Balázs F. Attila: Minimál

A Minimál: ötvenhét vers. Cím helyett számokkal jelölve. Nem sorszámokkal azonban, hanem tőszámnevekkel. Így hárítva el azt az olvasási lehetőséget – stratégiát? –, ami pedig magától értetődő volna: az önéletrajzi számadás vagy vallomástétel esélyét. Hiszen akár születésnapi köszöntő is lehetne: épp annyi év van a költő mögött, ahány költemény a kötetben.  A verseknek az a valakije azonban, aki igen sokszor egyes szám első személyben szólal meg, távol van attól, hogy az életére vonatkozóan valami folytonosságot teremtsen, mintegy fejlődésrajzot, kivált pedig karriertörténetet nyújtva, vagy hogy a korát, a társadalmi-történelmi környezetét legalább felvillantsa. Az előbbitől talán az az életszemlélet óvja meg, amelyik a „teszek veszek / vagyok” hétköznapiasságában, a „nem merészkedem / nyílt vizekre / csónakkal bíbelődöm / a par-ton talán / biztonságos” programjában ölt testet. Az utóbbitól viszont jó érzékkel óvakodik, hisz akár a parlamenti pártokon gúnyolódik, akár a Jeanne d’Arc égetését hírül adó korunkbeli képzelt médiumokon – közhelyekbe botlik, szikár szellemességre is alig futja tőle.
Ezért sem szabad számon kérni a versek beszélőjén, amit egyébként Szalay Zoltán stílusosan tömör, világosan eligazító utószavát olvasva kedvünk támadna: a minimalizmus programját. Balázs F. Attila költészetfelfogása igen távol esik attól, hogy a legkisebb mértékben is megfeleltetni próbálná az amerikai irodalomnak ezen a néven jegyzett – főleg – prózaelképzeléseivel. Hogy – mondjuk – Carver, Ann Mason, Bartheleme vagy mások nyomán újfajta csodálatot ébresztene a munkásosztály élete iránt, az irodalmi új-realizmus vonzásában, ismerősként, sőt valósként mutatva be a jelen világ nyelvi, képi megnyilvánulásait. Az apróságok, a részletek iránti elkötelezettsége már csak azért sem jöhet szóba, mert a minimalista irodalom elveitől eltérően a valóság elmesélhetősége számára nem technikai kérdés, hanem filozófiai prob-léma volna. Létfilozófiája egzisztencialista gyökerű: nemcsak a „semmi” kitüntetett szerepe szerint, hanem a halállal mért élet alapján is. „…farkasszemet néz velem / az üres pad – / Isten nem ér rá velem találkozni” – szól az utolsó vers, a korábbiak pedig az ég és a csillagok metaforáival fejezték ki az ember magára hagyatottságának és a halállal való eljegyzettségének gondolatát. Egy helyütt csillagpor szitált, annak a tudatával, hogy „egyszer egy kéz / letörli az eget”. Másutt „mint sötétben elvetett / kő / hull csillagom / a hivalkodó égen / fénytelenül” – hűen ahhoz a mitológiai gondolkodáshoz, amely a hulló csillagban az égi hatalmak jeleivel együtt az isteni tagadását látja. Tanulni a halált – mondja egy harmadik vers, egy negyedik szerint pedig „mindig a nagy vad / retináján mozogsz”. Vigasz? A test és a lélek kettéválásáról szóló keresztényi tanítás adta: mindegy, mi az ember a földön, mivel foglalkozik, mekkora dicsőség övezi, mert „ugyanaz a fekete madár csippenti fel / az elhagyott testünkből / – mint gubóból – / szabaduló pillangót”.
Ami a lírai én, a kevés szóval beszélő nyelvi és képi világában a folytonosságot mégis megteremti, ami az emlékek, élmények mozaikkockáiból kirakható életrajz helyett mégis felrajzolja egy valaminő személyiség körvonalait – az az alkotással, pontosabban az írással való örökös bajlódás. A metafiktív poézis: a vers, amint írja önmagát – sokféle változatban. A tekintetben nyomasztóan, mégis, hogy az üresség, a hiány képzete kapcsolódik hozzá. A síré és a sivatagé. „üresen jár a malom / durván faragott kövei közül / betűk hullnak a fehér lapra” – mondja az egyik vers, a másik: „úgy hullnak a betűk, / a rám meredő papír fehérjére, / mint sebtében ásott sírba / a göröngyök”; „vakító papírsivatag / betűbuckák / állandó változásban // szavak árnyékában/ szomjazom”– így szól egyszer, másszor olyan tevékeny-ségnek, munkának láttatja a magáét, aki fényesre csiszolt csontokat hord halomba a sivatagban, bizonytalanul, hogy „melyik mondatban / felejtettem magam?”. Végül, vigaszféle megint: „mint sivatagban eltévedt / tevék: tűnnek fel a szavak. // ha meghalsz, / úgy kerül napfényre a vers, / mint teve teteme, / ha lefújja róla a homokot a szél”. Minimál program – lehet. De nem önáltató, nem pöffeszkedő, hanem mértéktartóan távoli, és mint az utószó állítja, játékosan tragizáló.
(AB-ART, Ekecs, 2010)
MÁRKUS BÉLA