Közelebb – önmagunkhoz / Ágh István Hívás valahonnan című kötetéről

Maradék versolvasók, mi, akad-e köztünk olyan, aki ne ismerné Ágh István nevét? S van-e, ki nem megbecsüléssel gondolna rá? József Attila-díj, Kossuth-díj, Prima-díj… Meg nem tudnánk mondani, melyik elismerést érdemes kiemelni a sok közül.  Abban azonban biztosak lehetünk, hogy olvasói várakozással teli örömmel veszik kézbe a sok évtizedes, komoly pályára visszatekintő költő, író könyvheti új verseskötetét.
A Hívás valahonnan különös összegzés. Szokatlansága elsősorban abban rejlik, hogy bár olvasása közben olykor az az érzésünk, e kötet a búcsúzás jegyeit hordja magán – s a két ciklus címe is (Eltűnések; Visszatávolodás) mintha ezt erősítené –, mégis, ha belakjuk világát, sorról sorra közelebb kerülünk valamihez. Ahhoz a helyhez, ahonnan – számunkra, olvasók számára, és a versét megszülő számára egyaránt – a hívás érkezik: a költő legbenső énjéhez. Nem, korántsem búcsúznak tőlünk, inkább magukkal visznek, megérkeztetnek saját, semmihez sem hasonlítható földjükre e gyakran szinte elbeszélésbe hajló, másutt ritmikusan doboló, véglegességükkel, lekerekítettségükkel megragadó költemények. Mert ahogy a költő évtizedek során begyűjtött emlékei a kötet lapjait pergetve kiáradnak, s akár hulló lomb, kavarognak körülöttünk, azt kérdezzük magunktól: belőlünk nő ez az őszi színekben játszó kavalkád? S ekkor már közelebb vagyunk, mint gondolnánk. Közelebb – a költőhöz, a költészethez, s benne: megtalált önmagunkhoz. Még akkor is, ha a vonatzakatolásban távolodunk épp: „Tovább robog a gyorsvonat / fiatalságom állomásán, / mintha kormos petróleum- / lámpa föllobbanását látnám. […] Szemben az ide-gen világ / szakadatlan zöld rohamának, / mintha nem lenne más irány, / csak a lebukó földnek háttal” (Karakó-szörcsök).
S ahogy mi közelítünk, épp ugyanígy a költő is, aki tudja: addig az, amíg az emlékezés nem „lebukó föld”, nem fordít neki hátat. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy aki emlékezik: költő. Sokkal inkább a mélyre ásás szükségességét kívánom hangsúlyozni, az őszinte kitárulkozás elkerülhetetlenségét, ami itt, Ágh István kötetében magas szinten megvalósul. S ezzel megint csak visszajutunk előbbi, önmagába záruló körünkhöz: ahogy a vers, ahogy a költő mind kíméletlenebbül kutatja tükrét, tükrében mását, vele együtt mi is épp úgy kénytelenek vagyunk szembenézni önmagunkkal. „Túlélő lettem észrevétlenül, / míg egymást őrölték az évszakok, / sőt örültem, hogy változik a kor, / aztán egyszerre csupa idegen, / vagy arcról ismerős leszármazott / vett körül, egy tehetséges, derék, / megalázóan szabad nemzedék / semmisít meg, miként észre se vesz” (Hol véget ér a Kelenhegyi út). – Hogy mennyire nem így van, hogy mennyire észrevehető ez a költészet, azt persze mi, olvasói nagyon is jól tudjuk, s épp e sorok befogadása közben érzékeljük: szól hozzánk. Ugyanakkor persze azt sem kerülhetjük ki, hogy továbbgondolva e sorokat pontosan lássuk: valójában az új nemzedék az, ami észrevehetetlen. A kivégzésére bekötött szemmel, némán trappoló költészet – új költészet? – lett olyan átlátszó, hogy már nem is veszünk tudomást arról, létezésének mennyire utolsó óráit éljük. Tehát mégis azt kell lássuk – mert a költészet ereje kényszerít rá –, hogy a versben megrendítően igazzá emelkedik minden állítás.
Nem tudom, van-e még, akinek számít valamit az örökség. Aki hajlandó azonosulni múlttal, mesterekkel. Fiatal, ereje teljében lévő nemzedék, ki úgy hisz önmagában, hogy létét folytatásként éli meg, valami továbbvivőjeként, s nem úgy akarja kézjegyét bekarcolni a költé-szet óriás, magasló fenyveseinek törzsébe, hogy közben kitörli, kimetszi ősei nevét, baltájával esik neki elődeinek. Ha él, születik még ilyen, az az Ágh István-i költészet magas lombú fájának közelében nyugodt szívvel ereszthet gyökeret.
Otthonra lelhet ott. – Valahogy úgy, ahogy ez az egyszerűségében szép kiadói, nyomdai kivitelezésű kötet remek otthona lett e melegséget, emberséget árasztó, letisztult hangú költeményeknek.
(Nap Kiadó, Budapest, 2011)

RÓZSÁSSY BARBARA