Gál Sándor versei

Az átmenet

a kinti magasságban
az érintetlen hajnal
valósággá tömörült
benne az ébredés magánya
mindaz

ami odaát maradt
mindaz ami áthozhatatlan
s mégis átível önmagán
fölemelkedik
súlyos térré változik
tömör bazalt-mezővé
történelem-mély tűz-lobogássá
szikrákat röptető égi tánccá
a megérintett föld fénye
feloldás és jel
sugaras ígéret
az itt-lét végső tudása
a magamtól való elszakadás
és a visszatérés ténye
ugyanott
egy pillanat amikor
a tegnapomról már
nincs semmi emlékem
mintha tegnapom
nem is lett volna
pedig a sötétség Jerikó-falai
immár mind leomoltak

Az éjszaka

árnyéktalan fekete körök
leválnak és összezsugorodnak
a magasság csendje megtelik
a denevérek
hangtalan repülésével
elérkezett
az időn-kívüliség pillanata
a sötétség áradása
eltakarja a teremtés történetét
fölnyílnak a láz verem-mélyei
 kiválnak önmagukból
a sebek és fájdalmak
közös emlékei
az utak mentén
a megdermedt fák
téli reménytelensége
felettük
a mennyei hollósereg
az éjszakában
egy  m á s i k  éjszaka
önmagába fordul
lesz örök-egésszé
s a jéggé dermedt hadak útján
fegyvertelen csontváz-légiók
vonulnak
győzelmeik és vereségeik
teljes idejét
eltitkolt smaragd síkok takarják
felettük semmivé korhadt
a reménység ciprusfa-keresztje
és nincs se test se vér
ami egykor
megtöretett és kiontatott
csupán a golgota
derengő látomása
ahogy a három kereszt
előtűnik
majd szerteporlad
s az évszázadok üzenete
hogy a halálban
nincs bizonyítható különbség
közte és köztem

A kérdés

már befelé élek
befelé
egyre közelebb önmagamhoz
ahol már
jól érzékelhető
az űri messzeség
izzó kettős íve
s a megérkezés
vélhető nyugalma
az igen és a nem
tudható kristály-igazsága
ami belőle látható
és ami láthatatlan
mozdulatlanságból
a kihajló mozdulat
az érintés titka és csodája
sorsok örvénylése
eggyé tömörül a befelé-lét
a mélység sötétedő csendje
önmagát gyarapítva szétterül
s benne az örök kérdező
ki vagy te
válaszolj
az elmúlásig
mi a szándékod velem