyik elméletnél sem említek egyetlen regényt sem. Nem beszélhetünk ugyanis az újarcú magyarok hitvallását megíró vagy a passzív rezisztencia elvét kifejtő regényről. Ennek oka, hogy a két világháború közötti felvidéki magyar regény nem hozott olyan teljes művet, mely bármelyik elméletet reprezentálná. Az egyes ideológiák természetesen hatottak a regényirodalomra, de csak motívumokként jelennek meg bennük, a történések társadalmi hátterének megrajzolásában van szerepük, nem pedig középponti szervező erőkként. Kivételt képeznek a valóságirodalom regényei, melyek részben igyekeznek megfelelni a Fábry Zoltán által kidolgozott „emberséges hang” elméletének. Ugyanakkor a szlovenszkói magyar regényre a gyakorlati élet által felvetett problémák megoldása, modellkeresése a jellemző. Gyakran olyan léthelyzeteket tárgyalnak ezek a művek, melyekkel egyáltalán nem, vagy csak nagyon kevéssé, esetleg csak általánosságban foglalkoznak az egyes ideológiák. Ily módon az irodalom és az elméletek egymás kiegészítőivé válnak. A korigény azonban nem elégedett meg a felvidéki élet töredékes ábrázolásával. A Fábry által meghirdetett – alighanem a balzaci nagyrealizmusra támaszkodó – követelmény a kisebbségi regény megalkotása lett volna. Fábry olyan regény megszületését várta, mely a teljes szlovákiai magyar társadalmi átalakulást – a többségi nemzetből kisebbséggé-nemzetiséggé való transzformálódást – bemutatta volna, az ezzel járó lelki változások teljes spektrumával együtt. Fábry egy másik meghatározó elvárást is állított a kisebbségi regény elé: a sajátos szlovenszkói mentalitás megragadását, azon sajátos jegyek meghatározását, melyek csakis a felvidéki emberekre jellemzőek. Erre azonban nem került, nem kerülhetett sor. „Sajátos, hogy az epika nem váltotta be ezt a követelményt. Húsz év alatt nem alakult ki a kisebbségi Regény valódi formája. Az új élet csak részleteiben lett feldolgozva a memoárok, riportregények vagy vértelen történetek keretei között…”15 Ilyen nagy lélektani, társadalmi látleletet egyetlen regényben követelni egyébként is lehetetlen és túlzó feladat volt. Maga a kor dinamizmusa sem volt alkalmas a szóban forgó nagyregények megírására. Hiányzott hozzájuk az időbeli távlat és a rálátás, ezenkívül az írók többsége meglehetősen zilált léthelyzetben élt, megélhetési gondokkal küszködött, ami ugyancsak hátráltatta a nagy narratívájú elbeszélés megírásának esélyeit. A szlovákiai kisebbségi magyar regény megírása azonban a szlovákiai magyar irodalom későbbi, a második világháborút követő korszakában is megoldandó feladat maradt.  
    (Befejezés a következő számban)

JEGYZETEK

1 Görömbei András: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980. Akadémiai Kiadó, Budapest,             1982, 10.
2 Vö.: uo., 5–6.
3 Vö.: Gáll Ernő: Volt-e „romániaiság”? In Tiszatáj, 1996. 1. szám.
4 Szvatkó Pál: Szlovenszkói magyar irodalom. In Szlovenszkói küldetés. Csehszlovákiai magyar             esszéírók 1918–1938. Madách, Bratislava, 1984, 95.
5 Uo.
6 Kós Károly: Kiáltó szó. Idegen nyelvű Folyóirat Kiadó Leányvállalat, Pallas Nyomda, Lajosmizse,     é. n., 2–3.
7 Szenteleky Kornél: Ákácok alatt. In Ugartörés. Keresztény Sajtószövetkezet, Szabadka, é. n., 27.
8 Uo., 29.
9 Szalatnai Rezső: Újarcú magyarok. In Szlovenszkói küldetés. Csehszlovákiai magyar esszéírók             1918–1938. Madách, Bratislava, 1984, 232.
10 A Viharsarok Féja Gézának a Békés megyei feudalista állapotokat leleplező szociográfiai könyve         volt. – Fábry Zoltán: Szlovenszkói küldetés 1938. In uo., 41.
11 Szalatnai Rezső: Újarcú magyarok. In uo., 236.
12 Görömbei András: A csehszlovákiai magyar irodalom…, i. m., 74.
13 Szirák Péter: Regionalitás és posztmodern kánon a huszadik századi magyar irodalomban. In             Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2000, 46.
14 Fábry Zoltán: Egy ember meg akart szólalni. In Szlovenszkói küldetés, i. m., 53.
15 Kemény Gábor: Így tűnt el egy gondolat. Mephosz Könyvkiadó, h. n. 1940, 62.