Sorskérdések, keresztutak / Fónod Zoltán tanulmánykötetéről
Amikor híre ment, hogy a nyolcvanéves Fónod Zoltán új könyvvel jelöli meg öt évtizedes pályafutását, felmerült a kérdés: mi kerülhet ez újabb, immár tizenhatodik kötetébe? Milyen tematika képviselheti Fónod Zoltán életművének lényegét? Mi „reprezentálhatja” a kerek évfordulót?
A kérdésre hamar megérkezett a válasz: Sorskérdések, keresztutak. Így, keményen-ropogósan.
A (cseh)szlovákiai magyar kultúra, irodalom sorsa bukik ki a kötet lapjairól: azok portréi, akik a jeles évtizedeket munkásságukkal hitelesítették.
Vagy két évtizede, hogy Sütő András kötete, az Omló egek alatt megjelent, melyben az „atlaszokról” ír, s az égtartó embereket hozza közel az olvasóhoz. Nos, Fónod Zoltán új kötetének gerince ilyen szlovákiai égtartó emberekről szól. A felsorolás „minősége” nem lehet kétséges: Fábry Zoltán és Márai Sándor, Dobos László, Duba Gyula és Tőzsér Árpád. Sorsukban, életművükben végigvonul a történelem, az irodalom, küzdelmeik, írói-emberi törekvéseik életsorsukban, irodalmi alkotásokban testesülnek meg. Arcok és művek kettőssége a kötet, mely nem utolsósorban, Fónod Zoltán portréját is megrajzolja.
A (cseh)szlovákiai magyar irodalmi, s általában szellemi életet nagyban befolyásolja – akár közvetlen vagy közvetett módon – a történelmi események sora. Ez nyilvánvaló bármelyik alkotó esetében, s Fónod Zoltán érzékelteti is ezt; kötetének második része, a címadó Sorskérdések, keresztutak szinte csak erről szól. Még akkor is, ha az egyes életműveket alkotóik szépirodalmi munkásságán keresztül vizsgálja.
A történeti áttekintés és a személyes élmények összefonódnak ebben a kötetben. Hiszen a (cseh)szlovákiai magyarság életének mindennapjairól van benne szó, ezért van, hogy az egyes témák viszsza-visszatérnek itt. Kiváltképpen Fábry Zoltánnál vagy Dobos Lászlónál nyilvánvaló ez, de tetten érhető Duba Gyula szépirodalmi műveiben is. Ez teszi érthetővé, miért közli Fónod Zoltán a második Fábry-monográfiája (Perben a történelemmel) két részletét (A stószi ablak; Ady és Fábry). A stószi ablak mögött ugyanis a történelem húzódik meg. E két írásban A vádlott megszólal, illetve a harmadvirágzás Fábryja lép elénk. Fónod mindkét helyen az „ideológiai ballasztoktól” megszabadított Fábryról ír. Ady felidézése nyilvánvaló: „Egyedülálló a magyar irodalomban az a gondolati ráhatás, melyet Ady Endre költészete gyakorolt egy életen át Fábry Zoltánra. […] Arról nem is szólva: az Ady-vonzat kísérte és kíséri pályáján Fónod Zoltánt is (lásd Ady és a szimbolizmus című nagyszerű tanulmányát!).
Sajátos módon jelenik meg mindez – a történelem – a végül is magányba zuhanó Márainál. Fónod célkitűzése felfedezni és még inkább megérteni és bemutatni Márait. A magány és irodalom sajátos kapcsolatára utal – Márairól írt monográfiájában – Rónay László, amikor is találóan így fogalmaz: „A magányos lélek univerzuma: a Napló.”
S az egészet mintegy lezárja a személyes beszélgetés vallomása történelemről, irodalomról. E sorok írója örömmel vette észre Fónod életrajzi adatainak egyikét-másikát, azt például, hogy a Tő-zsér–Fónod-beszélgetés alapján néhány adatot pontosítani tud az életrajzban.
A Dobos-, Duba- és Tőzsér-portrék-nak távlati vonzatuk is van. Tudniillik, Fónod pályáját figyelemmel kísérve, tudott dolog, hogy az Üzenethez hasonló szintézist kíván írni az 1945 utáni (cseh) szlovákiai magyar irodalomról is. Erre konkrét utalás is történik a Tőzsér–Fónod-beszélgetésben: „Az 1918–1945 közötti csehszlovákiai magyar irodalom történetét feldolgozó Üzenet után […] szeretném még megírni az 1945 utáni csehszlovákiai magyar irodalom történetét is. Az elmúlt évtizedekben több tanulmányban, kritikában foglalkoztam jelenkori íróink munkásságával, kisebbségi irodalmunk helyzetével, egyetemi oktatóként is ez volt a kutatásaim egyik területe, így hát már nem egészen kezdőként veselkednék neki a témának.”
E szándékot és törekvést testesítik meg az olyan nagyobb lélegzetű tanulmányok, melyeket Dobos László vagy Duba Gyula szépirodalmi munkásságáról, illetve Tőzsér Árpád költészetéről készített. Ezek már címükben is jelzik lényegi mondanivalójukat: Az eltűnt idő nyomában (Dobos László); A magyar sors és szülőföld hűségese (Duba Gyula); A sokféleség lírája és drámája (Tőzsér Árpád), s amelyek már a megvalósítás szándékát is jelzik.
Mit tehetünk, mit kívánhatunk hát ezek után a jövőt illetően? Várjuk az Üzenet folytatását…
(Madách-Posonium, Pozsony, 2010)
KOVÁCS GYŐZŐ