MolnÁr Imre: Gondolatok Esterházy-képünk alakulásáról*
Esterházy János leánya, Alice asszony jóvoltából nemrég került kezembe a második világháború idején az önálló Szlovákiában, Dallos István szerkesztésében megjelent Magyar Album című antológia 1942-ben kiadott VI. száma. A Magyar Album, amely a hiánypótlás szándékával egyszerre kívánta „betölteni a folyóirat és a könyv szerepét”, a szlovenszkói magyar írók és más alkotó értelmiségiek írásainak kívánt megjelenési helyet és alkalmat biztosítani. A kiadványnak nem titkoltan az is szándéka volt, hogy az album – „izmosodó” olvasótáborán keresztül – a Tiso-féle Szlovákiában élő maréknyi magyar kisebbség összetartozását és öntudatát erősítve az „összmagyar irodalmi értékeket” is gyarapítsa. Amint ez korábban is gyak-ran előfordult, ehhez a számhoz is Esterházy János, az akkori szlovákiai alkotóközösség szinte egyetlen mentora és szponzora írt bátorító ajánló sorokat: „A Magyar Album is igazolja az itteni irodalmi élet hatékonyságát, mert nincs hiány az irodalom bevált művelőiben és önzetlen barátaiban. Éppoly fontos az is, hogy a megnyilatkozások színvonala helyes irányban fejlődik. Bízom abban, hogy az olvasótábor örvendetes megizmosodása serkentőleg fog hatni a toll itteni mestereire és a szlovákiai magyar lélek méltó módon fog hozzájárulni az egyetemes magyar irodalom értékeinek gyarapításához.”
Az adott korszakban nem volt ritka, hogy Esterházy magára vállalta egy-egy hasonló jellegű antológia vagy más szépirodalmi kiadvány támogatását. Tudvalévő, hogy már az ezt megelőző, két világháború közötti időben is jelentős részt vállalt a csehszlovákiai magyar szellemi élet támogatásából. Mi több, Esterházy megjelenése a Csehszlovákiába szakadt magyarság szellemi csillagtérképén nem politikusként, hanem a magyar írásbeliség, a magyar szellemi élet mecénásaként, támogatójaként történt. A Magyar Minerva 1931. évi 8. számában, A magyar nemzet történelme cím alatt olyan pályázati felhívást tett közé egy történelmi munka megírására, amely „tárgyilagosan rávilágít a magyar faj sajátos erényeire, de hibáira is”. A győztes pályamű, a Páll Miklós által írt Kis magyar történelem azonban csak 1941-ben jelenhetett meg, ugyancsak Esterházy János támogatásával és előszavával.
A Magyar Minervában közölt felhívás után egy évvel Esterházyt már az Orszá-gos Keresztényszocialista Párt vezetőjeként látjuk viszont, amint az ótátrafüredi országos gyűlésen meghirdeti programját. Bár politikusi pályáját ettől kezdve egyedülállóan következetes hűséggel járta végig, sosem feledkezett meg az irodalmi mecenatúra pótolhatatlan feladatköréről, s ennélfogva jelentős szerepet töltött be a (cseh)szlovákiai magyar irodalmi élet fejlődésében. Érdeklődéssel figyelte a kisebbségi irodalmi és szellemi élet fejlődését, ha tehette, részt vett azok rendezvé-nyein, hozzászólt vitáikhoz, képviselte érdekeiket a prágai parlamentben, s a politikai jogérvényesítési küzdelem mellett a magyar kisebbség szellemi-kulturális fejlődését szabta a megmaradás legfontosabb feltételéül. „A Teremtő ránk bízta az életet, hogy benne alkotótársaivá legyünk. Alkotás csak a jó, az eszményi irányban lehetséges” – vallotta egyik programbeszédében a szellemi, irodalmi tevékenységről.
Esterházy irodalomszervezői és mecénási tevékenysége, melynek teljes körű feldolgozása bizton megérdemelne akár egy egyetemi szakdolgozatot is, a Tiso-féle Szlovákiában bontakozott ki a leghatékonyabban. Ekkor, 1942-ben sikerült elérnie, hogy a szlovákiai magyar írók művei – első alkalommal – külön sátorban lehessenek jelen Budapesten a Vörösmarty téri könyvnapokon. Megható, hogy Esterházy figyelme a jelenlét megszervezése mellett arra is kiterjedt, hogy saját kezűleg írt meghívókat küldjön szét a magyar szellemi és politikai élet jeles személyiségeinek. Egy ilyen, Herczeg Ferencnek szóló meghívólevelet az Országos Széchényi Könyvtár leveles gyűjteménye őriz:
„Kedves Barátom, a június 1–2–3-i budapesti könyvnapon, a védnökségem alatt álló, Vörösmarty téri Madách-sátorban felvonultatjuk majd a mi másodszor is kisebbségbe szakadt magyarságunk teljes szellemi arcvonalát, megmutatjuk erre az alkalomra készült legújabb műveinket, mely kiállás akar lenni ezen terület magyarságértéke mellett. A három könyvnap bármelyikén szeretettel várlak el sátrunkba, és nagyon leköteleznél, ha minél több jó ismerősöd figyelmét irányítanád felénk, hogy megismerkedjenek velünk, törekvéseinkkel és céljainkkal. Őszinte barátsággal köszönt, Esterházy János.”
A meghívólevelek eredményeként számos jeles magyar alkotó és közéleti személyiség – köztük például Hóman Bálint kulturális miniszter – kereste fel a szlovákiai magyar irodalom Madách-sátrát, melynek bemutatkozása oly jól sikerült, hogy a szlovákiai magyar írók nevében Pozsonyi Anna külön cikkben köszönte meg Esterházy Jánosnak a szlovákiai magyar irodalmi élet fejlesztésében és budapesti bemutatkozásában vállalt szerepét.1
Témánk tekintetében ez a meghívólevél azért is figyelemre méltó adalék, mert bár Esterházy János közvetlenül nem sorolható a korabeli kisebbségi magyar írók közé, mégis szinte teljes mértékben azonosítja önmagát velük, azaz a „másodszor is kisebbségbe szakadt” szlovákiai magyarság íróival. Ennek bizonyítéka az is, hogy fentebb idézett levelében „legújabb műveinkről”, közös „törekvéseink”-ről, „céljaink”-ról tesz említést. S ez a bemutatkozási forma nem a dolgok valamilyen eufemisztikus szépítéseként került a meghívóba, hanem nagyon is a valóságra épülő, Esterházy világképébe autentikusan illeszkedő önkifejezés volt. Esterházy a „szlovákiai magyar család” saját maga által alkotott eszméjéből kiindulva egységben látta, kezelte és tőle telhetően politikusként is ekképp szolgálva képviselte a korabeli szlovákiai ma-gyar társadalom minden rétegét, mint azt ő maga is gyakran említette – „nemre, fajra és felekezetre való tekintet nélkül”. Mindehhez hozzátartozik az a nyilvánvaló tény is, hogy Esterházy biztató és pártoló támogatása nélkül az akkori magyar irodalom még nehezebb, még keservesebb körülmények között találta volna magát.
Esterházy támogatói tevékenysége nem valami kényszerű kötelességtudatból vállalt, hanem nagyon is belső meggyőződéséből fakadó aktivitást takart. Egy évvel korábban, 1941-ben, ugyancsak az ő kezdeményezésére létrehozott pozsonyi Madách Könyvesház megnyitóján világosan kifejtette, hogy „a kis nép elsősorban szellemi értékei útján érvényesülhet és szólhat a világhoz […] a kisebbségi magyarság, amely kultúrájához való ragaszkodással magát tartja meg, de egyben mindig megbecsülendő, fontos európai értéket visz bele környezetébe és a szomszéd népek légkörébe”.2 Neki köszönhető a Könyvesház bölcs névválasztása is: „Ne legyen véletlen, hogy ez a Könyvesház a magyar kultúra legáltalánosabb hatású reprezentánsának, Madách Imrének a nevét viseli. A sztregovai óriás magyar volt, ám géniusza a mi földünkből fakadt. Szlovák falucska szelíd népe között élve jutott el a legvégső emberi kérdésekig, amelyeket művében számunkra összefoglalt.”3
Ezekből a szavakból, de Esterházy más beszédeiből is világosan kirajzolódik gondolkodásának és cselekedeteinek tudatos irányvonala: küzdeni a magyarság megmaradásáért, európai értékeket képviselve, de mindig „a legvégső emberi kérdéseket” tartva szem előtt. Ma sem találhatnánk a küldetéstudat ennél időszerűbb és tömörebb megfogalmazását a magunk és világunk számára. S e szóbeli hitvallást Esterházy ráadásul az övéiért, azaz a szlovákiai magyar közösség tagjaiért tudatosan vállalt szenvedéseivel és mártírhalálával hitelesítette máig megkérdőjelezhetetlenül.
Mégis úgy érzem, mintha Esterházy János személyét és egész életpályáját valamiféle hűvös tartózkodással kezelnék a mai szlovákiai magyar irodalmi és szellemi élet képviselői (persze ez alkalommal is adassék tisztelet a kivételeknek, akik közül helyhiány miatt most csak Koncsol László,4 Duray Miklós5 és Batta György6) Esterházyhoz kapcsolódó, irodalmi értékű vallomásairól szeretnék megemlékezni. Ezzel együtt szomorú ténye a szlovákiai magyar szellemi-irodalmi életnek, hogy íróink, alkotóink – a történészeket leszámítva7 – alig-alig foglalkoznak életművével, szellemi hagyatékával, és kiadóink sem törekednek túlságosan műveinek, életrajzának kiadására (e helyütt kivételként ismét csak tisztelettel kell megemlítenem az első Esterházy-monográfiát kiadó dunaszerdahelyi Napot,8 illetve a Budapesten tevékenykedő Istert9 és a Méry Ratiot,10 valamint a Komáromi Nyomda és Kiadót11). Úgy gondolom, okkal-joggal lehet hiányérzetünk e téren a felvidéki kiadók, tudományos műhelyek többségével szemben. Az elmúlt szocialista érában, amikor közösségi életünkben olyan személyek töltöttek be fontos posztokat, akik a múlttal együtt Esterházy János emlékét is végképp el akarták törölni, s úgy nyilatkoztak róla, miszerint „azt is ki kellene végezni”, aki Esterházy gróf érdekében közbenjárni merészel,12 bár nehezen érthető, de legalábbis megmagyarázható volt ez a magatartás. Igaz, csak borzongva tudok arra gondolni, hogy miközben irodalmunk valahányadik virágzásával egyidejűleg zajlott a szlovákiai magyar társadalom szocialista létformáinak – így irodalmi-kulturális életének – kialakítása, azonközben Esterházy János börtönről börtönre vetve, csöndös türelemmel viselt embertelen kínok között élte életét, tegyük hozzá, (szinte) mindenki által elfeledve. Vajon miért kellett ennek így történnie?
A szocialista korszak bukása óta eltelt húsz esztendő hallgatására azonban igen nehezen található magyarázat. Pedig kisebbségtörténelmünk legújabb, ún. szocializmus utáni korszakát megnyitó fejezete éppenséggel másképp vette kezdetét. E sorok szerzője jól emlékszik arra a nekibuzdulásra, amely Esterházy kapcsán a rend-szerváltás hajnalán áthatotta az „új szellemben” gondolkodó és cselekvési teret kereső szlovákiai magyar – irodalmi és politikai – értelmiségi progressziót. Feledhetetlen számára az Esterházyról szóló, Dél-Szlovákia-szerte megtartott előadássorozatok légköre is, ahol a hallgatóság zsúfolásig megtöltve az előadótermeket, szinte lélegzet-visszafojtva, s nemegyszer meghatottan hallgatta az Esterházy életéről, szenvedéseiről – hosszú idő után – hírt adó első előadásokat. Talán itt kell megörökíteni annak a járni alig tudó idős néninek az esetét, aki, amikor tudomást szerzett a Szencen, a művelődési ház nagytermében tartandó Esterházy-emlékestről, autóval hozatta el magát Gömörből gyermekeivel a helyszínre, s az előadás után könnyekkel a szemében mondta, most már nyugodtan halhat meg, mert megtapasztalta, hogy Esterházy János neve nem merül többé feledésbe a felvidéki magyarok körében…
Való igaz, a szlovákiai magyarság emlékezetében élénken jelen van Esterházy János emléke, legalábbis ezt mutatják a – mi több, immár nemcsak Szlovákiában, hanem Magyarországon és Lengyelországban is – tiszteletére emelt szobrok, és egyéb emlékhelyek, melyek száma, lassan ugyan, de egyre szaporodik. Nem lehet panaszunk a magyar parlamenti képviselőcsoport által Esterházy emlékére alapított Pro Probitate díjkiosztó rendezvényeire, a Budapesten működő Esterházy Emlékbizottság, illetve a Rákóczi Szövetség e témakört felölelő, s bizonyos mértékben Kárpát-medencei – így szlovákiai – kisugárzású tevékenységére, illetve azon hazai egyházi kezdeményezésekre sem (lásd Pázmaneum Polgári Társulás13), melyek Esterházy János mártíromságának tényét próbálják átemelni a mai szlovákiai magyar köztudatba. S örömre ad okot a Pozsonyi Magyar Galéria nemes kezdeményezése is, melynek „Hommage à Esterházy” felhívására számos szlovákiai és magyaror-szági magyar képzőművész alkotása képezi egy immár 2009 óta tartó, s számos helyen bemutatott vándorkiállítás tárlatanyagát. Az irodalmi alkotások közt nem mellőzhető az a két fontos dráma, amelynek megalkotására Esterházy János kivételes életútja ösztönözte az alkotókat, úgymint Ébert Tibort14 és Siposhegyi Pétert15. Mindkét drámai mű nagy sikerű színházi bemutatót eredményezett. Ébert Tibor Esterházy című drámáját Beke Sándor rendezésében a Komáromi Jókai Színház mutatta be az 1992–1993-as évadban, míg Siposhegyi Péter Hantjával sem takar (János-passió) című monodrámáját Tarics Péter rendezésében Boráros Imre szlovákiai magyar színművész mutatta be Esterházy János halálának 50. évfordulóján 2007-ben számos szlovákiai és magyarországi helyszínen.
Feltétlenül említést érdemel még a komáromi Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület 2008-ban Esterházy János életpályájával kapcsolatos történelmi-irodalmi pályázata, melyre több mint tíz pályamunka érkezett.16 A beérkezett alkotások között több figyelemre méltó írás is található (ilyen például a győztes pályázat, Ceg-léd József Kázmér Fattyúkiáltás című alkotása, vagy a történelmi kategória győz-tese, Tarics Péter Ma is ég az oltár című tanulmánya), ezért is kár, hogy ez a fontos pályázat, s annak eredményei szinte semmilyen visszhangot nem váltottak ki a szlovákiai magyar irodalmi életben. Mindehhez persze azt is hozzá kell tenni, hogy az említett pályázók többnyire ismeretlen (vagy kevésbé ismert), az irodalmi kánonban nem vagy alig jegyzett szerzői az irodalmi életnek, bár szándékuk, s a téma iránti elkötelezettségük – a pályázatot kiíró Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület vezetőiével együtt – kétségtelenül tiszteletet érdemel.
Mindezen tények mellett még inkább feltűnő a szlovákiai magyar szellemi (irodalmi) élet élvonalbeli képviselőinek Esterházyval kapcsolatos hallgatása. Többek között épp ennek a régóta foglalkoztató hiányérzetemnek köszönhetően vettem kézbe nagy izgalommal az Irodalmi Szemle 2010. júniusi számát. Ebben ugyanis irodalmi életünk egyik nesztora, Mács József író, Levél a mennyországba címmel kö-zölt elmélkedésével kibővített recenziót a „Kegyelem életfogytig” című, Esterházy szenvedéstörténetének dokumentumait bemutató, Szegeden (!) kiadott kötetről.17 Mács József, írásában, ha érintőlegesen is, de kitér az általam most felvetett témakörre is, amikor így ír: „…mi a negyvenöt utáni tájékozatlan és felkészületlen, úgynevezett alapozó nemzedék tagjai évekig jóformán semmit nem tudtunk az Esterházy János életének megmentéséért és szabadulásáért folytatott küzdelemről. Pedig az ötvenes évek elején megnyílt Szlovák Pedagógiai Főiskola magyar tagozatán magam is vizsgáztam az Esterházy Jánoson segíteni akaró Balogh Dénes Árpádnál, aki a Prágai Tavasz bukása után Svájcba menekült a rehabilitált Husáktól félve, akinek halálos ítéletét kimondó, majd életfogytiglani börtönre változtatott perében tanúként jelen volt.” Mennyi ismeretlen adat rejlik csak ebben az egy mondatban! Hogy került a neves magyar jogász tanúként a „szlovák burzsoá nacionalisták” elleni egykori perbe tanúként? S milyen jó lenne tudni azt is, hogy az említett „alapozó nemzedék” tagjai vajon mit tudtak Esterházy akkori sorsáról? Mennyire érezték ügyét a magukénak, vagy épp ellenkezőleg: mindennapi életüktől távolinak, idegennek. Miért hiányoznak ezek a témák az eddigi visszaemlékezések – memoár-irodalmunk és egyéb műfajú írói alkotásaink – lapjairól?
Mács József fenti recenziójában említést tesz az Esterházy János mentésében részt vállaló Mayer Juditról, illetve – az Esterházy Mária feljegyzéseiben szereplő – más ismeretlen szlovák és magyar személyekről is, s persze mindenekelőtt Fábry Zoltánról, akinek érdeklődése és segítőkész lelkülete mélyen meghatotta a fivére kiszabadításáért küzdő Máriát, vagy ahogy a családban egykor őt becézték: Mariskát. Fábry A vádlott megszól című memorandumában tanúsított, Esterházy Jánost is védelemébe vevő bátor kiállását – Mariska kérésére – egy Viliam Širokýnak címzett levéllel toldotta meg 1949-ben, melyben többek közt a következőket írta:
„Én úgy érzem, hogy kötelezve vagyok [Esterházy] érdekében szót emelni. Kötelez engem a fenti memorandum, melynek hitelét rontanám, ha most és előtted fel nem emelném szavamat. Hidd el, ez az Esterházy, akit én védek, megérdemli a kegyelmet. Kegyelmezzetek neki! Ha másért nem, hát azért, hogy fölösleges mártírt ne gyártsunk, ami a mai helyzetben a már létrejött csehszlovák–magyar megbékélést megnehezítené. Jól tudod, hogy én mindig csak olyan ügyért álltam ki, melynek igazságáról meg voltam győződve. Ha most egy halálraítélt érdekében emelem fel szavam, akkor lelkiismeretem szavára hallgatok. Ha nem szólnék, magamat vetném meg. Szóltam. Kegyelmet kérek!”
Fábry Zoltánon – s az akkor már Magyarországon élő Szalatnai Rezsőn – kívül más csehszlovákiai magyar alkotó, a már említett Mayer Juditot és családját kivéve, Esterházy melletti kiállásáról sajnos ez idáig nincs tudomásunk. Az adott kort elemezve érdemes lenne egyszer azon is eltöprengeni, vajon mi volt, mi lehetett ennek az oka?
Fábry tisztességes kiállását csöppet sem csorbítja az a tény, hogy a levéllel felkeresett pártfőtitkár, Viliam Široký – vagy amiként Fábry megszólította: a „Kedves Vili elvtárs” –, illetve annak a csehszlovák párt- és állami vezetésben helyet foglaló „elv- és tettestársai” a legkevésbé sem méltányolták Fábry kérését. Ők ugyanis bűnösnek, mi több, halálos ellenségüknek tartották Esterházyt, és – ebből kiindulva – nem kegyelmeztek neki. Biztos vagyok benne, hogy döntésük meghozatalában, Fábry állításával ellentétben, semmilyen tekintettel nem voltak arra nézvést, hogy ezzel megkönnyítik vagy éppenséggel megnehezítik-e a „csehszlovák–magyar megbékélést”. Ráadásul a magyar kommunista pártvezetést is aligha érdekelte akkoriban Esterházy sorsa.
Mégis e ponton, úgy érzem, visszatérhetünk a korábban felvetett kérdésre: a szlovákiai magyar szellemi elit hűvös távolságtartásának okaira. Melyek közül egynek nyitja érzésem szerint Esterházynak a mai szlovák hivatalos – és nem hivatalos – elit általi elutasításában keresendő. Amint korábban a Fábry által említett cseh-szlovák–magyar megbékélés, úgy most némelyek talán a hőn áhított szlovák–magyar megbékélés érdekében gondolják azt, hogy mivel Esterházy János zavaró tényezőnek számít ebben a képletben, jobb nem beszélni róla. Pedig Mács József fentebb említett recenziójában arról is szól, hogy a „Kegyelem életfogytig” lehangoló drámaiságán túl azért is szomorú olvasmány, mert az európai uniós tagságot nyert Szlovákia sem akarja Esterházyt rehabilitálni: „Hogy ez bekövetkezzen, ahhoz újra kell gombolni a szlovák–magyar viszony kabátját. Feje tetejéről a talpára kell állítani a dolgokat, s a teljes jogegyenlőség törvényes biztosításával, s számunkra a két legérzékenyebb területen (oktatás, kultúra) autonómiával olyan jogegyenlőséget kell teremteni, hogy a szlovákiai magyar valóban otthon érezze magát az anyaor-szágtól elcsatolt szülőföldjén.”
Becsületes, súlyos szavak ezek. De eljutnak-e vajon a címzetthez? Mert való igaz, hogy az otthonosságérzet megléte – vagy éppen hiánya – nemcsak Esterházy János rehabilitálásával, illetve a Mács József és mások által sürgetett jogegyenlőséggel függ össze elválaszthatatlanul, hanem véleményem szerint a statisztikai adatok által alátámasztott, egyre gyorsuló asszimilációs folyamatoknak is a legfőbb gátja és akadálya kellene, hogy legyen. Az otthontalanság jelének vélem azt is, hogy egyre messzebb kerülünk az Esterházy megálmodta „szlovákiai magyar család” eszméjétől, s egyre kevésbé vagyunk képesek egységes képben vagy képletben látni saját múltunk, illetve jelenünk összefüggéseit, s ebből kifolyólag a reánk váró jövő valóságát. E képbe (képletbe) ugyanis Esterházy János ügye kitéphetetlenül beletartozik, akár tudomást veszünk róla, akár nem. Erről és sok minden egyébről is beszélni lehetne, kellene Esterházy János születésének 110. évfordulója kapcsán, ha az érintettek fontosnak tartanák, hogy ők is megszólaljanak egyszer…
Varsó, 2010 karácsonyán
JEGYZETEK
1 Magyar Hírlap, 1942. VI. 28.
2 Új Hírek, 1941. IX. 2.
3 Uo.
4 Koncsol László: Tegnap a Holnap után. Madách-Posonium, Pozsony, 2006, 128–149.
5 Duray Miklós: Ki volt Esterházy János? In Molnár Imre: „Sem gyűlölettel, sem erőszakkal”. Kecskés László Társaság, Komárom, 2008, 289–291.
6 Batta György: Esterházy János második tanúságtétele. In uo., 294–296.
7 Elsősorban Popély Gyula, Szarka László, Filep Tamás Gusztáv, Balassa Zoltán, Popély Árpád, Simon Attila és G. Kovács László munkáit kell itt megemlíteni.
8 Molnár Imre: Esterházy János. Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1997.
9 Esterházy János: A kisebbségi kérdés. Válogatott írások, beszédek, interjúk. Szerk.: Molnár Imre. Ister Kiadó, Budapest, 2000.
10 Molnár Imre: Esterházy János élete és mártírhalála. Méry Ratio, Budapest, 2010.
11 Esterházy János halálának 50. évfordulójára jelentette meg a Komáromi Kecskés László Társaság támogatásával e sorok írója a „Sem erőszakkal, sem gyűlölettel” című képes Eszterházy- életrajzot.
12 Lásd Fábry István írását A Csemadok 25 éve című kötetben (Pozsony, 1974).
13 Kilenced az üldözött magyarokért. Esterházy János életpéldája és gondolatai alapján. Pázmaneum Polgári Társulás, Komárom, 2007.
14 Ébert Tibor: Esterházy. In „…hogy megtarthassuk, megtartassunk.” Három történelmi dráma. Present Könyv- és Lapkiadó, Budapest, 1999.
15 Siposhegyi Péter: „Hantjával sem takar…” (János-passió). In Párhuzamok II. Rákóczi Ferenctől Esterházy Jánosig. Lorántffy Zsuzsanna Polgári Társulás, Királyhelmec, 2008.
16 A pályamunkákat lásd: Jókai-díj 2008. KT Könyv- és Lapkiadó Kft., Komárom, 2008.
17 „Kegyelem életfogytig.” Esterházy János szenvedéstörténetének dokumentumai Mycielskiné Esterházy Mária feljegyzései alapján. METEM, Szeged, 2009.