Hizsnyan Géza – „Érted haragszom…” / Dusza István, a színházi ember

Ritkán tudatosítjuk, hogy a művészet harmonikus fejlődéséhez, „haladásához”, de egy bizonyos szint után az elért színvonal szinten tartásához is elengedhetetlenül szükséges a szakszerű reflexió, az értő visszajelzés, az elfogulatlanságra törekvő, de pontosan megfogalmazott, következetes értékrend alapján történő elemző „olvasat”.

Ez a jobb szó híján művészetkritikának nevezett tevékenység általában az alkotók és a nagyközönség körében egyaránt kevéssé népszerű. Tény, hogy ebben a műfajban számtalan átgondolatlan, szakmai háttér, alapos képzettség, az adott művészeti ág törvényszerűségeinek és történetének ismerete nélkül, pillanatnyi benyomások, érzelmek, rokon- és ellenszenvek alapján megírt „kritika” születik. Ezek hosszú távon sokszor fölmérhetetlen károkat okoznak. Sajnos ez a károkozás a dicsérő, vállveregető, „szeretetteli” reflexiók esetében sokkal nagyobb, mint az esetleges negatív visszhangoknál.

A (cseh)szlovákiai magyar színjátszás második világháború utáni történetében is külön – máig alaposabban föl nem dolgozott – fejezet az előadások reflexiójának a története. A Magyar Területi Színház megalakulása után az első években talán érthető volt az előadások szakmai színvonalától, gondolati tartalmától (tartal-matlanságától) független ünneplés, később azonban egyre nagyobb szükség volt (lett volna) a szakszerű elemzésekre, egy jól definiálható értékrend és a színházesztétika szempontjai szerinti visszajelzésre, színikritikára. Az évtizedek során ugyan többen kísérletet tettek az előadások értékközpontú reflektálására, ezek minden esetben csak rövid ideig tartó próbálkozásoknak bizonyultak; az igényesebb kritikusok közül, különböző okokból senki nem tartott ki hosszabb ideig a színikritika-írás mellett, senki nem tudott hosszú távú szakmai partnere és egyúttal krónikása lenni a Matesz és később a Thália Színpad működésének. 1981-ben érkezett egy „dühös ifjú”, aki egyszerre csak egységes szempontú, következetes elvárások alapján reflektálta a színház előadásait. Úgy vélem, nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy Dusza István színre lépésével alapjaiban változott meg a (cseh)szlovákiai magyar színház szakmai reflektálása, a hazai „színikritika”. Dusza később így fogalmazta meg a színházművészet iránti elvárásait, s ezzel reflexiójának szempontjait: „Ma is ízlésbeli, műveltségbeli, társadalmi pozícióbeli, világnézeti különbözőségek jellemzik egy-egy előadás nézőközönségét. A jó produkciónak, értelmi és érzelmi úton, mindegyikükre hatnia kell, de mindenképpen állásfoglalásra kell késztetnie. Ez a cél sohasem jelentheti a humánum, a művészi forma, a szakmai tudás, a biztos alapú világnézet, a tudatos színpadi gondolkodás feladását. Ezeket a színházművészetnek vállalnia kell, mindenfajta közönség előtt, minden előadáson. Éppen a művészet fogalmának megszorításai kötelezik erre. Nem az ízlésbeli elvárásokat, a hangulatot, az alacsony igényszintet, az alantasságot, a hatalmat kell kiszolgálnia, hanem meg kell keresnie és találnia a nézőket, az emberként mindenkit – így vagy úgy – fog-lalkoztató gondokat, gondolatokat. Csak ezért érdemes színházat csinálni.”

Dusza volt máig az egyetlen, aki következetesen értékelvű kritikáival két évtizeden keresztül követte két színházunk előadásait, az egyetlen, aki két évtizeden keresztül minden produkciót látott és reflektált is. Írásaiból a színház, az alkotók, mindenekelőtt pedig a szellemi, művészi érték és a tisztes szakmaiság iránti szeretet és tisztelet sugárzott. Ha szellemi restséggel, szakmai fölkészületlenséggel, silánysággal találkozott, dühbe gurult, s azt hatalmas energiákkal ostorozta. Haragja azonban mindig az „érted haragszom, nem ellened…” elvén alapult, azt mindig a jobbító szándék, a művészi, emberi és erkölcsi értékek, a világos, tiszta, szabad gondolat támogatása, védelme motiválta. A színház, az alkotók iránti tisztelet és szeretet, és az igényesség, a pontos fogalmazás, a koherens értékrend jellemzi színházi riportjait, beszélgetéseit is. Nem a felületes érdekességek, netán magánéleti in-timitások, hanem az alkotó ember gondolatvilága, belső mechanizmusainak működése érdekelte, azt kutatta a nem szakmai közönségnek készült riportokban, beszélgetésekben is. A két hazai magyar színház működésének gondos szemlézése mellett fáradhatatlanul járta a színházi fesztiválokat, szakmai találkozókat is, egyrészt, hogy ott maga is tanuljon, szellemiekben gyarapodjon, másrészt tudásával, tapasztalataival, vitázó kedvével jelentős alakja volt a szakmai beszélgetéseknek, értékeléseknek. A Határon Túli Színházak Fesztiválja Kisvárdán éppúgy szinte elképzelhetetlen volt nélküle, mint a magyarországi Országos Színházi Találkozók vagy a Színházi Nyitra nemzetközi fesztivál. Ha a színházi fesztiválokról esik szó, a hivatásos színházak seregszemléi mellett odaadóan követte a nem hivatásos színházak tevékenységét is. Találkozhattunk vele Turócszentmártonban, Kazincbarcikán, Balassagyarmaton és más jelentős rendezvényeken. A szlovákiai magyar nem hivatásos színjátszásnak támogatója, népszerűsítője, kritikusa, meghatározó jelentőségű és hatású személyisége volt. Pedig a szellemi elbutítás, a művészi igénytelenség hazai „apostolai” többször kiutálták a zsűrikből, az értékelő bizottságokból, de soha nem szegték kedvét. Ha kellett, hát éppen a hivatalosan kinevezett „szakmai értékelőkkel” szemben védte a művészi és szellemi értékeket, a gondolat és alkotás szabadságát, teljes szakmai súlyával és újságírói státusából eredő lehetőségeivel támogatta az igényes alkotókat.  A segítő szándék, a támogatás, az értékek védelme a hatalmas ember gyengéd szeretete azonban sehol nem jelent meg olyan elemi erővel, mint amikor a gyermekszínjátszókkal, -bábosokkal, -vers- és -prózamondókkal találkozott. Tudta, bennük rejtezik a jövőnk, rajtuk múlik, milyen lesz nemcsak – sőt nem is elsősorban – az eljövendő színházi- vagy művészeti életünk, hanem a hazai magyar társadalom szellemisége, értékrendje, kultúrája. Ezért sehol nem volt erősebb az álságossággal, giccsel, „elbutítással” szembeni haragja, mint amikor azt tapasztalta, hogy a gyermekeknek ilyen dolgokat tanítanak vagy sugallnak a valódi értékekkel szemben. Fölbecsülhetetlen, de minden kétséget kizáróan hatalmas Du-sza István érdeme a (cseh)szlovákiai magyar gyermekszínjátszás, bábozás, vers- és prózamondás fejlődésében.

Mindössze két évtizedet ölelt föl Dusza színkritikusi tevékenysége. Immár csaknem egy évtizede annak, hogy eltávozott közülünk; színikritikusi életműve, hatása színházi életünk fejlődésére máig földolgozatlan. Az első tíz év írásai legalább megjelentek a Nézőtéri napló című kötetében, a második húsz év termését viszont eléggé el nem ítélhető módon figyelemre sem méltatta könyvkiadásunk. Ennek a fájó és a Dusza István értékéhez, emlékéhez méltatlan, de elsősorban minket érintő és szegényítő hiánynak a mielőbbi pótlására, s a színházi életmű feldolgozására lenne szükségünk!