N. Tóth Anikó – Mesketék

A cipők fordítva illeszkedéséről
Egyszer a cipősszekrényből elém ugrott egy manó. Kék volt az orra, lila a szakálla, fekete a szeme, majd felszúrt vele.
– Éhen halok! Adj ennem! – rikácsolta.

Hanyatt-homlok rohantam. Előbb egy kiflivéggel kínáltam. Épp csak rápillantott, már tolta is el magától. Majd kolbászdarabkát tettem elé. Épp csak megszagolta, már legyintett is. Végül csokiszelettel próbálkoztam. Épp csak megkóstolta, mindjárt ki is köpte.
– Pfuj! Nincs valami tisztességes, ehető ételetek?
– Anya, mit eszik egy manó?
– Talán magvakat.
– Mezei manónak nézel?!
– Apa, mit eszik egy manó?
– Talán bogyókat.
– Erdei manónak találsz?!
– Mégis miféle manó vagy?
– Nem látod, hogy susztermanó vagyok?
– Susztermanó??
– Az hát. Nézz meg tüzetesebben!
– Hiába nézlek, fogalmam sincs, mi az a suszter.
– Nem ismered A suszter manói című mesét?
– Hát… nemigen.
– Micsoda műveletlen gyerek vagy!  
– Sajnálom, nem ismerhetek minden mesét. Mi az a suszter?
– A suszter az a mesterember, aki a cipőket készíti. Adsz ennem, vagy nem?
– Nahát, milyen türelmetlen vagy!
– Haljak éhen miattad?!
– Mégis, mit ennél?
– Hogy-hogy mit? Természetesen cipőkrémet.
– Anya, van itthon cipőkrémünk?
– Jó, hogy mondod, épp elfogyott, majd holnap veszek.
– De anya, nekem most kell!!
– Most? Mi a manónak?
– A susztermanónak…
– Kicsikém… miket beszélsz… remélem, nincs lázad!
– Dehogy, anya, minden rendben…
– Ezt még megkeserülöd! Hagyod, hogy egy ilyen pótolhatatlan teremtés elpusztuljon… No várj csak, barátocskám, ezt nem viszed el szárazon!
A susztermanó kicsi ökleit rázva, fekete szemét villogtatva, kék orrcimpáit rezgetve, lila szakállát ide-oda csapkodva eltűnt a cipősszekrényben.
Azóta akárhogy is igyekszem, a bal cipőm mindig a jobb lábamra kerül, a jobb csizmám mindig a bal lábamra ugrik, és a papucsom is folyton fordítva csúszik a lábamra. Akaratom ellenére! Apa korhol, anya zsörtöl, az iskolában csúfolódnak a gyerekek. Pedig igazán nem tehetek róla: ez a susztermanó bosszúja. Rendszeresen kérdezgetem anyát, van-e otthon cipőkrém, hátha egyszer kiengesztelhetem a manót, és végre nem fordítva illeszkednek majd lábamra a cipők!

Nyami

A reggelben, a délben, az estében az evést szeretem a legjobban. Folyton korgó gyomrommal együtt alig várom, hogy asztalra kerüljenek a finomságok! Éppen ezért szívesen segítek anyának. Keze ügyébe készítem a hűtőből vagy a kamrából a hozzávalókat, meghámozok, fölaprítok ezt-azt, kavartyolom a zubogó-bugyogó mindenfélét a lábasban, serpenyőben, lesem a sütőablakon keresztül a pirulást. És főleg szagolgatom, kóstolgatom a nyerseket, félkészeket, nem számít, ha fogfagyasztó hidegen vagy  nyelvégető forrón is. Csipegetek és lopkodok, ízlelgetek és nyalánkoskodok, de arra vigyázok, hogy hivatalos evés előtt jól ne lakjak. Mi lenne akkor a báránykás tányéromon csücsülő paprikarikákkal felcicomázott sajtos-sonis kiflivel, a virágos tányérban ringatózó aranylevessel, a mártásban lubickoló husival, a cukrozott mákban hempergő szilvás gombóccal, a viccesen tekeredő spagettival, a csodálatos felfújtakkal, a pompás rakottakkal, a finomabbnál finomabb főzelékekkel, a kitűnő kenőkékkel, a sok-sok salátával, hogy a sütikről, pogácsákról, lepényekről már ne is beszéljek?! Ó, azok a simogató sósak, élvezetes édesek, csikiző savanyúk!  
Az evésben a falatozás a legjobb, de én leginkább falánkoskodni szeretek. A habzsolás se rossz persze. Két evés között pedig ritkán feledkezek el a nassolásról. De ezt általában titokban tartom. Egyszóval, elég nagyevő vagyok. Sőt majdnem minden-evő, kivétel a karfiol és a brokkoli. Szerencsére anya mindig kedvenceket készít. És mivel sok kedvenc van, amiből rengeteg fér belém, hamarosan alighanem pocakot eresztek. Majd versenyzünk papuskával, kié nő gyorsabban. A tesómmal biztosan nem, mert ő egyáltalán nem haspárti.       

Időhúzó

Húzom az időt. Jól megmarkolom a két szélét, és húzom, húzom, ameddig csak bírom. Néha ráncigálni kell, mert beakad.
Az még csak hagyján, ha a saját időmet húzom. Ám szoktam másokét is, főleg anyáét, ami egy kicsit bonyolultabb dolog, de azért kifejlesztettem néhány eljárást. Az a lényeg, hogy meg kell akadályozni a sietést, amit nagyon utálok. A reggelek kiválóan alkalmasak ennek gyakorlására. Például behúzom az időt a takaróm alá. Jól elfészkelődik, megcirógat, ettől rögtön visszaalszom, hogy befejeződhessen az ébresztéssel félbeszakított álom. Sokkal jobb másodszor ébredni. Aztán elhúzom az időt a konyhába, mert reggelizés nélkül nem kezdődhet a nap. Szerencsére a tea vagy a kakaó ihatatlanul forró, a tejjel nyakon öntött csokis golyócskák vagy fahéjas kagylócskák pedig nem puhulnak kellő sebességgel. A fürdőszobába is magammal vonszolom az időt, jókat kuncog, amikor a fogkrém lecsúszdázik a fogkeféről a mosdóba, még mielőtt a számba jutna. A pisim és a kakim is szívesen rakoncátlankodik, az ajtó előtt meg türelmetlenül sorakoznak a többi családtagok. Aztán az idő belegabalyodik a ruháimba, és mire kihuzigálom a pulóverem ujjából, a harisnyám szárából, a nadrágom zsebéből, anya már ott toporzékol fölöttem. Akkor még eszembe jut mindaz, ami este nem: alá kell írni, be kell fizetni, ki kell tölteni, be kell pakolni ezt-azt-amazt. Az időhúzás akkor eredményes, ha csöngetéskor lépek be az osztályba. Legalább nem kell hallgatnom az ocsmány csúfolkodást meg a sok hencegést.
Anya kedvenc tevékenysége a sürgetés, amit rémisztgetéssel kapcsol össze: letelik a zongoraóra, bezár a bolt, elkezdődik az előadás, elindul a vonat, véget ér a buli, leszáll az este, megvirrad, mire odaérünk. A jóslatai persze sose teljesülnek: megvár a tanító néni a zongora mellett, nyitva a bolt, az előadás csúszik vagy negyedórát, a vonat késik, a buli még el sem kezdődött, az este messze, a hajnal messze, mindenhova odaérünk – időt húzva, vagyis kényelmesen. De sajnos alighanem hosszú időbe fog telni, mire anya rájön az időhúzás örömére és szépségére. Egyelőre keményen ellenáll. Pedig naponta próbálkozom.
Az este is megfelelő alkalom az időhúzásra: sose vagyok még ágyban abban az órában és percben, amikor anya szeretné. Ezt pedig úgy lehet elérni, hogy vetkőzés közben számos dolgot csinálok: nekiállok gyöngyöt fűzni, kifestőt színezni, ceruzát faragni, könyvet lapozgatni, rejtvényt fejteni. De csak nekilátok, majd rögtön abba is hagyom, és semmit nem teszek a helyére, hogy anya alig tud belépni a szobámba. Mire végül rendet rakok, és a ruháim is szépen összehajtogatom, az idő már anya homloka köré tekeredik, és úgy szorítja, hogy anya kénytelen nyomkodni a fejét, nagyokat sóhajtozik, rosszabb esetben kiabál, de ezzel nemigen tudja megakadályozni az időhúzást, hiszen elég soká tart, amíg szép lassan lezuhanyozom, megtörölközöm, pizsamába öltözöm, kibontom a hajamba gubancolódott időt, magam köré gyűjtöm az alváshoz szükséges kellékeket: a Zoli nevű kutyát, a Picur nevű macit, Sára babát és természetesen a Pufonya nevű párnám. Pufi nagy cinkos, mert szeret elrejtőzni alvás előtt, hol a takaró ráncai közt, hol a játékfiókban találom meg, de gyakran előfordul, hogy a nappaliban vagy a konyhában felejtem. Az is időhúzás, amíg bújócskázunk szerte a lakásban. Anya mindenütt a sarkamban, még rá is tapos az idő szélére, hogy alig bírom kiszedni a lába alól. Néha olyan dühös, hogy megszeppenünk az idővel együtt, de aztán mikor leül az ágyam melletti karosszékbe, lecsillapodik, hiszen mesélni kezd. Amikor pedig mesél, akkor teljesen megfeledkezik az időről. Az idő pedig a takarómon fekszik összegömbölyödve, és mosolyogva hallgatja a mesét.