Gál Sándor – Feljegyzések elmenőben (2009)

VI
Szeptember 1., kedd. Amikor a hetvenes évek második felében Kolozsvárott találkoztam Balogh Edgárral, ő mondta ki, hogy „mi vagyunk a búcsúzó nemzedék”. Ott és akkor vetődött fel a nemzedéki összegzés szüksége és föladata. Egyszerűbben, hogy egy nemzedék élettapasztalata miként adható át használható egészként a nyomunkba lépőknek. Be kell vallanom, hogy a hetvenes évek második felében Edgár bácsi fölvetése csupán valami elméleti kérdésként érintett meg, ha egyáltalán meg-érintett. Nem is foglalkoztatott különösebben, bárha levelezésünkben azért némi nyoma maradt. Most azonban, túl a hetvenen, amikor – tetszik, nem tetszik – (nem tetszik!), magam is a „búcsúzó nemzedék” egyre fogyó sorában araszolgatok az elmúlás felé, gyakran felmerül bennem a gondolat, hogy annyi évtized sokirányú tapasztalata miként volna átadható. S főleg: kinek volna átadható, s milyen formában? Mert rendben van: egy része ott marad a könyvekben. Azonban az én – a mi – tapasztalatink ugyan használhatóak lesznek-e, mondjuk tizenöt–húsz év elmúltával?! Továbbá, hogy lesz-e akit mindez érdekel majd még akkor? A kérdésekre még csak viszonylagos válaszom sincsen, hiszen a mi megélt jelenünk, azaz a megélt múltunk részben mára már „folklorizálódott”, ahogy például a hagyományos parasztgazdálkodás egésze is, és lassan kellékeinek neveit is lassan porrá omlasztja az idő. Vagyis a mindenkori búcsúzó nemzedék tudáshalmazainak zöme valami abszurd feleslegként az egy-ember halálával együtt megsemmisül, elporlad. Jó volna hinni abban, hogy ha több nem, de legalább egy mondat megmaradna az évtizedek tapasztalataiból, elakadván a valami szellemi Ararát kőszikláin.
Szeptember 12., szombat. Több mint tíz nap kihagyás – úton voltunk. Elkészült az Esték és hajnalok második kiadása, ez volt az ok az utazásra. Az új címoldal csalódás – egy dámbikát biggyesztettek vásárlócsalogatónak, amikor az egész könyvben egyetlen betűt se írtam a dámvadakról, mert hisz sohase volt módom dámra vadászni. Itt derült ki a kiadói dilettantizmus. Borzasztóan feldühített és elszomorított.
De azóta nagyobb baj is keletkezett: Andris hívott kedden este – tüdőrákja van, jövő kedden műtik. Iszonyat!  Majdnem napra pontosan az én tavalyi műtétemmel. Ma beszéltem újra Andrissal, hogy vele vagyunk, s hogy tudom, mit jelent a mostani várakozás. Megéltem!  Megéltem a jövőtlenség idejét, amikor a létezést már az ember órákban számlálja… És azt is, hogy ebben a lét-szeletben az ember véglegesen magára marad – egyedül mindennel szemben, ami még reá vár. Most Andrisnak is ezzel kell megküzdenie, s csak reménykedhetünk, hogy legyőzi a rákot…
Nem tudom, nem lehet folytatni!…
Szeptember 14., hétfő. Hogy rövidülnek a napok! Így, szeptember közepén a délután már alig egy arasznyi, és utána mindent betakar az alkonyat.
Délután bent voltunk Sándorral Kassán mindenféle ügyeket intézni. Tapasztalom, s már nem első alkalommal, hogy egyre idegenebbnek érzem Kassát, s egyre távolibbnak. De ennek nincs semmi gyakorlati jelentősége. Délután A rák évadának első részét néztem át és véglegesítettem. Holnap az egész végére is pont kerül, aztán a többi már a Madách-Posonium Kiadó dolga.
Még egy „korszakos” mai fölismerés: ha írás közben egy kicsit balra döntöm a betűket, az írásom némileg olvashatóbbá válik. Igyekszem ezt nem elfelejteni, hogy legalább magam után el tudjam olvasni, amit ide körmölök.
Andrist holnap műtik – többször gondoltam rá ma, s nem kis aggodalommal. Tudom, ismerem a műtét előtti utolsó órák iszonyatát, hiszen magam is megéltem ezt a tapintható időt, vagy pontosabban: a létezés tudható idejét – valamit, amit nem lehet sem megfogalmazni, sem értelmezni…
És nem tudható a holnap!
Szeptember 17., csütörtök. Főzés, pakolás holnapra. Sándor megy Veresegyházra, hát ezért a készülődés. Körte, alma, s az őszibarack első termése utazik – kóstolónak – az unokákhoz. Délután jól elfáradtam, s egy kicsit még most is szédelgek.
A kazánt is kitisztítattam, ebből is látható, hogy közeledik az új tél. Az előbbi tapasztalatok nyomán egy kicsit tartok tőle. Hogyisne! Ugyan már 61 kiló a tegnap mért súlyom, de a „védőréteg” – jó 10–15 kiló izom és zsír – még mindig hiányzik.  Úgy néz ki, hogy ezt a telet is végigdidergem.
Az előbb beszéltem Andrissal telefonon – úgy tűnik, a nehezén már túl van. A hangja tiszta, derűs, mint volt korábban.
Szeptember 19., szombat. Tőzsér Árpi annotációt kért A rák évadához. Az alábbi hirtelen készített vázlatot küldtem el számára.
„Amikor a létezés ideje órákban mérhető, s a következő nap meg- vagy túlélésére az ember esélye zéró szintű, akkor valami megnevezhetetlen bizonytalanság válik uralkodóvá – egyféle természetellenes csend…
A rák évada című munkám ennek a természetellenes, »csend utáni« állapotnak a megélhető – és lehetséges – új valóságnak (talán a valóságon túli valóságnak) emberi-szellemi dimenziója.
Egy küzdelem emlékei, két hangra komponálva – hat tételben.
A Jégzajlás láza »előhang«, amelyet a spenceri idézet vezet fel: »A test tudata elvész, és csak a tér tudata marad«.
A II. és a III. tétel ezt az invokációt – 38 szakaszra tagoltan – megélhető valósággá bontja ki, a vers és a próza együtthangzásával. A vers-vonulat minden ré-sze a Jégzajlás láza egy-egy sorát viszi előbbre. A rák évada a felső, a Jő napra nap az alsó vonulatában követi azt.
Az Igen és a Nem között, valamint a Csillagrögök című szakasz pedig lénye-gében ennek az ellenpontozása: a létezés reményét fölvillantva és dokumentálva.
A VI., záró tétel egy lehetséges lírai összefoglalása az új – második – léthorizont távlatának, amely a már idézett spenceri gondolat bekövetkezését oldja fel és tágítja.”
A szarvasbikák egyvégtében hallgatnak, holott most volna a bőgés leggazdagabb ideje. De csak a csend ért el hozzám a csereháti dombok hullámveréséből. Azonban a kukoricatarlón láttam legalább tíz őzet – egy gyenge bakot is –, meg – még közvetlenül napszállta után – egy fiatal, nyolcas szarvasbikát is. Egyedül, tehenek nélkül. Az ilyen „mellékbikákat” nevezte Nicolini Sándor bácsi ministrán-soknak. Nos ez a ministráns bika ott parádézott előttem vagy húsz percig a kukoricatarlón, meglőhettem volna, ha lett volna rá engedélyem. Így azonban csak bámulhattam, s közben arra gondoltam, hogy – a Védett férfiak párhuzamát felidézve – vannak védett szarvasbikák is. Csodálatos volt az este, teli szépséggel, csupán az autóig vezető kapaszkodó rombolta le az élmény gazdagságát. Hiába, a kondícióm még egy kicsike emelkedőhöz is alig-alig elég. Pedig már 61 kiló a súlyom.
Szeptember 21., hétfő. A kerítés melletti lugason megérett a szőlő – ez a szüretkezdet. Egy kicsit el is fáradtam bele, mert a tartályokat kellett rendbe tenni, hogy a szőlőből ne penészszagú bugyvalék, hanem pálinkának való cefre legyen.
Délután az olvasás és az olvasnivaló változásai felől töprengtem. Történetesen, hogy mit és mennyit olvastam mondjuk a hatvanas-hetvenes években, s hogy mit és mennyit olvasok mostanában. Ahogy átlapoztam az 1963 és 1983 közötti feljegyzéseimet, egy eléggé színes összefoglalót – s nem tanulságok nélkülit – lehetne készíteni belőle. Talán meg is csinálom, hiszen az „alapok” ott vannak a Barna füzetben.
Este megint az erdőben voltam – a látvány és a látnivaló szinte a tegnapi estének a megismétlődése, azzal a különbséggel, hogy zengett a csereháti dombság a szarvasbikák hangjától. S még a tegnapi „néma” bika is újra elmasírozott előttem a kukoricatarlón. Csak mellékesen jegyzem meg: tavaly ilyenkor már a kórházban feküdtem azzal a nagyképű gondolattal, hogy mindenre felkészültem, így a halálra is. Ma már világos előttem, hogy igazából arra, ami velem a következő napon történt, nem lehet felkészülni. De jobb, ha itt abba is hagyom… Akkor valami véget ért, és valami elkezdődött. S a kettő együtt jelenti az életet – a folytatást.
Szeptember 22., kedd. Tegnap eltévesztettem a dátumot – így a tegnapi bejegyzések egy része mára érvényes, ma nyerte el aktualitását.
Ma tehát folytattam a szüretet, de ebéd után rosszul lettem (dehidratáció), s ráment néhány óra, amíg újra használható állapotba kerültem. Néha azt gondolom, hogy már soha nem leszek  biztonságban önmagammal szemben, vagy önmagamon belül.
Csak mellékesen: az Irodalmi Szemle szeptemberi számában közli A rák évada középső, 38 részes ciklusát, meg a Feljegyzések elmenőben befejező szakaszát, ami szintén része A rák évadának.
Fáradt vagyok egy kicsit. Megyek olvasni, s ha sikerül – megpróbálom! –, altató nélkül elaludni.
Szeptember 23., szerda. Ha ma – most – azt írom ide, hogy létezik csoda, akkor az egyáltalán nem valami abszurd szösszenet, hanem tény. Mert egy évvel ezelőtt csoda történt velem: életben maradtam. Igaz, iszonyú szenvedések árán, de folytathatóvá vált, amit – ott és akkor – folytathatatlannak véltem. Hiszen nem volt egy százaléknyi esélyem sem a gyomorrákkal szemben. Most pedig ennek a különös és leírhatatlan évfordulónak az estéjén pezsgőt iszom, s ha nem is vagyok teljesen egészséges, de azzal a hittel kortyolom a pezsgőt, hogy legyőztem a rákot, eddigi életem legveszedelmesebb és legalattomosabb ellenfelét. Hogy mi, s hogyan lesz tovább, szinte lényegtelen.
Lényegtelen!!!
Még az is megőrzendő, hogy kimentem újra meghallgatni a szarvasbikákat, de itt lent a síkságon csend volt. Ellenben megfigyelhettem a hollók estéli vonulását. Előbb az „öregek” szálltak át felettem sajátos szárnyzizegéssel, halk-rekedt hangon búcsúzva a naptól, lomha, nehézkesnek tűnő röpüléssel, majd a négy idei szaporulat igyekezett a szülőpár nyomába, s egy kört leírva a jegenyenyárfák felett, felgallyaztak a fákra. Különös, hogy eddig nem vettem észre, mennyi méltóság van e madarak röpülésében…
Szeptember 24., csütörtök. A rák utáni év első napja! Délután – itt szöszmötölve a verandán – az járt az eszemben, hogy mostantól minden naplóbejegyzést az előbbi nyitómondattal kellene felvezetni, hogy az egy évvel ezelőtt elnyert időhaladékra minden nap figyelmeztessem magamat. Meg hogy e „haladéknak” a valós értékét folyamatosságában éljem meg és át. Persze, nincs ennek semmi különösebb jelentősége rajtam kívül senki számára, de mint egyféle kihívás a hétköznapi történések medermélyét igazítja a hullámok alá… Igen! Valami efféle szerepe lehet. Esetleg.
Odakint az udvarban és a kertben egész nap szüret és romeltakarítás. És jó, hogy nem vitt ki a fene – ugyan miféle bajt-vészt jelentett egykor a Fene nyelvünkben? – vadászni, mert hosszú aszály után az előbb potyorászni kezdett az eső.
Eshetne reggelig…
Szeptember 25., péntek. Tegnapi elszánásaimat az egész napos rosszullét dugába döntötte. Régóta nem éreztem magamat ily cudarul, mint az elmúlt éjszaka, meg ami azt követte – mostanáig. Hideg lett, s az erős északi szél belekapott a csontjaimba-ízületeimbe, hogy alig tudom mozgatni a bal karomat, s az ujjaimat. S ez a vacak, összetákolt „gyomrom” is megint rendetlenkedett, pedig már azt hittem, tudja – vagy megtanulta – a kötelességét. És hiába próbálom csillapítani orvosságokkal a kellemetlenségeket, nem érzek semmi javulást.  Mindebből „természetesen” az következett, hogy se bent, se kint nem tudtam semmit elvégezni abból, amit mára elterveztem… Azt hiszem, ez a mai nap egyféle figyelmeztetés arra a realitásra, amiről szeretnék elfeledkezni.
Tehát: jobb, ha beismerem, hogy kikerülhetetlen bizonyossággal haladok a Semmi felé – így nagy S-sel!
Szeptember 26., szombat. A legfontosabb: a lugast délután Sándor barátaival együtt lecsupaszította. A vártnál kevesebb termett, de pár liter törköly azért csak lesz belőle. A fiúkat szüret után megvendégeltem – főztem számukra egy nagy fazék vaddisznógulyást. Bepakolták az egészet, kellő mennyiségű bor kíséretében. A végén már igazi szüreti hangulat kerekedett ki a lugas alatt.
Délután a ház mögötti füvet próbáltam lekaszálni; egy ideig jól is haladtam, de csakhamar pörögni kezdett velem a tágabb környék, aminek következtében gyor-san abba kellett hagynom a munkát. Aztán lenyeltem egy Aulint – ez egy fájdalomcsillapítónak a neve –, s ez hamarosan helyreállította az elromlott egyensúlyt. Most viszonylag jól érzem magamat, leszámítva a fáradtságot.
Szeptember 27., vasárnap. Igazán szép szeptembervég. Ahogy kimentem a „terület-re” – vadászni, természetesen –, azt láttam, hogy a levegő megtelt libegő ökörnyállal. Ökörnyál… Egyszeriben magam előtt láttam akármilyen nyári délutánon a búzakévékkel magasan megrakott szekeret, a szekeret húzó nagy szarvú, lomha járású ökrökkel, ahogy lassan ballagnak a poros utcán… Még félhold alakú körmeik porba maradt lenyomatát is magam elé tudom idézni. (Pontosabban: patáik alakját, hiszen a szarvasmarhák a párospatájúak közé tartoznak. Ezt csak a szakmai rend kedvéért, hogy ne érje szó a ház elejét.) Ötven évvel ezelőtt még voltak igavonó ökrök, de azóta teljesen „megszűnt” e nagy erejű igavonó állat – s mára már csak a neve maradt: te ökör! Meg ugye, így, ősszel, a szálló ökörnyál, amelynek azonban az igazi ökörnyálhoz semmi köze. Nyáridőben, nagy hőségek idején a szekereket vagy az ekét vontató-húzó ökrök szájából habzó váladék „szakadt le”, amely valóban hasonlított a szeptemberi levegőben szálló „ökörnyálhoz”, ami persze nem ökörnyál, hanem a kicsi pókok repülésének az eszköze – pókháló, amelyen a csöppnyi pókok utaznak délre, melegebb tájak felé…
Az ökrök feleslegessé váltak, de így, szeptember idején mégis megtelik a levegő ökörnyállal – mögöttük pedig ott cammognak emlékeim nagy erejű igavonói – a heréltek!
Szeptember 28., hétfő. Az epret újítottuk fel délelőtt, mert elöregedett, benőtte az egész ágyást. Egy kicsit meg is betegített az ásás-hajlongás-vízcipelés, de délre kihevertem. Délután pedig körtét szedtem kompótnak. Az öreg körtefa az idén is kitett magáért, testes, zamatos gyümölcsöket érlelt. Csak az a baj, hogy nekem most egy kicsit kockázatos a körte fogyasztása…  
Szeptember 30., szerda. Hidegre fordult az idő. A Lomnici-csúcson, ami ide légvonalban alig száz kilométer, már havazott. De kint még lehet dolgozni. S mert lehet, hát már a kert tiszta, mert ma délelőtt kiástam a zellert is, és lecipeltem a pincébe. Este pedig kimentem Gombos alá vadnézőbe, de csak egy ügyefogyott, másodagancsú bakocska jött elém a kukoricából, meg is ijedt tőlem rendesen…
Különben kint és bent üres minden. De ez az „üresség” cseppet sem zavaró. Van. Telik, s terjed – talán… Meg kéne írni, hogy megszűnjék.