Kollarits Krisztina – Nyombiztosítás
Ablonczy Balázs könyvéről
„Egy valamikori, talán létezett Magyarországot kerestem” – írja Ablonczy Balázs legújabb, kisebbségi és művelődéstörténeti tanulmányokat tartalmazó kötete előszavában. Bár az itt összegyűjtött írások nagy része 2005–2010 között már megjelent, de így, egymás után olvasva mégis többet, mást mondanak, mozaikszerűségükben is teljesebb képet adnak a két világháború közötti magyar társadalom és mentalitás történetéről, „identitás, nemzet és emlékezet elmondhatatlan szövevényességéről”.
A Trianonhoz fűződő legendák után Ablonczy most a szellemi élet egy más területén igyekszik, főképp levéltári kutatásokra, illetve viszszaemlékezésekre támaszkodva, leszámolni néhány közkeletű téveszmével. A nemzeti identitás különböző formáit veszi vizsgálat alá, s mivel a közvélekedéssel ellentétben nem hisz a „tiszta, élesen elhatárolt nemzeti, közösségi identitásban”, tanulmányai tárgyát elsősorban a határhelyzetben levő egyének és csoportok képezik, azokat a szálakat vizsgálja, „amelyek egy nemzeti közösség tagjait a másik közösség tagjaihoz kötik”.
A Sáros vármegyéről szóló írásában a szlovák–magyar együttélést, a nemzeti identitás különböző formáit és változásait mutatja be az 1820–1940 közötti időszakra vonatkozóan. A felhasznált emlékiratokból egy, a mi elképzelésünktől jócskán eltérő kép bontakozik ki; kiderül például, hogy az 1848 előtti korszakban nem volt ritkaság, hogy egy magyar identitású nemes nem tudott tökéletesen magyarul, épp Berzeviczy Albert jegyezte fel egy idős rokonáról, hogy bár „mindvégig magyar ruhát viselt, csak latinul és tótul beszélt folyékonyan”, vagy hogy 1919 után a magyar tisztviselők jó része a helyén maradt és maradhatott, s bár a statisztikák a következő évtizedekben a magyarság lélekszámának fogyását mutatták, a magyar kötődésű pártok mindig a magyarság számarányánál jóval több szavazatot kaptak.
Egy másik tanulmány, az Őrzők, a többes identitás alakváltozatait vizsgálja három életút bemutatásával. Megismerjük Odescalchi Lívius herceget, aki 1923-ban a felvidéki nemességet a helyben maradásra és a csehszlovák állam támogatására szólította fel, sőt a nemesség „szlovák eredetét” hangsúlyozta. Baker Béla /Adalbert/ Vojtech levéltárost, akinek története jól példázza, hogy lehetséges olyan életút is, amelynek végén két, sőt három nemzet is sajátjaként tekint a kérdéses személyre, illetve a zsidó származású Atlasz Miklós bártfai fürdőorvost, aki miközben szorosan kapcsolódott a magyar kultúrához, Ady és Márai fontos kulturális referenciaszemélyek számára, politikai szempontból ugyanakkor a cionizmushoz kötődött.
A többes identitás szélsőséges típusát képviselik a „nemzetárulók”, a „nemzeti közösségből kitagadottak”. A Renegátok című tanulmány a magyar revíziós törekvést támogató két szlovák ágens, Jehlicska Ferenc teológiaprofesszor és Dvortsák Győző, a „szlov-ják” nyelv apostolának tevékenységét mutatja be, vizsgálva azokat a külső és belső tényezőket is, amelyek döntéseiket motiválták.
Bár pontos számadat nem áll rendelkezésre, de általában 350 000–425 000 fő közé teszik a szülőföldjüket 1918–1924 között elhagyó magyarok számát. A menekültügy a korabeli magyar gazdasági és politikai viszonyokat jelentősen befolyásoló tényező volt, történetírásunk mégis viszonylag keveset foglalkozott eddig vele. A Klopacska hív című tanulmányában Ablonczy a Selmecbányáról elszármazott menekültekkel foglalkozik. Ez a mint-egy 1800 fő leginkább Budapestre került, ahol saját kulturális egyesületet alakított, intenzív társas életet élt, igyekeztek a régi hagyományaikat megőrizni, így került sor évente a Selmecbánya környéki kisiblyei majálisok megrendezésére Gödöllőn, illetve Monoron. Egy másik tanulmány, a Lesz még kikelet, a magyar kormányzat törekvései szempontjából vizsgálja a felvidéki menekültek helyzetét, beilleszkedési stratégiáját, szervezeteik működését. A kb. 147 000 főnyi, Csehszlovákiából érkező menekülttömeg ugyanakkor nem volt egységes. Különleges helyzetben voltak például a szepesi menekültek, mivel az iskolázott rétegek körében már a dualizmus idején megindult egy jelentősebb elvándorlás a jobb munkalehetőségeket kínáló főváros felé, így az 1920 után alakult szepesi szervezetek élén sem a „Trianon után jelentős státuszsüllyedést elszenvedett értelmiségiek, közhivatalnokok voltak, hanem a nagyon sok esetben karrierjük delelőjén álló, köztiszteletben álló tisztviselők vagy magasan pozícionált értelmiségiek”, s ez komolyan kihatott az újonnan érkezők önképére és beilleszkedési esélyeire egyaránt. A cipszer öntudat „irodalmi hagyományaikra, nyelvi különállásukra és magas városi műveltségükre hagyatkozva túlélte az impériumváltást és túlélte a helyváltoztatást is”. Nem élte túl viszont az 1950-es évek ÁVH-jának gondoskodó jóakaratát: az állambiztonság emberei ugyanis figyelmeztették a szerda délutánonként a Gellért Szálló cukrászdájában, illetve esetenként magánlakásokon összegyűlő cip-szereket, hogy sürgősen hagyjanak fel tevékenységükkel.
Teljesen más szempontból vizsgálja Ablonczy az erdélyi menekültek egy csoportjának, az Alsó-Fehér vármegyéből érkezőknek a történetét, akik közül néhányan saját törvényhatóságot szerveztek Budapesten, igazolásokat adtak ki, hivatalos ügyeket intéztek, a jogfolytonosság fenntartása érdekében.
A kötet utolsó három tanulmánya nem közvetlenül a kisebbségi léttel és identitással foglalkozik. A Védkunyhó című azt mutatja be, hogy Észak-Erdély visszacsatolása után hogyan kapcsolódott össze a magyar pozíció és nemzetépítési törekvés a turizmus fejlesztésével, hogyan vált az Erdélybe utazás divatossá, sőt hazafias kötelességgé, „nemzeti zarándok-lattá”, s hogyan alakították ki a különböző útikönyvek és turisztikai reklámok azt az „archaizáló-folklorizáló” képet, amely mind a mai napig vagy inkább napjainkban ismét meghatározza az „Erdély-imázst”. Végül A kikötő alkonya a fiumei magyarok két világháború közötti sorsát beszéli el, míg a Csehszlovák minta című azt vizsgálja, hogy a magyar politikai és szellemi élet mely alakjaiban volt fogékonyság a masaryki demokrácia példája iránt.
Ablonczy Balázs legújabb tanulmánykötete elgondolkodtató olvasmány, a „sérelmi politika” helyett egy józanabb, reálisabb nemzeti önismeret felé irányítja olvasóit.
(Kalligram, Pozsony, 2011)