Hogy írjuk le azt a szót, hogy hiteles? / Hizsnyan Géza és Koltai Tamás színházi köteteiről
Egyszerre írni két színikritika-gyűjteményről nem biztonságos. Leginkább azért, mert előbb-utóbb összehasonlítgatásokba kezd az ember. Persze, egyrészt nem alaptalanul, hisz az összehasonlítandók egy karámból kerülnek ki. Akkor van baj, ha nem tudatosítjuk, hogy – mint sajnálatos módon az életben és művészetben általában – nincsenek általános szabályok; több út lehet egyszerre, egy időben üdvözítő. Szabály híján azonban kell, hogy legyen egy általános néző-, avagy kiindulási pont. Ez azonban művészeten kívüli, mert túlmutat rajta. Mondjuk eszmének.
Az összehasonlítgatás akkor lehetne érdekes, ha ugyanazokról a darabokról olvasnánk két kritikustól. Ilyen, sajnos, nem akad mostani köteteikben, pedig érdekes lehetne. De nem is akadhat. Itt kell megemlíteni a két kötet alapvető különbözőségét. Mindkettő 2010 végén jelent meg, majdnem egyszerre. A két kötet kritikáinak első publikálása azonban időben elég távol esik egymástól. Míg Koltai Tamás könyve megjelenése után is kortársként tud hatni – több előadás még mindig a repertoáron van, vagy nemrég vették le onnan –, a kritikák a 2007–2009-es évek terméséből valók, addig Hizsnyan Géza kötete már színháztörténet – írásai az 1989–2002 közötti évekből valók. Ez persze nem érték-ítélet, csak más a recepció mechanizmusa – legalábbis még egy-két évig.
Aztán a cím. Miért gyáva a magyar színház – kérdezi, mondja, interpunkció nélkül Koltai. Tudjuk, Téreytől jön ez, s ha nem tudnánk, felvilágosít a könyv hátlapszövege. Térey ÉS-ben megjelent laudációjára reagált ugyanott Koltai (az írást természetesen a kötet is tartalmazza). A könyvből viszont nem igazán lehet megtudni, miért is gyáva a magyar színház. Az első fejezetnek – 44 oldal + másfél bekezdés – a magyar színházi világ helyzetéről szóló esszéiből meg lehet – noha ez az egy fejezet nem teszi ki a könyv tized részét sem. E bevezető után jönnek a színikritikák (tematikus csoportba válogatva), amelyek zömében éppen arról szólnak, hogy jó előadások születnek a magyar színházakban. A könyv utolsó fejezete, a Hírnökök jőnek (megint csak 44 oldal + másfél bekezdés), az európai színházak előadásairól szól – a kritikáknak rendszerint a „lám ott micsoda… s nálunk bezzeg…!” kicsengése van. Persze, nem lehet a magyar színház általánosítva egy az egyben gyáva, s nem is a csak feketének látás hiányzik – isten ments. A hátlapszöveg mentegetőzik a cím ürügyén: „A szerző természetesen nem gondolja azt, hogy minden magyar színház vagy minden magyar színházi előadás gyáva. A szerző – legalább minden harmadik estéjét magyar nyelvű szín-házakban töltve – a magyarországi színházi bemutatók egyötödét látja, és a látottak durván egyharmadáról ír kritikát. A szerző tehát szelektál.” Szelektál – nyil-ván. De minek ez a mentegetőzés, és legfőképpen a sok ellentmondás. Ha a szerző nem gondolja általánosan gyávának a magyar színházat, akkor miért ilyen címen adja ki a kötetét (pláne, hogy a jobb, kevésbé gyáva előadások kritikáit szedegette össze)? Készséggel elhiszem a szerzőnek, hogy gyáva a magyar színház, ha meggyőz róla – s ez az első 44 oldal + másfél bekezdésben meg is történik. A hívószavak, amelyek az első fejezet esszéinek központi témái, persze a kritikákban is visszaköszönnek: a gagyisodás, a politikai szarkeverés, az ócsóság, a lomhaság, satöbbi. Ragyogó éleslátással, kellő felháborodással, gúnynyal, s ahol kell – sajnos, csak ritkán – elismeréssel vannak megírva ezek az esszék. Koltai mögött egy fél életmű, szakmai edzettség (s megint satöbbi) – írja meg mi és miért gyáva a magyar színházban. Beszélni kell a színházigazgatók kinevezése körüli cirkuszokról, a politika belepofázásáról, az előadó-művészeti tör-vényről, bulvárosodásról, s egyéb kórtünetekről – konkrét esetekkel alátámasztva. Egy ilyen átfogó elemző munka pedig igazán ránk férne. 44 oldal + másfél bekezdés kész van belőle.
Hizsnyan Géza Színházi világaim kötetcíme első hallásra kicsit romantikusan cseng, és ha nem is provokatív, mint az előbbi, de pontos. Pontos, mert valóban színházi világokról szól. A kötet fókuszpontjában a szlovákiai ma-gyar színház áll (Itthon címen a fejezet a könyv felét teszi ki), ezt követik a magyar („Otthon”), majd a szlovák, s végül az európai színházak előadásairól szóló kritikák. A szerkesztés áttekinthető és következetes, az anyag előszó (pontosabban Előszó helyett) és utószó (szintén „helyett”) közé ékelődik. Mindkettő a szlovákiai magyar színházra összpontosít – az első a komáromi Magyar Területi Színház 30. évadának értékelő elemzése, a szerző egyik első próbálkozása, amit annak idején óvatosságból (gyávaságból?) nem kö-zöltek – szomorú látni, hogy még ma, annyi év múltán is újra és újra felbukkannak ugyanazok a hibák. Az utolsó a Szlovák Tudományos Akadémia Színház a kultúrák keresztútján című 1994-es tanácskozására íródott, s a színházi kultúrák találkozásának lehetőségeire mutat rá, mely elsősorban a kisebbségi, kultúrák határán létező színházak számára lehet gyümölcsöző – kár, hogy ez nagyrészt máig utópia maradt.
Azonban mindkét könyvnek egy nagy adóssága van, ahogy sajnos a színikritika-köteteknek szinte kivétel nélkül. A beválogatott kritikákról az első publikálás évén túl nem kapunk egyéb információt. A textus kiszakad a kontextusból – nem tudjuk hol és pontosan mikor jelent meg, milyen közeget szólít meg. Tudjuk, miről mondunk véleményt, de nem tudjuk: kinek?
E támpont nélkül nehéz bármit is helyesen megítélni. Az egyetlen elejtett és általános információt a Koltai-kötetben a hátlapszövegből kapjuk, miszerint „a kötetben szereplő írások túlnyomó többsége” az ÉS-ben jelent meg.
A kritika elemez, értelmez, érvel, ítél – talán így definiálhatnánk röviden és általánosan a funkcióját, s ez lehet a fent említett általános nézőpont. Terítékre kell kerüljön a dráma és az előadás viszonya, az értelmezői szándék, a térhasználat, a stílus, a színészi játék, a képiség és a hangiság, az aktualitás, az előadás kontextusa. Egy kritika alapuljon elemzésen.
Ennek Hizsnyan kritikaírói módszere szinte teljesen meg is felel. Pontos, szinte már aggályos következetességgel – igazi orvos – végigvitt, míg Koltairól ugyanez ritkábban mondható el. Hizsnyan általában hosszasan – néha túlságosan és feleslegesen hosszan – boncolgatja, elemzi a drámát, majd az értelmezői szándékot tetten érve bontja szét elemeire az előadást.
Koltai általában az előadás kontextusával kezdi, a színház (vagy alkotók) és annak aktuális produkcióinak helyzetével, aztán lassan sor kerül a többi dologra – általában tömören, de nem mindig pontosan megnevezve. Éppen ezért elég változó a kritikák színvonala, előfordul, hogy elkent írások születnek, vagy elemzés helyett a leírás szintjén maradnak a dolgok (főleg a külföldi előadások kritikáiról mondható el, a B + B (Brook–Be-ckett: Töredékek) címűben teljes egészében). Noha szövege olvasmányos, életteli, az olvasóban ritkán alakul ki benyomáson túllépő komplex kép az előadásról – függetlenül attól, hogy látta-e azt.
Hizsnyan szinte megröntgenezi, megoperálja az előadást, Koltai inkább lezser úriemberként igyekszik venni a lapot vagy visszadobni a paklit. A két kritikus stílusa is teljesen különböző. Koltai kritikusként mint író működik, egyszerre lesz árnyalt és kissé ironikusan távolságtartó, például olyan szavak használata miatt, mint a töppedt, bávatag, csiricsáré, kásásan artikulál – ezt lehet szeretni, vagy nem, olvasója válogatja. Hizsnyan szépen lejtő, egymásból épülő mondataiban nincs hányavetiség, ám gyakran vagy száraz lesz, vagy elaprózza magát. Szemlélteti az összefüggéseket, folyamatokat, pont ezért külön figyelmet érdemelnek az összképet és/vagy tendenciákat leíró esszéi (Alternatív alterego, avagy A szlovák színház stíluskeresése; Stílusváltás a német színházban?, Szintézis stb.).
Itt lenne jó tudni, kinek szólnak az írások. A szakmának? A szélesebb közönségnek? A kultúra embereinek? Hogy nem zsurnálkritikával van dolgunk, az világos, noha Koltai kicsit ebbe az irányba tolódik. Megtalálja az utat, annyira olvasmányos, és annyit szakmázik csak, hogy megfeleljen az ÉS olvasóinak.
Van egy vesszőparipám. Leírhatja-e a kritikus azt a szót, hogy hiteles, s ha igen, hogyan? Kimondják mindketten, de szerencsére nem így, magában. Szerencsére. Koltai szarkasztikusan írja egy helyen: „hitelesen el van játszva”, Hizsnyan pedig szinte csak olyan értelemben használja, hogy ettől és ettől (az eszköztől) válik hitelessé. A legérzékletesebben, azt hiszem, ebben mutatkozik meg a kettejük attitűdje közti különbség.
(Hizsnyan Géza: Színházi világaim. Madách-Posonium, Pozsony, 2010; Koltai Tamás: Miért gyáva a magyar színház. Kalligram, Pozsony, 2010)
SZÁZ PÁL
Szeretetről, cinizmusról, tengeri uborkáról
Raymond Carver Kezdők, Charles Bukowski Forró vízi zene és Wells Tower
Elpusztítva, felperzselve című könyveiről
Az elmúlt időszakban jókora porciót kapott a magyar olvasó az utóbbi évtizedek amerikai kisprózájából, mondhatni talán, a szokásos „jól ismerjük, de még nem olvastuk”-féle jelenség kompenzálásaképp. A legnagyobb szenzáció a sokféleképpen emlegetett (amerikai Csehov, a dirty realism atyja stb.) Raymond Carver – újbóli – felbukkanása a magyar könyvpiacon, nem elhanyagolandók azonban az olyan szerzők sem, mint a felkapottnak számító Charles Bukowski vagy az utóbbi évek nagy felfedezettje, Wells Tower.
Raymond Carver: Kezdők
Most már a magyar nyelvterületen és a magyar irodalomban is jól ismertté vált az a Raymond Carvert – illetve az ő életművét – övező legenda, amely egyúttal a minimalizmus határmezsgyéinek kijelöléséről is szól. A Magvetőnél útjára indított Raymond Carver-életműsorozat első darabja az a Kezdők című novelláskötet, amely korábban What We Talk About When We Talk About Love címmel jelent meg angolul, de később előkerült egy másik, mint kiderült: a szerző szándékainak megfelelő változat, amelyet nem csonkított meg radikálisan szerkesztője, Gordon Lish. A „csonkí-tatlan” változatot Beginners címmel jelentették meg, s ezt a változatot vette át most a Magvető; ugyanakkor a Kallig-ramnál 1997-ben megjelent már egy Carver-válogatás (Nem ők a te férjed), csakhogy abban a Gordon Lish „kezelte” szövegek szerepeltek. A magyar olvasónak tehát lehet áttekintése róla, milyen az igazán minimalista minimalizmus, s milyen a kevésbé radikális, mondhatni, terjengősebb változata. A Kezdők című Raymond Carver-kötet novelláin valóban észre lehet venni, hogy „vágatlanok”: nem fulladnak dagályosságba, erről szó sincs, hiszen a szerző így is patikamérlegen mérte ki a mondatait, de van egy-egy bekezdése, amely valahogy tényleg felesleges. A Gordon Lish-jelenségről mindenesetre el lehet gondolkodni, hiszen azt a mindig aktuális kérdést jelenti, meddig mehet el igazából egy szerkesztő, amikor meg kell húznia egy rábízott szöveget. A helyes hozzáállás talán a szerzővel való folyamatos kommunikáció, s ez volt az, ami Carver és Lish kapcsolatából hiányzott, aminek következtében az író szakított szerkesztőjével.
A Kezdőkben több hosszú, több tucat oldal terjedelmű szöveget is találunk, mint a Jól jön ilyenkor az a pár falat vagy a Rengeteg víz, egy ugrásra tőlünk, amelyek a legerősebbek közé tartoznak. Carvert talán azért nem teljesen pontos Csehovhoz hasonlítani, mert gyakran valódi emberi sorstragédiákat fest le, nem csak meddő tipródásokat: jó példa erre a Jól jön ilyenkor… című novella, amelyben egy házaspár kisfia elvesztésének történetét követhetjük végig, hogy aztán egy egészen váratlan és megrázó kapcsolat kialakulásának lehessünk tanúi a házaspár és egy vadidegen cukrász között. Hasonlóképp, a Csak beszólok a csajoknak, hogy elhúzunk sem kifejezetten cselekmény nélküli történet, még ha a színfalak ugyan-olyan közönségesek és átlagosak is, mint a többi esetben. Ami ugyanis kivétel nélkül minden Carver-novella elidegeníthetetlen jegye, az a nyomasztó hétköznapok, a lecsúszott átlagemberek nyomorúságának kivételesen hiteles ábrázolása. Minden novellára jut egy-egy házasságtörés vagy szétroncsolódott kapcsolat. A legfrappánsabban mindez talán a Nyugalom című remek novellában jelenik meg, ahol egy borbélyszalonban zajló jelentéktelen vitáról olvashatunk, a szöveg végén azonban a narrátor létfontosságú döntést hoz, s néhány sorban feltárja előttünk zaklatott gondolatait. Érdekes ennek a novellának a felépítése: az egyik szereplő történetet mesél, miközben e szereplő és hallgatói között valamiféle feszültség keletkezik, s ez a feszültség a szöveg végére előtérbe kerül: ez a párhuzamos történetvezetés számos Carver-novellában megjelenik, különösen gazdagon rétegzetté téve őket.
Az mindenesetre egyértelműen kitűnik ebből a kötetből, hogy a Carver-univerzum nem valamiféle rideg világ, hanem mindvégig azt a megfoghatatlant ku-tatja, amiről akkor beszélünk, amikor a szeretetről beszélünk; s hogy egy kegyetlen, bár még elkövetője számára is vá-ratlan bűntényt ugyanolyan lebilincselő erővel képes ábrázolni, mint a nagyon nehezen megközelíthető, a szentimentalizmustól nem távoli részvétet. „Több is volt ebben a történetben, tudta jól, de nem volt képes szavakba önteni” – olvas-hatjuk a nyitó novella, a Miért nem táncoltok? utolsó bekezdésében. Talán épp ez lenne az a bizonyos minimalizmus.
Charles Bukowski: Forró vízi zene
című novelláskötete gyökeresen eltérő minimalizmussal szembesít bennünket. A legendás Bukowski-féle cinizmusnak Carvernél nyomát sem találjuk, Bukowskinál azonban felfedezhetünk olyan stílusjegyeket, amelyek nem idegenek a Carver-szövegektől sem, s tulajdonképpen a minimalista írások általában nélkülözhetetlen elemeit jelentik. Mindkét, félig-meddig akár klasszikusnak tekinthető amerikai szerző szövegeiben burjánzanak a szociografikus leírások, a lecsú-szottak világának ábrázolása, csakhogy míg Carver eszközei az együttérzés, a részvét, a megértés, addig Bukowski a végsőkig szókimondó, tiszteletlen és bárkit lealázó. „Apám temetése olyan volt, mint egy hideg hamburger” – kezdi Az apa halála I című novelláját. Ha Carverét nem neveztük hideg világnak, ezt sokkal inkább annak titulálhatnánk – persze, csak ha hiányozna belőle az a fenomenális humor, amely igazán emlékezetessé teszi ezeket a darabokat.
A Forró vízi zene a második magyarul megjelent Bukowski-novelláskötet, a 2009-ben napvilágot látott A semmitől délre után, s talán annál is izgalmasabb szövegeket tartalmaz. Még ha egy idő után valamelyest el is laposodnak a történetek, s kezd elegünk lenni a szexéhes alkoholista férfiak dühöngéseiből, vitathatatlan, hogy a Forró vízi zene tartalmaz néhány remekművet. A Megcsókoltad Lillyt, a Hanyatlás és bukás vagy Az apa halála I és Az apa halála II olyan darabok, amelyek könnyedén a feje tetejére állítanak mindent, amit a hagyományos novellisztikáról gondolunk – miközben tökéletesen hagyományos novellák maradnak, Bukowski ugyanis igazán nem nevezhető posztmodern nyelvzsonglőrnek. A Hanyatlás és bukásban alkalmazott fikciós csavar például egészen kiforgatja az egész szöveget: a csapos, akinek az elbeszélő egy egészen groteszk történetet mesél, komolyan veszi a sztorit, és ki akarja hívni a rendőrséget. Az elbeszélő erre kijelenti, hogy az egészből egy szó se igaz: csak hülyés-kedett, de mivel a csapos nem hisz neki, kénytelen eltenni őt láb alól. Az olvasó azonban nem tud meg semmi közelebbit az esetről, Bukowski – jellemző módon – így zárja a novellát: „Aztán felkapta a fegyvert, célzott, meghúzta a ravaszt, majd betette a pisztolyt egy barna papírzacskóba, átugrott a bárpulton, és kiment. Lejárt a parkolóórája, de büntetést nem kapott. Beült, és elment.” Felmerülhet az emberben a kérdés, vajon ezt a szöveget hogy húzná meg egy Gordon Lish. Talán épp ez lenne az a bizonyos minimalizmus.
Bukowskiról fontos tudni, hogy utálta az írókat, és igyekezett kerülni őket; mindazonáltal ebben a kötetében legtöbbször írókról mesél, meglehetősen furcsa történeteket. Ennek a témának egyik „gyöngyszeme” A nagy költő című novella: nem hiszem, hogy valaha íródott volna ennél szarkasztikusabb fiktív íróinterjú. Az elbeszélő a „nagy költőt”, a Nobel-díjas Bernard Stachmant látogatja meg, és faggatja, a szokásos közhelyes kérdésekkel bombázva őt; a válaszok azonban már kevésbé közhelyesek: „– És mit tanácsolnál a fiatal íróknak? – Igyanak, basszanak, és cigizzenek sokat. – És mi a tanácsod az idősebb íróknak? – Hát, ha még életben vannak, akkor nekik nincs szükségük tanácsra. – Mitől kapsz ihletet a versírásra? – Te mitől kapsz ihletet a szarásra?” Kiváló választippek közhelyes kérdésekre, író–olvasó találkozókra.
Wells Tower: Elpusztítva, felperzselve
című kötete az Európa Modern Könyvtár sorozatában jelent meg, s hamar felfigyelt rá a kritika. A kötet fülszövege afelől nem igazít el bennünket, hogy szerzője vajon alkoholista-e, mint a fentiekben tárgyalt két könyv esetében, ám a novelláknak egész biztosan a nagy elődök szövegei mellett a helye. Ha a Carver–Bukowski-vonalon kell besorolni, inkább az előzőhöz áll közelebb, novellái azonban kifinomultabbnak, sokkal inkább a nagyprózai műfaj felé mutatók-nak tűnnek, mintha az Elpusztítva, felperzselve egy próbatétel lett volna a nagyregény előtt. Általában hosszabb szövegekről van szó, már-már kisregényszerűen építkezőkről, a szerző nagyon aprólékosan, minden részletre kiterjedően húzza fel a kis világokat, amiket bemutat. A kötet egyik kiemelkedő darabja, A vurstliban az, amely a leginkább szemlélteti a novella és a regény közötti átmenetet: a központi történetet itt számos különféle figura nézőpontjából látjuk, több életút tárul fel előttünk, több irányba indulunk el, míg a többi novella esetében általában egyetlen központi figura van csak. Miután kiemeltük A vurstliban című szöveget, gyorsan meg is kell jegyeznünk, hogy nehéz bármelyik novellát igazán kiemelni, hiszen a kötet színvonala vitathatatlanul egységes, s bár egyes történetek erőteljesebbek, a hang és az alkalmazott eszközök minden esetben tökéletes írói magabiztosságról tesznek tanúbizonyságot.
Wells Tower vesztesekről ír, akik általában valami nagy bukás után próbálnak kivergődni a gödörből – hogy aztán még mélyebbre csússzanak. A leggyakoribb, ismétlődő szituációt a válások, a felbomlott kapcsolatok jelentik: a nyitó szöveg, A barna part Bobja is azután kerül lejtőre, hogy a felesége kidobja – bár minden az apja halálával kezdődik. Az egész folyamat azonban megmagyarázhatatlan, ahogy a szövege iránya is mindig az: „Bob nem állt közel az apjához, s ezért nem nagyon értette – mint ahogy Vicky, a felesége sem –, miért váltott ki belőle a halála valami dühödt bágyadtságot, amitől már semmi örömet nem talált se a munkájában, se a házasságában.” Végül egy elhagyatott sziget-re kerül, s tengeri herkentyűket gyűjt egy akváriumba; a következő ballépést akkor követi el, mikor a herkentyűk közé egy tengeri uborkát telepít, amely mindet megmérgezi. Ez a banális eset azonban különös felismerésre készteti Bobot: „De Bob valami rokonságot érzett a meztelencsigával. Ha tengeri élőlénynek születik, gondolta, akkor Isten aligha öltöztette volna kék és sárga u-szonyokba, mint azt a gyönyörű halat a lábánál, és egy cápa vagy egy barracuda, se semmilyen más gyönyörű ragadozó testét sem ajándékozta volna neki. Nem, ő biztosan ennek a tengeri uborkának a rokona lenne, amely az ürülék képére és hasonlatosságára teremtetett, és olyan vegyi anyagot öklend ki magából, amely minden más szépséges teremtményt elpusztít, mely a közelébe sodródik.”
Wells Tower egyik legnagyobb erénye, hogy elképesztően plasztikusan tudja ábrázolni ezeket a bukott hősöket: legyen szó egy kétségbeesett, sikeres unokatestvérét irigylő kamaszlányról (Vad Amerika), egy talán utolsó kalandra vágyó öregemberről (Ajtó szemben) vagy, mint az utolsó szövegben, portyázásra induló viking harcosokról (Elpusztítva, felperzselve). Ez az utolsó novella jelentősen elüt a többi nyolctól, amelyek kivétel nélkül amerikai kisemberek hétköznapjait festik le, felszabadító hatású azonban, hisz a szerző bemutathatja írói arzenáljának további tartozékait. Wells Tower ugyanis kitűnő mesélő, s minimalista hangvételű szövegeiben is nagy ívű történeteket vázol fel, amelyek mögött regény(ek) sziluettje látszódik. S ez megint egy új, megint egy izgalmas minimalizmus.
(Raymond Carver: Kezdők. Fordította: Barabás András. Magvető, Budapest, 2010; Charles Bukowski: Forró vízi zene. Fordította: Pritz Péter. Cartaphilus, Budapest, 2010; Wells Tower: Elpusztítva, felperzselve. Fordította: M. Nagy Miklós. Európa, Budapest, 2010)
SZALAY ZOLTÁN