Rigó Gyula: Kosztolányi Dezső elbeszélésvilága

Kosztolányinak életében tizenegy novelláskötete jelent meg, további rövidprózakötetei vegyes műfajú írásokat – interjúkat, cikkeket, karcolatokat, miniatűröket, rajzokat – tartalmaznak. Kosztolányi korán próbálkozott először a prózai elbeszéléssel. Diákkori naplójából tudjuk, hogy 1901-ben már kísérletezett prózaírással: „Írtam egy beszélyt (a locsolásról).”¹

Nyomtatásban 1904-től jelentek meg folyamatosan novellái. A korai időszak Kosztolányi-elbeszéléseinek színvonala egyenetlen, de ezek között is találhatóak figyelemre méltó alkotások. Fiatalkori novelláskötetei a szecesszió és a dekadencia vonásait is magukon hordozzák. A Boszorkányos esték (1908) és a Bolondok (1911) című kötetében sokszor elmosódnak a valóság határai. Az álom, a tétova sejtelem vonásait fedezzük fel bennük. Szegzárdy-Csengery József szerint a korai elbeszélések sokszor „a fantasztikum fellegvárát ostromolják”.2 A Kosztolányi fantasztikus novelláiban megjelenő természetfölötti lények többsége szellem vagy kísértet. A fantasztikum forrásaként működnek azok a különös, megmagyarázhatatlan jelenségek is, amelyekre nem kapunk megnyugtató választ, mert nem értelmezhetőek mindig az álom, a hallucináció vagy az őrület felől. Ebbe a kategóriába sorolható novellái az Ibolyaszínű ég alatt (1909), a Prassz Kázmér hosszú és csodálatos útja (1907), a Lidérc (1911), Az alvó (1913) és a Hrussz Krisztina csodálatos látogatása (1911), amely a Bálint Aladár által válogatott, Éjfél című 1917-es gyűjteményben is megjelent.

A történet Hrussz Krisztina táncosnő kísértetjárásáról szól.  Krisztina halála után szeretője teljesen magába fordul, halott kedvese után epekedik. Egy hajnali órán a kívánsága teljesül, a táncosnő feltámad, és megjelenik a fiú szobájában. Csak egy félórát maradhat, de még ezt a rövid időt sem tudják kihasználni, nincs mit mondaniuk egymásnak, unatkoznak, Krisztina könnyedén elpárolog, visszatér a kriptájába. Miért megy el olyan korán a szellem? Kiss Ferenc szerint: „…talán a gyötrelmes ábrándozás emésztette fel a szerelem hevét, vagy az színezte olyan varázslatossá a leány képét, hogy hozzá a valóságos nem is hasonlíthatott? Ez a szakadék: ábránd és valóság, lélek és külvilág ellentéte alapgondja a fiatal Kosztolányinak.”³ Az író nem árulja el, miért unatkoznak, mi az oka az ásításnak – a befogadónak találgatnia kell. Ezzel az elképesztő ásítással azonban a fantasztikum varázsát megtöri, felszámolja az esélyt a természetfölötti jelenség különös hatásának megteremtésére. Szegedy-Maszák Mihály a novellában az intertextualitás eljárását véli felfedezni, szerinte Kosztolányi a fantasztikum paródiájaként mutatja be a történetet – nem véletlen a novella elhelyezkedése a fantasztikus műveket tartalmazó Éjfél című gyűjteményben, ugyanis Csáth Géza novelláját, A varázsló halálát előzi meg, amelyben szintén halottak térnek vissza az élők világába. A novella elhelyezkedése azt sugalmazza, hogy a két mű között rokoni kapcsolat van. Úgy értelmezhetjük Kosztolányi elbeszélését, mint a többi fantasztikus elbeszélés paródiáját. Krisztina egészségesebb halottként, mint élő színésznőként. Cholnoky Viktor neve is elhangzik a történetben, aki híres volt kísértethistóriáiról, a szövegben gúnyos hangsúllyal idéződik fel neve. „A hihetetlen (fantasztikus) történetnek a kicsúfolásáról van szó: a másvilágról visszatért szellem tíz perc után távozik, mert a két világhoz tartozó szereplőnek semmi mondanivalójuk nincs egymás számára.”⁴

Kosztolányi novelláiban a szereplők többsége valami megrögzött ábránd, rögeszme, szenvedély rabja, amitől képtelenek szabadulni, s ez megmérgezi életüket. A csúf lány (1910) című novellában a főhős, Bella a csúfság rabja, ábrándja: férjhez menni. Mindenáron párt szeretne találni magának. Csúnyasága teljesen tönk-reteszi életét, a tükrökbe utál belenézni. A társaságban árnyékos helyre ül, hogy észre ne vegyék, az utcán megijednek tőle, ha rátekintenek. Bella levelezni kezd egy erdélyi hivatalnokkal, aki feleséget keres, de a halott húga fényképét küldi el a sajátja helyett, s azt hazudja, hogy jól zongorázik. Ám a testvére leleplezi, s végül magányosan látjuk szobájában. Ezt a novellát a Pacsirta című regény előképének tekinthetjük.

Kosztolányi egyik leghíresebb novellája is ebben a témában született. Egy hivatalnok szürke, unalmas életét egy hirtelen bekövetkezett műtét kizökkenti a megszokott taposómalomból. Az operáció a rögeszméjévé, szenvedélyévé, majd tragédiájává válik. A Vakbélgyulladás (1911) eredeti címe Appendicitis, de Kosztolányi nyelvtisztító törekvésében lecserélte a latin orvosi megnevezést, és magyarral helyettesítette. A főhőst egy szenzáció, egy véletlen (betegség) forgatja ki a meg-szokott, szürke hétköznapokból. Lényeges, hogy a főszereplő hivatalnok. (Kosztolányi sok elbeszélésében szerepeltet hivatalnokokat, ennek lehetnek életrajzi okai is. Az első világháború idején a fölmentéséért cserébe tisztviselőnek kellett jelentkeznie a városházán. Kosztolányi néhány órát bírt ki a hivatalban, majd pánikszerűen elmenekült, és soha többé semmilyen hivatalba nem volt hajlandó belépni. Utálta a hivatalok lélekölő, szürke, fullasztó légkörét.) A főhős neve Kovács János. Semmitmondó, fantáziátlan, szegényes. A hivatali létra legalsó fokán gubbaszt. A hivatalban a hivatalért él. Mindenkinek előre köszön, és reménykedik benne, hogy egyszer előléptetik. Rövidlátó, az aktákat nem tudja elolvasni, de életének szürke, unalmas voltát észre sem veszi, nem látja valóságos nyomorát. Egyik nap rosszul lesz, vakbélgyulladással beszállítják a kórházba, és megoperálják. Ezzel tör be életébe a szenzáció. Rövid idő alatt meggyógyul, de csak fizikailag, mert lelkileg ekkor kezdődnek az igazi problémák. Azt gondolja, súlyos szenvedéseken esett keresztül, ezért számára mostantól megkülönböztetett figyelem jár. A hivatalban azonban továbbra is „kovácsjánosként” kezelik. Kovács szemtelen, makacs, hanyag lesz, végül kirúgják, és valódi nyomorba kerül. A hivatalnokot továbbra is abszurdumba hajló boldogság jellemzi, végtelenszer végigéli a műtétjét, állandóan az operációjáról mesél gyerekeinek, vagy magányosan mereng életén kioperált testrésze közelségében. Műtét utáni önérzetessége siralmasan komikus. Kosztolányi Kovács történetét rendjén valónak fogadja el. Az egész novella hangvétele nagyon tárgyilagos, nincs benne elbeszélői kiszólás vagy csodálkozásra utaló nyom – ez teszi a művet ördögien gúnyossá, cinikussá és egyben komikussá is. Márvány Judit legyintő novellának nevezi az elbeszélést. Kosztolányi legyint az ilyen kovácsjánosokra, az író szerint ez természetes. Aki ennyire bebörtönözve, láthatatlanul él, mihelyt valami szokatlan éri (figyelem, szeretet, törődés, megértés), érthetően mániákus bolonddá válik. A konfliktus nem abból származik, hogy megpróbál a kicsinyes életéből kibújni, hanem abból, ahogyan ezt megpróbálja. Először egy fantáziátlan, szürke, végletekig beszűkített, megnyomorított világban él, majd a végsőkig feszíti ennek a világnak a határait. Ez teszi tragikomikussá az elbeszélést.

Kosztolányi fiatalkori novelláiban sokszor köszön vissza a betegek zsarnoki világa. Szánalmat zsarolnak ki az őket végletekig szolgálókból. A betegek önző világába nyújt betekintést a Sakk-matt (1905) és a Szegény kis beteg (1912). Későbbi novelláiban is fel-felbukkan a betegség témája: Az első éjszaka – Fogfájás címmel is megjelent – (1917); Jánoska betegsége (Apa) (1918); A halhatatlan kedves (Róza néni) (1934). A Szegény kis beteg középpontjában egy gyermek áll, aki már nyolc éve ágyban fekszik. Az érte való aggodalom, az őt szolgáló, vele kivételező figyelmesség a kis betegből utálatos zsarnokot teremt. Nem tűri, hogy rajta kívül mással is törődjenek. Mindennek és mindenkinek őt kell szolgálnia. A nővére miatta hagyja el a vőlegényét, az anyja belehal az önfeláldozó ápolás során szerzett inf-luenzába, s még ekkor is az a fontos, hogy az anya halálhíréről a beteg tudomást ne szerezzen, mert az állapota rosszabbra fordulhat. Az apa egy odaadó, a fiáért mindenre elszánt irgalmas keresztény, akinek már akkor lelkiismeret-furdalása van, ha kilép az utcára, és megfeledkezik a betegről. A család önfeláldozása túlmegy a józan ész határán. Kosztolányi azt a gondolatot fogalmazza meg, hogy a betegség feltétlen szolgálata, a teljes önfeláldozás maga is vétek. A család bűnt követ el azáltal, hogy a beteget hagyják teljesen a fejükre nőni. A gyerek kedvenc meséje a Zöld ördög, amit a laterna magica olajmécsesével vetítenek neki. A mese címe egyben reflektál a gyermek lelkialkatára, ő maga a család ördögét testesíti meg. Hasonló témát dolgoz fel a Sakk-matt című elbeszélés is, ahol szintén egy beteg gyermek, Aladár körül forog minden.

Az 1910-es évek második felétől Kosztolányi figyelme a pszichoanalízis irányába terelődik. A lélekelemzés rejtelmeibe Csáth Géza vezette be. Csáth novelláit a lélekelemzés módszereinek irodalmi alkalmazása sokszor egyenesen kórtani esettanulmányokká alakítja át. A Kosztolányi-novellák művészi hatása azonban sértetlen marad, mivel a szerző – Csáthtal ellentétben – tartózkodott a túlértelmezéstől. A tudatalatti szerkezetét nem akarta megfejteni, a hőseit cselekvés közben ábrázolta. Az elfojtott erőszak fölszínre törése három elbeszélésének meghatározó témája. A novellák – Fürdés (1925); Alfa (1928); Feri (1930) – a Tengerszem (1936) című novelláskötet Végzet és veszély című ciklusában foglalnak helyet. A Fürdés története nagyon egyszerű: egy forró nyári napon az édesapa olyan erővel vágja a fiát a tóba, hogy az meghal. Miért kell a kisfiúnak meghalni? Az apa (Suhajda János) harag-szik a fiára, mert fia megbukott a latin nyelvvizsgán. A fiú fél az apjától, retteg tőle. Az apa (is) hivatalnok, ez a fürdőhely leírásából is kiderül. Az anya a védőpajzs, aki a fiút óvja az apa szigora és rosszalló pillantásai elől. A felszínen az apa szégyelli a fiát, mert megbukott, és nem tanul még nyáron sem, de a valódi ok, amiért ellenszenvet érez fia iránt, az a gyerek külseje és belső tulajdonságai lehetnek, mert az apa hatalmas, kövér, erős, kegyetlen, míg fia vézna, vékonyka testű, és gyáva is. Legbelül ezt nem tudja megbocsátani gyermekének, ez vezethet a tragédiához, ez húzódhat meg a tudat felszíne alatt, és ebben gyökerezhet az elfojtott indulatok föl-színre kerülése. A latinból való bukás csak ürügy, azzal leplezi öntudatlanul az apa a valódi indítékot. A gyilkosság okaira nem is kapunk választ; egységben, teljességükben látjuk a szereplőket, de ösztönviláguk szerkezetébe nem merül bele Kosztolányi. A parton állók az öntudatlanul életet kioltó apával együtt nem is sejthetik, mi játszódhatott itt le, azt hiszik, egy véletlen baleset szemtanúi, nem értik az okokat, nem látják az összefüggéseket. Talán ha nem játszanak össze a körülmények, ha nincs akkora kánikula, és nem süt olyan izzasztóan forrón a nap (a fehér uralkodó szín a novellában, ez a fehérség nyugtalanító, kínzó, tébolyító izzást ad az elbeszélésnek), ha nem ezen a nyomasztó, fullasztó, fülledt délutánon mennek úszni, akkor Jancsi életben marad. A novella mindössze egyetlen félórának a rövid, tárgyilagos összefoglalója.
Az Alfa című novellájában a szereplők belső világába még kevésbé enged betekintés az író, mint a Fürdésben. A történet főszereplője egy kutya, Alfa és egy gyorsíró (megint egy hivatalnok), Wohl Ödön. A gyorsíró új lakásba költözik, ami nagyon megfelel számára, mert közel van a munkahelyéhez. A probléma abból adódik, hogy a házban élő Alfa az érkező és távozó Wohlt minden egyes alkalommal irdatlanul megugatja, fölrázva ezzel a ház összes lakóját. Wohl kezdetben reménykedik, hogy sikerül lecsillapítania a kutyát. Több módszert bevet, segítségükkel szeretné elfogadtatni a személyét. Kockacukrot dob a kutyának, leveti a kalapját, megpróbál kényelmesen elsétálni előtte a cselédlány javaslatára. Semmi sem segít, a kutyaugatás nem marad el. Wohl meg akarja érteni a kutyát, ennek érdekében becézgeti Alfát, sőt megkérdezi, miért haragszik rá. Alfa dühének oka láthatatlan, nem tudni, mi növeli, a gyorsíró nem tudja megfejteni a kutya gyűlöletének indítékát. A narrátor nem (nagyon) enged betekintést a szereplők tudatába, és az események kiváltójának, Alfának a tudatába egyáltalán nem lát bele az olvasó. Wohl hasonló töpörödött féregéletet él, mint Kovács János. Gyorsíró, aki mindig mások gondolatait körmöli, unalmas kishivatalnoki élet az övé. Az egzisztenciális kisszerűségét beteges testalkata és szürkesége fejezi ki. Nem szeret az emberek szeme előtt lenni, nem szereti a feltűnést, lakása is a folyosó legvégén van, minden más lakástól távol, elszigetelten. Wohl, mikor közönyös akar lenni a kutyával, közmondásokkal erősíti az önérzetét, amelyek mindig ironikusan tartalmazzák a kutya lexémát: A kutya ugat, a karaván halad; Kutyaugatás nem hallatszik a mennyországba. Wohl fokozatosan magára ölti a kutya szerepét, beiszkol a lakásába, sunyít az ajtaja felé.5 Alfának pedig emberi személyisége van: egyéniség, akit az öszszes lakó szeret, és „harcukból” is ő kerül ki győztesen a lakók szemében; erősség, büszkeség jellemzi, éppen ami hiányzik Ödönből. Lehet, helyre állna a rend, ha kettőjük egyénisége felcserélődne. A novella sarkalatos pontja a „Wohlt a kutya sem ismerte” kijelentés. Ez kifejezheti a kisszerűségét, és lehet egy közhelyszerű nyelvi automatizmus, ahogy ezt Kiss Ferenc6 értelmezte, vagy értelmezhető ez a közhelyszerű megállapítás Bengi László magyarázata szerint: egyedül a kutya képes megérteni Wohl jelentéktelenségének jelentőségét, vagyis a gyorsíró alárendeli magát más emberek véleményének, „azért alázható meg, mert önmagát alázza meg”.7 Wohl végül föladja a harcot, és nagyon megalázottan bejelenti a háztulajdonosnak, kiköltözik. Ödönben valami nagy, fekete fájdalom marad, és kudarcának végső állomása a kutya megmérgezéséhez vezet. Szó szerint kudarc ez, hisz egzisztenciálisan legyőzi a kutyát, de a feltörő tudatalatti fájdalom, az elfojtott sérelmek felszínre kerülésével paradox módon emberi mivoltát tagadja meg.

Kosztolányi prózában írt szövegei közül három jól elkülöníthető csoportba sorolhatók azok a művek, amelyekben Esti Kornél valamilyen módon szerepel. Az első csoportot az Esti Kornél című, tizennyolc fejezetből álló, 1933-ban megjelenő novelláskötet alkotja, a második csoportot az Esti Kornél kalandjai című, tizenhét novellából álló alciklus (ezzel a későbbiekben foglalkozom), amely az 1936-ban megjelenő Tengerszem kötet része, és a harmadik csoportba tartoznak azok az Esti Kornél-novellák, amelyek különböző folyóiratokban jelentek meg, de egyik novellafüzér részét sem képezik. Ki ez az Esti Kornél? Hogyan született meg az ötlete, neve? Szegedy-Maszák Mihály szerint több dolog is ötletet adhatott a nevéhez. Akár Bors László Vidéki riporter című regénye főszereplőjének neve is, akit Pesti Kornélnak hívtak. A regény 1917-ben az Újvidéki Színház című folyóiratban jelent meg öt folytatásban. Az is lehet, hogy Kosztolányi olvashatta Az Ujság 1908. január 30-án megjelent számát, amelynek címlapján ez állt: „Szezon a Riviérán. Irta Ő-szi Kornél.”8 Esti éjszaka él, amikor az emberek álmodnak, a történetekben sokszor összemosódik az álom és a valóság. Kornél egy rejtélyes, különös, talányos figura. Talán az író kettős énje, alteregója? Kosztolányiné így emlékezik vissza az Esti Kornél-novellák írására: „Ez az alak, az ő másik énje, az ő érzelmes és polgári énjének csúfondáros és korlátlan mása, aki kimondja és főképpen megteszi mindazt, amit ő szeretne, a tizenkilencedik század regényesen szabad életét élni Kosztolányi Dezső helyett, aki csak ül az íróasztalánál, és dolgozik, dolgozik, végzi mindennapi robotját […].”⁹ Jobban megvilágíthatja Esti Kornél személyiségét a Pesti Hírlap Vasárnapja 1930. május 4-ei számának egyik fejtegetése (amely valószínűleg Kosztolányi tollából származik): „Még a legnormálisabb ember sem állíthatja, hogy csak egy Énje van. Sok érv szól ellen! Hányszor beszél az ember önmagával?”10 A kettős én kialakulását az Esti Kornéllal kapcsolatosan nem teljes képtelenség az író életrajzában keresni sem (ezt Szegedy-Maszák Mihály is hangsúlyozza). A két novellafüzér végén Esti meghal, az egyikben metaforikusan, a másikban a szó fizikai értelmében is. Kosztolányi kisdiákként szenvedhetett attól, hogy abba a gimnáziumba járt, ahol az édesapja igazgató volt, ezért kialakulhatott benne lelki kettősség: megfelelni az iskolatársaknak, megfelelni az apának. Kosztolányi szerette Robert Schumann zenéjét, aki életében két ént alakított ki magában, és végül megőrült. Esti Kornél és a fiktív szerző teljesen hasonlóak, mint egy ikerpár, akik között egy paraszthajszálnyi különbség sincsen. Esti sokszor hazudik, a befogadót állandóan elbizonytalanítja. Milyen műfaji sajátosságok jellemzik az Esti Kornélt? Az első fejezetben lehetséges meghatározásként felvetődik az útirajz, az életrajz és a regény műfaja. Végül a töredékben egyezik meg Kornél és a fiktív szerző.

Az idő fontos motívuma az Esti-novelláknak, s az időtapasztalat is fontossá válik. Néha egy óra az egész életre is kivetíthető. Kosztolányi játszik az idővel, ugrál az időben, a létezést próbálja értelmezni általa, ironizál a segítségével. A XI. fejezetben egy időpontban Esti találkozik Edisonnal, II. Miklóssal, Mária Antóniával, Bismarckkal, Murillóval, Eckenerrel, Rodinnel. A műben felfedezhetők következetlenségek is (a családját, megismerkedésük időpontját illetően), ez azzal magyarázható, hogy nem abban a s sorrendben születtek a novellák, ahogy aztán a kötetben megjelentek.

Kosztolányi egész írásművészetére jellemző volt, hogy szenvedélyesen érdekelte a halál, amely az Esti-novellákban is visszaköszön. Nagyon sok műve ér véget halállal. Az Esti Kornél utolsó fejezete halállal végződik, bár a szereplő nem a szó szoros értelmében hal meg, hanem egy metaforikus halál szemtanúi vagyunk. Két olyan jelzőt találunk a szalagcímben, amelyek a szövegkontextust tekintve ellentmondanak egymásnak. Egy közönséges, hétköznapi villamosútban nincs semmi megrázó. Amennyiben azonban ezt az utat metaforikusan értelmezzük és egyértelműen az életút szimbólumaként, akkor nagyon is helyénvaló a megrázó jelző használata, mert a végén egy emberi élet zárul le örökre. A villamosút egyes szakaszai az emberi élet egy-egy szakaszának a metaforikus értelmezései. A felszállásnak, a kapaszkodásnak, a talpon maradásnak, a kocsi belsejébe való jutásnak, a küzdelemnek a tömeggel, az ülőhely megszerzésének, a végállomásnak mind megvan a maga emberi életszakaszokra lefordítható értelme. Az ember megszületik (felszállás), majd egy életen át tanul, küszködik, dolgozik (kapaszkodik, talpon marad, harcol a tömeggel), végül pedig meghal (leszállás). Bengi László halálnovellának nevezi az utolsó fejezetet, ahol a főszereplő szembesül a halállal, sztoikus rezignáltsággal fogadja azt el.11 Esti Kornél nemcsak elbeszélője, hanem egyben szereplője is az elbeszélt történetnek.

Az utazás motívumának fontos szerepe van a novellafüzérben, mivel a legrégibb életutat jelképező archetipikus toposz. Az utazás az élet biztonságának a lehetetlenségét is szimbolizálja, csak felkészítheti az embert az elmúlásra. A novellában Esti úgy viselkedik a villamosban a „harc” közben, mint egy zsák. A zsák szó az életben vívott harcokat fejezheti ki, ahol az ember sokszor elveszti emberi mivoltát, és olyan durva lesz, mint a zsák anyaga. Személyiségünk megtagadásának metaforikus kifejezéseként is értelmezhető. Esti az út egyik pontján le szeretne szállni, hamarabb befejezni a villamosutat, ami szimbolizálhatja az öngyilkosság gondolatát. A novella végszava két nagyon rövid, szűkszavú mondat („Elmosolyodtam. Lassan leszálltam”). Eltűnik a szörnyű haláltól való félelem. Úgy mutatja be Kosztolányi a halált, ahogyan át szeretné élni, és ahogy valójában nem képes átesni rajta. Meg-szépíti a nemlét bekövetkeztét, s a halálnak olyan arcát mutatja meg, amellyel találkozni szeretne. De végül nem azzal szembesül.

Kosztolányi kései novelláiban már nem találkozunk a „minden megtörténhet” sejtelmes, különös álomvilágával, a zord, kíméletlen valóság jelenik meg az alkotásokban. A történetekben a dísztelen ítélet van jelen. Utolsó elbeszéléskötete (Tengerszem, 1936) ciklusokra oszlik. A Végzet és veszély ciklus a kötet elején fog-lal helyet. Ebben a ciklusban többek között a tudati folyamatokkal, az elfojtott erő-szakkal kapcsolatos novellái kaptak helyet (tanulmányom korábbi részében foglalkoztam velük). A kötet második ciklusa (Esti Kornél kalandjai) teljesen különbözik az első alciklus hangvételétől. Újra felbukkan Esti alakja, ám ellentétben az 1933-as Esti Kornél részeivel, a tizenhét történetet itt nem szalagcím vezeti be.

Kosztolányi sokat foglalkozik a második alciklusban a nyelv kérdésével. Omelette à Woburn című elbeszélésben Esti megáll Zürichben, hallja a pincérek egymás közti olasz beszélgetését, ezért kedvességből olaszul szól hozzájuk, de a pincérek németül válaszolnak, amivel azonnal Esti értésére adják, hogy számukra ő egy idegen, s nem kerülhetnek bizalmas kapcsolatba. Az idegen nyelv nehézkes elsajátítására is találunk példákat ezekben a novellákban. A Cseregdi Bandi Párizsban, 1910-ben című elbeszélésben Esti Kornél egyik este magára hagyja barátját, Bandit, párizsi lakásában. A francia háziasszonnyal egy régi, elavult nyelvkönyvből akarja megértettetni magát, ami elég komikus helyzetet eredményez. A Gólyákban Esti Kornél lakótársa állandóan egy divatáruboltot látogat, mert a kirakatában látta a feliratot, hogy a vevőket franciául is kiszolgálják. Az üzletben szolgáló segéd azonban nem tud franciául, de Esti barátja sem, így mindketten azt hiszik a másikról, hogy beszéli a nyelvet. Ez a ciklus Az utolsó fölolvasással zárul, amelyben Esti Kornél meghal. A művészet és a valódi élet összeolvadásának, fölcserélődési lehetőségének vagyunk szemtanúi.

A kötet harmadik alciklusának a címe: Egy asszony beszél. Elbeszélései a női lélek, a női gondolkodás rajzai, melyek az élőbeszéd, csevegés közvetlenségét, elevenségét imitálják. A negyedik alciklus (Latin arcélek) az ókorba röpít minket, ahol két költött és két valós történeti szereplőre vonatkoznak a szövegek. Kosztolányi egész írásművészetét végigkísérte a szerepmotívumok használata, melyek a történetek konfliktusaiban is nagy súllyal esnek latba. Az álarc-motívum, a színészkedés, a szerepjáték a központi témája a Caligula című novellának. Caligula belekény-szerül egy szerepjátékba. Gyerekkorában színlelnie kell, hogy a vészterhes időket túlélje. A szereplők belekényszerítése egy bizonyos szerepbe negatív konnotációt kap Kosztolányinál. A novellában körüljárt probléma abból adódik, hogy Caligula gyermekként korlátok közé szorul, és felnőttként (császárként) is képtelen ebből a korlátból kitörni. Az élete nem nevezhető igazi életnek, önmagáról sem tudja, hogy kicsoda: halandó-e vagy istenség? Megjósolják neki Cassius összeesküvését, de nem végezteti ki, hanem testőrsége parancsnokává választja. Cassius képtelen értelmezni a császár tetteit és beszédét, összezavarja az összeesküvőket. Cassius állandó lépéshátrányban van Caligulához képest, az összeesküvőkkel együtt találgatásokba kényszeríti a császár. Caligula két lehetséges gondolat foglya. Az egyik lehetőség, hogy istenséggé szeretne válni (divinizációs törekvés),12 és tudatosan ját-szik a tűzzel (vagyis direkt szervezi a merényletet önmaga ellen). Divinizációs törekvését bizonyíthatja Jupiter szobrának a ledöntése. Caligula már az istenektől sem fél, mert ő maga is elhiszi, hogy isteni lénnyé válhat, amennyiben sikerül Cassiusék összeesküvésének a leleplezése. A császár másik (feltételezhető) gondolatát Bengi László fogalmazta meg, „e fölfogás központjában a tudatos halálvágy, a semmi, a megsemmisülés vágya áll”.13 Caligulának elege van a szerepjátékokból, és nyugalmat már csak a halálban találhat. A tudatos halálvágy látszik beigazolódni, ha az utolsó mondatokat vesszük figyelembe. Cassiuséknak sikerül az összeesküvés, Caligula divinizációs törekvése kudarcba fullad, ő is csak egy ember marad a sok közül.

Kosztolányi Dezső novellisztikájában fokozatos fejlődést figyelhetünk meg. Az első novelláskötetek elbeszélései elegánsak, sokszor a század eleji hangulatot idézik fel. Szecessziós, dekadens elemekkel tarkított művek, amiket már ekkor a humor és az irónia segítségével old fel. Az igazi mély emberi problémák csak a későbbi köteteiben jelennek meg, stílusával és témáival ezekben a modern magyar elbeszélés legnagyobb mestereinek egyikévé növi ki magát.

Felhasznált és ajánlott irodalom

Bengi László: „Kimondhatatlanság” és „értelmezhetőség” között. Kosztolányi Dezső: Alfa és Caligula. In uő: Az elbeszélés kihívása. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2000.
Bori Imre: Kosztolányi Dezső. Forum Kiadó, Újvidék, 1986.
Hima Gabriella: Szövegek párbeszéde. Kosztolányi: Nero, a véres költő – Albert Camus: Caligula, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1994.
Kiss Ferenc: Az érett Kosztolányi. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979.
Kiss Ferenc: Esti Kornél évei In uő: Kosztolányi-tanulmányok. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1998.
Kosztolányi Dezső: Levelek – Naplók. Egybegyűjtötte, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Réz Pál, az 1933–34-es naplót sajtó alá rendezte: Kelevéz Ágnes és Kovács Ida. Osiris, Budapest, 1996.
Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső (életrajzi regény). Aspy Stúdió Kiadó, Budapest, 2004.
Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi Dezső. Kalligram, Pozsony, 2010.

JEGYZETEK

1 Kosztolányi Dezső: Levelek – Naplók. Egybegyűjtötte, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Réz Pál, az 1933–34-es naplót sajtó alá rendezte: Kelevéz Ágnes és Kovács Ida. Osiris, Budapest, 1996, 807.
2 Bori Imre: Kosztolányi Dezső. Forum Kiadó, Újvidék, 1986, 63.
3 Kiss Ferenc: Esti Kornél évei. In uő: Kosztolányi-tanulmányok. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1998, 107–108.
4 Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi Dezső. Kalligram, Pozsony, 2010, 107.
5 Bengi László: „Kimondhatatlanság” és „értelmezhetőség” között. Kosztolányi Dezső: Alfa és Caligula. In uő: Az elbeszélés kihívása. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2000, 43.
6 Kiss Ferenc: Az érett Kosztolányi. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979, 427.
7 Bengi László: „Kimondhatatlanság” és „értelmezhetőség” között, i. m., 33.
8 Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi Dezső,  i. m., 324.
9 Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső. Aspy Stúdió Kiadó, Budapest, 2004, 279–280.
10 Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi Dezső,  i. m., 329.
11 Bengi László: „Kimondhatatlanság” és „értelmezhetőség” között, i. m., 7.
12 Hima Gabriella: Szövegek párbeszéde. Kosztolányi: Nero, a véres költő – Albert Camus: Caligula. Budapest, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1994, 139.
13 Bengi László: „Kimondhatatlanság” és „értelmezhetőség” között, i. m., 37–38.

{iarelatednews articleid=”1314″}