Vathy Zsuzsa – Könnyű elméjű (Részlet)

Tegnap különös álmom volt. Találkoztam egy magyar barátommal, régen nem láttuk egymást, megörültem neki, ő is nekem. Nem egyedül volt, hanem egy társával – magyar volt –, rám mutatott, és azt mondta neki: őt ne úgy vedd, hogy cigány, ő jobban utálja őket, mint mi.  Ő magyar. – Ezt elmondta vagy kétszer. Én hallgattam, nem szóltam semmit, de egyre rosszabbul éreztem magam.
– Fejezd már be – mondtam –, én nem a cigányokat utálom, csak azt, akit utálni kell.
– És kit kell utálni? – kérdezte a haverom haverja. – Akik lopnak, hazudnak, nem dolgoznak, segélyekből élnek, velünk tartatják el magukat. Szóval, a cigányokat.
– Nem igaz – mondtam. – Senkit nem utálok, se cigányt, se magyart, csak azt, aki megérdemli.
Rám vigyorogtak, hátat fordítottak, és kimentek az álmomból. Arra ébredtem, hogy magamban beszélek. Azt magyaráztam, ha tőlem valaki megkérdezi, hová való vagyok, azt mondom neki, hogy Budapesten születtem, de apám Encsen-csen, édesanyám pedig Mátészalkán, vagyis mellette, egy faluban. Ott kereszteltek meg engem is, keresztapám régóta Budapesten lakik, de odavaló ő is. Keresztapám! Igen, rá lehet mondani, hogy élősködő, de nem tolvaj, nem csaló, nem rossz ember. Ő megérzi, kiszimatolja, ha összegyűlnek valahol a rokonok, ismerősök, odamegy, és persze hogy azt mondják neki, gyere, ülj le te is, egyél velünk, igyál egy pohár bort. Lehet vagy negyvenéves, de életében fél évet, ha dolgozott, ő ilyen. És még sokféle változat létezik. Az egyik nagybátyám, ha színjózan, nem tud dolgozni. Muszáj előbb meginnia két-három üveg sört, akkor viszont olyan munkát végez, hogy senki nem csinálja utána. Az ő festését, vakolását bárki ellenőrizheti. Bizony!
Erről jut eszembe, a múlt héten festővizsga volt. Jött három öltönyös ember, ők vizsgáztattak le bennünket.
Az első feladat számolás volt. Mindenki kapott egy bizonyos méretű szobát, ki kellett számolnunk, hogy a kifestéséhez mennyi anyag kell, vagyis az anyag-szükségletet. A számolás nekem könnyen megy, hibátlanul kiszámoltam.
Ezután jött a gyakorlat. Én egy kétszer egy méteres falrészt kaptam, ezt kellett kifesteni és lesájdolni. Ez azt jelenti, hogy ecsettel, vonalzóval fél centi széles vonalakat kellett húznom, egyenesen, nem ferdén, és nem eltéveszteni. Nagyon vigyáztam rá, hogy jó legyen, tényleg jó lett. Talán a legjobb.
Eredményhirdetéskor alig hiszek a fülemnek:
– Danó Roland hármas. Van valakinek kérdése?
Felálltam:
– Van. – Én voltam az egyetlen kérdező. – Azt szeretném tudni, miért hármas?
Magyaráz, hogy sokat hiányoztam, hol voltam ekkor és ekkor, a gyakorlatra se mindig mentem el. Ezen én elcsodálkozom, mert a régi mestervizsgákon se azzal törődtek, hány óra alatt festette, kitől tanulta, mit nem tanult meg, hanem a mestermunkával.
– Uram! – mondom a vizsgabiztosnak. – Lehet még egy kérdésem?
– Lehet.
– Ön látta az én vonalazásomat?
– Nem láttam. De a mesteredtől megkérdeztem az eddigi munkáidat, és a felmérésbe azokat is beleszámítottam.
– És látta egyáltalán valamelyikünkét? Emlékszik valamelyikre?
– Igen. A legjobbra, és a legrosszabbra.
A vége az lett, hogy az osztály előtt, tanárok előtt kijelentették, a festésre bőven megkaphattam volna  a négyest, de a viselkedésem minősíthetetlen.
Mielőtt elmentek, a vizsgabiztos még odaszólt:
– Neked valamiért nagyon kellett volna az a négyes.
– Nekem nem a négyes kell, hanem, hogy igazságosak legyenek velem.
Megrázta a fejét.
– Milyen könnyű elméjű vagy.
– Az mit jelent? Buta?
– Nem. Könnyű, azt jelenti.
Ez lett a felmérés vége.
Mielőtt indultam volna haza – autóval jöttem, mert amíg ideérek, négyszer át kellene szállnom –, azt mondja Laci bá, ugye, a Boráros térre megyek? Nem egé-szen, mondtam, de mehetek addig is.
– Ezt az urat kellene elvinned.  
Egy vékony, fekete hajú férfira mutatott, aki kétszer annyi idős lehetett, mint én, vagyis harmincnyolc-negyven éves.
– Elviszem – mondtam.
– Nekem jó lesz a Vágóhíd utca is – mondta ő –, onnét elvisz a kettes villamos.
Beült mellém, és én csak jó néhány perc múlva jöttem rá, mi olyan furcsa benne. Feltűnően elegáns volt, de nem úgy, ahogy az ünnepibe öltözött emberek kinéznek – sötét öltöny, nyakkendő, fehér ing, indulás előtt még egyszer kifényesített cipő –, hanem valahogy másképp, lazán. Zakó nem is volt rajta, csak egy nagyon finom anyagból készített ing, a csíkok olyan vékonyak voltak, hogyha biztos akartam lenni benne, tényleg csíkos-e, erősen és sokáig kellett néznem. Más volt a szabása, mint a szokásos férfiingeknek, elöl mindkét oldalt egy hosszú vágás és varrás volt benne, az ujja pedig olyan, hogyha felhajtotta a mandzsettáját, akkor is elegáns volt. A szürke nadrágja meg feltűnően finom anyagból készült.
– Ilyen elegáns ruhát régóta nem láttam – mondtam neki.
Elnevette magát, és díjazta a figyelmemet, jó szemed van, mondta.
– Egy olasz cég üzletkötője vagyok – olyan nevet mondott, amilyent sose hallottam még –, üzletet nyitunk Budapesten, azért vagyok itt.
Mindenfélét szövegelt a cégről meg a márkájukról, hogy a világon nekik van a legtöbb üzletük, és ha valaki méretre akar magának ruhát készíttetni, akkor ideküldenek Svájcból egy szabót, az leveszi a méreteket, megbeszélik a fazon részleteit, és három hét múlva megérkezik az öltöny.
Ilyeneket mondott még: a vevőik között olyan is van, aki csak egyetlenegy-szer vesz fel egy inget, utána nem kell neki, eldobja. Hogy az ő üzleteik csak férfiruhát árulnak, semmi nőit, és ha az olaszországi üzletükben vásárol valaki, és kíváncsi a kiválasztott ruhákra, egy fiatal alkalmazott – olyan, mint én – felveszi és bemutatja neki.
Ettől izgatott lettem, és azt kérdeztem, tényleg? Lehet, hogy engem is alkalmaznának?
– Az alakod, a külsőd, ideális erre a munkára – válaszolta –, és ha nem tévedek, a mozgásod is.
Arra gondoltam, ha Dezső ajánlata valamiért nem jönne be, miért ne próbálkozhatnék náluk? Egy hónap alatt megtanulok olaszul, legalábbis annyit, amennyi az ilyesféle munkához kell, a többit majd kinn, náluk. És egy előkelő üzletben, ahol a belső berendezést, a bútorokat is csak a tulajdonos elképzelései szerint lehet elkészíteni, egyáltalán nem volna rossz dolog drága, márkás ruhákban járni, fel-le sétálni a vevők előtt, és ezzel sok pénzt keresni.
A férfi, mielőtt kiszállt, egy névjegyet tett elém.
– Ha van olyan ismerősöd – mondta –, akit érdekelnek a ruháink, láttam én már nagyon gazdag cigány embereket is, Limuzinnal, Volvóval jártak, tudasd velük, hogy ősszel nyitjuk meg az üzletünket. A cím a névjegyen van.
Mikor kiszállt a Vágóhídnál, hosszan néztem utána. Véletlen? – morfondíroztam. Véletlen, hogy most, festés- és mázolásóra után, itt, Soroksáron, ezzel az emberrel találkoztam össze? Vannak ilyen véletlenek? Vagy intő jel, hogy sokkal, de sokkal több lehetőség is van a világban, mint amennyit tájékozatlanságunkkal, felületes ismeretünkkel elképzelünk? Közben piros lett a lámpa, de csak akkor vettem észre, amikor a mögöttem álló rám dudált.