Timo Berger – Kafka és én

Amikor André még a városban lakott, gyakran fölhívott, többnyire későn este, nem is köszöntött, hanem egyből beszélni kezdett. Igaz ugyan, hogy már régóta ismertük egymást, de olykor nehéz volt kitalálni, tulajdonképpen hova akar kilyukadni.

Néha azt állította, hogy a szerelem létezik. Néha pedig épp a fordítottját hangoztatta. Néha meg létezett ugyan a szerelem, ám nem volt rá bizonyíték. Vagy hamisítvány volt a bizonyíték, vagy helytelenül alkalmazták azt, viszont az eredmény mégis helyes. Máskor pedig az, amit éppen elmesélt, csak része volt egy hosszabb történetnek, amely csak több telefonbeszélgetés után kerekedett ki.

Bevallom, hogy fejtegetéseit nem mindig követtem figyelmesen. Valószínűleg nem is várta ezt el tőlem. Amíg csak a vonal másik végén megerősítő hangokat hallattam, elégedettnek tűnt. „Te megértesz engem”, mondta ilyenkor. Aztán egy rövid időre elhallgatott, és hallottam, amint a cigarettájából szippant egyet, majd csöndesen csettint hozzá.
A téma szempontjából mindenesetre gyorsan egyetértettünk: versekről és nők-ről beszélgettünk. Néha összemosódott a két téma, úgyhogy csak egyetlen maradt, s aztán még ráadásként Kafkáról váltottunk szót.

De Kafka nem volt valami kényes helyzetet mentő téma, s nem is azért beszélgettünk róla, mert zavarba jöttünk volna. Kafka olyan téma volt, amely mindkettőnknek nagyon is a szívéhez nőtt. Andrénak talán jobban, mint nekem; talán azért, mert én Kafka iránt mindig egy kissé bizalmatlan voltam, csakúgy, mint olvasói iránt is, akik annyi mindent belemagyaráztak a könyveibe – na olyan olvasó volt André is. Kafka nagyszerűen alkalmas volt arra, hogy a szerelemről és a költészetről alkotott, időközben egymástól erősen eltérő nézeteinket szemléltesse. Miközben én csak azzal foglalkoztam, hogy Kafka metamorfózisait és folyamatait röviden és gyanakodva kommentáljam, André összevissza csapongott, hogy utánajárjon a kétértelmű, s eléggé sikamlós történeteknek. Elragadtatta a föltételezés, hogy az egyes hősök sorsát összeesküvés befolyásolta. Úgy vélte, hogy a könyvön kívül is találkozott velük („a földmérő, tegnap az állatkertben, a kacsaúsztatónál, átlépett a prizmán és a vízben pancsolt, fehér cipője volt, fehér cipője!”). S mind-ezt csak azért, hogy aztán újra Kafkára és saját életrajzára terelje a figyelmet. Közben pedig mindenféle hasonlóságot fedezett föl, többet ráadásul szégyentelenül kitalált. Míg-nem a mosdó fölé hajolva nehezen köhögni kezdett, fájdalmasan öszszegörnyedve, vagy az apjának, egy nyugdíjas némettanárnak szemrehányó leveleket írt, aki aztán az ötödik levél után méltatlankodva válaszolt, minden szemrehányást határozottan visszautasított, és arra célozgatott, hogy ő, az apa, a szülői apanázst a fiának, ha ugyan nem is tagadja meg, de mindenképpen a minimumra fogja csökkenteni, hogy a fiatalember végre észhez térjen. És ha más nem használ, akkor kaphat néhány nyaklevest. Az ördögbe is!

André ujjongott: „Ugyanaz a traumatikus kapcsolat az apával.” Anyja a levelében mindenfajta véleménytől tartózkodott: „Ugyanaz a hiányzó anya!” Csak néhány napig tartott, míg a kölcsönös hasonlóság föltételezéséhez jutott, miközben sokáig nem volt számára világos, vajon ő Kafkából, vagy Kafka belőle (»Kafka, c’est moi«) eredt-e. Aztán azzal folytatta, hogy Kafkának és önmagának közös ősöket talált ki, párhuzamos fejlődésről beszélt, egy mellékvonalról, amely egy idő-lyuk következtében – ez a repülésnél tapasztalható léglyukakhoz hasonlatos, csak hetvenéves eltolódással – bontakozhatott ki. Amikor aztán önmérsékletre intettem, mivel már eltúlozta világmegváltó rohamát Kafkától Marxig, Nietzschéig, Freudig, Charlie Chaplinig és Robert Zimmermannig alias Bob Dylanig, csak azt mondta: „Halvány gőzöd sincs róla.” Ez fájt. Igaz, nem sokat tudtam azokról, akikkel állandóan példálózott. És ezt tudta. Ráadásul még kevesebbet tudtam azok viszonyáról Kafkához. De Kafkát olvastam, Az óvás, az  Ausztrália, a Begubózás című regénytrilógiáját egyetlen hétvégén faltam föl, azonban nem mentem lépre a szerzőnek. „Én, veled ellentétben”, mondtam, „még nagyon jól meg tudom különböztetni a dolgokat.”

„Azt csak hiszed”, intett le André. „A valóságban egészen odavagy érte. Különben miért hallgatnál engem olyan sokáig?” Teljesen mindegy, mit válaszolnék most erre, figyelmeztetett André, az igazság az, hogy Kafka mellett csak egy zseninek van helye, s ez a hely, hát igen, hiszen tudhatom, hogy nem éppen ő az, akinek szüksége volna arra, hogy önmagát dicsérje, ám az egészséges önbizalom és a tények egyértelműen önmagukért beszélnek.

„Kafka”, mondta egy éjszaka a telefonba André, „Kafka Steglitzben lakott, igaz, nem sokáig, de elegendő ideig, hogy a helyre rányomja személyisége bélyegét.” Még akkor is, ha ez egyelőre csak egyetlen helyen, a Grunewaldstrasse egyik hátsó traktusában látható, tette hozzá André.
„Tegnap megtekintettem”, folytatta tovább, „Kafka lakását, két öntudatos moldáviai lakik ott most 25 négyzetméteren három macskával és Kafka egyik képével az illemhelyen. Az egyik dohányzik, úgy füstöl, mint egy gyárkémény, a másik neve Dimitrij.”
„Semmiség”, mondtam. „Nem tudod, hogy a te Franzod tubit kapott, amikor Steglitzben lakott?”
„Hülyeség”, mondta André. „írt ott, éspedig a legjobb elbeszéléseit írta ott, azt máig érezni lehet a lakáson. Kilelt a hideg, amikor átléptem a küszöbön.”
André sok mindent megérzett, és többnyire másokat megelőzve, szóval, a dolgokat többnyire előre megérezte, annyira érzékeny volt. Ám sejtései és zseniális sugalmazásai ellenére sem jutott semmi az eszébe, hogyan tudná lerázni a két moldáviait. Mindenáron Steglitzbe akart költözni: „Ha majd ott lakom”, ez meggyőződése volt, „akkor már nem sok választ el minket, engem és Kafkát”. És büszkén elkezdte a feje mögött tágítani és terpeszteni az egymásba gabalyodott ujjait, mígnem azok  recsegni és ropogni kezdtek, amitől engem a rosszullét környékezett.

André mindennap Steglitzbe utazott. Mindenesetre mindig ezt mondta, amikor esténként felhívott valamelyik telefonfülkéből, amelyekből egyre kevesebb volt, s amelyekhez ezért egyre nagyobb körutat kellett megtennie. S amikor aztán végre talált egyet, szinte mindig késő volt, s én már aludtam, amikor a készülék csörögni kezdett. Olyankor csak szűkszavúan válaszolgattam, vagy csak úgy ömlött belőlem, ami éppen az eszembe jutott. Olyasmi, amiről épp álmodtam, ami minden gondolkodás nélkül a nyelvemre jött. André lelkesedett: „Ez aztán a jó anyag, pajti”, ábrándozott, „inspiráció – a szürrealista módszer: écriture automatique” Elég volt a mondataimat leírnia, és Kafka nyomaival összekeverni. Azokból sokat talált Steglitzben, egy olyan helyen, ahol egy épület, mint isten fenyegető ujja, a szürke külváros fölé mered.
A két moldáviai már régen nem csodálkozott Andrén, aki délutánonként gyakran ott kódorgott náluk az udvaron. Néha meghívták egy esti sörre, amit azonban André állítólagos kényes egészségi állapotára hivatkozva többnyire kö-szönettel elutasított. Nem akart túlságos baráti viszonyba kerülni velük, mivel a moldáviaiakat törvénytelen bérlőknek tartotta, bitorlóknak, akik azt a helyet fog-lalták el, amely a nagy íróval való szellemi rokonsága következtében tulajdonképpen őt illette volna meg. Dimitrij, úgy látszik, hatodik érzékszervével, tudomásul vette, hogy André ellenségnek tekinti őket, és kellő távolságot tartva bizalmatlanul figyelte a balkonról, kollégája ezzel szemben tovább szívta cigarettáit, lejárta a lábát az udvaron, itt-ott barátságosan Andréra kacsintott, végigsimította ritkás haját, és csak keveset csodálkozott a kitartó potyavendégen, aki a földre meresztette szemét, hogy „nyomokat keressen”, amint azt a kérdésre válaszolva közölte, majd hamarosan áttért arra, hogy a föllazított földet aranyászok mintájára egy esővízhordóban vízzel elkeverje, és nagy odaadással átszitálja. „Ez a színtiszta szenvedély”, lelkendezett André a telefonban. Amióta mondvacsinált tulajdonát a hátsó udvaron kije-lölte, végre tudja, mit jelent ez az érzés.
Amikor este a moldáviaiak kilenc körül behúzták a függönyt, letompították a fényt és csak halk zene, többnyire Schubert-dalok hallatszottak a lakásból, André a kis földdarabot, amit a következő napon átkutatni akart, fehér hamuval jelölte meg. A fű az udvaron vakondtúrásokhoz hasonló földhányásokkal és apró kráterekkel volt tele, amelyek összességükben egy rendszeresen kilyukasztott K betűt formáltak. André a lámpa fényében szinte büszkén figyelte engedély nélküli külszíni munkálatainak a tájra gyakorolt hatását. Az izzadság a testére száradt, keze kérges lett. Amikor napi munkájáról a telefonban beszámolt nekem, még mindig nehezen, ám boldogan szuszogott.
Három hét múlva André szinte önkívületben ordított a telefonba, hogy megtalálta „azt”.
„Micsodát?”, kérdeztem álmos hangon. Hajnali két óra volt.
„The missing link, a hiányzó részt.”
Be kellett vallanom, hogy most sem, mint már annyiszor, nem értettem semmit. André keservesen felnyögött, mindezt már kifejtette nekem, legalábbis jelezte, s magyarázta, úgy látszik, sosem hallgatok rá; nagyot húzott a cigarettájából, aztán nagy feneket kerített az egésznek; Kafka apja akkor, tehát egy évvel a halála előtt, amikor Kafka először és egyetlenszer kiköltözött a szülői házból, megígértette a fiával, hogy a német fővárosban eltávolíttatja a követ, amely annyira kínozta, a herezacskójából. Nem azért, mert ott jobb orvosok lettek volna, mint Prágában, hanem mert némi csalafintasággal a műtétet ingyen is el lehetne intézni, érvelt az apja. Csak át kell rágja magát a nyomtatványok zagyvaságain, na de abban már ő, Kafka, aki elkötelezett félnapos pénzügyi hivatalnok, már bőségesen bizonyította képességeit. Az ápolónő, mondta André, neki, Kafkának, amikor az kábulatából magához tért, kissé szégyenlősen – egészen biztosan beleszeretett ebbe a beesett mellű prágai zsidóba – átadta a gézbe csomagolt, krumpliszerű lerakódásokat. Egy éjféli ceremónia keretében aztán, berlini szeretője, Marie jelenlétében Kafka, már újra Steglitzben, a rossz herét egy monogramjával ellátott zsebkendőbe csomagolva a gyephant alá ásta el. És ő, André, ezt most megtalálta. Jelentéktelen, mármint a tárgy, de hihetetlen eszmei értéke van: Kafka harmadik heréje.

„De hiszen ezt kitaláltad!”, mondtam. Ám ő nem hagyta annyiban. „Minden igaz. Egy szót sem találtam ki.” A kórházi jelenet ugyan csak berlini naplója egy majdnem teljesen befeketített bekezdésében merült föl, az egészet azonban a Charité irataival hasonlította össze: ott egy bizonyos Annegret Meyerlink asszonyság, aki segédnővér volt, egy sikeres műtétet említ meg, érvelt André, egy cseh állampolgárnál, aki az iratokban saját kívánságára Rocko Blumfeld álnév alatt szerepelt – ezek után kételynek már végképp nincs helye. Ez az egyáltalán nem képzelt beteg, állította André, a mi Franzunk volt. A fölösleges here a második elegendő bizonyíték, s mindent megmagyaráz: Kafka nő-képét, szexuális viselkedését a gyorsmenet és az orgia között, a tartózkodás és a rohanás között, a fölény, valamint az aléltság fantazmagóriáit az apja iránt, sajátos kérését Brod barátjától – „égesd el az egész hagyatékomat!” (azt mondta, hogy hagyatékomat, s nem írásaimat!) – még a halálos betegséget is: a kórházban megfertőzték, amikor rossz infúziót kapott. „Kafka történetének tragikus iróniája”, mondta André, „amikor azt az izét eltávolították, végre szeretkezhetett, de aztán már nem sokáig maradt életben.”
„És éppen akkor, amikor a szerelem uralkodik”, szakítottam félbe.
„A vicceid nem helyénvalók”, mondta André savanyúan.
„Hogyhogy ilyen érzékeny lettél egyszerre?”, kérdeztem. Végül az egész történetét simán végighallgattam, miközben a tulajdonképpeni vitánkban egy lépést sem haladtunk előre.
„Mire gondolsz?”, kérdezte.
„Hogy a szerelem létezik-e”, emlékeztettem.
„Persze, hogy létezik, de előbb valamit el kell veszítenünk, hogy ezt megtudjuk”, mondta André.
„A szabadságot?” – nem tudtam, hova akar kilyukadni.
„Is”, mondta. „De azt csak úgy magától is elveszítjük.” Testi változásokról van szó, a test és a lélek összefüggéséről, tehát visszaható pszichoszomatikus effektusokról, amelyek a szerelmi képességeket aktivizálják. „Kafkánál a kavics volt az, nálad valami más lesz, de ép bőrrel nem úszod meg, barátocskám.”
„Mit fogsz most csinálni?”, kérdeztem.
„Visszamegyek Steglitzbe. És egy ideig nem jövök vissza.”
„Mire gondolsz?”, kérdeztem.

„Úgy lesz, ahogy mondtam”, felelte André. Végül egészen egyszerű volt, mesélte: a két moldáviainak a saját lakását ajánlotta föl cserére. Eleinte nem akartak belemenni, Dimitrij arra gondolt, valami turpisság lesz a dologban. Ám amikor And-ré csinos lakását megnézték, ezzel ellentétben viszont az övéké mindenütt pené-szes, a sarkokban és a fürdőszobában, a nyirkos törülközők mögött… Nem, az ajánlatot nem fogadhatják el, kérette magát még mindig Dimitrij. Az ő lakásuk elcserélhetetlen állapotban van, ezt be kell látnia, ezt el kell ismernie, azt mégsem lehet. De igen, igen, André megpróbálta őt meggyőzni, és azt állította, az ott náluk nem is a gomba spórája, hanem Kafka lehelete, amely még mindig a fal minden pórusából árad. Ő, André, majd renováltatja, rendben van minden, csak csomagolják össze minél előbb a holmijukat. És, egyébként, egészségünkre, mondta André, és egy palack Grasnówskát halászott ki a kabátzsebéből. Büszkén egy félliterest, szalmaszárral. Dimitrij hitetlenkedve rázta a fejét, hát nem bánom, így aztán, André szerint, a vodkás-palackkal a száján, beadta a derekát. A másik már régen a bőröndöket csomagolta.
André a legutóbbi fejleményekkel, úgy látszott, teljesen elégedett volt. A telefonban arról lelkendezett, hogy végre sikerült visszaállítania a lakás eredeti berendezését, ami hihetetlen sok pénzébe került, és nyakába kellett vennie az egész várost, hiszen én is tudom, a zsibárusok jól becsapják az embert, amint észreveszik, hogy valaki valami konkrét dolgot keres, de most végre minden megint úgy van, ahogy azt Kafka Brod barátjának egy levelében megírta: egy szűk ágy, egy apró íróasztal a sarokban, egy szék, és a fal mellett polcok, polcok – könyvek nélkül.

Ezek után sokáig semmit sem hallottam Andréról. Nem telefonált. Még lehetetlen időben sem. Néhány hét után, bevallom, egy kissé nyugtalan lettem. Több-ször azon kaptam magam, hogy a számot, amelyet az utolsó telefonbeszélgetésünkkor fölírtam, föltárcsáztam. Eleinte csak egyet-kettőt hagytam csörögni, mert nem akartam sem Andrénak, sem önmagamnak bevallani, hogy hiányzik. Barátságunk azon a kimondatlan egyezségen alapult, hogy mindennemű szentimentalitástól és nosztalgiától távol tartjuk. Andrét csupán a készülékhez akartam csalogatni, akkor talán majd magától is eszébe jut, hogy fölhívjon. Ám André nem adott semmilyen életjelet magáról. Később tovább hagytam csörögni a telefont. De akkor sem vette föl soha senki.
Egy idő múlva azt fontolgattam, hogy Steglitzbe utazom. Már összeállítottam magamnak egy útitervet, és lélekben fölkészültem a kérdezgetésekre a gyorsbüfé- és bódétulajoknál, a buszsofőröknél, valamint a Grunewaldstrasse környékén levő kocsmák pincéreinél. Biztosra akartam menni. Szóltam a barátaimnak, és az ügyvédnél egy iratot helyeztem letétbe arra az esetre, ha kegyetlen bűntény nyomaira bukkannék, vagy – ami szintúgy elképzelhető – magam is egy ilyennek esnék áldozatul. Becsomagoltam a csapóásót, egy olajlámpát, diktafont, vízhatlan mellényt meg fűzős csizmát, valamint egy egyszemélyes sátrat és élelmet. Fölkészültem a worst case scenario-ra, a lehető legrosszabb lehetőségre. Egyheti sátorozás egy hátsó udvaron és az egész föld átfésülése két méter ötven mélységig – ez időközben már nem is tűnt lehetetlen feladatnak. Andrét az ismételt ásatások során, más híres írók testrészeinek kutatása közben talán betemették. Vagy a moldáviaiak… Vajon nem olvastam-e nemrégen egy képes hetilapban a kannibalizmus eseteiről az emig-ráns moldáviai családok társadalmában? De egy szép napon aztán André, meglepetésemre, megint fölhívott. Hangja megváltozott, valahogy nyugodtabbnak tűnt, bár nem mondanám, hogy kiegyensúlyozottabbnak, de valahogy ilyen értelemben.
„Hol voltál? Megpróbáltalak fölhívni”, mondtam Andrénak.
André nem volna André, ha szó nélkül hagyta volna közvetett vallomásomat, miszerint hiányzott nekem, és aztán, mintha az lenne a világon a legtermészetesebb dolog, nem arra összpontosított volna, hogy élvezettel tudassa velem a részleteket és az előzetes eredményeket prágai – ahogy ő nevezte – tanulmányútjáról.
„Nocsak, Prágában voltál?”, vetettem közbe.

„Spontán döntés volt”, mondta André. Persze, más emberek egyéb spontán döntéseitől eltérően ezt természetesen inherens logika vezérelte, mondta André. Az az érzés kerítette hatalmába, hogy ő, André, bizonyos értelemben megzavarta Kafka halotti nyugodalmát. Vagy, hogy pozitívan fejezzük ki, tehetne még egy utolsó szolgálatot Kafkának. Emiatt az éjjeli vonattal a cseh fővárosba utazott, és ott, a prágai elővárosban, egy hotelben, egy amolyan szocialista panelblokkban lakott. A reggelit reggel nyolckor szolgálták föl, két, szeretettel megtöltött porcelántálkában piros lekvár és hozzá fehér zsemle, és egy gong is volt a szállodában, amely hétkor mindenkit fölébresztett. Ám a hotel előnye nem is annyira mérsékelt árában, hanem sokkal inkább a fekvésében nyilvánult meg: két villamosmegállónyira volt az új zsidótemetőtől. Na és ott mindjárt az első délután, a feje búbjára helyezte a kötelező kapedlit, és elindult megkeresni Kafka sírját. Már sok kavics volt ott, egész piramisok tornyosultak a sír minden sarkán, valamint néhány bizonytalan vagy titokzatos alakulat is, amelyeknek bizonyára rejtett üzenetük volt – ő mindent dokumentált, lefényképezett, és pillanatnyilag az értelmezésén dolgozik. És aztán neki, Andrénak, aki a zsidósággal, és egyáltalán a vallási ügyekkel nemigen tudott mit kezdeni, hirtelen, saját meglepetésére, egy kaddis jutott eszébe, és letette a maga kavicsát. Egy kavicsot, amely egészen különleges volt. Gondolhatom, miről volt szó, ő azonban, már kizárólag a piétára való tekintettel, nem szeretné elmondani…
„De Prágában az a legjobb”, mondta André, „hogy most már nem vagyok egyedül!”
„Megismerkedtél valakivel?”, kérdeztem.
„Azt azért nem lehetne mondani”, mondta André, majd hozzátette: „Háziállatom van, vagy jobban mondva egy háziállatocskám.”
A temetőlátogatás után az egyik lehetetlen újdivatú gyorsétkezdében evett az óvárosban. És akkor a tapéta egyik hasadékéban egy szemtelen konyhai svábbogárra lett figyelmes, és persze azonnal megint Kafkára kellett gondolnia. Igaz, nem annyira részvét volt az, ami arra ösztönözte, hogy a hasábburgonya skatulyájából csapdát építsen, s a svábbogarat néhány maradék krumplival odacsalogassa, és bezárja. Inkább amolyan cinkosság volt az egész. Csodálat egy lény iránt, amelyet Kafka irodalmi imágójának használt, és amely talán, akár a mesében, a végén egy elvarázsolt olvasó képében jelenik meg, egy olyanban, aki még önmagánál is következetesebben követte az olvasmányt.
A visszaúton a svábbogárnak salátalevelet és retket adott rágcsálni, otthon pedig, a steglitzi lakásban, fajának megfelelő kifutót készített. Az állatka közben egészen jól érzi magát nála. Azóta már jelentősen meg is nőtt. Ha most a telefonban a féreg aktuális méreteit közölné velem, akkor nyilván szertelen túlzónak tartanám, de egyszer elmehetnék már hozzá látogatóba, végül is elég sokáig nem láttuk egymást, aztán némileg elbizonytalanodott, úgy tűnt, mintha épp abban a pillanatban jött volna rá, hogy bár prágai útja előtt ugyan hónapokon keresztül telefonáltunk egymásnak, de már majd egy éve, hogy nem találkoztunk.
Aich Péter fordítása

Bird flying, művészkönyv, szitanyomat, 2001. Fotó: Marko Horban