Ardamica Zorán – Posztmodern gerle?

I
Szembetűnő, hogy a magyar irodalom jelenlegi kánonjai – az irodalmi élet nagyfokú tagoltsága ellenére – a posztmodern fordulat (amennyiben a paradigmák változása/váltakozása leírható még ezzel a fogalommal…) viszonylatában hasonlóan kétpólusú rendszerbe szerveződnek, mint Magyarország társadalmi-politikai valósága.

Az is differenciált, annak is vannak a pólusokon kívüli fontos és értékes elemei, melyek azonban bizonyos relációban kevésbé látszanak vagy mutatkoznak meg. A két pólus látványos szembehelyezkedése azonban nem kizárólag esztétikai, poétikai területen valósul meg, sőt fokozottan nem. Érdemes megfigyelni az ideológiai és perszonális/nemzedéki viszonyokat, kivált periodizációs szempontból. A kérdés látszólag egyszerű: Hogyan helyezkedik szembe a posztmodern világkép, esztétika, stílus a „hagyományos” nemzeti irodalom elméletével, elveivel?

A szakirodalomból kiindulva röviden úgy foglalható össze a válasz, hogy a posztmodern szembehelyezkedés területei alapjában a következők: regiszterkeverő, bricolage, pluralista és többjelentésű beszédmód; irónia és paródia – mint újraírás – potenciáljának kihasználása; intertextualitás, újraírás; a nagy elbeszélésbe vetett hit hiánya (Lyotard); a nyelv általi meghatározottság, a nyelv anyagszerűségének tapasztalata (vö. „nyelvhús”1); a költői szereptudat megváltozása; szövegszerűség; a hagyomány „rongálása”, átépítése, hiszen azt a posztmodern folytathatatlannak véli; az identitásvesztés, a személyiségintegritás átalakulásának tapasztalata, a személyiség felcserélhetősége, a nemi szerepek felnyitása; az elit- és tömegkultúra, a profi és az amatőr, a művész, a kritikus és a közönség összemosása, helyzetük átértelmezése; globális, multinacionális gondolkodás; a világ elemei elvesztik „történeti sajátosságukat”, vagyis figyelmen kívül marad az időbeliség;2 az „areferens jelleg” és a „hagyományos szövegstruktúrák teljes felszámolásával létrejött, nyitott szerkezetek;3 a beszédpozíciók dinamikája, a beszélők nyelvi kompetenciájának szociokulturális transzformációja;4 a történet elmesélhetetlensége, befejezhetetlensége, megszakítottsága és pluralitása (egymásnak ellentmondó, de egymást nem kizáró történetek „igazsága” – Linda Hutcheon szerint); a múltnak a jelen felől, a szövegek felől való feltételezettsége (saját időnk, nyelvünk felől való értelmezése); a szöveg önreflexiója; a hagyományos szerzőség krízise; a marginális nézőpontok felértékelődése stb.

A leegyszerűsített kérdésre válaszolva fontosnak tartom azonban kitérni a posztmodern és a „hagyományos” nemzeti fogalomra. Az időbeliség e fogalmak értelmezhetőségére is hatással van, mindkettő jelentésmezeje változásokon ment át az utóbbi évtizedekben, mégpedig társadalmi, ideológiai, esztétikai, regionális és kor-szakolási szempontokat figyelembe véve. Ezek vizsgálata sokban árnyalhatja és pontosíthatja mind a két, látszólag szemben álló terminust, mind pedig a szembehelyezkedés, a különbözőség mikéntjét.
A posztmodern és a „hagyományos” nemzeti paradigma a kortárs magyar irodalom két fontos, általában egymással szembehelyezkedő vonulatát alkotja. Elsősorban abban az értelemben használatosak e fogalmak egymás mellett, amely a főként ideológiai alapon fel-feléledő népi–urbánus oppozícióval írható le. Ebben az erősen leegyszerűsített és ellentétként elhíresült változatban a posztmodern foglalja el a városias, hagyományokat nem tisztelő, kozmopolita, liberális, individualista, a népi pedig a hagyományőrző, nemzeti, keresztény-konzervatív, vidéki, kollektív stb. helyet. Az ideológiai és esztétikai szempontok keveredése azonban zavaró lehet, érdemes rávilágítani, hogy ez a profanizálás elfedi a két fogalom tagoltságát.

Az 1945 utáni népi, nemzeti jellegű, hagyományos jelzővel illethető irodalom ideológiájában nem csupán keresztény-konzervatív értékeket képviselt. Olyan kollektív értékeket is vallott, amelyek elsősorban jelentős szociális – pontatlan és sokszor félreértelmezett kifejezéssel: baloldali – érzékenységet is tükröztek. Poétikáját, beszédmódjait, eszközeit tekintve ez az irodalom szintén tagolt volt. Németh Lászlónál például a lélektaniság, az alakrajz, Illyésnél a szociografikus látásmód és a korkritika, Sütő Andrásnál az emlékezés, a valóságrajz, a regionalizmus, Nagy Lászlónál a „tiszta forrás”-ra alapozó „társas emberi autonómia” (Kulcsár Szabó Ernő kifejezése), Csoóri Sándornál a hagyomány és identitástudat kérdései dominálnak az életművek alakulásában, miközben egy-egy életmű szintén dinamikus fejlődésen, változásokon esik át. A paradigma alkotóinak leginkább képviseleti szerepfelfogása közös, míg a posztmodern, illetve annak egy, tájainkon dominánsnak látszó vonulata ezt a fajta elkötelezett képviseletiséget nagyjából – de nem teljesen – elveti.
Szlovákiai magyar irodalmi viszonylatban például a realizmus és a realizmust elutasító, időben és esztétikailag „meghaladó” oppozícióra látszik szűkülni ez a sok tekintetben generációs probléma. A háború után a Felvidék magyar irodalmában egyértelműen a sematizmus és az azt váltó – több szerzőnél nem váltó – realizmus dominál mind a líra, mind a próza területén. Mivel a realizmus Csehszlovákiában sokkal tovább volt művészeti „államvallás”, mint például Magyarországon, egyrészt más esztétikai irányok csak később és nagy ellenállásba ütközve jelenhettek meg, másrészt ez a realizmus sem reflektálhatott a világirodalom időszerűbb (új)realizmusformáira, s elsekélyesedett, vonalassá vált. Ez is okozza, hogy szlovákiai magyar relációban a líra az 1960–1970-es évektől, a próza az 1980-as évektől a realizmus és a kollektív ideológiának nem a megújítását, hanem egyfajta leváltását eredményezte. Vagyis nem egyszerű szembehelyezkedésről van szó.
A posztmodern körül már-már „fogalmi káosz” (Szirák Péter) uralkodik. A fentebb sorolt jellemzők ellenére, illetve azok alapján a posztmodern mégis „eltérő stratégiák” gyűjtőneve. Lehetetlen is a vitán felüli szöveg- és szerzőbesorolás. Paul Hoover szerint a beatköltők is ide tartoznak, Brian McHale szerint a nouveau roman és a mágikus realizmus is. Bollobás Enikő nem választja élesen el a posztmodernt az avantgárdtól, viszont posztmodernizmusokról ír – következetesen többes számban (a posztmodern másképp jelenik meg a lírában, prózában, műfajokon, diskurzusokon belül).
A terminus alakulástörténetének részletezésére itt most nincs mód, mindenesetre utalnék egy-két összefoglalóra, amelyek egyértelműsítik, hogy nem egy prob-lémamentes, homogén, egyjelentésű dologról van szó. Ilyen összefoglaló Peter V. Zima: Moderne–Postmoderne. Gesellschaft, Philosophie, Literatur.5  Nagymértékben a Zima-féle tapasztalatot hasznosítja és egészíti ki Szirák Péter A magyar irodalmi posztmodernség című szöveggyűjtemény előszavaként szolgáló tanulmányában;6 elsősorban az angolszász értelmezéseket vizsgálja Császár Andrea megjelenés alatt álló dolgozatában (A posztmodern értelmezései angolszász–magyar relációban7); Parti Nagyról írt monográfiájában pedig Németh Zoltán vet fel egy lehetséges posztmodern-korszakolást – hogy csak néhányat említsek azon művek közül, amelyek fogalomtörténeti szempontok alapján is summázni igyekeznek a posztmodernről született szakirodalmat.

Evidens, hogy a posztmodernizmus(ok)8 alapjaiban hasonló feltevésekből kiindulva, mégis differenciált jelentéssel bíró fogalma(i) többféle és más-más szempontokat tükröznek aszerint, hogy történelmi, szociológiai, művészeti,9 azon belül irodalmi stb. posztmodernről van-e szó. Egy-egy például irodalmi diskurzuson belül is különböző kérdésirányok érvényesülnek; amikor tehát általában posztmodern irodalomról beszélünk, mindenképpen szem előtt tartandó annak fogalmi és tartalmi, valamint beszédmódbeli heterogenitása. „Az életformák, az eltérő kulturális szokások egyidejű szövevényében talán az egyesíthetetlenség belátása az egyetlen közös tapasztalat.”10 Vagyis amit a posztmodernről mondunk, az bizonyos értelemben relatív és kiegészíthető. Számunkra az adott kérdésből kiindulva leginkább az irodalmi-esztétikai és a történelmi-bölcseleti távlat lehet elsősorban lényeges. „Esztétikai-irodalmi értelemben még kevésbé lehet egyetemleges posztmodern tapasztalatról beszélni, mint a civilizációs-szociokulturális vagy a bölcseleti horizont vo-natkozásai esetében.”11 Történeti korszakolás szempontjából arról is megoszlanak a vélemények, hogy a posztmodernizmus leváltja-e a modernizmust,12 vagy az a modernizmus ellenhatásos kiterjesztése.13 Jauss is korszakküszöbbel számol (Az irodalmi posztmodernség), miközben a modernizmushoz mint hagyományhoz való viszonya felértékelődött. Kreatív, rekompozíciós értelmezésről – vagyis nem ta-gadásról, meghaladásról – van szó. Megjegyezhető, hogy a dél-amerikai irodalom – lásd Jauss-nál – Carlos Rincón szavaival a „periférikus modernitás” terméke, ahol a modernitás szabályai, konvenciói részben változnak, s részben a tömegkultúra, az elitirodalom, részben pedig az eleven népi kultúra elemeivel történő keveredés figyelhető meg. Ez a posztmodern kontra hagyományos nemzeti relációban azért fontos, mert – és ez képezheti vita tárgyát – régiónkban a hagyományos nemzeti paradigmákat inkább a modernizmus felől szokás magyarázni, vagyis a „szembehe-lyezkedés” kérdésére adható válaszok módosulhatnak.14 Szirák Péter a regénypoétikai kánont nézve nem feltételez éles törést a modernizmus és a posztmodernizmus között, inkább csak eljárások újracsoportosítását véli felfedezni. Ami viszont lényeges különbség lehet, hogy „az európai posztmodern irodalom inkább a nyelv általi megelőzöttség paradigmájában gondolható el”.15

Arra szeretnék rámutatni, hogy – ha valamely ideológiai-politikai alapállástól és berögződéstől eltekinthetünk – poétikájukat, eljárásaikat, esztétikájukat figyelembe véve a posztmodern művek némelyike nem feltétlenül vagy nem minden vonásában tagadása, meghaladása a modernistának, s ez fordítva is igaz lehet. Számos eljárás- és beszédmódbeli hasonlóság létezik. Azon túl az újraolvasás gesztusa is értelmezhet más paradigmabeli művet részben sajátként, illetve olyanként, amelyben saját paradigmája előzményeit, gyökereit vagy éppenséggel kötődéseit véli felfedezni. Talán ezért nem került ki a posztmodern prózapoétika szemhatárából Kosztolányi, Márai, Ottlik, Mészöly – utóbbit Kulcsár Szabó Ernővel ellentétben Szirák Péter már a posztmodernhez sorolja –, s ezért érdekes a líratörténet szempontjából az „életvilágtól”, annak direkt tükrözésétől elrugaszkodó személytelenítés, a hermetizmus, az én integritásának megkérdőjelezése, a weöresi fiktív intertextuális „alakváltás” (a Psychében) és „az újításkényszerről való lemondás” (Kulcsár Szabó Ernő kifejezése).16 Sőt, Szirák Péter  mindezt megfordítva, arra is rámutat, hogy például a prózafordulat kánonja nem okvetlenül a magyar posztmodern kánonja: „A »prózafordulat« nyitott kánonjának létrehozásakor a kiterjesztési műveletek vezettek ahhoz, hogy olyan írásművészeti formák is ideológiai alapú posztmodern minősítést kaptak, amelyeknél azt nem indokolta poetológiai érv (pl. Hajnóczy Péter, Lengyel Péter vagy esetenként Nádas Péter).”17 Ez a jelenség értelmezésemben kettős: egyrészt a fordulat „korszakküszöb” jellegének poétikai radikalitása kérdőjeleződik meg e kijelentés alapján, másrészt hangsúlyossá válik a poétikai-esztétikai érvekkel szembeni ideológiai dominancia, amely azóta is jelentős erővel hat a magyar irodalomtörténeti és kritikai közgondolkodásban, valamint az irodalmi életben.

Akad azonban példa teljesen más korszak- és paradigmabeli művek posztmodern újraolvasására is: Halász Rózsa: Feminista értelmezéslehetőségek Gárdonyi Géza prózájában,18 H. Nagy Péter: Ady-kollázs.19 Újraíródnak bizonyos hagyományos műfajok, formák. Varró Dániel például a nonszensz költészet elemeivel operál, Esterházy Péter nyomán újraértelmeződik a családregény (Harmonia caelestis; Javított kiadás). Kovács András Ferenc és Csehy Zoltán fordításai, átírásai és saját versei alapján is újragondolhatjuk az antik, reneszánsz és manierista szöveghagyományokat. A posztmodern – noha létezik/létezett egy ilyen trend – nem „ta-gadja”, inkább már újra-/átértelmezi a nemzetit. Kovács András Ferenc az erős regionális vonatkozásrendszer és a nemzeti hagyomány (Babits, zsoltárok, Ady, Vörösmarty, József Attila, Arany) újraolvasásával és -költésével, reflektálásával eleveníti fel azt. Erdélyi töredék és Psalmus Transsylvanicus című versei a „közösségi összetartozás-érzés” értékeket védő költői kinyilatkoztatásának példái. Hizsnyai Zoltán a romantikus tradíció nyelvi-poétikai értékeit fogalmazza újra (kiváltképp Arany és Babits hatása számottevő).

A magyar irodalmi posztmodernség múlthoz, hagyományhoz való viszonyáról, s iránta való erős érdeklődéséről – tehát nem felejtésről és lekicsinylésről – árulkodik a külön „részkánonként” mutatkozó történelmi és/vagy áltörténelmi regény, illetve a műfaj egyes darabjai (a kései Mészöly, Darvasi László, Háy János, Láng Zsolt, Márton László, Hász Róbert művei stb.). A posztmodern és a „hagyományosan nemzeti” paradigma más-más módon tekint a nemzeti hagyományra. Előbbi nem feltételezi és nem igényli a múlt és a tradíció változtathatatlanságát, de lega-lábbis szilárdságát, változatlanul megőrzendőségét, ideológiai irányultságának stabilitását, hanem a formálható, változékony, a jelennel aktív dialógust alakító, „idő-szerűsíthető”, nyelvi újraalkotásra alkalmas nemzeti hagyomány érdekli.20 Utóbbi hisz a nemzeti hagyomány stabilitásában, megőrzendőségében, ideológiai-morális, értékorientált relativizálhatatlanságában.
A történeti interakció tehát nem feltétlenül olyan ellentét, amely által egyik paradigma felülírja és leradírozza a másikat (még ha például a Felvidéken megfigyelhető is volt egy ilyen tendencia).21
Németh Zoltán több helyen is ír a háromféle posztmodernről.22 E felfogása szerint annak érdekében, hogy a fogalom használhatósága ne kerüljön veszélybe, az egymástól eltérő, egymással vitában álló posztmodernfelfogások egyetlen narratíva részeiként értelmezhetők. Németh mind az időbeliség, mind a poétika és az ideológia szempontjait érvényesíteni próbálja. Elsőként az úgynevezett „korai” posztmodernt említi. Ehhez sorolja a hangsúlyozott önreflexiót, az önmagát író szöveg megjelenését, az irónia többértelműsítő használatát, a szerzőség elrejtését, az identitásjátékokat/küzdelmeket, a „nagy elbeszélések vége”-koncepciót, a valóság és a realizmus krízisét alkalmazó és/vagy tematizáló szövegeket. Az irodalomelméletben az egzisztencialista filozófiát és a heideggeri, gadameri hermeneutikát felelteti meg ennek a létfelfogásnak. A korai posztmodern tehát egyben az egzisztencializmusra adott válasz is. John Barth első regényeit, a nouveau romant, a korai mágikus realizmust sorolja ide, magyar viszonylatban Mészöly regényeit, Ottlikot, Nádas Péter Emlékiratok könyvét, Weöres Sándor Psychéjét, valamint Parti Nagy Angyalstop és Csuklógyakorlat című köteteit. Második posztmodernként a már antimimetikus művek csoportja jelenik meg, mely a neoavantgárd kihívásaira felel. Ezt a második hullámot az areferenciális szövegalkotás, a depoetizálás, deretorizálás, az erőteljes önreflexivitás jellemzi. Ide sorolható a New York-i iskola, a Language-költők (pl. John Ashbery), Italo Calvino stb. Magyar vonalon Esterházy Péter Bevezetés…-e, Garaczi Nincs alvása, Tandori és Oravecz költészetének középső szakasza, Parti Nagy Szódalovaglása. Elméletileg a posztstrukturalizmus, a dekonstrukció és a recepcióesztétika felel meg Németh szerint a második hullámnak. A harmadik hullám fő jellemzője nem az esztétikai, hanem az ideológiai, politikai vagy antropológiai önreflexivitás. A hatalom, a másság, a marginális horizont, a mainstream-ellenesség kérdéseivel foglalkozik. „Mindez a fikció és a referencialitás határán, mindkét elem felhasználásával történik. A harmadik posztmodern élesen hatalomellenes, nyíltan politikaiként viselkedik, a patriarchális, totalizáló, asszimilacionista, homogenizáló és globalizáló tendenciák ellen emel szót a sokszínűség és az eltérő tradíciók megőrzése céljából. Az irodalomelméletben a kulturális antropológia, az újhistorizmus, a fekete esztétika, a neokolonializmus és az ún. posztmodern feminizmus kapcsolható ide, azok az irodalomelméleti iskolák, amelyek a nyelven keresztül az azt létrehozó identitást, médiumokat, társadalmi erőket és hatalomgyakorlási technikákat olvassák.”23 Ide sorolható például Salman Rushdie, Toni Morrison, Elizabeth Bishop, Esterházy Javított kiadása, Garaczi Pompásan buszozunk!-ja, Parti Nagy Se dobok, se trombitákja, Mauzóleum című drámája, A test angyala és a Hullámzó Balaton című munkája, és ide sorolhatók a posztmodern történelmi regények.
Míg az első két posztmodern hullám poétikai szempontból, lét- és nyelv- és szerzőfelfogás szempontjából több ponton is valóban inkább elkülönülni igyekszik a késő moderntől, ezzel egyetemben a hagyományos nemzetitől, addig elsősorban társadalmi érzékenységében a harmadik hullám több ponton rokonságot mutat a hagyományosan nemzetivel. A nő társadalmi szerepe és identitása eltérő látószögük ellenére Toni Morrisonnál is központi, Németh Lászlónál is. A kisebbségek kérdésköre Sütő Andrásnál, Illyés Gyulánál, Grendel Lajosnál, Hizsnyai Zoltánnál, Farnbauer Gábornál, Krausz Tivadarnál – hogy a felvidéki vonatkozásokra is fény derüljön – egyaránt megjelenik. Az erkölcs, a hatalom, az elnyomás és a történelem és az identitás alapkérdései foglalkoztatják a posztmodernt (sztereotípiaként: urbánust, liberálist stb.) és a népi, nemzeti konzervatívot is.

Noha a posztmodern szót 1947-ben Arnold Joseph Toynbee (A Study of History) olyan szociológiai-politológiai értelemben használta, mely szerint a nemzetállami gondolatot 1875-től felváltotta a nemzetek fölötti, globális gondolkodás, vagyis a posztmodernség korszaka, ez nem teljesen helytálló. Lásd a 20. századi közép- és kelet-európai nemzetállamok kialakulásának több hullámát. Illetve mára a posztmodern harmadik hullámának szembesülését ezzel a problematikával.
A posztmodern – kiemelten annak harmadik hulláma – és a nemzeti paradigma közötti interakció tehát hangsúlyoz bizonyos eltéréseket és megvilágít közös vonásokat is. Én az alapvető szembenállást abban látom, hogy az előbbi szkeptikus a világ valóságával és annak leírhatóságával kapcsolatban, míg utóbbi stabil világfelfogással rendelkezik, és nem kételkedik a leírhatóság, a szövegalkotás uralhatóságában. Előbbi a szerzői és „szereplői” identitás játékai, krízise, disszeminációja felől, utóbbi az identitások léthelyzetének erkölcsi és társadalmi felfogása felől közelíti meg a személyiség problematikáját (míg utóbbi a nemi, vallási identitások kezelésében általában más ideológiai alapállást képviselhet). A posztmodern a nyelv egyfajta (többfajta) újraalkotásában, illetve a világ nyelv általi megalkotásában érdekelt, a hagyományos nem kételkedik a nyelv világot kifejező hatalmában. Előbbi identitásának a nyelv főleg megképzője, utóbbinak megtartó ereje is. Sütő Andrásnál (Engedjétek hozzám jönni a szavakat, 1977) az etnikum fennmaradásának feltétele a nyelv és a nyelvi kultúra megőrzése – ezért sem terjedtek el kisebbségben ko-rábban a posztmodern nyelvszemléletek által meghatározott irányok –, ugyanakkor Sütőnél a világ a szavak révén vehető birtokba. Őrzi a tradíciót, s nem újraalkotója a nyelvnek, viszont a nyelv által meghatározott. Hasonlóan viszonyul a két irányzat a történelmi valósághoz is. Az egyik számára a világ- és önreflexió érdekében újraértelmezendő, helyenként újraírandó, nem átfogó és egyöntetű, a másiknak ugyan-ebből a célból stabil támasza, talaja. A nemzeti kontra globális, multinacionális már nem univerzális ellentét, hiszen a fekete esztétika vagy a posztkoloniális olvasatok horizontjában más értelmezést kapott, mint a korai posztmodern, a klasszikus modernségből kinövő művek esetében. A hagyományos, nemzeti érdekeltségű irodalom – a magyar különösen – elkötelezett, világos költői képviselete szereptudattal, szereptudatokkal bír; Németh Lászó, Illyés Gyula, Nagy László, Csoóri Sándor, Sütő András, Tamási Áron, Dobos László, Gál Sándor, Duba Gyula, Kányádi Sándor és mások szépirodalmi, valamint publicisztikai, szociográfiai művei, tanulmányai, esszéi bizonyítják ezt. Ez a rögtönzött lista természetesen a kánon tagoltságának megfelelő ideológiai, regionális, alkotásmódszertani, beszédmódbeli stb. szempontok szerint bővíthető vagy akár vitatható is. A képviseleti alapállások és célok nincsenek egymással teljes összhangban, főként ideológiai differenciáltság figyelhető meg, hiszen a szociális-baloldali eszmék képviselete éppúgy megtalálható a művekben, mint a legtöbbször jobboldalinak tituláltaké. Paradigmarendezőként leg-inkább a történelmi, nemzeti, morális-társadalmi és bizonyos kollektív szempontok hasonló célú érvényesítése mutatkozik. A posztmodern első két hulláma az esztétista másodmodernség egyes tapasztalatai alapján inkább szabadulni próbál a képviseleti elvtől, s elsősorban a szöveg- és nyelvalkotás általi világ- és identitásteremtés, -értelmezés érdekli. Az sem feledhető azonban, hogy amennyiben elfogadjuk Bollobás Enikő vagy Paul Hoover véleményét, mely szerint például a beatköltők is a posztmodernhez sorolandók, igenis találkozni fogunk az elkötelezettség és a képviseletiség attitűdjével a művekben, hiszen a lázadás és az underground is egy – a beatköltők esetében erőteljes – társadalmi ellenideológia. A harmadik hullám – ma még pontosan megítélhetetlen, merre is tart – viszont politikus, vagyis képviseleti. Mind a nemzeti, etnikai, vallási, mind pedig a nemi vagy a társadalmi kisebbségek, illetve valamilyen más platformon formálódó csoportok helyzetének és társadalmi szerepeinek, lehetőségeinek tematizálása – legyen az posztkoloniális, homoszexuális, feminista vagy éppen fekete pozíció – evidensen elkötelezett, bizonyos esetekben éppenséggel nemzeti, a globális, multinacionális világ kritikája a nemzeti védelmében. Visszanézve végül láthatóvá válik, hogy a posztmodern korántsem ideológiamentes. Értékelései szintén ideológiák mentén történnek: neokonzervatív (Newman, Hilton Kramer), újmarxista (Eagleton, Jameson) és radikálisabb (pl. feminizmus – Linda Hutcheon) irányokból. Nevezték már a tudás állpotának (Lyotard), az inflációs gazdaság irodalmának (Charles Newman), a késői kapitalizmus kulturális logikájának (Fredric Jameson), új esztétikának (Jauss), a  reprezentáció problémájának (Hutcheon) – ezek többé-kevésbé ideologikus fogalmak.24

Arra sincs teljesen egyértelmű válasz, mennyire termékeny a posztmodern szembehelyezkedés. Nem lehet minden kétséget kizáróan bizonyítani, hogy a nemzeti jellegű, hagyományos ideológiát és esztétikát képviselő művek meghatározó módon hatottak volna a posztmodern harmadik hullámára, noha ez egyáltalán nem kizárt, sőt esetenként valószínű. Szinte biztos, hogy a társadalom jelenlegi fejlődési szakaszával járó emberi és kollektív élethelyzetek is fordították ezt a paradigmát a nemzeti, etnikai – a globálissal szemben mint kisebbségi – érdekek képviselete felé.

Az is evidensnek látszik, hogy a ma nemzeti paradigmához sorolható magyar irodalmárok beszédmódja jelentősen eltolódott az anno újrealistának és szociografikusnak tartottól. Innovatív formanyelvi változásokon ment át Nagy László, viszonylag korán Juhász Ferenc vagy mások költészete, esetükben ez még jóval a posztmodern fordulat előtt, az 1960-as, 1970-es években történt. Ez inkább arról tanúskodik, hogy az újnépiesség felől indulók maguk keresik azokat a lehetőségeket, amelyek a képviseleti elvű nyilvános lírai beszédre nyitnak teret anélkül, hogy a már elcsépelt, sematikus és időszerűtlen, valamint a pártállam-esztétikai képleteket (pártosság, ideologikusan fölértékelt realizmus, és rossz értelemben vett népiség) alkalmaznák. Csoóri Sándornál, s más nemzeti hagyományt ápoló szerzőknél is nyilvánvaló a (népi?) szürrealizmus jelenléte mint a korábbi költői beszédmód változásának terepe. Csoórinál idővel – noha indokoltsága nem kérdőjeleződik meg – a Nagy László-i, illyési eredetű költői szerep egyfajta krízise szintén megfigyelhető, amely annak „maradéktalan áthasoníthatóságára vonatkozik”.25 Kányádi Sándor – feltételezhetően Kovács András Ferenctől függetlenül – intertextuális viszonyt épít a magyar zsoltárköltészet hagyományaival (pl. Szenczi Molnár Albert). Noé bárkája felé című műve nem csupán a Bibliával áll dialógusban, hanem motívumkészlete alapján Arany Jánossal, Vörösmarty Mihállyal, Tóth Árpáddal, Illyés Gyulával stb. is. A Valaki jár a fák hegyén Dsida- és Ady-allúziói is a szövegköziség példái lehetnek.26 Nagy Gáspár, aki esetében a Nagy László-i hagyomány, az erkölcsi meghatározottság, a nemzeti küldetéstudat evidens, „kor- és létanalízisét sokszor játékosan, a posztmodern számos elemét is kamatoztatva végzi” – írja róla Görömbei András.27

(Befejezés a következő számban)

1 Németh Zoltán: Parti Nagy Lajos. Kalligram, Pozsony, 2006.
2 Szegedy-Maszák Mihály: „Minta a szőnyegen”. Balassi, Budapest, 1995, 79.
3 Kulcsár Szabó Ernő: A különbözés esélyei. Literatura, 1987–88. 1–2. szám, 143.
4 Kulcsár-Szabó Zoltán: Oravecz Imre. Kalligram, Pozsony, 1996, 33. v Tübingen, 1997.
5 Tübingen, 1997.
6 Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2001.
7 In Németh Zoltán szerk.: Filológiai tanulmányok. Plectrum, Fülek, 2008.
8 Vö. Németh Zoltán: Parti Nagy Lajos, i. m.
9 Művészeti ágak szerint is változó, például az építészetben csak 1975-től használják, noha különbö-
ző kontextusokban már vagy száz évvel korábban is fel-feltűnt a kifejezés.
10 Szirák Péter: A magyar irodalmi posztmodernség. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2001, 53.
11 Uo., 25.
12 Lásd pl. Fokkema, Douwe W.: Literary History, Modernism, and Postmodernism. Amsterdam/Phi-
ladelphia, 1984, 37.
13 Lásd pl. Hassan, Ihab: Dismemberment of Orpheus. Toward a Postmodern Literature. New York,
1971. (Szirák Péter hivatkozik rájuk.)
14 Szegedy-Maszák Mihály: Modern és posztmodern: ellentmondás vagy összhang? In uő: „Minta a
szőnyegen”, i. m., 241.
15 Kulcsár Szabó Ernő: Válaszok Pethő Bertalan kérdéseire. Van-e, s milyen a magyar posztmodern-
ség. In Pethő Bertalan szerk.: Poszt-posztmodern. A kilencvenes évek. Budapest, 1997, 570.
16 Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. Argumentum, Budapest, 1994. Vö.
a rewriting gesztusával.
17 Szirák Péter: A magyar irodalmi posztmodernség, i. m., 39.
18 In Németh Zoltán szerk.: Filológiai tanulmányok, i. m.
19 Kalligram, Pozsony, 2003.
20 Vö. Szirák Péter: A magyar irodalmi posztmodernség, i. m., 52–23.
21 Vö. Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991, i. m., 163.
22 Legutóbb pl. Németh Zoltán: Parti Nagy Lajos, i. m., 2006, 37–43.
23 Uo., 43.
24 Uo., 59.
25 Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991, i. m.,  144–145.
26 Ködöböcz Gábor: A szakrális és profán érintkezése Kányádi Sándor költészetében. In Görömbei
András szerk.: Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen,
2000, 100–117.
27 Görömbei András: Irodalom és nemzeti önismeret. Nap Kiadó, Budapest, 2003.