Lacza Tihamér – Egy időutazó vallomásai
Rendhagyó arckép a hetvenéves Mészáros Lászlóról
Mészáros Lászlót éveken át csak hírből, pontosabban írásaiból ismertem. Első és eddig egyetlen kritikagyűjteményéről (Nyitott tétel, 1977) úgy írtam nem éppen hízelgő bírálatot, hogy még csak fényképről sem láttam őt.
Aztán volt még egy öszszetűzésem vele: az Irodalmi Szemlében megjelent futurológiai eszmefuttatására reagáltam kissé fölényeskedve, és bár sok mindenben igazam volt, azért ma már úgy látom, hogy lehettem volna jóval visszafogottabb is. Első személyes találkozásunk valamikor az 1980-as évek vége felé lehetett a Szlovák Írószövetség magyar szekciójának valamilyen összejövetelén, de lényegében csak egy bemutatkozásra szorítkozott. Később is csak nagyon ritkán futottunk össze. Akkoriban már a rendszeres kritikaírással is felhagyott (mint ahogy sokan nemzedéktársai közül, magamat is beleértve), és inkább a drámaírással próbálkozott. Nemrégen a Pátria Rádió számára készítettem vele egy hosszabb beszélgetést, és ekkor nagyon sok érdekes adatot megtudtam róla.
Negyeden született 1941. október 23-án, az édesapja szabómester volt, az édesanyja – ahogy mondani szokás – háztartásbeli. Ő volt az első értelmiségi a Mészáros-famíliában, bár a családi emlékezet tudni vélt egy művészi adottságokkal megáldott felmenőről, aki valamikor a 18. század végén vagy a 19. század elején zongoratanár volt Bécsben. Hogy ez nem puszta fikció volt, talán az igazolhatja, hogy Mészáros László egyetlen hangszert hallgat szívesen mindmáig, ez pedig a zongora; bár nem játszik rajta, de különös vonzalmat érez iránta. Az irodalommal a köny-vek jóvoltából került szorosabb kapcsolatba: húgával együtt elolvasták az összes, Negyeden fellelhető könyvet, még a helybéli öregasszonyok fiókjaiban is olvasmányok után kutattak.
A nyolcadik osztály elvégzését követően szívesen tanult volna gimnáziumban, de apja, akinek a kommunisták elvették a szabóműhelyét is, jobbnak látta, ha valamilyen szakmát adó középiskolát választ, így került a komáromi gépipariba. Aztán persze ment volna tovább, például irodalom szakra, vagy újságírónak, de ezt az akkori előírások nem tették lehetővé. Így lett a kassai, majd az ostravai kohászati egyetem hallgatója; ezt félbehagyva másfél évig katona Észak-Csehországban, és végül a pozsonyi közgazdasági főiskolán találta magát, ahol az irányításelmélettel és az informatikai rendszerek elméletével ismerkedett meg behatóbban, és ezen a szakterületen dolgozott egészen 2001-ben történt nyugdíjba vonulásáig.
Ezekről a kitérőkről és vargabetűkről sok érdekeset elmondott a már említett interjúban, de talán fontosabb az, hogyan került ismét az irodalom vonzásába. Eleinte verseket, novellákat, rövid történeteket írogatott, első elbeszélése a Hétben jelent meg 1964-ben. Állítólag Tőzsér Árpád azt jegyezte meg valahol, hogy „tragikus világlátása tehetséget sejtet”. Tőzsér mellett Mács József is buzdította, majd 1972-ben bekerült a Fekete szél című antológiába, de önálló elbeszéléskötete mégsem jelent meg, mert az Irodalmi Szemle akkori szerkesztői (ismét Tőzsér, meg Koncsol László) inkább a kritika felé terelgették, akárcsak az addig versekkel próbálkozó Zalabai Zsigmondot is. Ebben a szerepben éveken át felfigyeltető tevékeny-séget fejtett ki, mert a saját szakterületének szemléletmódját is be tudta építeni kritikáiba, sőt szerteágazó érdeklődésének köszönhetően az egzakt tudományok eszköztárát is gyakran igénybe vette. Kritikusi ügybuzgalmának volt a terméke a már említett első kötete, amelyet azonban már további válogatás nem követett, annak ellenére, hogy lett volna még egy egész könyvre való kritikája és tanulmánya. Izgalmas feladat lenne kinyomozni, hogy kik és miért döntöttek úgy, hogy már nem kell további Mészáros-kritikakötet. Akkortájt a munkahelyén is kellemetlen helyzetbe került a kandidátusi disszertációja miatt: azt vetették a szemére, hogy túlságosan elméletieskedő és nem foglalkozik a gyakorlati kérdésekkel. Vajon milyen legyen egy rendszerelmélettel foglalkozó dolgozat? – kérdezhetné az ember. Persze a normalizáció időszakában aligha lehettek népszerűek az effajta, inkább Nyugaton elterjedt gondolati konstrukciók. Az egészben az volt a legviccesebb, hogy a fintorogva fogadott disszertáció nyomán még vagy öt további kandidátusi értekezést is sikerült eredményesen befejezniük a munkatársaknak. Ennek ellenére 1990-ig jobbára a statisztikai hivatal számára készítettek elemzéseket, és csak a rendszerváltozást követően foglalkozhattak ismét azzal, amit kezdettől fogva szerettek volna csinálni.
Közben Mészáros László – miután sem az elbeszélései, sem az újabb kritikái nem kellettek az egyetlen akkori magyar kiadó főnökségének – egy új műfajjal kezdett ismerkedni: a drámaírással. Elmondása szerint azért, mert a drámát érezte a legközelebb a novellához, s emellett tág teret kínált a fantáziája számára is. Helyszínt rajzolni, figurákat elképzelni – ez jó szórakozásnak ígérkezett. Még a sakktáblán is eljátszotta az egyes színeket és helyzeteket a szereplőkké avanzsált sakkfigurákkal. Akkoriban számos drámagyűjtemény jelent meg könyv formájában, és az ókori görögöktől kezdve sok szerző művét elolvasta. Úgy látta: a fontos témákat már az ókorban megírták, azóta csak az idő és a helyszín variálódik, mások talán a külső körülmények, de az emberi jellemek állandóak, azok nem változnak az évszázadok, évezredek során. Írt is vagy negyven drámát, köztük tíznél is többet szlovákul. Nyitrán fontolgatták is, hogy egyik művét színre viszik, aztán nem lett belőle semmi, mivel a korrupcióról sok szó esett benne, és ez az 1980-as években sem volt szalonképes téma. Csak két darabja jutott el a világot jelentő deszkákra. A komáromi Bástya Színház azt a színpadi művét adta elő, amely a Klapka tiszteletére meghirdetett drámaírói pályázaton második díjat kapott, Kassán a Thália Színpadon pedig a Fábry Zoltán alakját felidéző darabja került a nézők elé.
Az elmúlt évtizedekben jobbára az asztalfióknak ír. Időnként aforizmái jelennek meg valamelyik lapunkban, de akadnak ott jóval terjedelmesebb szövegek is. Például Csonttorony címmel több kötetre való novellafüzér; ennek cselekménye a 16. században, jobbára Itáliában játszódik. Benvenuto Cellini, Fráter György, VI. Sándor pápa és a korszak megannyi szereplője bukkan fel benne vagy személyesen, vagy éppen egy elmesélt történetben. A dologban az a legérdekesebb, hogy a cselekmény csírája lehet akár egy napjainkban megtörtént esemény is, amelyet valamelyik rokon vagy ismerős mesélt el a szerzőnek, aki aztán mindezt átemeli egy más időbe, mintegy kipróbálva, mennyire hatna valósan abban a közegben.
Mészáros Lászlót mindig érdekelte a filozófia is, de nem az elméleti kon-strukciók, hanem a filozófiai tételek gyakorlati működése. Ha névrokona, Mészáros András könyvet írhatott a szerelem filozófiájáról, miért ne tehetné meg ő is ugyanezt más témákkal kapcsolatban. A Csillagkapu cím alatt összefoglalt filozófiai szövegei látszólag töredékesen hatnak, de mégis egyfajta egységes gondolati rendszert vélünk felsejleni a háttérben.
Most, hogy Mészáros László elérkezett a hetedik X-hez, talán érdemes lenne eltűnődni azon is, mit veszített azzal, hogy már közel harminc éve nincs folyamatosan jelen írásaival a felvidéki magyar irodalmi életben. De legalább annyira lényegbe vágó kérdés, hogy mit veszített a szlovákiai magyar irodalom az ő „távolmaradásával”? Mert igaz, hogy közben rendszeresen dolgozott ez idő alatt is, de csak kevesen ismerhették meg a szövegeit. Viszont, ha belegondolunk, hogy a folyóiratokban vagy könyv alakban napvilágot látott írásműveket is csak szűk körben olvassák, köny-nyen arra az eredményre juthatunk, hogy a kérdésnek így nincs is értelme.
Vagy talán tévednék?