Kozsár Zsuzsanna – Etűdök a mesevilágról

EGY
Amikor a lányod szeme felcsillan, és elhiszi, hogy minden, ami körülötte van, mese – akkor te is meglátod hirtelen. A lócán felejtett maci magányát, a színes ceruzák vágyát egy saját rajzra, a manók karácsonyvárását, a virágok énekét, a játék babák veszekedését. Mese lesz a hétköznapokból. Lelke lesz mindennek, vágyai és álmai. És a jó elnyeri mindig méltó jutalmát.
Amikor a fiad megrendeli tőled az „állatosat Afrikában”, akkor végiglapozod a lexikonokat, hogy véletlenül se írj le szamárságot valamelyik egzotikus állatról, aztán leülsz, és írsz neki egy állatos-afrikásat. Felolvasod, fénylő arccal hallgatja, és újraolvastatja veled. Mind a negyven gépelt oldalt, egyszerre. Te meg olvasol, nem bánod, ha berekedsz, boldog vagy.
Egyszerre vagy gyerek és felnőtt, látod belülről és kívülről, alulról és felülről, látod az őszinteségét, naivitását, báját az egész mesevilágnak. Oda akarsz tartozni. Mert ott jó. Mert gyerek lehetsz, aki hisz még a Jézuskában. Aki hisz még az önzetlenségben, a jóban, az áldozatkészségben, a szeretetben, az értékekben.
És akkor boldog vagy, mert a mesevilág a te szigeted. Oda menekülhetsz, ott megpihenhetsz. Míg írod, felhőtlenül lehetsz gyerek. Mikor olvasod, nekik, a gyerekeidnek, már felnőtt vagy, már lesed az arcukat, ők a te igazi kritikusaid. Nem mondanak semmit – de ha felállnak és elmennek, akkor nem elég érdekes, amit írtál. Ha mocorognak, akkor nem fogta meg őket a mesevilágod, mert halott világ az, nem élő. Ha hallgatnak tátott szájjal, alig vesznek levegőt, akkor működő, életképes, igazi világot teremtettél.  

KETTŐ
Jó ott, a meseszigeten. El lehet bújni a világ elől, a törtetős-könyöklős gátlástalan környezet elől, a pénzorientáltság elől, a tévé ontotta bugyuta szappanoperák és rossz hírek elől. A mesesziget megvéd. A saját kínjaidtól is, a párkapcsolati válságodtól is, a talajvesztettségtől, mindentől. Biztos pont egy ilyen mesesziget. Szeretsz ott lenni, naponta elugrasz a saját kis menedékhelyedre. Ontod a meséket.
Aztán megpróbálod megosztani másokkal is. Nem csak a saját három gyerekeddel, hisz vannak mások, ugyanolyan meseáhítók, ugyanolyan meseéhesek. Főleg gyerekek, és néhány önmagába feledkezett felnőtt, aki nem szégyelli még, hogy valaha gyerek volt. Próbálsz nem eltévedni a könyvkiadók útvesztőiben, és reménykedve nyújtod át a saját kincsed. Nem elég nyereséges a gyerekkönyv – mondják neked. Drága. Színes képek kellenek hozzá. És kevesen akarnak gyerekkönyvet venni. Nem érdemes kiadni.
Ja, ő? Hát hisz ő csak meséket ír. Az nem komoly, az nem író, az csak egy másodrendű irodalmár. Ha nem az lenne, valami komolyat írna, olyat, ami felnőtteknek szól. Gyerekeknek írni komolytalanság.
Hallasz ilyesmiket innen-onnan. Nem veszed komolyan. Legyintesz minden fullánkra. Ott a meseszigeted, megvéd az. Írod tovább a meséidet a csillogó szemű gyerekeidnek, olvasod nekik esténként, a kéziratokat meg besüllyeszted a fiókba. Elég mély a fiók. Sok fér oda. Több kötetre való.

HÁROM
Hogy mikor maradtak abba a mesélős-felolvasós esték, magad sem tudod. Nem akkor, mikor a gyerekeid megtanultak olvasni: akkor már maguk falták ugyan a könyveket, de azért követelték az esti félórákat ugyanúgy. A saját meséidet meg a többit. Még a Pál utcait is együtt olvastátok, nagyokat nyeltél közben Nemecsek halálakor, és áldottad a sorsot, hogy olvasnod kell, addig se bőghetsz rajta. De aztán abbamaradtak ezek az esték mégis. Kényszer nélkül, csendesen tűntek el. Nem fájt az senkinek. A gyerekek kiléptek a mesevilágból, a cápa gyomra érdekelte őket meg a tűzoltókocsi létrája. Nem számított már, hogy lelkük legyen a tárgyaknak, a racionalitás volt a fontos, a tudományos válaszok a sok miértre. Ehhez már kevés voltál, ehhez nem volt elég a mese világa, a gonosz és a jó harca, a segítségnyújtás, a varázs. Más kellett. Több. Észszerűbb. Tudományosabb. Más.
Gyűltek még a mesék egy darabig a fiókban. Aztán azt vetted észre, nem vágysz már a meseszigetre te sem. Nem kell menedéknek. Nem tud védeni a világ elől, nem tudod már elhinni, hogy magányos a maci egyedül a lócán, és a színes ceruzák saját rajzra vágynak. Nem tudod már elhinni azt sem, hogy a jó győz. Nem, megtanultad már elég régen pár pofon árán, hogy a jó mindig elnyeri méltó büntetését.
És akkor nem írsz már több mesét. Csak várod, hogy a csoda egyszer még visszatérjen. Hogy legyenek körülötted újra csillogó szemű gyerekek, akik megfogják a kezed, és magukkal visznek a mesevilágba.