Oláh János versei

Hársak alja

    Égettbor ízű hársak
    szélhangon zsolozsmáznak.
    Hallgatom, s minden elhagy,
    mondják, talán nem is vagy.
    Ittlétem fáj a voltban,
    a semmiig hajoltam.
    S e szótlan szédületben
    méhraj köröz fölöttem.
    Bódult botladozásban
    csuklik össze a lábam.
    Hanyatt dőlök a parton,
    és pók szövi be arcom,
    mint akit leütöttek,
    és nem emlékszik többet.
    Kihűlt káprázat fénye
    miért siklottál félre?
    Olyan más most már minden,
    amiben egykor hittem,
    semmivé lett azóta,
    parázna magyar nóta,
    de nyakamon örökre
    fojt a tegnap nyakörve:
    lelkem gyöklényű vétke,
    testem láz-kelevénye
    minden titkot kimondat.
    Halál előtti mondat.
    S ha elbondul is végre,
    nincsen, aki megértse
    a harang szavát hallva,
    mi a lélek nyugalma.
    Aki mindig kerestem,
    most itt heverek resten,
    magzat az űr hasában:
    semmit meg nem találtam.
    Reccsent a híd alattam,
kalimpáltam bukottan,
kábán és elveszetten,
bántottam, kit szerettem.
Mégis, mégis jó volna
forrás fölé hajolva
újjá születve élni,
s mint egy igazi férfi,
kezedből megízlelni
a gyermeklétű semmi
népmese-tiszta csöndjét,
e tékozló örökét
érlelte ősi almát,
Isten fluid hatalmát.

Álmatlanul

Hol pihenne, nincsen fészke,
téli ágbog menedéke.

A vállunkra ha leszállna,
behegedne sebes szárnya.

Csak azért is, hogy repüljön,
újabb ezer évbe tűnjön,

a baljós sorssal dacolva
megsebzett szárnyát kibontja.

Tépett, fehér tolla véres,
rebbenése ezeréves.

Odafönn a sajgó kék ég
nem nyújtja a vágyott békét.

Tollörvény zúg a magasban,
aztán elenyészik lassan.

Emese kifordult álma
szétfröccsenő célgömb-alma.
Nap sebezte éjszakából
dől a virradati zápor.

Ezer-patak ölű árvíz
nyelvén sziszeg a halál-íz.

Lélek-delej, úgyis elhagysz,
vissza soha semmit se adsz.

Hajlatban a bükkös erdő,
mint bennem a gyanú, felnő.

Hűlő hitben, döbbent lázban
mit kerestem, nem találtam.

Megcsalatva itt maradtam,
sebzett föld sajog alattam.

Ha ítélhet a sok senki,
jobb volna talán elmenni,

békén, csendben, hittel, gőggel,
kéz a kézben minden őssel.

Gaia anyánk

Templomtorony hatol a földbe,
és Gaia anyánk megtermékenyül.
Szerelmesen fölkapja ölbe,
s fülébe duruzsol a jeges űr.

Szégyenlősen fordulok félre,
hogy ne lássam e furcsa, ősi nászt,
bűntudattal kényszerítsz térdre
Uram, te, ki zajgó lelkembe látsz.

Parázna álmok hitszegője,
avarban fürdöm, mint a farkasok,
tíz ujjal markolok a földbe,
kinek tékozló gyermeke vagyok.

Ki önmagából mássá vedlett,
lehet-e még valaha önmaga,
dédelgethet-e bármi tervet,
ráismer-e az elárult anya?

Homloka hideg kőre koppan,
el kell bukjon, ki túl magasra lát,
meg kell bélyegezni titokban,
torkára kell forrasztani szavát.

Hogyha tudom, hogy lesz ítélet,
miért kérem külön kegyelmedet,
miért nem várom ki a véget,
amikor újra egy leszek veled?

Anyám, szerelmed űri társa
halkal békíti lázas szégyenem,
s mert nincs esély bocsánatára,
mint tévedt szúnyoggal, végez
                 velem.